Zevran a simára csiszolt faasztal ággöcseit számolta már egy ideje, bár hogy hányat rajzolt oda neki a fa mintája, nem tudta volna megmondani.

Hátradőlt, a szájához emelte a fehérboros poharat, ivott, majd pedig a plafon bámulása, és a csillár gyertyáinak számolása került sorra.

Mellette Morrighan és a többiek ültek, a vacsora elköltése után csendesen iszogatott mindegyikük. Zevran idővel egyre inkább megpróbált bekapcsolódni a beszélgetésbe, sőt, néhol még elmosolyodnia is sikerült. Bár valahol mélyen tudta, hogy az agya bár most keményen dolgozik azon, hogy az elvesztett-elveszett lány kínzó gondolatát minél távolabbra tolja magától, ez csak átmeneti.

– Óóóh, Zevran! Hát itt vagy? – Egy hirtelen, szinte sikoltásszerű, magas hang.

Egy alacsony, kissé telt, gyönyörűen babaarcú nő állt az asztal mellett, orcájáig érő sötét, göndör tincsei remekül illettek vöröslő szeplőihez, melyek ártatlan kinézetet kölcsönöztek neki. Nem túl gazdag, de igényes viselete jó ízlésről tanúskodott, szép olajzöld szoknyája libbent utána, a hasíték megvillantotta világos combját, ahogy Zevran mellé ült.

Ő egy mosollyal üdvözölte. – Nahát...! – A nevét azért nem mondta, mert igazából nem emlékezett rá pontosan: Két név kujtorgott ugyan a fejében, de nem volt biztos egyikben sem.

Alistair egy fintorgó pillantást vetett feléjük, bár az újonnan érkezett hölgyet ő is tüzetesen végigmérte.

– De örülök neked! Nem gondoltam volna, hogy ma itt talállak! – A nő szeme csillogott, rögtön Zevran oldalához húzódott, majd üdvözlőn-örömtelin átkarolta a nyakát.

Zevran elnevette magát, és közben arra gondolt, nagyon is kapóra jön most a kis hölgyemény, a jelenléte legalább segít elterelni a gondolatait.

A göndör szépség intim közelségben maradt, csillogó szemmel nézte Zevrant, megsimítva az arcát, és közben bensőséges hangon suttogott neki. – Ugye tudod, hogy vártalak, hm?

A férfi válaszként mindössze egy mosolyt küldött. A nő örömtelin felsóhajtott, miközben végignézett Zevran arcán, aztán jólesőn odabújt hozzá. Zevran átkarolta a vállát.

Leliana érdeklődő szemmel pislogott feléjük, és Alistair rosszallása is egyértelműen a tekintetében maradt. Zevran, miután észrevette a felé küldött üzeneteket, bátran elmosolyodott, és legyintett a többieknek.

– Ne zavartassátok magatokat, folytassuk csak tovább a beszélgetést! Tudok figyelni! – vigyorgott.

Morrighan sóhajtott egyet, majd beszélt tovább, Zevran pedig továbbra is mosolyogva hallgatta. Néha le-lenézett a pajkosan ránevető nőre, s büszkén megsimogatta a vállát, a göndör hajú hölgy pedig szemlátomást nagyon is jól érezte magát az ölelésben. Ez után sem beszélt túl sokat, megelégedett Zevran erős karjának birtokló mozdulatával.

Egy fertály óra múlva azonban mocorogni kezdett, hátra-hátratekintett a vendégtérbe.

– Zevran – lehelte vékonyan.

– Mondjad, édes.

– Most el kell mennem egy rövid időre. Úgy látom, érkezett egy vendég, akivel már régóta lebeszéltem a találkát. Egy szerencsétlen alak, nekem pedig semmi kedvem hozzá. Hozzád viszont, bármikor jössz, mindig van kedvem... – vallotta be pironkodva, kacéran. A férfitől egy nagyrabecsülő simítást kapott érte kidudorodó orcájára. – Töltök vele egy kis időt, de aztán elküldöm, te pedig gyere, és keress meg, úgy lesz a legbiztosabb. A szobát intézem én.

Zevran mosolyogva, némán bólintott.

– De aztán gyere ám...!

– Ott leszek – biztosította a nőt, akinek még mindig nem tudta pontosan a nevét, majd hagyta, hogy kicsússzon a kezei közül, és a következő pillanatban már vissza is fordult Morrighanék felé.

Bár ezt megbánta, mert ott ismét a próféta felkutatásának témája folyt... Zevran inkább visszanézett a távolodó nőre, küldött felé még pár cinkos pillantást, legalább addig se kelljen a beszélgetésben jelen lennie.

Aztán hátradőlt megint, az arcára ugyanaz a semmi költözött, és egy sóhaj keretében hallgatta tovább a diskurzust. Majd inkább felállt. – Hozok még egy kis bort. Valakinek...?

