– Mennyire emlékszel a feleségedből? 

A kérdés a szekéren hangzott el. Szinte egyedül voltak rajta, csak egy öreg törpe utazott még a baknak dőlve, miközben hangosan hortyogott, meg elől a kocsis, egykedvű, marcona-morcos ember alak. A gyeplő ívesen, feszülés nélkül lógott a kezében épp úgy, ahogy a pipa a szájában.

A törpe talán iszákos lehetett, szedett-vedett, sötétvörös haja kócosan-összevisszán állt, nem lehetet tudni hosszú-e vagy rövid. Tömzsi lábát szétvetette, egyik lábfeje félrehajlott. Dinának akaratlanul is Oghren jutott róla az eszébe.

Ők ketten a szekér hátuljában ültek, nyújtott lábbal, egymás mellett, szorosan, Dina átkarolta Zevran karját, és hozzábújt, amikor a kerék egy-egy kisebb kövön bucskázott keresztül. Zevran lenézett rá. Egy ideig talán elgondolkodva figyelte. Majd az égre emelte a tekintetét.

Ősz volt akkor is, a nyár kékjének élénksége már megkopott, és körülöttük az erdő buja növényzete sárgállott, barnállott, pár helyen még zöldült. A lágy, de hűvös őszi szellő érte őket, ők pedig egy meleg takarót terítettek kettejük vállára. Dina eligazgatta magán is, Zevranon is, mire a férfi megint csak egy hosszas, gondolkodó pillantást vetett rá. Dina óvatosan rámosolygott... de viszont mosolyt most nem kapott. Zevran csak tovább nézte.

Dina inkább odabújt a karjához ismét, és a vállára hajtotta a fejét. A felismerés, hogy Zevran hiába ül itt mellette, a férfi még messze van tőle, egy kissé a szívébe markolt. Hiányzott neki a férje, az igazi Zevran. Az a férfi, aki kimutatja, hogy bízik benne, aki visszamosolyog rá, az, aki nyíltan, könnyeden beszél vele, aki bátorítja, ha kell, aki mellette áll. Bár Zevran most már ott volt vele, de Dina még érezte rajta ezt a visszafogottságot, érezte, hogy még meg kell találniuk egymást újra.

Zevran egy ideig csendben maradt, Dina már azt hitte, talán nem is fog válaszolni neki.

– Semmire. Teljes vakfolt.

– Ezt hogy kell elképzelni? Úgy értem... van olyan emléked, amelyben talán valahol, mellékszereplőként megjelenhet...?

A férfi elengedett egy gondterhelt sóhajt. – Nem. Minden, ami kicsit is hozzá kötődik azt az átok kitörölte a fejemből. Ezt onnan gondolom, hogy magamhoz képest túl kevés ismerős arccal találkozom magam körül.

Dina örömmel vette, hogy Zevran hajlandó vele együtt gondolkodni. Ennyire talán mégsem bizalmatlan vele.

– Hogyhogy?

– Semmilyen emlékem nincs arról, hogy kikkel kalandoztam az utóbbi években. Ez pedig nem rám vall, kétlem, hogy ne csatlakoztam volna valamiféle közösséghez, egy kalandor társasághoz, egy táborhoz, bármihez... De nincs a fejemben senki. Feltételezem, hogy benne voltam valamiféle csapatban, amelynek talán a feleségem is tagja lehetett. Ezért nem emlékszem senkire.

Dina bólintott. Ezek szerint Alistairt, Morrighant vagy Lelianát, sőt talán még Züiyát sem ismerné fel. A tekintete az alvó útitársukra táncolt.

– Ezt úgy érted, hogy ha mondjuk ez a törpe közös barátotok volt, akkor őt is elfelejtetted?

Zevran a horkantó emberszerzetre pillantott. – Tökéletesen úgy. Talán az is volt. Ki tudja. – Bökte ki csendesen, halk szomorúsággal, míg a törpét nézte.

