Azt a rohadt életbe...

Ez volt Zevran első gondolata, miközben szemét a kellemetlenségtől összehúzta. Émelygett, a guifolok által használt kábító folyadék ízét még érezte a szájában és az orrában. Kiköpte a szájába tömködött rongyot, elfintorodott, fogával próbálta letologatni nyelvéről a kellemetlen ízét és a rongy okozta szálakat. A halántéka lüktetett, ha maga jellemezte volna, azt mondta volna, nem kifejezés, hogy fáj. Ráadásul a feje neki-nekiütődött valami keménynek.

Kinyitotta félig összeragadt szemét. A tiszta kék ég és fényló napsütés fogadta, pár kedves gomolyfelhővel, bár Zevran inkább érezte úgy, mintha csak felette esne az eső. A keze és a lába össze volt kötve. Nehézkesen félrehúzódott attól a valamitől, amelybe folyton beleütötte a fejét: egy zötykölődő szekér oldala volt.

Hol a bánatos rossebben vagyok?

– Pszt! Zevran...!

Morrighan hangja volt, ismerős, így némiképp megnyugtató. A kötél, amely Zevran hátrakötött kezén és lábán feszült nem igen engedte moccanni, de annyit meg tudott tenni, hogy átgurult a másik oldalára. Morrighan vele szemben feküdt, ugyanúgy megkötözve, a többiek, Leliana és Oghren szintén, valahol a fekete hajú nő lábainál, egyelőre eszméletlenül, szájukba tömött ronggyal. Alistair a szekér levégében ült, és ha lehet, még több kötelet csavartak rá, mint a többiekre. A férfi valószínűleg még nem volt magánál, ez abból is látszott, hogy feje nagyokat lódult, mikor a szekér döccent.

– Mi a...? – kezdte Zevran, de Morrighan villanó tekintete azt jelezte neki, hogy ne hangoskodjon.

A nő közelebb húzódott hozzá. – Náluk vannak a fegyvereink. – Amennyire tudott, állával a bakon ülők felé bökött.

Zevran megemelte magát, hogy többet láthasson a két bakon ülő pasasból. Az egyikük Alistair kardját tette félre, és éppen az ő egyik szablyáját vette a kezébe. – Ezekért a kovácsnál kapnánk pár aranyat.

– A kovácsnál? Vigyük őket inkább az ócskapiacra!

Zevran felháborodottan ingatta a fejét.

– Nézz csak rájuk. Ezek nem harcos emberszerzetek – súgta neki Morrighan, a hangja és a tekintete tettrekészséget tükrözött.

– Ha szabad kezem lenne, nem is lenne esélyük – válaszolt neki Zevran, rámutatva a problémára.

Morrighan nagyot sóhajtott, az arcán megjelent egy különös érzés, mintha meghatódott lett volna.

– Az imént... Zevran... azt hiszem, sikerült megperzselnem a kötelet...!

Erre azért a férfi is meglepődött. Morrighan anyja varázslónő volt, méghozzá híres, ezt mindenki tudta, s bár a lánya kardforgatóként harcolt, nem önszántából tette ezt. A kis csapat nem egyszer nézte végig Morrighan kínkeserves koncentrálását, hogy valamiféle varászlatot tudjon bemutatni, de a nő folyton folyvást kudarcot vallott.

– Segíts! – Morrighan csendesen, hogy a bakon ülők ne fogjanak szagot a másik oldalára gurult, Zevrannak háttal, és feljebb emelte a kezét. A férfi meg lejjebb csúszott, és közelebbről megszemlélte a Morrighan karjára kötött csomó állapotát. Valóban megfeketedett és elvékonyodott egy helyen, Zevran látta is, hogy hol.

– Ne mozogj, ezt már el lehet rágni – határozta el magát Zevran, arra gondolt, az imént már úgyis elég szösz került a szájába a rongyról, ez a pár kötéldarab nem oszt nem szoroz, s a szabadulás érdekében igazán megéri. Még lejjebb csúszott, és nekiesett a műveletnek.

– Sikerül?

– Pf-pf... nyalogattam már kellemesebbet is, de...

Morrighan sóhajtott, de aztán érezte, hogy lassan enyhül a szorítás a kezén, és nemsokára maga is ki tudta szabadítani az egyik csuklóját. Sietve felült, kikötötte a lábát, majd Zevrannak mutatta, hogy forduljon vissza, és leoldotta az ő kezéről is a béklyókat.

