Zevran felugrott, a szalma észrevétlenül roppant a talpa alatt.

– Oghren, soha nem örültem még ennyire a mocskos pofádnak!

– Heheheee... tudtam, hogy én vagyok a kedvenced! – A törpe örökké lehelő, borittas hangja annyira tisztának hangzott, mintha a tulajdonosa lett volna a józanság mintaképe. Érdekes módon Oghren csak akkor mutatkozott hullarészegnek, ha nem történt semmi különös, amikor azonban tettekre volt szükség, mint most is, a szeme a legtisztábban csillogott. Ki tudja, mi okozta hát folytonos delíriumát, talán jobban az unalom mint az alkohol.

– Ne késlekedjünk, Oghren! – pattant fel örömteli sürgetéssel Morrighan. – Be kell jutnod valahogy a várba, és meg kell találnod a kulcso... kat... – A nő hangja elakadt, tátott szájjal nézte, amint a törpe szó nélkül beejt egy kulcscsomót a cella kőpadlójára, majd még egyet, és még egyet.

– A biztonság kedvéért elhoztam mindegyiket. Alistair, a rokonod katonái végtelenül könnyű prédák, csak alszanak és vedelnek. – Szó ami szó, mindezt a legnagyobb korhely szájából hallani a legenyhébben is meghökkentő élmény volt, de egyikük sem vitatkozott.

Leliana és Zevran sietve felszedték a kulcsokat, és felváltva próbálgatni kezdték őket a zárban, míg Alistair még mindig a rács mellett posztolt, és éberen lesett a folyosóra.

– Azért csak halkan! Lehet, hogy megfigyelnek bennünket!

– Ezek legfeljebb a pohár alját figyelik – jegyezte meg Oghren.

Morrighan kérdőn nézett a törpére. – Mégis mit csináltál velük? Hogyan győzted le őket egymagad?

– Sehogy, együtt ittam velük. És én nyertem. Hehe.

A Zevran kezében lévő kulcs végül kinyitotta az ajtót. – Gyerünk, most nincs idő cseverészni! Tűnjünk el innen minél hamarabb! – sürgette őket.

A csapat magához vette elkobzott fegyvereit, óvatosan átlopakodott egy valóban teljesen üres folyosón, majd egy másikon is, Zevran rápisszent a többiekre, ahogy a fal mögül kikukkantva meglátta az asztalra borult, lógó kezű zsoldosokat. Lábujjhegyen haladtak el a kiömlött zöld üvegek, hanyagul kifordult bokák mellett, mígnem a központi hallba, majd onnan a várkapuhoz értek, amely mellett az őrszem szintén a fal tövében horkolt.

Aztán mindannyian futásnak eredtek, míg be nem értek a közeli erdőbe, mely immár tökéletes menedéket nyújthatott számukra. Oghren ott érte be, és egy hatalmas böffentéssel üdvözölte őket.

– Ez jó móka volt. Bár a boruk elég savanyú, rövidekből meg nem volt nekik elég...

Leliana mosolyogva csóválta a fejét a vén törpére.

Folytatták útjukat, és nem sokkal azután egy tisztásra értek. Hajnalodott a nap első, bátor sugarai elűzték a nemrég még körülöttük csapkodó éjjeli lepkéket, és megváltoztatták a természet hangjait. Morrighan ment elől, ahogy szokott, Zevran sietősen lépdelt utána.

– Ne vedd magadra Alistair, de ez a Logan elképesztően irritáló alak volt. De végre már indulhatunk Perubiába! – örvendezett.

A lovag felhúzta a vállát.

Morrighan pedig az utat kémlelte. – Minek mennénk vissza? Meg kellene találni azt a...

Zevran felkapta a fejét, ő még a nő első, hanyag mondatánál tartott. – Állj, miért ne?

Morrighan megállt, csípőre tett kézzel fordult a szőke elf felé, és vágott egy értetlen grimaszt. – Miért igen?

– De hát... nem akartunk visszamenni...?

– Miért akartunk volna visszamenni? Zevran ne idegesíts már! – legyintett bosszúsan a fekete hajú nő. – Én azt mondom, inkább meg kellene nekünk keresni ezt a bizonyos új prófétát, mielőtt bárki más rátalál.

Zevran bár belül legszívesebben a szemét forgatta volna, kapott az alkalmon. – Jól van, hát keressük meg, de akkor menjünk vissza Perubiába, hátha ott lesz!

Morrighan rázta a fejét. – Kétlem, hogy Perubiában lenne. Egy ilyesmi nagy port kavar, már feltűnt volna, ha ott van. – A nő ezzel úgy tűnt, lezártnak tekinti a témát, tovább beszélt a próféta hollétén elmélkedve.

Zevran nem hallotta, ő csak megsemmisülve állt, aztán amikor feleszmélt, szemét jobbra-balra kapta bajtársaira.

– Határozottan jó ötletnek tartom, egy próféta megjelenése nem elhanyagolható...

– Már az is sokat mond, hogy Logannak fáj rá a foga.