Dina tüzetesen szemlélte az arcát. Zevran szája gyászt idézőn konyult le, lassan lehajtotta a fejét. Talán csak gondolkozott... Talán nem. Talán igazi bánatot érzett Oghren halála felett, anélkül, hogy Oghrenre, magára emlékezett volna. Dina azt sejtette, hogy bár az átok alatt szenvedő férfiak emlékei eltűntek, az érzéseik nem. Az férfi szív érzéseihez az átoknak nem volt hozzáférése.

– Zevran...? – szólt hozzá lelkesen, mint akinek eszébe jutott valami.

– Igen?

Dina odafordult, haloványan rámosolygott, aztán... Nem mert hirtelen mozdulatokat tenni felé. Zevran olyan volt, mint egy vadászkutya, amely felé ha kapnak, ellenséges támadásnak veszi. Dina keze gyengéden a mellkasára tapadt, pont a szíve fölé.

Zevran szeme összeszűkült.

Dina odahajolt hozzá, és egy egyszerű, rövid, halk csókot adott az ajkára. Akarta volna érezni Zevran szívverését, de a keményített bőrruha, melyet hordott, elzárta tőle.

Zevran hagyta ugyan a csókot, de a szemét sem hunyta le, fürkészőn követte Dinát. – Mit csinálsz...?

Dina a világosbarnákból próbált volna kiolvasni valamit, ám ekkorra Zevran már gyengéden, de megfogta a nő kezét, és lefejtette saját mellkasáról, aztán az erdő felé nézett, mintha kimenekült volna a helyzetből.

Dina enyhén tátott szájjal előre, szeme gondolkodón fordult körbe. Most már biztos volt benne, hogy az átok sújtotta elfek érzelmei megmaradtak.

– Meg akarom találni a feleségemet. Őt akarom szeretni – szólt még Zevran, hangjában bujkált némi zavartság.

Dina eltakarta előle az arcát, és fellélegzett. Zevran szerette őt! Az a különös érzés, amiről tegnap is beszélt, az a szerelem volt. És talán lefeküdt vele, de nem akart egy ismeretlenbe beleszeretni, ő a feleségét akarta szeretni.

Bárki is alkotta meg ezt az átkot, pontosan tudta, mit csinál. A szétszakított párok tagjai közül a legtöbben valószínűleg nem találkoztak többé. Akik találkoztak mégis, azok közül a férfi részt a nyílt beszéd megölte. Akiknél pedig, még mindig élt mindkettő és együtt voltak, ahogy Dina és Zevran, azokat is védte az ördögi kör: A férfi, ha előtte sem szerette a feleségét, az érzelmei nem voltak már jelen. Ha szerette, megmaradtak ugyan, de ellenük dolgoztak. Zevran is azon volt, hogy ne szeresse azt a nőt, aki mellette van, hogy minél jobban elnyomja az érzéseit, és koncentráljon inkább egy légből kapott valakire, akiről semmit nem tud, és aki... aki nem is létezik. Minden férfi, aki szerette a feleségét, ebben a helyzetben saját maguk ellen volt.

Dina megborzongott. Lopva felpillantott Zevranra. Most már tudta, mi is valójában az átok, amit kettejüknek meg kell törnie. Zevrannak hagynia kell, hogy a szíve szeressen, Dinának pedig fel kell tudnia vennie a versenyt egy vetélytárssal, aki nem más volt, mint saját maga.

Azt, hogy gondolatban jófele kapizsgál, bizonyította az a tény is, hogy Zevran eltolta magától a kezét, és kis idő múlva máris a képzeletbeli, elfelejtett feleségéről beszélt.

– Nemhogy rá nem emlékszem, de még a saját szülőanyámra sem – monologizált halk szóval, az erdőt nézve.

– Az átok kitörölte az elmédből a szüleid képét is?

– Nem, apámra emlékszem. Tudom, hogy favágó volt, és korán meghalt. Gondolom anyám nevelhetett aztán, de nem tudom, hol és hogyan, kivel. Az egyetlen, amire gondolni tudok az az, hogy talán a feleségem hasonlíthatott rá. Kívülről vagy belülről, tán csak az arcvonásaiban... fogalmam sincs. De már anyámról sem tudok semmit. Nem ismerném fel. Ha szembejönne velem, elmennék mellette.