Zevran elégedetten átkulcsolta mutató- és hüvelykujjával a csuklóit, aztán Morrighanre vigyorgott. Pillanatok alatt már a lábán sem volt kötél, a nő odakúszott Lelianához, Zevran Oghrenhez.

– Ébredj, törpe...! – paskolta az arcát, mire Oghren nyögött. – Halkan, vén pálinkás! – Ahogy Oghren lehelete megcsapta, lefittyedt a szája. – Hogy a francba lehetsz még mindig részeg?

Zevran igazából nem is tudta, miért kérdezi ezt. Elvégre a törpe mikor nem volt az? Paskolgatta, élesztgette tovább, de Oghren csak lehunyt szemmel felnyögött, ezúttal hatalmasat, és amint szabad keze volt, hadonászni kezdett vele. – Hagyjatok békén...!

Az nem igaz, hogy észre sem veszi, hogy elrabolták! morgolódott magában Zevran, hátrafordult, a törpe hangjára az egyik bakon ülő emberszerzet, egy cingár, alacsony koboldszerű alak felpattant a társa mellől. – Hé! Ezek meg akarnak szökni!

– Nem csak akarunk, kispofám! – Morrighan egy jól irányzott rúgással jutalmazta a cingárt, és Leliana is már indult feléjük.

Zevran még csak visszanézett Oghrenre, már azon volt, hogy felpofozza, de a törpe továbbra is hadonászott, talán álmában, nekivágódott a szekér szélének, a kallantyú kinyílt, ő pedig egyenesen legurult a porba.

Zevrannak nem volt ideje még káromkodni sem, a dulakodás elérte őt, a kobold Morrighan keze alatt nyöszörgött, Leliana és ő pedig a bakon ülő parasztkinézetű embert intézték el, a szekér megállt, s pár pillanat múltán már mindannyian a kezükben tudhatták a fegyvereiket.

Zevran épp lesújtott volna vele, amikor hirtelen lódobogás hallatszott, s az álló szekeret pillanatok alatt egy csapat guifol katona vette körül. A férfi leejtette a vállát, és körülnézett a fehér ruhákon és a fölényes arcokon.

Alistair csak ebben a pillanatban ébred fel, ívesen kiköpte szájából a rongyot, és ijedten közölte. – Körbevettek minket!

– Nem mondod... – morgott Morrighan is.

Zevran hiába nézett az érkezők mögé, Oghrent nem látta sehol.

Nemsokára már ugyanazon a szekéren ült, ugyanúgy megkötözve, ahogy eddig, azzal a különbséggel, hogy most ülhetett, ahogy a többiek is, és nem tömték be a szájukat. Kiderült, hogy a katonacsapat végig előttük ment kis távolságnyira, vezette és ügyelte a kobold és társa vezette szekeret.

Zevran a szekér oldalának dőlve ült, és dühös tehetetlenségében nem tett mást, csak leste a felhőket.

– Legalább azt mondjátok meg, hova megyünk! – vakkantott ki Morrighan az immár körülöttük haladó katonákra.

– Ne törd magad. Loganhoz visznek minket – szólt Alistair csüggetegen.

– És ki a fene az a Logan?

– A megye jelenlegi kiskirálya, egy kellemetlen rokonom. Benne volt a keze abban, hogy apámnak ott kellett hagynia a trónt. – A lovag egy megvető pillantást küldött az őket kísérő katonák felé.

A helyzet reménytelennek látszott: A kis csapat tagjai tudták, hogy jelenleg egyetlen dolgot tehetnek, hagyják, hogy a guifol banda az említett helyre szállítsa őket.

– És ugyan minek szeretne cseverészni velünk ez a Logan? – vetette fel a kérdést Leliana, de senki sem tudott vagy akart neki válaszolni.

Zevran hátrahajtotta a fejét a szekér szélére. Képzeletben egy törékeny lányt látott a magas fűben, ahogy kémleli a horizontot újra és újra, de senki nem jön érte.

A francba...!

Az eset elszomorította. Bár nem tudta, miért. Nem is értette, igyekezett bemagyarázni magának, hogy felesleges ezen szomorkodni, nők jönnek és mennek, Perubiában és máshol is, ennyi. De aztán egy másik hang szólt a fejében, egy komolyabb, a saját hangja, amint azt mondja ... Én pedig ígérem, hogy megtalállak, s erre olyan dühös lett, hogy legszívesebben rúgott volna egyet a levegőbe.

Aztán felsóhajtott. Egy olyan törékeny lánynak mint Dina két lehetősége van, vagy visszamegy a bordélyházba, vagy az utcán tengeti az életét. Mindkettő ugyanoda vezet.

