Zevran merengő arcán még ott fészkelt a beszélgetés öröme, gyanútlanul, és immár kissé álmosan lépdelt végig, amikor valaki megjelent a lépcsőn, Zevran pedig már rögtön látta, hogy aznapra a folyosó messze több izgalmat tartogat számára, mint a fogadótér. Bár ezt az most érkező izgalmat szívesen megspórolta volna.

A kis hölgy csatamén mozdulatokkal érkezett, göndör tincsei dühös ugrálása és szikrákat szóró szeme mindent elárult.

– Hol a fenében voltál?!

Zevran nyitotta ugyan a száját, de inkább mégis jobbnak látta nem terhelni a helyzetet üres kifogásokkal. Próbált a nőre mosolyogni, felhúzott szemöldökkel, bűnbánóan. Mondta volna a nevét, de... Végül csak annyit bökött ki, hogy – Sajnálom.

– Ághr! Egész végig vártam, hogy megjelenj! – toporzékolt a lányka, keze ökölbe szorult az oldala mellett, a feje pedig egyre vörösödött. – El tudod te képzelni, micsoda egy kellemetlen alak? Bizonyára nem!

Zevran nem szólt, csak sóhajtott egyet, nem akart belemenni abba, vajon kinek mennyi kellemetlenség jutott az életben szexualitás terén. Tudta, hogy a lány most kiengesztelést vár tőle. Örök késztetése azt súgta neki, indulj, munka van, mégis ha a szíve mélyére nézett, ez lett volna a legutolsó, amire most vágyik. Nem szólt hát semmit.

A lány tovább panaszkodott, immár kissé önsajnáló arccal. – És nem is mondasz semmit?! – Talán úgy gondolkodott, ha már egyszer senki nem sajnálja, majd sajnálja ő saját magát, hátha Zevran is észhez kap. – Legalább ölelj, és vigasztalj meg!

Zevran ábrázata valamelyest enyhült, büszkeséggel töltötte el, hogy számára a hölgyemény ennyire nyílt préda. Most az más, hogy Zevrannak nem volt kedve vadászni, de az elfogott vadak szemlélése, ez a képzeletbeli album attól még jelentéssel bírt.

– Ugyan, gyere már...! – mosolygott az alacsony emberszerzetre egy fokkal talán őszintébben, felé lépett, és tágra nyílt karját mutatta neki.

A hölgyemény nem is tétovázott sokat, rögtön bezárta magát az ölelő karokba, bár azért még durcásan megjegyezte. – Megmenthettél volna!

Zevran elhúzott szájjal a plafonra fordította a szemét. – Sajnálom, nem tudok mindenkit megmenteni...

Amint a mondat elhagyta az ajkait, érezte, hogy ez most nagyon rosszul hangzott. Nem is a leányzónak, inkább saját magának. Mintha kifogásként használna valami olyasmit, amit egyébként szintén nem tesz... Rossz szájíze lett, a nő feje felett, lekonyult szájszéllel lesett a semmibe.

És talán a kis hölgy is észrevett ebből valamit, mert hirtelen kérdő tekintetét emelte rá.

– Milyen mindenkit, miért kit mentettél meg ma, ha nem engem? Te pernahajder! – taszított egyet Zevran mellkasán, ezzel elutasítva az előbb még általa kért ölelést. – Na ki vele, melyik kis hülyelány haját kell megtépnem, tudom én, milyenek itt a felszolgálónők, jól ismerem őket!

Zevran arcán valószínűleg látszott, hogy erre van szüksége a legkevésbe. – Kérlek...!

– Nem-nem-nem! Most már ki vele! A viszketés jön rám ezekről a kis fruskáktól, annyira utálom őket, most már mondjad, ki volt?

– Ne, tényleg...! – nyúlt volna megint a nő után, de az hátraugrott, és mutatóujját Zevranra szegezte, mint egy kis kardocskát. A férfi nem tudta másnak látni, mint annak, egy csöpp kis kardocskának... – Nézd, igazán nincs értelme ennek a...

– De! Ragaszkodom hozzá, mondd a nevét! Melyik volt az?

– Egyikük sem, hagyd őket békén, ne csinálj velük jelenetet, kérlek. És itt a folyosón sem, valakik talán aludni szeretnének...

– Nem érdekel! – A nő ezúttal talán még szánt szándékkal hangosabban kiáltott. – Tudni akarom, melyik kavart be, és ha megtudom, lemegyek, és...! – Kikerülte Zevrant, aki viszont még időben elkapta a kezét, és egy fordulattal megpróbálta visszahúzni az ölelésébe.

– Gyere, most már itt vagyok, foglalkozom veled, felejtsd el őket, hm? Jó?

A nő bár ki nem ragadta magát a kezéből, s bár visszafordult felé, de közelebb nem jött. Zevran ezt fél sikernek titulálta, és bár tényleg semmi kedve nem volt, most mégis egy megnyerő mosolyt faragott az arcára, és közelebb húzta a nőt, makrancos, dudorodó orcájára adott egy kedves simítást.

– Zevran! – A morcosság még mindig nem távozott, bár a kettejük közti távolság csökkent. – neked fogalmad sincs, milyen rossz itt nekem, néhányan olyan durván bánnak velem, csak te vagy gyengéd velem mindig. És akkor még ott vannak ezek a fruskák is! Annyi kellemetlenséget okoztak már nekem, te nem tudod, nem tudod, milyen kereső a kurtizán élet...!