Dina hallgatott. Nem nyújthatott átmeneti vígaszt sem Zevrannak.

– Ha mégis így történne... ha elmennél mellette, és ő felismerne... Mit szeretnél, mit tegyen?

Zevran elmerengett, majd aprót rázott a fején. – Nem kellene tennie semmit. Mondania sem kellene semmit.

– Akkor hát...?

– Csak azt szeretném látni rajta, hogy boldog.

Dina nem szólt. Hosszasan hallgatott. Végül megszorította Zevran karját, és ráhajtotta a fejét.

– Én boldog vagyok veled, Zevran.

A férfi ironikusa dünnyögött. – Hm, igazán? Alig egy napja találkoztunk.

– Mégis. Te nem érzed úgy, mintha már rég ismernénk egymást?

Zevran akkorát kiáltott, hogy a mellettük utazó törpe is horkanva ijedt fel, a kocsis megrántotta a lusta gyeplőt, a szekér megállt. Az ember kardot rántott, felpattant, még a törpe is előhalászott ügyetlenül egy kis tört.

– Mi történt? – nézett körbe mindkettő, mire Zevran elhúzta halántékától a kezét, megpróbált felegyenesedni, és intett nekik.

– Semmi...! Semmi... folytassátok nyugodtan az utat... Én voltam, de... semmi az egész...

A kocsis arcán még ült pár kérdés, miközben végigmérte Zevrant, aki szívósság ide vagy oda, de remegett, míg próbálta összeszedni magát.

Dina elhülve nézte, majd nyelt egyet. Óvatosabbnak kell lennem a szavaimmal.

A szekér lassan tovább indult, Zevran küszködve szorította össze a szemét, keze úgy kapaszkodott a szekér oldalába, hogy az ujjai belefehéredtek.

Dina a nevét súgta neki, és magához ölelte a lihegő férfit, ő pedig készségesen bújt is a nyugalmat adó női karokba.

– Mi a rohadt élet ez...?

– Sss... Csak pihenj. – Egy apró csókot adott a hajára, és átsimította az aranyszínű tincseket.

– Mi, valami lassan ható méreg...?

– Biztosíthatlak, a borban nem volt méreg. Magam öntöttem ki neked.

Zevran még mindig zihált, úgy tűnt, nehezen nyugszik. Dina simogatta.

– Mit érzel?

– Belülről jön. Olyan mintha az agyam majdnem kettéhasadna.

Mert így is van. Dina nyelt egyet.

– Ha az átokhoz kötődik, miért nem volt eddig? Már a második hónapja bolyongok, egyszer sem történt velem ehhez hasonló. Tegnap volt az első. Miután megismertelek.

Zevran egy rövid pillantást vetett Dinára, aztán inkább visszahajtotta a fejét. Úgy tűnt, ezek a rohamok nemcsak különösen hirtelen, éles fájdalommal járnak, de az utóhatásuk is sokáig tart. Zevrannak kellett jó pár perc, mire lassan halkult a lélegzete. Végül kibökte. – Hozzád kötődnek valamiféleképpen.

Dina nem ellenkezett. – Talán így van. – Csak tovább simogatta a férfi fejét lágyan.

– Rá kellene jönnünk, miért. – Zevran felegyenesedett, vett egy nagy levegőt, kissé felszívta magát.

– Nem vagyok boszorkány, Zevran. Se rosszszándékú varázslónő.

A férfi mintha mérlegelt volna, mit feleljen, csak az elhaladó fákat figyelte. – Talán nem vagy az.

– Nem vagyok az. – Dina lehajtotta a fejét. – Ha nem bízol meg bennem teljesen, akkor nem tudunk összefogni.

– Te miért bízol meg bennem? – dobta vissza a kérdést Zevran.

