Orgaladhad napja volt...? Vagy Ormenel? Dina már nem is tudta, Harod halála mintha más időszámítást hozott volna az életébe, nem számolta többé a napokat. Viszont kénytelen volt egy újabb éjszakát az erdőben tölteni. Magában azon ironizált, hogy lassan belejön, de az igazság az volt, hogy nem, azt a csontig hatoló hideget, amit az emberszerzet akkor érez, amikor kimerült, azt nem lehet csak úgy megszokni. Dinának legalább is nem ment. Folyton fázott, éhes volt, fáradt. 

A közeli pataknál térdelt, mozdulatlanul, üres tekintettel nézte a víz enyhe fodrozódását. Arcát és kezét már megmosta, ivott. Üresnek érezte magát, elveszettnek. Az utóbbi napokban az élete mintha jobbra fordult volna, de a guifolok támadása mindent egyetlen kardcsapással áthúzott.

Guifolok. Zevran sosem csatlakozott volna semmiféle párthoz. Dina most már érezte is, nemcsak értette, miért.

De belül zavarodott volt még mindig. Régen, miután a szülei meghaltak, legalább ott volt az öccse, akiért felelős volt, aztán Fernil halála után a falu, akikre még valamennyire támaszkodhatott, majd végül is a Vörös Örvény. De ennyire magára még sosem maradt, mint most.

Most kezdte csak felfogni, mi történt vele.

A levegővétele remegett. Megmosta ismét az arcát, majd felvette a szakadt-varrt régi zöld ruhát. Valahogy már nem érezte, hogy őrá való. Nem tudta, miért.

Jobb kezével gyengéden elsöpörte a ruha ujját, tekintete rátapadt a bőrtokra. Lassan előhúzta belőle a fegyvert. Megforgatta a napfényben.

Zevran tőre. Harod halála. Dina élete.

Megszállta egy érzés, de az égre nézett, összeszorította a fogát, lenyelte készülődő könnyeit, s amelyik mégiscsak kicsordult, azt sietősen letörölte.

– Most már ez az életem – mondta halkan, csak magának meg az erdőnek. Azt nem tudta még, pontosan mi ez, csak az elszánt odaadást érezte, amit ki kellett mondania.

Azt sem tudta, hogy rajta kívül vajon valaki hallja-e még a szavát? Az Erdő Istene, akit ő sosem ismert, vajon most hallja őt?

De azt tudta, hogy nem maradhat itt tovább, nem bujkálhat az emberszerzetek elől. Arra a lépésre szánta el magát, hogy éjszaka, amikor senki sem látja, visszamegy a bordélyházba, és elhozza azt a kevés még ottmaradt holmiját. Aztán... aztán majd valami lesz.

Végül lehevert a földre, a napsütésbe, hagyta, hogy az elkoszolódott, zöld bársonyruhán keresztül melegítse őt a nap, és egészen késő délutánig aludt a patak partján.

Késő éjszaka volt már, amikor visszamerészkedett a városba. Tudta, ilyenkor kevesebben járnak az utakon, bár az is igaz, hogy az a kevés emberszerzet annál veszélyesebb.

A Vörös Örvény ajtaját sosem zárták – nem lehetett tudni, mikor téved be egy éppen arra járó vendég. Dina csendesen beosont a hallba. Sötét volt, gyertya sem világított. Míg lábujjhegyen közelített egykori szobájához, akaratlanul is odapillantott a székre, amelyen Harod ült egykor őt várva.

Belopakodott az ágyához, összeszedte, amit talált, egy fésűt, egy takarót, egy fél doboz ízletes olajos magvat... Aztán ahogy jött, ment is. Abban a hitben csukta be az ajtót, hogy többé nem tér ide vissza.

A folyosón haladt el, amikor hirtelen a forduló mögül gyertyaláng fénye tűnt fel, Dina már menekült volna, de ideje sem volt, a gyertya és az emberszerzet, aki tartotta, egyszerre csak megjelent előtte.