– És hol székel ez a Logan? Messze Perubiától? – szegezte a kérdést Alistairnek.

– Vasandoralban, fél napi járóföldre. Estére ott leszünk.

Zevran nem szólt, csak bosszúsan visszaejtette a fejét.

Logan kastélya sötét volt és rideg, még a falra erősített fáklyák is komoran égtek, csendes egyhangúságukban. A központi teremben a falakat fehér zászlók fedték, Logan, fekete hajú, szakállas ember úgy ült ott állítólagos trónján, olyan besavanyodott ábrázattal, hogy rossz volt nézni.

Pont az ilyesféle mukikhoz szoktak hívni engem. Zevran megvetően végigmérte a nagyurat, majd az éppen őt kísérő őrre cincogott, aki nem igen akarta elengedni a karját.

Amikor bevezették őket az ember elé, az felállt, és közelebb lépdelt hozzájuk. Morrighan olyan arccal nézet vissza rá, mintha szembe akarná köpni.

– Alistair. Rég láttalak.

A lovag nem válaszolt semmit, de a szemében gyilkos tűz égett.

– Gondolom, kíváncsiak vagytok arra, miért hozattalak titeket ide, nem igaz? – kezdte Logan kiszáradt, rekedt hangján. – Éppenséggel végezhettem volna veletek. A seregem most már van akkora, hogy könnyedén elbánjon egy olyan semmirekellő bandával, mint ti vagytok.

Morrighan a szemét forgatta a sértésre.

– Ráadásul egy csapatomat nemrég csúnyán elvertétek. Már csak ezért is kardélen lenne a helyetek.

– Bökd már ki, mit akarsz tőlünk! – vakkantott oda neki a nő.

Logan válaszként elmosolyodott, húzta az időt egy kicsit, és sötét bőrruhájában elsétált még előttük párszor.

– Ha nem teszitek, amit mondok, ki foglak végezni titeket. De ezzel nem sietek annyira. A kémeim szerint van közöttetek valaki, aki fontos lehet számomra. Csakhogy nem tudom melyikőtök az.

Alistair kiáltott közbe. – Minek beszélsz rébuszokban, Logan? Tudom, hogy rám fáj a fogad.

Logan érdektelen fejet vágott. – Vagy te vagy az, drága öcsém, Alistair, vagy nem. A kiskirályságod valójában már az enyém, úgyhogy amíg a földedtől távol kalandozgatsz egy szedett-vedett bandával, addig nem igen jelentesz nekem nagy problémát.

Alistair lehajtotta a fejét.

Logan tovább masírozott előttük, és folytatta. – Sajnos én sem tudom még, melyikőtöket keresem. De egyikőtök ismeri a prófétát.

Zevran végtelen érdektelenséggel hallgatta a magát úrnak képzelő savanyú arcú férfit, és őszintén, őt még ez a próféta dolog sem igen hatotta meg. Egyszerűen csak vissza akart menni Perubiába, olyan gyorsan, ahogy csak tudott, időpazarlásnak vélt minden itt töltött pillanatot.

A többiek azonban kérdőn néztek össze.

– Miféle... miféle próféta? – szólt Leliana értetlenül. – Druindar próféta meghalt évekkel ezelőtt!

– Ez így van – helyeselt Logan, és fölényesen vigyorgott.

– Mióta a próféta meghalt, nincs utódja az Euthoriai Birodalomban! A halála után beszéltek egy Evindal nevű északi tündéről, akit Druindar maga is utódjának szánt volna, de a támadásban ő is egészen biztosan életét vesztette, megtalálták a holttestét a templomban! – Leliana előadta minden tudását, amelyet még a zárdában sajátított el. – A próféta testét meg sem lelték soha, talán azt gondolod, ő tért vissza ismét?

– Szó sincs róla – rázta a fejét Logan. – Druindar halott. Mondjuk vele nem is mentem volna sokra. Az öreg túl... – kereste a szavakat. – ...hogy is mondjam, elhivatott volt.

Morrighan felhúzta az egyik szemöldökét. – Hah!

Leliana meg harciasan visszakiáltott rá. – Vigyázz, én a helyedben megválogatnám a szavaimat! Az elf nép prófétájáról beszélsz, az Erdő Istenének kiválasztottjáról!

Zevran, aki a csapatban egyedüli volt elf, Lelianára pillantott. Ő maga nem táplált túlontúl mély vallásos érzéket, a répavörös hajú lánnyal ellentétben.

Logan viszont csak nemtörődöm módon nevetett egyet, szemlátomást ezzel Lelianát még inkább irritálva.

