Késő este volt, Zevran ugyanazzal a semmitmondó arccal kóválygott fel, amellyel a fogadóban ült végig. Nem sokat beszélt ezután sem, inkább csak a fehérbort kortyolgatta. Le ugyan nem részegedett tőle, de ahhoz éppen elég volt, hogy a szíve is lelke is kissé nyitottabbá váljon, az agyát pedig hiába nem akarta, elöntötték a gondolatok.

Aztán végül megunta a tépelődést, és otthagyta a fogadó vendégterét. Maga elé lesve támolygott fel lépcsőn, a falon csendesen égett két-két olajlámpás. Ezeknek tompa fényében pillantotta meg a folyosó végén, a földön hason fekvő alakot, aki túlontúl ismerősnek tűnt, a test pedig olybá tűnt, mintha élettelen volna. Zevran ráncolt homlokkal közelebb ment, és így már felismerte őt vörös hajáról és zömök alkatáról.

– Oghren? Te vagy az? – leguggolt mellé, a vállába markolt, és hanyatt fordította. A törpe válaszul készségesen megmutatta Zevrannak a szája szélére száradt nyálat.

– Te iszákos, ostoba marha! Mióta alszol itt? – Zevran fölé hajolt, de menten elfordította a fejét a törpe szájából feltörő alkoholos bűz elől. – Brah, öregem, mint egy vödör cefre! – Aztán megpaskolta a borostás arcot. – Hé! Kelj fel!

Semmi. Oghren feje erőtlenül hanyatlott oldalra.

– Na, gyerünk! De legalább élsz, ugye cimbora? Hé! – pofozta Zevran egy kicsit erősebben, majd megrázta a vállát. Oghren kivehetetlen, hörgő hangot adott.

– Végre. Akkor még nem ittad halálra magad. Fel tudsz kelni?

A hörgés abbamaradt.

– Oghren?

Csend.

Zevran felegyenesedett, és lábával megütögette a törpe oldalát. – Oghren!

De az még csak meg sem mozdult.

Zevran bosszankodva mögé lépett, a hónalja alá kulcsolta a karját, és igyekezett talpra állítani, bár a törpe lába nem igen engedelmeskedett. – Ó, te szerencsétlen ökör! Te megveszekedett szeszfazék! Nem tudtál volna még pár lépést tenni az ágyadig?

Aztán mivel Oghren talpa csak nem találta a talajt sokadszorra sem, Zevran belátta, hogy nincs más választása, kénytelen végigcibálni a törpét a folyosón.

– Csak egyet mondj meg, barátom! – méltatlankodott neki a művelet közben. – Miért mindig én kaparlak össze téged? Hm? Miért nem Morrighan? Miért nem Alistair? Miért én? Múlt héten is én voltam a nyertes! Te szánt szándékkal akkor fekszel csak ki, amikor tudod, hogy jövök, mi?

Oghren nem erősítette meg, de nem is tagadta a vádakat.

Végül Zevran az ajtó előtt állva elengedte a törpét, akinek a feje nagyot koppant a padlón. – Szóval? Hol van a kulcsod? Heh? – Bekukucskált a kabátjába, de az üres volt. Aztán egy futó pillantást vetett a nadrágjára.

– Nem! Nem várhatod el tőlem! – Zevran csóválta a fejét, majd mégis... – De ne merészeld senkinek elmondani, hogy a nadrágod zsebébe matattam! – nézett rá fenyegetően, éppen az izzadt homlok fölé hajolva. Megtalálta a kulcsot, kinyitotta a szoba ajtaját, majd felkapta barátja egyik bokáját, és annál fogva áthúzta a törpét a küszöbön. Oghren feje ugyan az ajtófélfába ütközött, de Zevran az ilyesféle járulékos sérülésekkel nem törődött.

– Az ég szerelmére, te egy törpe vagy, hogy a fenébe lehetsz ilyen kegyetlen súlyos? És mi ez a szag idebenn? Ez nem csak a pia, barátom! Most kaptuk a szobát, de nálad már olyan bűz van mint egy vadállatnál? Mi a fene ez? Talán a lavórt is ivásra használod?

Zevran végül felnyalábolta, és mellkassal előre az ágyára hajította Oghrent, aki tehetetlenül hullámzott egyet a rugókon. Arca félrefordult, a hold fényébe.