A testőr volt az.

Mozdulatlanul nézték egymást. Dina a cókmókját szorongatva, félve, a testőr érzelmek nélkül, fekete ruhában, mint egy élettelen szobor. Lélegzetük hallatszódott az éjszaka csendjében.

Aztán Dina moccant először, nem volt jobb ötlete, egyszerűen csak megindult leszegett fejjel, apró léptekkel tovább, hátha ki tudja kerülni a testőrt, és eltűnni, mintha itt se lett volna... De a férfi hirtelen elkapta a karját.

Dina így, közelről felemelte rá a tekintetét.

– Megölted.

A testőr szava nem hangzott vádlón, egyszerűen csak egy ténymegállapítást közölt. De Dina még így sem látott semmilyen érzelmet az arcán, ez pedig még félelmetessé tette.

– Igen, meg – súgta neki vissza. – És ha te most meg akarsz ölni bosszúból, akkor tedd meg, nyugodtan.

Egy meglepett tekintet. Az első érzelem.

A lány folytatta.

– Én nem árulom a testemet, sosem tettem. Úgyhogy nem tudok neked szolgálni mással, csak az életemmel.

A másik még mindig nem mozdult.

Dina tudatában volt, hogy nem lenne semmi esélye vele szemben. Még Harodtól, aki alig volt magasabb nála is csak fájdalmas erőfeszítések során tudott megmenekülni, a magas és erős, képzett testőrrel szemben az ő törékeny alkata mit sem ért volna.

Az a gondolat motoszkált benne, hogy most talán vége. Nem kellett volna visszajönnie, azért a pár ócska holmiért nem érte meg.

De a testőr még mindig nem mozdult, még a szeme sem, csak Dina karját szorította szüntelenül.

– Buta vagy.

A lány szemöldöke felszaladt. Nem erre a mondatra várt.

A forduló mögül fáradt csoszogás, és Siss távoli hangja hallatszott.

– Van ott valaki...?

A testőr a pillantás törtrésze alatt nyitotta a folyosóról nyíló raktárt, betoloncolta Dinát a rakéták dobozai mögé, majd rárázta az ajtót. A lány nem moccant, az ajtó alján vágott résen nézte, ahogy a mozgó gyertya táncoló fényt vetít a padlóra, közvetlenül elé. Görcsösen behajlította a lábujjait.

– Semmi különös, csak egerek motoszkálnak a tűzijáték között. – A testőr hangja.

– Egerek? Fúj... – Siss hangja. – Irtózom tőlük, ki ne nyisd az ajtót. Ezt a lyukat is be kellene inkább tömni, hogy ne jöjjenek ki.

– Ezeknek mindegy, kirágják magukat.

– Ezek a rakéták úgyis értéktelenek. Harod csak azért vette őket, megriassza az emberszerzeteket. Vajójában nem érnek semmit. – Egy szomorú, halk sóhaj a nőtől. Kis szünet. – Már azt hittem... – A hangsúly fenn maradt, nem folytatta. – Az utóbbi napok történései után már mindenhol rémeket látok.

Válasz nélküli csend. Tompa lépések zaja, majd egy erőteljesebbé.

Elmennek.

Dina arra gondolt, itt az alkalom, hogy kimeneküljön, de ha a testőr most Sisst a szobájához kíséri, akkor pont arra mennek, amerre ő is indulna, hát csak csőbe húzná magát. Várt, egyelőre csak várt, míg teljesen elcsendesedett minden. Az ajtó szellőzőjén beszűrődő fény elhalt, vaksötét lett.

Siss vajon mit tenne vele, ha látná? Vajon mit ítél a Perubiai Bíróság gyilkosság esetén? Vajon nyom-e a latban az, hogy Harod valójában kiszolgálta a város igényeit? És az, hogy az ő szemükben Dina tényleg csak egy sehonnani kis kurva? Vajon enyhít-e valamit az ítéleten az önvédelem? Vajon Perubiában vannak még nyilvános kivégzések?