– Én kérek – jelentkezett Leliana. Pillantása elkísérte a távolodó férfit. Majd visszafordult Alistair felé, és tett egy aggódó megjegyzést. – Azt hiszem, most vigyáznunk kell Zevrannal. Vagyis nem is vele, inkább rá.

Alistair tekintetében szintén aggódás ült, bár más miatt. – Ugyan... – mondott először csak ennyit, Lelianáról le sem véve féltő szemét. – Nincs vele semmi különös, csak nem aludta ki magát. Egyébként pedig... öhm... miért aggódsz érte ennyire?

Leliana hirtelen a lovag felé nézett. – Mert láthatóan bántja valami. És nem akarom, hogy ez befolyásolja a harcban nyújtott teljesítményét. Egy csapat vagyunk, ha egyikünkkel valami nem stimmel, az mindannyiunkra kihathat. – A lány hangjában volt némi értetlenséggel kevert sértődöttség.

– Hm! Az előbb nekem nem úgy tűnt, mint akit nagyon bánt valami. Éppen most szedte fel ezt a kis göndör hölgyeményt, nem láttad?

– De, láttam. – Leliana hangja közel sem volt annyira megrovó, amennyire Alistair talán várta volna tőle. – De szerintem nem ő szedte fel, hanem a hölgy szedte fel őt.

– Azért láthatóan volt ennek a történetnek előzménye.

– Igen, lehetett.

– Nagyon elnéző vagy vele – jegyezte meg savanyúan a lovag.

– Ugyan, Alistair. Mindannyian tudjuk, hogy amint betérünk egy fogadóba, Oghren a sárga földig issza magát, Zevranra ráragad pár örömlány, Morrighan pedig főnökösködni kezd – tárta szét a kezét Leliana.

Alistair öntelten elmosolyodott. – Látod, csak mi vagyunk ketten normálisok! – Ám mivel Leliana nem nevetett együtt vele, lassan az arcára száradt a mosoly, megköszörülte a torkát, és inkább visszatért az eredeti témához.

– Persze... igazad van, de... Itt van mondjuk Oghren – mutatott Alistair a törpe felé, aki éppen egy korsó tartalmát hajtotta fel iszonyatos gyorsasággal, s a szeme már láthatóan nem állt egyenesen. – Oghrent is egyértelműen „bántja valami", ahogy fogalmaztál, Zevran viszont csak mostanában viselkedik furcsán. Mégsem...

– Oghren egészen más – legyintett Leliana. – Utálom ezt mondani, de őt már el sem tudom elképzelni teljesen józanul. Másfelől pedig valami különös oknál fogva Oghrent nem emészti fel az alkohol, amit én sem értek. Amikor kell, jelen van, erre a tegnapi nap a legjobb példa, nem gondolod?

Alistair védekezőn pislogott. – Hát... de... végül is...

Leliana fürkészte egy ideig a lovagot kérdőn, kissé tanácstalanul, ő pedig képtelen volt egyetlen szót is kipréselni magából, zavarában még a szemkontaktust is bontotta. Erre a lány felsóhajtott, majd – Na jó, megyek rendelek én is valamit –, felállt az asztaltól, Alistair viszont nem akarta elfogadni a vereséget, sietősen követte.

– Leli, várj...! – Éppen csak az kell, hogy a pultnál Zevrannal elegyedjen beszédbe, és... De igazából a lovag maga se tudta, miféle terelő mondattal álljon elő. – Öhmmm... aaa...

Leliana megtorpant, nagyokat pislogott az őt követő lovagra. – Igen?

– Csak-csak gondoltam, segítek neked kihozni a rendelést.

A nő válasz nélkül elfordult, és előre lépett.

Alistair igyekvőn követte, sietősen leellenőrizte, hogy Zevran nincs-e a láthatáron, majd a pultra támaszkodott mindkét kezével, közben előrehajolt Leliana felé. – Egyébként te meg Zevran... öhm...

– Igen?

– Hát jó barátok vagytok, nem?

Leliana megvonta a vállát. – Gondolom.

– Aham. És... és-és...

A lány megunta a dadogást. – Mit szeretnél tudni, Alistair?

– Neem, semmi, tényleg, ne vedd zokon, csak gondoltam rákérdezek, mert érted, hát jó tudni, meg...

– Alistair, kérlek, bökd már ki.

– Szóval nincsen, de nincsen köztetek semmi ... úgy értem, több?

Leliana nevetve elfordult Alistairtől, ami őt egy cseppet sem nyugtatta meg, hát fordult utána.

– Persze, hogy nincsen! De Alistair, te féltékeny vagy?

– Dehogy! Csak...