– Végre...! – sóhajtott Zevran, és ledobta magát egy székre miközben körülnézett a sötét szobán. Mindössze a hold világított be, a sziluettek alig kivehetően rajzolódtak körbe. A Zevran melletti éjjeliszekrényen kétes üvegek sorakoztak, vagy négy darab, az elf tudta, ezek azok, amelyeket Oghren minden útjukra magával cipel. Felemelt egyet közülük, és beleszagolt.

– Pff, ez a legrosszabb minőség, barátom! – rázta meg a fejét. – Kérlek, ne sértődj meg, de én teljesen megértem a feleségedet, hogy elhagyott!

Zevran nézte még egy ideig a törpét, aztán... Feleség? Maga is érezte, milyen idegenül hangzott a szájából ez a szó. Nem is tudta, mikor mondta ki utoljára, másrészt pedig mintha már annyi ideje annyira távol élt volna minden ilyesmitől. Ezek a fogalmak, feleség, férj, házasság, egy nő, aki szeret, és akit szeretni lehet, aki vár otthon, és akihez haza lehet térni... Mindezek mintha nem éltek volna a tudatában. Közben pedig mégis elkomorodott, amikor szembesült az érzéssel, ami benne támadt. De fogalma sem volt mi volt az.

Egy ideig mozdulatlanul ült. Aztán kinézett az ablakon. A szoba elrendezése valahogy hasonlított a perubiai szobáéra, Zevran legalább is így ítélte meg, az ablak pedig mintha egy fa felé nézne, talán tölgy az is, és mögötte egy erdő...? Az erdő mögött pedig egy rét, magas fűvel, és a lánnyal, ahogy a hajára süt a holdfény, ahogy fekszik a fűben, és hagyja, hogy Zevran végig csak őt nézze, miközben mesél. Aztán Zevran letörli a könnyeit, a lány visszaölel, és visszacsókol, és azt suttogja vágyakozva, a tiéd vagyok.

– Én meg egy idióta – sóhajtott Zevran saját magát felkeltve az álmodozásból. Hátradöntötte a fejét, a lábát felpakolta az ágyra, Oghren arca mellé. Aztán a szeme sarkából a törpére sandított.

– Inkább fel se tedd a kérdést, jó? Úgysem válaszolok rá – morogta neki. Hagyott magának némi időt, az arca ismét gondolkodóba változott, és mégis csak válaszolni kezdett a törpe soha fel nem tett kérdésére.

– Nem tudom. Olyan furcsa ez az egész. Dina gyönyörű, te is láttad. Én pedig olyan sok gyönyörű lánnyal találkoztam életemben, és pedig ő csak egy közülük.

Oghren horkantott egyet.

– Most mit izélsz, ez az igazság! Igen, így van! Gyönyörű? Igen, ez igaz. A leggyönyörűbbek közé tartozik, akiket láttam? Igen, ez is igaz. Csak emiatt vagyok ilyen állapotban? Nem ez nem igaz! Úgyhogy ne morogj itt nekem, nem...

A törpe nem válaszolt.

– Én sem értem magamat. Nem, egyáltalán nem. Úgyhogy ne kérdezgess, mert mondom, magam sem tudom. De... tudod... másokkal... áh, ezt nem is tudom, hogy mondjam. Néha van úgy, hogy együtt töltesz valakivel egy vad éjszakát, olyan igazán remek szex lesz belőle, amire vágytál, aztán ez az emberszerzet utána odabújik hozzád, és csücsörítve tolja feléd a száját, hogy csókold meg... De ó, nem, te mindent akarsz csak azt nem. És én, találd ki, mit csinálok ilyenkor? Csókolom. Újra és újra. Ameddig csak kéri. Pedig...

Zevran grimaszolt egyet. – Igen, igazad van, ostoba vagyok. Igen, mások előtt előadom a jóképű hódítót, még Dina előtt is ebben a fényben tetszelegtem, igen, én A Zevran, aki minden bugyiba belemászik, méghozzá akkor, amikor akar, mert olyan megnyerő, és lehengerlő, és áh... – legyintett. – Pedig igazából rohadtul nem ad semmit. – Oghrenre pillantott. – Ha valaki, ezt te tudod a leginkább. Nekem ne mondd, hogy ezeket a szarokat egy kicsit is kellemes minden nap leküzdeni a torkodon – bökött az üvegek felé.