– A halott próféta nem veszélyes próféta. Ahogy az Erdő Istenének haragja sem sújtott még le rám – nevetett, majd hirtelen elkomolyodott. – Nekem azonban szükségem van erre az új jövevényre. Aki, azt mondják, még fiatal, és mint olyan, feltételezem, remekül befolyásolni lehet...

– Te egy istenség terveit akarod irányítani a kiválasztottja által? – kérdezte Alistair hitetlenkedve.

– Nem vagy te olyan buta, mint ahogy azt az udvari tanítóid mondták. – Logan egy dühös tekintetet kapott a lovagtól, de nem érdekelte, elfordult, sétálgatott még egy ideig, majd beleéléssel nekik szegezte a mondatot. – Ugyan mi volna nagyobb hatalom, mint egy istenség tulajdona?

Leliana a fejét rázta. – Ez ostobaság, és kivitelezhetetlen!

Logan felvonta a vállát. – Talán az. Talán nem. Mindenesetre ez nem is a ti dolgotok, férgek. A ti dolgotok az, hogy eláruljátok nekem, melyikőtök ismeri az új prófétát. És aztán azt, hogy kicsoda ez a bizonyos próféta.

Csend. Volt némi mozgolódás, a csapat néhány tagja gyanakodva egymásra pillantott, Logan pedig tüzetesen figyelte a tekintetüket. Aztán hirtelen Zevranhoz hozzá, és az arcába hajolt.

– Te meg miért vagy ilyen csendes, elf?

Zevran hátrahúzódott, a szája szélén megjelent egy lenéző vigyor, egyenesen Logannak szánva. – A hallgatásom mindösszesen annak szól, nagyúr, hogy nem igen vagyok járatos egyházi ügyekben.

Meg annak, hogy unlak már, és rohadtul nem itt lenne dolgom!

Látszott a tekinteteken az egyetértés, ha valakit, Zevrant igazán nem a szerzetesi erények példájaként ismerték.

Logan még szemezett vele egy ideig, aztán továbbhaladt, mindenki előtt egyesével elsétálva.

– A kegyetlenebb módszer az, hogy kínzókamrába küldelek titeket, és kihúzom belőletek az igazságot, egyesével. De lássátok, nem vagyok én olyan szőrös szívű.

Alistair félrepillantott, és halkan hümmentett egyet.

– Kaptok haladékot, egy egész éjszakát. Addig a tömlöcben fogtok sínylődni. Reggelre pedig jelentkezzen közületek az, akit keresek. Ha így lesz, jól jártok, az illetőt magam mellé fogadom, a segítségével megkeresem az új prófétát, őt busásan megjutalmazom, titeket, többieket pedig még holnap elengedlek. Ugye, azért ez nem kis nagylelkűség, főleg az után, amit a csapatommal műveletetek. Ha viszont holnap reggel nem jelentkezik közületek senki... – Logan hangja fenyegető mélységbe süllyedt. – Akkor délelőtt már a kínzókamrában lesztek, egyesével, és biztosra vehetitek, hogy a hóhérjaimnak meg lesznek a válogatott módszereik arra, hogy vallomásra bírjanak titeket. – A férfi még odabiccentett Zevrannak. – Veled kezdik. Szótlanka.

Zevran egy láthatóan műmosollyal válaszolt, amely annyira kelletlen volt, hogy inkább számított sértésnek.

Logan hátat fordított nekik, majd intett az őröknek.

Hamarosan egy piszkos cellában találták magukat, mely nem is volt túl tágas négy emberszerzetnek, másrészt pedig berendezésként egyetlen alacsony fatuskó állt benne ülőalkalmatosság gyanánt, s még némi széna a földre szórva. A zár kattant, Alistair a rácsot szorongatva nézte a távolod őrt, aki úgy tűnt, egyedül hagyja őket.

– Nem vagyok róla meggyőződve, hogy nem hallgatnak ki minket titokban – szólt a látszólag üres, mindössze fáklyával borított folyosót kémlelve.

Morrighan szétterpesztett lábbal ült le a tuskóra, egyik karját a combján támasztotta, könyöke az ég fele állt, ő maga előregörnyedt. Leliana a szalmába fészkelte magát, Zevran pedig egyszerűen csak egykedvű arccal nekidőlt a falnak.

– Nézzétek – kezdte Morrighan kedves, szinte már anyai hangon. – A csapat összetart, és mindenképpen megpróbálunk együtt megszökni. De tudnunk kell, ki tud ennek az új prófétának a személyéről, ahhoz, hogy tervet tudjunk készíteni. Szóval... – kérdőn nézett végig egyesével mindenkin.