– Persze, hogy nem tudom – ismételte a férfi duruzsolva, egyrészt a lánynak, másrészt saját magának, hogy ellenkezésképpen ne húzza el kelletlenül a száját.

– Na látod! Úgyhogy revansot akarok venni! Legalább rajtuk... – A lány szemében gonoszság villant.

– Dehogy, dehogy akarsz te ilyesmit, sokkal inkább szeretnél egy édes csókot, nincs igazam? – A megnyerő mosoly álcája a semmi felett.

A kis hölgy komoly maradt. – Nincs! Nem tágítok.

A férfi látva, hogy nem megy semmire, felsóhajtott. – Nem akarod te ezt hallani.

– De, de akarom!

– Nem, hidd el...

– De, igen! Igenis akarom hallani, hogy ki volt az oka annak, hogy nem jöttél! Ki vele!

– Kérlek... Nem akarok neked fájdalmat okozni, kis galambom...!

– Úgy, egyszerre kis galamb lettem?

– Ne kiabálj itt a folyosón, még felkeltesz valakit...

– Zevran! Mondom, hogy nem tágítok! Tudni akarom, ki az oka, hogy nem jöttél! Punktum!

A férfi feladta. Elengedte a nőt, oldalra nézett, most már hagyta, hogy az őszinte érzelmei kiüljenek az arcára, rosszallón megrázta a fejét. – Egyet ígérj meg: nem csinálsz jelenetet a fogadóslányok között.

– Ezt igazán nem ígérhetem!

Zevran hangja bár gyengéd maradt, mégis erős határozottság költözött bele. – De. Ezt meg kell ígérned. Nekik ugyanis semmi közük ehhez.

– Majd hiszem, ha látom!

– Tényleg ne csinálj jelenetet. Felesleges volna. Hagyd őket.

– Bökd már ki, mégis miért nem jöttél be hozzám?

– Mert... elfelejtettem.

Az mondatban rejlő pöre igazság olyan erővel feszítette a levegőt, hogy Zevran azt kívánta, bárcsak szűnne meg körülöttük minden, ő pedig ébredne semmiről sem tudva, mint egy rossz álom után. A nő arca megnyúlt a csalódottságtól, Zevran kénytelen volt félrekapni a fejét.

– Elfelejtettél...? Te... elfelejtettél... engem?

A férfi ráncolt homlokkal rázta a fejét. Tétovázott azon, vajon belekezdjen-e egy hosszas kifogásáradatba, végül nem tette. Annyit azért mondott még, hogy – Nem, nem téged. Téged sosem felejtenélek el, ... –, és a név hiányzott a mondat végéről. Zevran maga is érezte, ennyire fals ez így.

A nő fájdalmas arcát viszont tényleg nem bírta tovább nézni, odalépett hozzá, átölelte, vagyis csak átölelte volna, de egy hatalmas pofont kapott. Tátott szájjal pislogott, aztán vett egy nagy lélegzetet, és a világon semmit sem reagált.

– Nem kell az ölelésed! – rikoltott rá a lány könnyes szemmel. – Nem kellenek a csókjaid sem, tartsd meg őket másoknak! Más bolondnak, aki elhiszi neked, hogy érdemes várni rád!

Ez az utolsó tényleg fájt. Zevran többet érzett, mint mutatott, mindössze egy vékony ránc jelent meg a homloka közepén.

– Te sem vagy különb, mint minden másik férfi, Zevran! Nem tudom, miért hittem azt, hogy igen! Sőt, te vagy a legmegátalkodottabb az összes közül, te hazug kéjsóvár, te hitegető, megbízhatatlan alak!

Semmit sem válaszolt. Tudta, felesleges.

A nő csak lassan elfordult, és szemét törölgetve elindult a folyosón. Zevran mégsem bírta tétlenül, eléje futott, megfogta mindkét karját, és lehajolt hozzá, hogy a szemébe nézhessen.

– Mit vártál tőlem? Én ennyi vagyok, mindig is ennyi voltam, egy ölelés, pár percnyi kéj meg néhány édes szó, mást képtelen vagyok adni!

– Egy ökör vagy, nem képtelen – morogta neki a lány.

Zevran önérzetesen kihúzta magát.

– De légy akkor ennyi! Ám nekem nem kellesz! – távolabb lökte magától a férfit. – Én voltam az ostoba, hogy vártam rád! És minden más nő is, aki valaha várni fog rád, legyen átk...!

Zevran a saját szidalmazását még elhallgatta volna, de a névtelen hölgy az imént Dinát sújtotta átokkal, ezt pedig képtelen volt tovább tűrni, elkapta a lányt, és a szájára tapasztotta a tenyerét, ő rögtön lökött rajta egyet, Zevran hagyta, a lány fordulatból pofozott a levegőbe néhányat, párszor elérte a férfit, mire ő leszorította a csuklóját.

Az alacsony nő könnyes pillái alatt, égő tekintettel, közvetlen közelről meredt rá, majd a szeme közé köpte. – Soha többé nem akarlak látni! – A hangja halk volt, mégis jelentőségteljes. Egy rántással kiragadta magát Zevran ujjai alól, megperdült, és kopogó cipőjének sarkát a padlóhoz verve távozott onnan.

Zevran egyedül maradt a sötétben. A tenyere a homlokához tapadt.