Dina egykedvű, semmilyen tekintettel bámult maga elé, felhúzott térdét átkarolta, és csak hagyta, hogy a szekér döcögése lökjön egyet-egyet a testén.

Hajnal volt, a nap épp csak feljött. A lovak lassú fáradtsággal húzták a súlyt, s a testőr fenn a bakon is már görnyedt háttal fogta a kantárt.

Dina aludt volna még, de nem tudott. Megszeppent arccal a férfire nézett, de az tekintetre se méltatta. A lány visszahajtotta a fejét.

– És Siss? – kérdezte halkan.

– Mi van vele?

Tulajdonképpen meglepődött, hogy választ kapott.

– Siss számon fog kérni téged, hol voltál ma éjszaka. És hogy hol volt a szekér. Ha megsejt valamit, bajba kerülhetsz.

Ismét nem jött felelet. Legalább is egy ideig nem.

– Siss nem a főnököm. Akkor se, ha most annak hiszi magát. Engem Harod vett fel, neki tartoztam engedelmességgel.

Dina felnézett rá megint, aztán egy bátor ötlettől vezérelten felült a bakra a testőr mellé. Figyelte a monotonan mozgó alakot.

– Sajnálod Harodot?

– Ez teljesen mindegy. Te tettél valamit, ami miatt többé már nem vagyok a beosztottja. Te tetted, nem Siss.

A lány elgondolkodva forgatta a szemét, miközben rá-rápillantott a testőrre, aki mintha különösen is közlékeny lett volna így hajnaltájt önmagához képest. Dina megpróbált még inkább valamiféle emberi kapcsolatot kialakítani vele.

– Azt hiszem... te jó ember vagy.

Erre viszont semmilyen választ nem kapott. Lehajtott fejjel sóhajtott, és éppen visszaülni készült...

– Nincs ebben semmi jóemberség. Megölted Harodot, innentől fogva neked tartozom engedelmességgel, még ha csak egy rövid ideig is. De most már fogd be a szád, ne rinyálj végre.

Dina túl fáradt volt ahhoz, hogy lenyelje az ilyesféle szavakat. Kihúzta magát, és ráncolt homlokkal visszaszólt. – Akkor kérlek, beszélj velem tisztelettudóbban, emberszerzethez méltón.

A testőr oldalra kapta a fejét, és dühtől és kimerültségtől csillogó szemét a lányra szegezte, álla behorpadt. Dina csak az elején állta a tekintetét, aztán félrehúzta a sajátját, tudva, hogy a testőr erősebb nála, de azért még vissza-visszapillantott morcosan, jelezve, hogy a véleményét, ha tetszik, ha nem, akkor is megtartja. A férfi végül szó nélkül előreforult. Dina látott valamit a szemében a harag mellett, de hirtelen nem tudta beazonosítani. Talán... tiszteletet?

– A fizetségről pedig... Én még mindig nem tudok neked adni semmit – jegyezte meg kisvártatva a lány.

– Ilyen rövid távon ez mellékes. – A testőr kis szünet után folytatta. – Ne értsd félre, nincs itt semmi érzelgősség, nekem családom van, gyerekeim. Te pedig nem vagy Harod. Ha szolgád is voltam egy út erejéig, ezzel kifizettem magam.

Felesége? Gyerekei? Az, hogy ezek a névtelen, feketébe öltözött, érzelmektől mentes emberek a munkanap után hazamennek, nevük lesz, átöltöznek, és megölelik a feleségüket és a gyerekeiket, ez volt Dina agyában a legutolsó, amit el tudott képzelni róluk. De nem hitetlenkedett, csendesen figyelte a mellette ülőt.

Aztán egyszer csak a testőr meghúzta a kantárt, és a szekér megállt, Dina nem értette, miért pont itt. Egy tisztás mellett voltak, balra tőlük még erdő, jobbra az út folytatódott, mellettük egy patak csörgedezett halkan.

– Megérkeztünk.

Dina meglepetten nézett körbe. Ide? Ez a szakasz nem tűnt sokkal másabbnak annál a helynél, melynél a perubiai fogadó mellett meghúzta magát. Felnyalábolta a holmiját, és lassan lecsúszott a szekérről. Talán várta, hogy a testőr követi, de az nem mozdult.

– Hol vagyunk?