De továbbra is csend maradt.

– Leliana?

– Tudom, hogy az előképzettségem miatt talán mindannyian engem láttok a legesélyesebbnek, de őszintén mondom, hogy sajnos semmilyen tudomásom nincs róla. Bárcsak lenne.

Leliana hangja egészen őszintén csengett, talán így ítélte ezt meg Morrighan is, mert ekkor a rács mellett álló Alistairre emelte a tekintetét.

– Rám ne nézz, fogalmam sincs, miről van szó. Gyereként tanultam Druindarról én is, de hogy utódja legyen...? – emelgette a vállát a lovag tanácstalan ábrázattal. – Honnan tudjuk, hogy egyáltalán igazak Logan sejtései? Mi van, ha az informátorai tévednek?

– Akkor az van, hogy ez a Logan teljesen feleslegesen húzat belénk egy karót a szűk kis segglyukacskánkon keresztül egészen a böszme nagy szánkig! De semmi baj, én járok a legjobban, elsőnek, nálam még tiszta lesz a karó! – forrongott Zevran terjegetve. Tényleg elege volt már, minden percben csak gyűlt benne a feszültség, úgy érezte, egy olyan ügynek lett a része, amit egyáltalán nem érzett magáénak.

Morrighan érdeklődve fordult felé.

– Zevran?

– Mi van? – morgott vissza.

– Elmondhatod, ha te vagy az.

Zevran teátrálisan, két kézzel fogta, majd rázta a fejét, a szeme kigúvadt. – Ééén? Nem is tudom, ezt most komolyan gondoljátok-e! Ééén? Egy prófétát? Könyörgöm nektek, engem egy igazi próféta felképel, ha megismer, sőt, meg sem kell ismernie, már akkor felképel, ha csak meglát!

Alistair közelebb lépett. – Csak gondolkozz el, nem találkoztál mostanában valakivel, aki...

– Aki arra készül, hogy egész életében egy templomban éljen, és rébuszokban beszéljen? Hát... nem is tudom... talán nem? – ironizált vissza Zevran a fejét ingatva.

– Te vagy az egyetlen elf közöttünk – állította Leliana.

Zevran tátott szájjal, egy ideig szó nélkül nézett vissza rájuk, hol egyikükre, hol a másikukra, aztán fejét rázva széttárta a karját, és a combjához csapta a tenyerét. – Hát ez remek... Ti mindannyian azt hiszitek, hogy hazudok?

– Ezt senki nem mondta, de miért vagy ennyire, szokatlanul ideges? – szegezte neki a kérdést Morrighan.

– Mert...! – Zevran már vágott volna vissza, de az indokot talán még saját magának sem merte bevallani. Nagyon sóhajtott, és nyugalmat erőltetett magára, majd a szénát birizgálva, lassan, akkurátusan kijelentette. – Nem vagyok ideges. Nem vagyok jobban ideges, mint ti, elvégre annyira azért nem jó a helyzetünk, nem nyilatkoznék a ti nevetekben, de én nem fantáziáltam sosem egy kínzókamráról. Ennyi az egész. Ezt a prófétát pedig nem ismerem. Nem, hiába vagyok elf, nem ismerem. Biztosan nem.

Morrighan gondterhelten sóhajtott mikor elhúzta Zevranról a tekintetét. – Talán Oghren az, akit ez a fekete nagyúr keres.

– Orghen? Ugyan már! – legyintett hitetlenkedve Alistair. – Orghen szerintem Druindar próféta halála óta nem volt józan, kétlem, hogy vallásos emberszerzetek egyáltalán szóba állnának vele.

Leliana tiltakozott. – Vannak szerzetesrendek, akik pont az olyan megtört lelkekkel foglalkoznak, mint ő. Találkozhatott velük, talán felkarolták, és...

– Személy szerint én ezt kizárt dolognak tartom. Erről mi is tudnánk – rázta a fejét Alistair.

– Igazából teljesen mindegy – szólt közbe Zevran. – Elég kis esélyt látok arra, hogy ez a fekete maskarás csúnyabácsi hinni fog nekünk, ha azzal állunk elő, hogy ja bocs, véletlenül leesett egy csontrészeg tag a szekérről, biztos őt keresed.

– Hallom, rólam van szó! – Egy örömteli, repedtfazék hang, mely a cella egyetlen, csöppnyi ablakán keresztül szűrödött be.

Mindannyian felpattantak. A rácsra nőtt borostyán levelei mögül egy ismerős törpe szempár vigyorgott le rájuk.