Leliana mosolyogva nézett rá es várta a folytatást. Alistair azonban nem tudta, ezzel a mosollyal most éppen bátorítják-e vagy kinevetik.

– Az jó, ha nincs köztetek semmi. De... de nem is volt soha?

Leliana arcáról eltűnt a mosoly. S talán valahol mélyen a férfi is már sejtette, hogy ezzel minden esélye elszáll arra, hogy megtudja, az iménti bátorítás volt-e vagy kinevetés.

Leliana hangjába egyre több feszültség vegyült. – Miféle kérdés ez, Alistair?

– Á, semmi-semmi, csak... szóval köztetek mindig volt valami... kicsit baráti... kicsit talán mégsem annyira baráti...

– Micsoda?

– Hát valami... én nem tudhatom, mi. Épp ezért kérdezlek téged. De biztosíthatlak, ezek mindössze óvatos kérdések, csak azért, hogy...

– Miért?

– Mert tudod, öhm, Zevran nem az a megbízható figura. Úgy értem, a harcban talán az, de nők terén... hát nem! És én csak óvni szeretnélek tőle, igen, ennyi az egész, ne értsd félre, ez csak amolyan védelem, csak egy kedves, lovagias gesztus tőlem, hogy... nehogy...

– Nehogy mi?

– Nehogy a csapdájába ess!

– Ó...!

– Igen, nehogy a csapdájába ess, mint ez a göndör hölgyecske, meg előtte az az éneklős, táncolós művésznő, az a Dina, tudod, meg...

Alistair nem vette észre, hogy Leliana kérdései már túl rövidek, túl gyorsan és túl feszült hangnemben teszi fel őket. A lány szúrós szemmel nézett az előtte magasodó lovagra.

– Nem tudom, mit értesz igazából védelem alatt, Alistair. De azt hiszem, egy kicsit elkéstél. – Azzal elfordult, és otthagyni készült a férfit.

Neki a felismeréstől kikerekedett a szeme, csak tátogott ijedten, majd Leliana után rohant.

– Várj! Várj, kérlek, ne menj el!

Ám mivel semmi nem változott, Alistair elkapta Leliana karját. A lány erre egy dühös fordulattal kirántotta a kezét a férfi szorításából, majd szembeállt vele.

– Alistair! Mit nem képzelsz?!

– Leliana, félreérted, én csak...! Mit jelent ez, hogy elkéstem?

A lány összeszűkült szemmel nézett a lovagra. – Komolyan gondoltad ezt? Komolyan gondoltad, hogy kihasználod az egyik bajtársunk zavarodottságát, és azt, hogy törődöm vele, és felhasználod ezt a helyzetet a magad javára, hogy olyan dolgokról spekulálj, amihez nincs közöd, amikor pedig azt kérem, légy konkrét, csak habogsz? Igazán, Alistair komolyan gondoltad?

– Nem, nem, én tényleg csak érted aggódtam!

– Aham, értem. Mondd, mire vagy kíváncsi ennyire Zevrannal és velem kapcsolatban? Azt akarod tudni, hogy lefeküdtünk-e valaha?

Alistair hang nélkül hápogott az őszinte szavakra, és félve nézte a sértett nőt, aki nem állt meg ennyinél.

– Kérlek, akkor most válaszolj!

– Öhm... Én... Leliana, én csak féltelek! Fontos vagy nekem, hát nem érted? De ahhoz, hogy lépjek, előtte tudnom kell, ki felé lépek!

Leliana sértődötten csóválta a fejét. – Ó, értem. Szóval ha a válasz igen, akkor már nem is kellenék, ha nem, akkor még azért elgondolkozol rajtam?

– Leliana, én azt sem tudom, erre mit feleljek!

– Egy ideje már nem tudod, mit felelj, ezt látom. De nem is kell semmit mondanod, azt hiszem így van!

Alistair csüggetegen lehajtotta a fejét. Felsóhajtott. – Látom, most már úgyis mindent elpuskáztam. Legalább csak mondd meg, mi a válasz, és itt sem vagyok.

Leliana háborogva hümmögött. – Ha ez kell ahhoz, hogy békén hagyj, megmondom. Az igazság a nem és az igen között van. Nem, le nem feküdtünk egymással, de egyszer régen volt köztünk némi testi érintés. Remélem, ezzel a válasszal megelégszel, és nem kell részletekbe mennem!

A lovag a földet nézte.

– Most, hogy már tudod, amit akartál, remélem el tudod dönteni azt is, hogy lépni fogsz-e végre felém. Ne aggódj, én is meg fogom hozni a magam döntését ezzel kapcsolatban!
Leliana most már végleg távozott, hosszú léptekkel viharzott ki a fogadóból, Alistair pedig csak állt középen, lógó orral, és már pontosan tudta, hogy ezzel Lelianánál elásta magát.