– Megvan rá az okom.

– És mi?

Mivel Dina egy jó ideig nem felelt, Zevran bólintott. – Látod? Miért nem mondod el? Csak nem mert te sem bízol meg bennem teljesen?

És ezzel a kör bezárult, Dina nem tudott mit mondani Zevran elmés eszmefuttatására. Elcsüggedt, és ezt nem is titkolta. Zevran szívesen időzött a karjában, de perceken belül visszapörkölt neki, ha valamiben nem értett vele egyet.

Dina elfordult tőle.

– Hm? Nem válaszolsz? Csak nem azért nem válaszolsz, mert igazam van?

Dina ekkor már el is húzódott tőle. Mennyire más volt ez a Zevran így, a férfi nem feleségként, csak egy egyszerű, magát könnyen adó nőként tekintett rá, és úgy is bánt vele. Dina pedig egyszerűen csak hagyta, hogy a fájdalom, ami érte, látszon rajta. Nem játszott rá a keserűségre, de nem is titkolta el. Egy pár ujjnyit eltávolodott Zevrantól, épp csak annyit, hogy a testük ne érjen össze. Zevran utána csúszott, mire Dina tovább távolodott.

– Kérlek, ne.

Zevran halkan morgott egyet, ezúttal nem jólesőn.

– Ez most valami büntetés akar lenni?

A mondat, ha lehet, csak még mélyebbre tolta Dinában a sértettséget. Nem hagyta, hogy a felháborodás erőt vegyen rajta, tekintete kérőn nézett a férfire. – Nem vagyok ellened, de ha nem hiszed.... ha az ellenségednek tartasz, olyasvalakinek, aki bármelyik pillanatban ellened fordulhat, tévedsz Én azon vagyok, hogy segítsek, neked, magamnak, kettőnknek. Óh, minek is ismétlem magam? Hiszen ezt már elmondtam neked, attól mert ismétlem magam, nem fogsz hinni. De ha nem megy, ha valóban az ellenségedet akarod látni bennem, újra és újra, akkor... – csüggetegen megrázta a fejét. – Akkor lehet, hogy talán jobb is ha...

A mondatot nem fejezte be. A hangja sem emelkedett, csak csüggeteggé vált. Kibújt a kettejüket védő takaró alól, és Zevrannal szemben, a másik sarokba helyezkedett, a szekér szélére támaszkodott, és nézte a tájat.

– Hé...

Hé. A feleségének sosem mondaná azt, hogy hé. Ennek a sehonnani Dinának szabad. De nem, ezt nem kell eltűrnöm. Akkor sem, ha Zevran szemében tényleg csak egy ostoba, ragaszkodó céda. Nem nézett felé, csak a kezét emelte mutatva, hogy most nem szeretne beszélgetni.

– Dina, ne csináld már...!

Semmi.

– Dina, most meg...?

Még egyet intett, még határozottabban a tenyerét mutatva a férfinek, mire Zevran sóhajtott egy nagyot, és elfordult. Egy ideig szó nélkül utaztak, míg Dina agyában kavarogtak a gondolatok, és mindegyik afelé a rémisztő tény felé mutatott, hogy talán... Hogy ez egy megugorhatatlan akadály. Hogy az átok annyira körülveszi őket, és annyira biztosítja, hogy az ördögi kör meg ne törjön, hogy... kikerülhetetlen. Hogy eleve vesztésre vannak ítélve, bármit is tesznek.

Zevran így soha ne fogja szeretni igazán, annyira, ahogy a feleségét szeretné.

Dina arcán egy halk könnycsepp gördült le. Az egész nő nem mozdult, mindössze ez tudatta a világgal, hogy belül most valami... fáj.

Arra sem reagált, amikor Zevran odahúzódott elé, az arcára sem pillantott. A férfi a pokrócot a vállára terítette. Dina tűrte.

Aztán csend.

– Dina?

A szekér döccent, a takaró, melyet a nő még csak össze sem húzott maga előtt, lecsúszott a válláról. Zevran úgy döntött, majd ő összehúzza akkor Dina előtt. – Hideg van, nehogy megfázz, és...