– Ez itt a Farkaserdő, csak a neve ijesztő, veszélytelen környék. A folyón túl alig egy fertályórányi járóföldre találod Sylvaront, feleakkora sincs, mint Perubia. Feleannyira veszélyes is, és viszonylag sok elf lakja. Ha akarsz menj be oda, vagy ha te akarsz lenni a Farkaserdő remetelánya, hát válaszd azt az utat. Egy a lényeg, ne gyere vissza többé Perubiába.

Dina szája széle szomorkás ívet vetett. Arra gondolt, megkérdezi a testőrt, Most csak így itt akarsz hagyni?, de felesleges volt, tudta, hogy ez következik.

– Hogy hívnak?

– A nevünket még Harod sem tartotta számon. Tudtad?

– Meglehet, de én egy rövid út erejéig a munkaadód voltam, ahogy te fogalmaztál. Én pedig számon szeretném ezt tartani.

– Dalasor. De ez nem érdekes. És nem is lesz az soha.

Dinában vegyes érzelmek keringtek. Egyrészt volt benne valamilyen féle hála, másrészt a testőr segítsége egyoldalú volt, és nem igen vette őt figyelembe. Dalasor egyfajta maga felé felállított elvárásból, másrészt a kellemetlenségek elkerülése érdekében hozta ide Dinát. Az, hogy ezzel Dina is elkerült némi, vagy talán elég sok kellemetlenséget... nem, a lány nem tudta eldönteni, hogy ez jelen esetben a férfinek mennyire számított.

Meg aztán Dinának másra volt szüksége. Ennél sokkal többre.

Úgyhogy félig hálásan, félig csalódottan bólintott egyet, és csak annyit mondott. – Akkor hát... köszönöm neked, Dalasor.

A testőr nem felelt. Egy ideje már nézte Dinát, a lány szerint túl hosszú ideje.

Vajon mennyibe telne neki most leugrani a bakról, és azt mondani, mégiscsak elveszi ő azt a fizetséget. Dina a nemrégiben Haroddal történtek miatt nem tudta nem észrevenni, hogy a helyzetben ez a lehetőség is benne lapul valahol a szótlan tekintetek mögött.

Megacélozott tekintettel nézett vissza a férfire, a homloka közepén apró ránc jelent meg, ez volt az egyetlen fenyegetése. Aztán jobb kezével megszorította bal kezének csuklóját. A tőr tokja felett.

Végül Dalasor szó nélkül előrefordult, a lovak közé csapott, kiáltott nekik egy gyiát, és megindult a szekérrel. Dina csendben figyelte, amíg az egyik kanyar mögött végleg eltűnt a szeme elől.

Nagy levegőt vett, és előrefordult. Nem volt más választása, mint feltalálni magát itt is.

A patak partján görnyedt, a fehérnek már nem igazán mondható kombinéban, és a zöld ruháját mosta teljes erőből. Bár tudta, valószínűleg hiába. A vérfolthoz nem volt szappanja, és tán ha lett volna is már túl késő volt, a folt beszáradt. A zöld bársonyruhából elnyűtten folyt ki a víz, amikor felemelte, és a közeli ágakra akasztotta száradni.

Levette magáról a kombinét is, meztelenül ült a füvön. Remélte, hogy nem vetődik arra senki, bár nem igen hagyta, hogy ez a gondolat nyugtalanítsa. Hiszen most igazán szabad volt, csak az erdő és a természet vette körül, úgy érezte magát, mint egy erdei driád, mely most lépett ki egy fa törzséből.

Belemerítette a patakba a világos kombinét is, próbálta kimosni, de annak egyik pántját és elejét teljesen átitatta az immár bordóba fordult vér. Végül maga is megfürdött, aztán mivel törölközője nem lévén, hanyatt hevert a meleg napon.

Nem emlékezett arra, mikor és hogyan aludt el, csak arra ébredt, hogy oldalvást fekszik, keze a feje alatt, a nyári szellőt érzi a bőrén, és valamiféle szárnyrepdeséshez hasonló, folyton visszatérő hangot hall.

Egy szarka repdesett a száradó zöld ruha felett, a kíváncsi állat a csőrében tartotta az egyik fénylő gombot, és nem igen akarta elfogadni azt a tényt, hogy az még a ruhához van varrva. Dina felpattant, és odafutott, kiáltva, legyezgetve hessegette el a madarat, az állat felreppent a legközelebbi fára, és onnan lesegetett le fejét jobbra-balra billentve.

Dina csalódottan emelte le az ágról a félig száraz ruhát, amelyen hosszanti szakadás mutatkozott: a bordélyház régi, rossz minőségű cérnája megadta magát.