Aztán ismét kibámult az ablakon.

Oghren röfögött egyet álmában.

– Mondtam már, hogy ezt ne kérdezd meg, tényleg, ne gyere ezzel. Ez egyszerűen csak nem lenne logikus.

Zevran olyan képet vágott, mintha Oghren egy meggyőző érvet mondott volna. – Jó, ez igaz, tényleg semmi köze az észhez. De egyáltalán mi az? Ha huzamos ideig gondolsz valakire, az már az...? Ne mondd már...! Ugyan, hát csak több kell hozzá. Olyan nagy dolognak mondják, nem lehet csupán ennyi. Engem ne kérdezz, tényleg fogalmam sincs.

Oghren fujtatott, szuszogott tovább.

– Mi? Hogy anyám meg apám? Nem, az, ami köztük volt, az teljesen más téma, az valami földöntúli áldás, valami mennyei kegyelem, esküszöm, ők azt egyszerűen csak kapták, és... Mi? Hogy nekem emlékezni?

Zevran hangja mintha elbizonytalanodott volna. – Persze, hogy emlékszem rájuk. Igen, érzés szintjén is emlékszem, persze. Nem. Nem az nem volt nyűg, sem teher, se valamiféle bekorlátozás anyám részéről apám felé, viccelsz, hogy lett volna, apám tűzön-vízen ment volna anyámért...! Nem... Hogy én? Hogyhogy én? Fogalmam sincs, Oghren. Nem, nem értelek, miért hozod ezt ide. Anyámat...? Persze, hogy szerettem, ó, jobban is mint hinnéd!

Halkan elmosolyodott. Egy ismerős arcot képzelt maga elé. – Szerettelek, drága anyám mindig. Akkor is, amikor apám mellett olyan fényesen csillogott a szemed, és akkor is, amikor már a bordélyban voltál, betegen, sápatagon. Én akkor is szerettelek.

Zevran Oghrenre emelte az egyik szemöldökét. – Mi? Nem, az teljesen más. Hogy lenne már ugyanaz! Most meg mit röhögsz? Igenis veszélyes! Jó, igaz, hétről hétre, akár napról napra kockáztatjuk az életünket, de te is tudod, hogy az más! A harc veszélye élvezetes, ott nem szabad hibázni, máskülönben halott vagy, és megérdemled, hogy meghalj! Ugyan már, talán te félsz a haláltól? Ha félnél, nem lennél itt, ahogy én sem, egyikünk sem. A földön kiterülni nyuvadtan egy megvívott csata után, te is tudod, hogy az becsület! A barátaidért tetted, vagy a szomszéd földjéért, vagy éppen Alistair kiskirályságáért... Egyszer csak tönkremegy a tested, a kard majd nemcsak megvág, hanem megmártják benned, és a buzogány sebe fölé sem tudsz majd tetoválást rajzoltatni. Eljön a te időd, és meghalsz, kész!

– De a szíved más. Az, ha összetörik, hogyan élsz tovább? Nem. Ez kegyetlenebb, mint bármi. Hogyan tehetnéd kockára a szívedet csókokért, simító érintésekért és némi gyengéd törődésért, hiszen azokat anélkül is megkaphatod! Hát ilyen drága dolog a szerelem? A szívedet kell odaadnod érte. – Hirtelen nagyon furcsán érezte magát. Döbbentnek, s talán izgatottnak is egyszerre. Nem tudta, miért.

Hümmögve bámulta a sötét padló csíkjait. Aztán felnézett Oghren kicsavarodott testére az ágyon, és szélesen rámosolygott.

– Vén róka, öreg barátom! Szeretném, ha tudnád, hogy kiváló beszélgetőpartner vagy, mélyenszántó ötletekkel és bölcs gondolatokkal! – sóhajtott fel, a térdére csapott, és állásba nyomta magát. – Köszönöm neked! Ha most bárki rákérdez, én örömmel újságolom majd neki, hogy remekül vagyok, épp most beszélgettem a Készítővel egy részeg, vörös törpe alakjában.

Azzal elhaladt a részeg, vörös törpe mellett, és becsukta maga mögött az ajtót.