Sietős lépések zaja hallatszott, a testőr feltépte az ajtót, megragadta Dina csuklóját, a lány alig volt képes lépést tartani hatalmas, öblös lépteivel, mégis, most önszántából is szaladt a testőrrel.

Ő kivezette a lányt az épületből, hátra pajtához, ahol egy lökéssel a szekérre toloncolta.

– Ülj fel. Ne kérdezz semmit.

– Mi...

– Ne kérdezz semmit.

A testőr felszerszámozta és a szekér elé fogta a lovat, a lehető csendesebben nyitotta a pajta kapuját, s már csak a paták dobogása meg a kantár csapása hallatszott.

Dina kapaszkodva nézte a mögöttük távolodó épületet, aztán félénken felpislogott a bakon mellette ülő testőrre. Annak a szeme se rebbent.

Körülnézett. A sötét utcán egyedül voltak, ilyen idő tájt kocsinak talán nem is lett volna szabad közlekednie.

Ugyanez egyszer már megtörtént vele, Dina utazott már ezen a szekéren életében, akkor sem önszántából, és akkor ez a szekér a pokolba hozta. Még egyszer nem akarta, hogy ez megtörténjen vele, az agyát elöntötte a pánik.

– Mondd meg, hova viszel! Kérlek!

De az olyan maradt, mintha a lány nem is beszélt volna hozzá. Dina már úgy volt vele, menten leugrik innen, az sem érdekli, ha kitöri a lábát, de...!

– Kérlek! Mondd meg, hová megyünk! Ha a Perubiai Bíróságra viszel, inkább ölj meg itt helyben, nem akarok mindenki szeme láttára a főtéren lógni egy akasztófán, megszégyenítve, kérlek! – Két kézzel megragadta a férfi karját. – Kérlek, inkább ölj meg itt és most!

A testőr megrántotta a kantárt, a lovak nyihogva megálltak, aztán a férfi kapkodva lelökte magáról Dina kezét, és hangját visszafogva rápirított. – Fogd már be a szádat, fel akarod verni a városi őrséget? Elviszlek innen Perubiából, és ajánlom neked, hogy sose gyere vissza! Most pedig csendesedj, vonulj hátra, és aludj, míg megteheted!

A lány mozdulatlanul, zihálva nézett vissza rá. Ő visszakapta a kezébe a kantárt, és máris indította a lovakat.

A Dina nagy levegőt vett, majd újra. Lassan lehajtotta a fejét, s egy ideig csak bámult maga elé a szekér fájának vonalaira. Aztán észrevétlenül hátracsúszott, felhúzta a lábát, s a baknak nekidőlve betakarózott.

A szekér pedig... ki tudja hová ment. Mindenesetre Dina most már tudta, hogy Zevrant örökre elvesztette. A férfi talán Perubiában még megtalálta volna, de az egész Euthoriai Birodalmat nem kutathatja át érte.

Vagy mégis...? Dina szeme könnyel telt meg. Most már nem fojtotta őket vissza, csak szipogva törölgette nedves arcát, miközben arra gondolt, egy igazi szerelmes férfi a világ végére is képes lenne elmenni a szeretett nőért. De Zevran vajon... vajon szerelmes-e.

Egy jó ideig benne ragadt ebben a kínzó gondolatban, abban, hogy ő csak egy kis kurtizán, hogy sosem nézte senki sem másnak még a bordély előtt a faluban sem, és hogy nem ér annyit, hogy bárki is tényleg vegye a fáradtságot, hogy megkeresse.

Aztán valamiért mégis ökölbe szorított a kezét, és azt mondta magának, nem! Ő sosem volt kurtizán, sosem lesz az, és ha volt egy valaki, akkor Zevran volt az, aki ezt az első perctől tudta róla!

Zevran, kérlek, találj meg, és ments meg. Várok rád.