A lány még küldött egy megrovó tekintetet az ágon vígan ugrándozó madárnak, aztán kénytelen volt elfogadni, hogy a ruhája ismét tönkrement, és azúttal eszköze sincs rá, hogy megjavítsa.

Az idő telt.

Dina nem tudta, mitévő legyen, száradt kombinéját magára húzta, és maga alá szedett lábbal, szomorkásan nézte a patakparton a fű közt lavírozó hangyákat, azt gondolta, még nekik is több céljuk van, mint most az ő életének. Megette a fél doboz olajos magvat, leterítette a takarót a földre... csupa érdektelen dolog.

Aztán a délután folyamán eljött az a perc, amikor elhatározta magát. Vérfoltos kombinéban, vállára vetett takaróval, kócosan és mezítláb elindult a város felé. Most már lesz, ami lesz. Az sem érdekelte, hogy a hajában talán még látszódnak rózsaszínes foltok. A tőr a csuklóját szorította, ez volt az egyetlen, ami miatt egy kicsit is biztonságban érezte magát. Már az úton fogalmazta, mit fog mondani, újból és újból elképzelte a helyzetet.

Amikor beért a városba, nem nézett senki szemébe, lehajtott fejjel csak a macskaköveket látta, pedig biztos volt benne, hogy nem egy emberszerzet utána fordul. Végül meglátott egy fogadót, de még a cégérét sem olvasta el, csak berontott, karja nekilendült az ajtónak, aztán zihálva, félve, senkire sem nézve a pulthoz ment, megállt előtte, és anélkül, hogy tüzetesebben szemügyre vette volna csapost, fennhangon kijelentette.

– Ze... Zevran Arainait keresem. Ismeri... ismeri itt valaki őt?

A fogadóban teljes, totális csend lett. Egy légy elrepült Dina feje felett.

Lassan, óvatosan felemelte a tekintetét. Az asztaloknál ülő emberek, elfek és törpék fordultak felé, a felszolgálónők egy helyben álltak, és mindannyian mozdulatlanul lesték a jövevényt. A fogadós, magas, megtermett, jólöltözött ember kezében üres pohár, másikban félig teli üveg, de nem töltötte, ő is furcsállva pislogott Dinára.

Előtte egy nadrágot és barna felsőruhát húzott középkorú nő ült, görnyedt válla mellől, rosszallva leste a lányt.

Senki egy szót nem szólt, nem is mozdult.

Dina ijedtségbe húzott szemöldökkel nézett körül, egy együttérző tekintetet keresett, de...

Ekkor, a csendes fogadóba lépett be a város nagyura, jóvágású, kegyetlenül helyes, gazdag fickó, ráadásul fiatal, az arcán látszott, hogy ő is tudatában volt felsőbbrendűségének. Hegyes elf füle meglepetten moccant, amikor tudatosította a szokatlanul nagy csendet, majd lelassítva Dina mellé ért, és lenézőn végigtekintett rajta. A lány csak a szeme sarkából pislogott vissza, és összébb húzta magán a takarót.

– Mi ez, Sylvaronnak lett egy ügyeletes bolondja?

A pultnál ülő nő ekkor felpattant, Dina látta, ahogy a szemében düh csillan, mikor a fiatal férfire néz, de a hangja, bár ha férfiasan mély is, kedves marad. – Nagyúr, ne is foglalkozz vele, a lány hozzám tartozik. Te csak érezd jól magad.

Azzal, mintha belekarolt volna Dinába, valójában megragadta a karját, kihúzta őt a fogadóból, egészen hátra az épület mögé, ahova alig szűrődött be fény.

– Eszednél vagy? – pirított rá. – Ha Iolthland elterjeszti rólad a pletykát, hogy őrült vagy, neked véged!

Dina nem tudott semmit sem válaszolni. Hagyta, hogy a nő hátrébb lépjen, és megvetőn végigmustáljon rajta.

– Hogy nézel ki...? Ki a fene vagy te egyáltalán, és mit akarsz Zevrantól?

A név hallatára a lánynak felcsillant a szeme.

– Ismered őt?

– Nem! – hangzott a gyors válasz.

Dina leejtette a vállát.

A nő jobbról, balról megnézegette, felemelte az állát, majd egy kellemetlen, kisebb lökéssel elengedte. – Most szólj, ha tényleg bolond vagy, mert akkor tudom hol a helyed.

– Nem vagyok – suttogta a lány. – Csak... – gondolkodott azon, hogy tudná egy mondatban elmondani a vele történteket, ám végül inkább kijelentette. – ...csak keresek valakit, és... éppen segítségre lenne szükségem, és...

