Ormelen napja

A perubiai napsütés illatára ébredt. Az erkélyajtó tárva-nyitva állt, friss levegő áramlott be rajta, a vékony függönyt fújdogálva. Egy feketerigó énekelt valahol a közeli fák egyikén.

A fekhely mellette üres volt.

Dina felült.

– Áh, már ébren vagy? Gyere, csatlakozz hozzám, a kolbászuk isteni finom!

Zevran a kis asztalnál reggelizett hanyagul szétvetett lábakkal. Mezítláb volt, és mindössze egy barna bőrnadrágot viselt, bár úgy tűnt, félmeztelensége nemigen zavarja. Egyesével végigcuppogtatta az ujjait mint egy gyermek, közben huncutul mosolygott, majd hatalmasat harapott egy kolbászba, és vidáman rágni kezdte.

A lány óvatosan kislisszant az ágyból, és hálóruhában, és leült Zevrannal szemben. Körbefuttatta a szemét a csöppnyi asztalka tömött felhozatalán: gabonapehely, lekvárok, kenyér, vaj, zabkása...

– Nekem nem is szabadna ezekből ennem.

– Ugyan már! Kezdj neki, ne kéresd magad! – Zevran vadul terjegetett.

Dina választott magának egy szelet kétszersültet. Ahogy beleharapott, a morzsák mindenfele repültek, aztán rágni kezdte, s lassú rágásának zaja mintha valamiféle égzengető robaj lett volna. Felpillantott a férfire, aki őt nézte azzal a soha le nem törölhető mosolyával. A lány lesütötte a szemét.

– Bocsánat, egy kicsikét, öhm, hangosan eszem.

Zevrantól egy enyhe hümmögésszerű hang jött, aztán hirtelen felkapott egy almát, akkorát harapott bele, hogy kifröccsent a leve, és még teli szájjal megjegyezte. – Te? Nem is tudtam.

Dina önkéntelenül is rámosolygott. Ám Zevran hirtelen letette az almát, majd felé nyúlt, Dina pedig ösztönösen beszívta a levegőt, és hátrébb húzódott. Kemény, ellentmondást nem tűrő érintésre számított, olyasmire, melyet Harodtól kapott nemrég. Zevran ujjai azonban nem értek hozzá. Nem volt rá szükség. Dina saját magától emelte fel a fejét. A tekintetük hosszú pillanatokra egymásba ragadt.

– Úgy tűnik, a mai nap már csak ilyen szerencsétlen vagyok – sóhajtott fel végül Zevran lemondón.

– Szerencsétlen?

– Igen. Látom már, te pedig kegyetlen és szűkmarkú vagy. Oh, szépség magas rangú papnője, te, esedezem, nézz le erre a szerencsétlen flótásra, és ha úgy látod, többet érdemel, mint megvetést, kérlek, ne vond meg tőle ezt a kegyet, és űzd el átkozott vágyódását egyetlen mosolyoddal. – Alázatoskodva meghajtotta a fejét, majd szemöldöke alól egy megnyerő pillantást küldött a lányra.

Ő nem állta meg kuncogás nélkül. Elfelejtkezett arról, hogy egy kuncsaftjával tölti az idejét, és ha valaki emlékeztette volna rá, csak halkan csendre intette volna az illetőt.

Zevran levegőt legyezett magára. – Óh, végre! Köszönöm, magas rangú papnő. Lekötelezel. Most már minden rendben.

– Kérlek, hagyd abba! Úgy beszélsz velem, mintha több lennék egyszerű... – Dina arcából hirtelen kiszaladt a vér. – Úgy értem, tegnap...

– Tegnap váratlanul találtam egy gyönyörű nőt az ágyamban. Soha rosszabb estét senkinek! – Zevran lenyelte a falatot. – Bár a kíváncsiság igencsak furdal, hogy megtudjam, hogy kerültél ide.

Dina felvonta a vállát. – A testőrök hoztak – jelentette ki fénytelenül, és újabbat harapott. Valahogy már kevésbé érdekelte a morzsálás.

– A bordélyház testőrei?

– Azok.

Zevran egyik szemöldöke megrándult. – Hogyhogy? Hiszen te nem vagy kurtizán.

– Miből gondolod?

– Drágám, én jól ismerem a kurtizánokat. Talán mondhatom, hogy az összes férfi közül a világon a legjobban. Kívül-belül, testüket-lelküket.

Most Dina nézett Zevranra kissé kétkedve. Meglehetősen furcsa féle hencegésnek találta az iméntieket. – Hogyhogy?

– Úgy, hogy velük nőttem fel. Egy bordélyban.

Dina abbahagyta a rágást, s meglepett pislogással válaszolt Zevrannak, aki erre csak felnevetett.

– Kiskirálynő, ne nézz ilyen ijedten. Így volt. Na jó, csak tíz éves koromban kerültem oda.

– Gyerekként? Egy olyan helyen, ahol...?

– Nos, igen, felnőttként élvezetesebb lett volna az ottlakás – bólogatott Zevran. Úgy tűnt, viccet csinál a saját múltjából. – De most beszéljünk rólad, szépségem. Nem vagy örömlány, s mégis itt vártál rám. Hogy is van ez? Várj, kitalálom: egy gazdag család sarja vagy, de elszöktél otthonról némi kaland után vágyódva, csakhogy valami rosszul sült el, és...

Dina állhatatosan rázta a fejét. – Nem, tévedsz.

– Akkor talán a fogadós családjához tartozol, és véletlenül... ?