– ... szerintem is jobb lenne inkább észak felé...

– Igen, ha Evindal is a Hóhegyekből származott, akkor...

– Ugyan, az nem mérvadó, de...

– Kíváncsi leszek, vajon ő is ír majd meséket, ahogy Druindar?

Zevran hirtelen középre ugrott, csendre intett mindenkit, és bepróbálkozott a társaságnál egy színpadias mosollyal. – Vááárj-várj-várjatok! Perubia a megye fővárosa, nyüzsgő hely! A kikötőbe mindenhonnan érkeznek emberszerzetek, azt sem tudod már magad ki vagy, annyi féle! Ha én próféta volnék – azért ennek a gondolatnak az abszurditásán ő maga is elvigyorodott –, egészen biztosan egy ilyen nyüzsgő tömegben próbálnék elbújni!

Morrighannél kezdett betelni a pohár, félretolta Zevrant, aki önérzetesen lesöpörte magáról a kezét.

– Hagyd már abba, pont te vagy az, akit végtelenül nem érdeket sosem, hogy merre van előre. Te magad mondtad, mindenhol ugyanaz, füvek, fák, virágok, erdő, néha folyók, hát akkor meg? Térj már le erről a Perubiáról, épp most penderítettek onnan ki minket a guifolok, őrültség lenne visszamenni!

– Így van! – bólogatott hevesen Alistair.

– Egyetértek – így Leliana.

– Még egy ugyanilyen rajtaütés nem hiányzik – véleményezte a dolgot Oghren is.

Zevran hangosan kifújta a levegőt, Morrighan azonban rá sem hederített, folytatta.

– Szerintem az elhagyatottabb, erdei utakat kellene választanunk, az elfek prófétái, hallod, Zevran, olyanok, mint a druidák, nem áll távol tőlük a remeteség, és...

Morrighan folytatta, de Zevran elvesztette a fonalat. Ziháló mellkassal, tanácstalanul kinézett a társaságból. A legtöbben nem figyeltek rá, talán egyedül Leliana látott valamelyest a fejébe. A répahajú lány a férfi szemébe próbált nézni, de annak tekintete ide-oda ugrált.

– ... én is a kisebb erdei utak mellett teszem le a voksom – szólt Alistair.

– Ja – kommentált Oghren is. – Valami teakeverő tüskevári mókus többet tud erről mint mi. Zevran, laknak a közelben elf druidák?

A megszólítottnak el sem jutott talán a kérdés az agyáig, csak csüggeteg-kétségbeesett ábrázattal pislogott a társaira. Végül halk szomorúsággal kinyögte. – Nem tudom.

– Hogyhogy nem tudod, hát nem te vagy itt az elf, a...?

– Nem tudom, értsd meg, Morrighan, nem tudom, elf, igen, az vagyok, egy pórul járt kétkezi munkás meg egy kurvává vált nő fia, aki tíz éves kora után élő fát alig látott, nemhogy erdei druidát, ja, de egyébként igen, elf, az vagyok! Persze, rendelkezzetek velem!

Mindannyian egy emberként meredtek Zevranra. Ő sóhajtott egyet, a hajába túrt, csípőre tett kézzel ment egy kört, majd visszatérve halk, visszafogott hangon elnézést kért.

– Bocs... nem így akartam. – Védekezőn a többiek felé emelte a kezét.

– Mi bajod...?

Morrighan kérdésére Zevran nem nézett fel, csak szótlanul rázta a fejét. – Nem kellene, hogy bármi bajom legyen, úgyhogy ne is foglalkozzatok velem. Majd egyenesbe jövök. Semmi gáz. Semmi – ismételgette.

Páran összenéztek.

– Azt mondom, válasszuk jelenleg a köztes megoldást. Azért kapunk hajba, mert kimerültek vagyunk, éhesek és ráadásul koszosak is.

– Én szomjas is vagyok! – jegyezte meg Oghren, Morrighan folytatta.

– Ha ez a Vasandoral az a Vasandoral, amelyre én gondolok, akkor nincs innen messze Vabella, a falu, ahol már többször megfordultunk. Biztonságos terep, ismernek minket, nekünk pedig szükségünk van ma éjszakára egy fogadóra.

Többen bólogattak. Még Zevran is, még ha csípőre tett keze és lehajtott feje meg is maradt.

Így aztán a csapat megindult, egyenesen az erdőn át. Leliana odalépett Zevran mellé, küldött neki egy baráti mosolyt, és bátorítóan meglapogatta-simogatta a vállát.

Alistair, éppen a hátuk mögött haladt, és csüggetegen nézte a kedves mozdulatot.

– Tartsátok nyitva a fületeket, még az is lehet, hogy éppen itt, Vabellában megtudunk valamit az új próféta hollétéről, és rögtön a keresésére indulhatunk! – hallatszott elölről Morrighan bíztató kiáltása.

Zevran a szemöldöke alól, sötét tekintettel pillantott felé, és halkan motyogta, éppen csak magának. – Hát nagyon remélem, hogy nem...