– Hát azt látom.

A nő a fejét csóválta.

– Hogy hívnak?

– Dinának.

Kis csend. A nő a lábát figyelte, majd undorra húzta a száját. – Áh... Dina! Nézzenek oda, még cipőd sincs. – Aztán némi gondolkodás után előrefordult. – Gyere, elviszlek egy biztonságos helyre. Csak maradjunk a sötétben, az utak szélén. És ne hangoskodj.

A lány szót fogadott.

A nő kihalt, éjszakai utcákon vezette végig, míg egy kertes házhoz ért, amelynek udvarán szépen futott fel a lugasra valamiféle virágzó növény, a sövény mellett pedig egy madárijesztő állt. A ház maga egyszerű, ám mégis inkább jómódúbb stílust üzent magáról, Dina megállapította, hogy ez a Sylvaron nevű kisváros összeségében is talán kevésbé lelakott, mint Perubia. A nőtől közben megtudta, hogy a neve Gaelin, és hogy születésétől fogva itt lakik, bár ennél többet egyelőre ő maga sem árult el.

Még járásában, mozdulataiban is férfias, komoly kedélyű ember nő volt, szavaiban szintén nem túl finom, Dina azonban, nem volt más választása, bizalmat szavazott neki.

Gaelin bevezette a konyhába, fürdővizet tett fel neki a tűzre, és míg az melegedett, térdére támaszkodva leült Dina mellé az asztalhoz.

– Szóval? Hogy kerültél ide?

Dina nagyvonalakban elmondta neki történetét, melyet Gaelin néhol hangos hümmögésekkel véleményezett, s amikor meghallotta, hogy a lány futtatója hogyan vesztette életét, szemöldökét felemelve kiegyenesedett.

– Tanultál valaha fegyverforgatást? – kérdezte érdeklődőn.

– Nem. Mindössze egyszer jártam laktanyában, Zevrannal.

Dina nem fedte fel még újdonsült segítője előtt, hogy van nála egy tőr. A fegyver észrevétlenül lapult a lány összecsavart takarójában.

Gaelin azonban nem rejtette véka alá, hogy nincs tetszésére, amit hall. Orrát felhúzva grimaszolt, majd végül odavette. – Legalább erre jó volt...

Dina nem értette, mire, vagy kire gondol? Talán Zevranra? Mindenesetre azt észrevette, hogy újdonsült pártfogója érdeklődik ugyan felőle, és azon van, hogy segítsen neki, de egy dolgot nem igazán kérdez meg: azt, hogy ki az a Zevran, akit a lány annyira keres, és akinek a nevét már harmadszor említi.

Végül Gaelin egy forró vízzel teli dézsába ültette Dinát, mögé állt, és a haját tüzetesen beszappanozva, megdörzsölve, vakarva átmosta.

– Össze van ragadva a kosztól! Még ilyet! Mi a fene ez benne...? Alvadt vér?

– Az... meglehet.

– Legalább elintézted ezt a rohadékot! – nevetett a nő. – Zevrannal is ezt kellett volna tenned.

Dina röviden felpillantott rá, de ezzel kapcsolatban néma maradt.

– Egyedül laksz itt?

– Mondhatjuk, hogy félig. De Feléna most nincs itt. Majd megismered őt is hamarosan. – Hogy ki az, arról nem ejtett szót, csak belemerítette a kancsót a fürdővízbe, és leöntötte a habot Dina hajáról. – Ezzel a rózsaszín marhasággal nem tudok mit csinálni. Majd lenő.

A lány bólintott.

– Na Dina. A legjobb helyre kerültél. Feléna is örülni fog neked. Nappal majd megmutatok neked mindent.

A nő mosolygott, az arcán volt valami különös, amit Dina nem tudott hová tenni.

– De... ez... ez ugye nem bordély? Nem vagy a madam, ugye...?

Gaelin öblösen felnevetett, még a kacaja is kemény volt. – Hát talán úgy nézek én ki? Feléna pedig... – mintha elgondolkodott volna – ... neeem, ő sem madam. Még ha néha úgy is néz ki, hehehe...

– Akkor... mivel foglalkoztok?

Gealin ráadott egy tiszta törölközőt a lányra, meglapogatta bebugyolált vállát. – Késő van már, ideje aludni térni. Holnap mindent megtudsz.

Dina lepislogott a nálánál valamivel alacsonyabb nőre, aki látta bizonytalan tekintetét, és rámosolygott. A lány némi tétovázás után visszamosolygott rá.