– Nem, még mindig távol jársz. – Dina kedvesen legyintett Zevran felé, aztán tovább evett. – Tényleg örömlány vagyok. Harod bordélyába tartozom, a Vörös Örvénybe.

Zevran kendőzetlenül bámulta őt, hosszasan. Egy szem tökmagot nyitott ki a fogával, amely halk roppanással megadta magát. – Hm. És hány napja?

Dina meglepődött, ám egyben el is mosolyodott azon, hogy a férfi milyen jól tette fel a kérdést. – Alig egy hete.

Zevran bólintott, mint aki éppen ilyen válaszra számított. – És mondd csak – érdeklődött tovább. – Hány kuncsaftod volt ez alatt az egy hét alatt?

A kérdés valóban túl intim volt, de Dina valamiért mégsem vette annak. Talán mert tudta, Zevran igazából sejti az igazságot. Nem volt hát oka elfedni előle.

– Igazából... csak egy.

– Egy?

– De az is részeg volt és elaludt. Szerencsém volt.

Zevran ennek hallatán abbahagyta az evést, és félretolta a tálat. Előrehajolt az asztalra támaszkodva, arcán különös figyelem jelent meg. A szemében táncolt valamiféle kedves, csodálattal teli fény.

– Nahát, nahát... Igaz-e, amit látok? Egy fiatal lány, egy hetes kurtizán múlttal. Valójában érintetlenül. És ha jól sejtem, mindenki más előtt ez titok.

Dina nem válaszolt, de enyhe mosollyal és egy csepp szégyenlős bólintással hagyta, hogy Zevran bebizonyosodjon a sejtéséről. Amikor felpillantott rá, a férfi még mindig mozdulatlanul nézte őt, mintha tényleg valamiféle istennő szobra volna, Dina önkéntelenül is elpirult. Ebben a csodálatban azonban csak addig tudott fürdeni, míg saját jövőjének a gondolata el nem kedvetlenítette.

– De sajnos nem bizakodhatok mindig a puszta szerencsémben.

Hirtelen arra gondolt, ha mindig Zevran lenne a kuncsaftja, oly módon, ahogy tegnap éjjel történt, az ilyesféle kurtizánlétet még meg is tudná szokni. Aztán eszébe jutott, hogy a férfi még segíthetné is. Szeme kérlelővé vált, azzal nézett vissza az őt csodáló barnákba.

– De Zevran, hiszen...! Az első kettőt megúsztam... – Dina nem vette észre, de azért a „megúsztam" szóra Zevran felemelte az egyik szemöldökét, – ...nem tudom még, mi lesz a negyedik, ötödik, a sokadig alkalommal, de most, a harmadikat tölthetném veled. Ugyanúgy, ahogy tegnap.

A férfi széles, elégedett mosollyal hátradőlt, és újból a kezébe vette a tökmagos tálat. Roppantott pár magot, s egy ideig nem is szólt semmit, csak vigyorgott maga elé.

– Dina drága. Először is. Ne sérts meg, nem vagyok én vén kappan, aki úgysem akar tőled semmit. – Felnézett a lányra a szemöldöke alól. – Én sokat akarok tőled. Én akarok mindent, mindenedet. Én akarlak téged Dina, ebben biztos lehetsz.

Az őszinte szavak némileg meglepték.

Zevran folytatta. – Tegnap nem azért nem történt semmi, mert Zevran fáradt volt, hanem mert te nem akartad. Ezt pedig tiszteletben tartom.

De Dina nem vette komolyan a drámát. Reménykedő mosollyal hajolt előre. – És... esetleg történhetne ma is ugyanígy?

Zevran félretette a tökmagot, és mert magának egy újabb adag zabkását. – Gyönyörűm. Van itt még valami. A Zevrannal töltött időt nem lehet „megúszni"... Azt csak élvezni lehet, kedves. Efelől kezeskedem.

Dina tovább mosolygott. Valahol nagyon is imponált neki Zevran játékos sértődöttsége. Hát előrehajolt most ő, és várt, hisz Zevran választ még mindig nem adott.

– Kedvemre való amit művelsz, kicsi Dina. Nemhogy nem viselkedsz kurtizánként, de kiderül, van itt némi kihívás is a dologban.

– Mire gondolsz?

– Az estére. Megbeszéltük. Gyere csak, kedvesem. Zevran szobája és ágya vár téged. Igen, ez a hely lesz a te menedéked. És ott lesz benne Zevran is, aki egy ujjal nem nyúl hozzád, ha te nem akarod. De lelkemre mondom, mindent meg fog tenni, hogy akard.

Dina szélesen elmosolyodott. Kihívás elfogadva.

Ekkor azonban váratlanul kopogtak.

– Biztosan értem jöttek – sóhajtott dina, s letette a pirítós végét.

Az ajtón az egyik testőr hangja szűrődött át. – Uram, vissza kell vinnünk a hölgyet.

A lány hátralökte a széket, és magára kapta a felsőruháját. Ahogy Zevran felé nézett, látta, hogy a férfi mosolyogva, ám kissé elgondolkodva figyeli. Visszanevetett rá.

– Amikor megérkezem, még mielőtt bárki más szemet vetne rám... megtalálsz?

Egy határozott bólintás. – Én ugyan meg.

Dina mosolyogva bólogatott. Úgy gondolta, Zevrantól még mindig nagyobb biztonságban van, mint bárki véletlen kuncsafttól vagy akár Harodtól.

Még hangosabban kopogtak. – Uram! Odabenn vannak?

– Tényleg mennem kell. Akkor este.

– Este, Dina, szépségem.