– Kérlek. Nem akarom, hogy most a közelemben légy.

Zevran ujjai akármennyire is lemerevedtek a mondatra, Dina őszinte volt. Ez a Zevran nem szerette őt, csak valami felületes, igen illékony szeretettel, és nem, Dina sem volt önmaga, csak futott a férfi sosem megkapható szeretete után, se önmagára, se semmi másra nem figyelve. Vajon épülhetett erre egy házasság?

– Zevran, kérlek. Komolyan mondtam.

– Dina, sajnálom...!

– Zevran, kérlek. Csak menj egy kissé távolabb.

A férfi megadóan-dühösen sóhajtott egy hatalmasat, aztán engedelmeskedett.

Két hosszú fertályóra telt el így, Dina mozdulatlanul ült, és csak az erdőséget nézte, bár azt sem igen látta néha könnyeitől.

Esteledett. Egy faluhoz vezető bekötőút mellett a szekér megállt. A kocsis kijelentette, hogy itt fognak éjszakázni, reggel haladnak tovább. Órák teltek el, Zevran fedetlenül feküdt a csillagos ég alatt, hanyatt, Dina még mindig ült, mozdulatlanul, a takaró lehullt a hátáról, de ő nem igazította vissza.

Nem akarta, hogy szüksége legyen rá. Egyikőjükre sem, se a takaróra, se Zevranra.

Aztán amikor azt hitte, már mindenki alszik, lassan felállt, ráterítette a pokrócot alvó férjére, eligazgatta rajta. Egy utolsó pillantást vetett rá, belül remegett, fölé hajolt, megsimította az arcát. Egy könnycsepp kitolakodta magát a szeméből, és a férfi arcára hullott. Dina észre sem vette, lassan elfordult tőle, és lemászott a szekérről, olyan halkan, és észrevétlenül, ahogy csak tudott.

Elindult befele a sötét bekötőúton.

Vajon... találkozik-e még olyan férfivel, aki szeretni fogja, akit érdemesnek fog találni, és aki őt is érdemesnek találja? Vajon az Erdő Istene előtt az a frigy is lehet majd szent, ahogy ez az első volt? Erre gondolt, pedig mennyire nem kívánta teste-lelke az újat. Neki Zevran kellett volna, de nem ez.

Ő a férjét akarta. Ő is a férjét kereste.

Zevran talán félálomban lehetett, mert a takaróra, a gyengéd érintésre és a könnycseppre felocsúdott, egy ugrással átlendült a szekér oldalán, és Dina utána futott.

Dina már hallotta, hogy közelít, és bár nem akart vele beszélni sem, mégsem gyorsított, mert tudta, hogy felesleges, Zevran gyorsabb nála, csak haladt tovább a saját tempójában. A férfi elékanyarodott, kérlelőn a nevén szólította, és széttárt, tíz ujjal kérte, hogy álljon meg. Dina kikerülni próbálta, Zevrani ismét elé ugrott, hát Dina megpróbálta a másik irányba is, mire Zevran gyengéden megállította a vállánál.

– Könyörgöm, Dina...! Ne menj el.

Nem akart a szemébe nézni, félrekapta a fejét, Zevran hiába kereste a tekintetét.

– Kérlek, várj, hallgass meg!

– Nem akarok... Nem akarom ezt, engedj!

– Dina kérlek, kérlek! – Zevran ott ugrált előtte, nem hagyta továbbmenni. Végül Dina csak lehajtott fejjel megállt, megsemmisülten. A férfi óvatosan megérintette a vállát. – Nézz rám. Bocsáss meg. Sajnálom, hogy durva voltam veled.

Dina nézett ugyan, de rögtön a bocsánatkérés után fájón elrántotta róla a tekintetét.

– Jó – szólt halkan.

– Jó?

– Jó.

– Megbocsátasz?

– Meg. – Azzal gyengéden lefejtette magáról a férfi kezét, és ismét kikerülte. Zevran kénytelen volt megint elé ugrani.

– Akkor most hová mész?

– Én nem akarom ezt. Nem akarom, hogy bárki így bánjon velem, nem akarom, hogy bárki így beszélhessen velem. Mondtam már, megbocsátok. De nem kell hazudnod, ha úgy gondolod, nem bízol bennem, akkor jó, azt is elfogadom. Csak nem akarom bizalom nélkül tovább folytatni ezt a mi közös utunkat.

– Dina, kérlek, értsd meg...! – Zevran lehajolt hozzá, a szemébe próbált nézni. – Én csak védem magam, nem köthetem magam hozzád, nem köthetem az érzéseimet hozzád, miközben a feleségemet keresem! – ütötte mutatóujjával a saját mellkasát.

Dina búskomoran bólintott. Pont az történt, amit sejtett, Zevran elzárta a szívét tőle, azért, hogy egy nemlétező nőnek adja.

– Dina...? Gyere vissza. Kérlek, ne menj el.

Eltakarta a szemében gyűlő könnyeket, és megrázta a fejét.

– Hallod, Dina? Maradj itt. Mindketten a párunkat keressük. Maradjunk együtt.

Gyengéd ujjakat érzett a vállánál.

– Gyere, vissza... üljünk le, és mesélj nekem a férjedről.

Ez a szó volt az, amely arra indította Dinát, hogy könnyes szemmel bár, de az elé lépő Zevranra nézzen.

– Miért akarsz most róla hallani?!

– Mert amikor róla beszélsz, valami más csillog a szemedben. Amit imádok nézni. Beszélj róla.

Dina felzokogott. Hagyta, hogy Zevran átölelje, ő nem ölelt vissza, csak összehúzta vállát az erős karokban, és semmit vissza nem tartva, hangosan sírt. – Ő vigyáz rám...! Tisztel engem...! Rajta érzem, hogy szeret...!

Zevran a karjába zárta a zokogó nőt, homlokát ráncolva lehunyta a szemét. Hosszasan így maradtak. Végül Zevran rekedten szólt.

– Ha értem nem is, őérte gyere vissza a szekérre. Tegnap azt mondtad, együtt maradunk, és megtaláljuk őket. Gyere.

Dina halkan sírt még Zevran mellkasán egy jó ideig, jókora könnyfoltot hagyva a férfi ingjén.

– Őérte. Kérlek, gyere vissza. Ne hagyjuk el egymást.

– Zevran, én értem, hogy te nem tudsz bízn...

– Sss. Ne folytasd.

Dina eltávolodott tőle, kérdőn pillantott rá.

– Bocsáss meg, Dina. Az iménti... nem fog többet előfordulni. Ígérem.

A nő a könnyein keresztül pislogott rá, aztán kitörölte őket. Még állt egy ideig Zevran előtt, majd megfordult, és csendesen visszaballagott a szekérhez. A férfi sietősen követte, előtte ugrott fel a szekérre, és a kezét nyújtotta neki.

Dina elfogadta, de aztán a sarokba akart volna húzódni, egyedül. Zevran megfogta az ujjai hegyét.

– Maradj velem. Miatta.

Dina nem húzta ki a kezét a kezéből. Lassan bólintott egyet. Hagyta, hogy Zevran visszavezesse magához, leült vele szemben, a férfi felhúzott térdei közé, és engedte magát a mellkasára húzni. Hallotta, ahogy Zevran mélyen felsóhajt, és közben szorosan magához öleli. Dina is odabújt hozzá.

– Eláztattam az ingedet – szólt csak ennyit, kurtán.

– Ne törődj vele. Értékes könnyek.

Dina nem kezdte el boncolgatni a szavak értelmét, ahhoz túl fáradt volt. A takaró kettejükre került, beburkolta őket. Zevran a szekér lapjának dőlt, Dina ráfeküdt a mellkasára.

Halk, egyenletes lélegzetvételek.

A férje karjában aludt el.