Fázott. Egész éjszaka fázott. Hiába hordott magára lapuleveleket. Aztán tépkedni kezdte a magas füvet, de azalatt is csak fázott. A hold már rég feljött, különös, csapott gömbként világított felette. Dina hosszasan nézte félig telt alakját.

Bujkált benne valamiféle ki tudja honnani reménység végig, még reggel is, hogy Zevran talán megmenekült a támadói kezéből, és talán visszajön érte. De a nap már rég feljött, meleget adón sütött átfázott testére, s a lány még mindig egyedül állt a réten.

Végül visszaindult. Karjával ölelte magát, félt, de ment. Kavarogtak benne az érzelmek, azt gondolta, ott kellett volna maradnia és segítenie Zevrannak. A lelkiismeretfurdalás gyötörte egyrészt, másrészt az eszével jól tudta, ha nem fogad szót, akkor őt is ugyanúgy elkapják. Zevran talán élve kell nekik, ezért kábították csak el. De ő...? Mit tettek volna vele?

Ahhoz képest, hogy hálókombinéban volt, elszántan lépdelt vissza a fogadó felé. Ahogy közelebb ért, lassított, és hallgatta a csendet, amely az épület körül ült. Mintha nem is történt volna tegnap semmi.

Felkapaszkodott a kapura, és lassan, óvatosan, hogy egyetlen ág se reccsenjen mászott át a fára.

A Zevran szobájával szomszédos erkély is kihaltnak tűnt, Dina lassan haladt át előtte.

Ahogy átmászott, két szolgálólány hangját hallotta lentről, szavaikból észrevehető letörtség áradt. Csak az erdőben csicseregtek kedélyesen a madarak.

Dina a falhoz lapult, majd óvatosan belökte az erkélyajtót, amely halkan nyikordult egyet lassú fordulatában.

A szoba látszólag üres volt. Zevran holmija közül a szablyák eltűntek, ám a bőrtok az éjjeli szekrényen, s egy hanyagul otthagyott fél pár kesztyű a földön hevert, a fapadlóba ivódott vérfolt mellett. Az ágy bevetetten állt középen.

– Zevran...? – súgta bele Dina a csendbe.

Volt valami zavaró a szoba légkörében, Dina először nem is tudta hirtelen, mi. Kellemetlen szag terjengett, talán még annak a kábító folyadéknak a szaga...?

A lány óvatosan lépkedett előre. Hívta még egyszer a férfit, bár tudta, nincs itt.

Az ágyhoz közelített, annak támlájára terítve találta saját zöld ruháját. Belemarkolt, összegyűrte, és a mellkasához szorította, amikor...

Az agya emlékezni kezdett erre a különös szagra. Ez nem a kábító folyadék volt. Dina orrlyuka és szeme kitágult, ijedten bámult maga elé.

Szivar.

– Tudtam, hogy visszajössz.

Dina szíve félelemtől dobbant, reszketve, lassan fordult Harod felé. Ott ült az erkélyajtó takarásában, szinte a sarokban, egy széken. Felállt, hanyag tartással közelebb lépett Dinához, aki kissé meghátrált. A félvér szemében olyan mérhetetlen harag ült, amelyet Dina nem akart volna kitörni látni.

– És azt is, hogy ide jössz vissza. Nem a bordélyba.

A lány valahol érezte, hogy nincs már helye a mentegetőzésnek. Fél szemmel az ajtó felé lesett.

Harod rövidke nevetése hallatszott, miközben a férfi a zárhoz sétált, ráfordított a kulcsot, és zsebre dugta. – Neeem, kicsikém, nem. Ezt már nem úszod meg. – Baljóslatú mosolya Dinára vetült. – Annyi mindent megúsztál.

Harod egyre csak közeledett.

– Kivételes voltál, tudod? Sőt, talán még most is az vagy kissé.

Dina egészen az ágyig hátrált, míg a vádlija beleütközött a keretbe. Hátranézett.

Harod a közvetlen közelében állt meg.

– Egy hét alatt eljutni a tád a pherig, ugyan mi másnak hívnának, mint különlegesnek? És a gyönyörű ős-vérű vonásaid... – Harod megsimogatta az arcát, aztán a szája hirtelen lebiggyedt. – De már az elején tudtam, hogy nem leszel könnyű eset. Most pedig csalódtam benned! Mindössze két szabály van, és te mindkettőt áthágtad, többszörösen. Ráadásul a figyelmeztetésem ellenére. Ejnye, Dina, ejnye...

A félvér suttogása az arcát érte, undorodva félrevonta a fejét.

– De ha te így, hát én is így, kicsikém. Látom már, hogy neked nem használnak a kedves szavak, az engedmények, a jótanács. Jól van, Dina. Legyen így! Te választottad. Ha nem kell a kedvességem, akkor majd betörlek erővel.

A lány nem mozdult, nem is hátrált már tőle, dühtől és félelemtől reszketve felnézett a félvér szemébe. – Soha – suttogta neki felhúzott orral.

Harod karja lendült, Dina meggörnyedt a pofon alatt, az arcához kapott, a földre pislogott, de az ütés csak mintha növelte volna a haragját, és vele az erejét.

– Soha! – ordított vissza a férfire, mire az kiragadta a lány kezéből a ruhát, a földre dobta, aztán elkapta Dinát, és az ágyra gyűrte. Ő kiáltott, megpróbálta eltolni magától, de Harod ereje túlságosan is fölényes volt, leszorította Dina két kezét, mire a lány a szeme közé köpött. A férfi kénytelen volt letörölni az arcát, ez egy pillanatnyi időt adott Dinának, hogy elforduljon, és a takaróba kapaszkodva előrevonszolja magát, távolabb a félvértől. Harod a hálóruhába markolt, visszarángatta a lány, aztán felrántotta róla a kombinét.

Dinát a hirtelen szégyenérzet a hatalmába kerítette, nagyrészt meztelen volt, nem tudta hova kapjon, a mellét takarja vagy az ágyékát, vagy Harodot tolja el magától, lemerevedve feküdt, és közben a rávigyorgó férfire bámult. – Ne! Hagyj békén! Kérlek, Harod, ne!

– Régóta tartozol nekem ezzel, kismadaram! – hörögte a félelf, ránehezedett Dinára, és a nyakába csókolt.

Dina agya kitörölte az érzetet, nem akart róla tudni. Egy hang viszont a gondolataiba férkőzött.

Se kérés, se parancs nem segít. Gyerünk! Ne hagyd, hogy nyerjen!

Mintha hirtelen visszaérkezett volna a jelenbe, Harod feje mellett tekintete tisztán cikázott a plafonon. Bárhogy is, ha nem enged el, akkor is ki kell menekülnöd... Az ilyeneknek, mint te vagy én ki kell törniük... Senki sem hatalmaskodhat feletted!

Egyszerre csak erőtől duzzadón, hatalmasat sikított, ököllel verni kezdte Harod vállát, olyan erővel, hogy neki is fájt, aztán már nem figyelt a részletekre, nem tudta már megmondani mikor hol csípett és rúgott, hol harapott, arra emlékezett, hogy a könyökével többször is Harod mellkasába vágott, kapott még egy észhez térítő pofont, de nem érdekelte, nem állt meg, tovább karmolászott hol a levegőbe, hol Harod arca felé, rugdosott, egyetlen pillanatra se hagyta abba a mozgást.

– Sosem leszek a tied! – sikoltott a félvér fülébe, aki egy pillanatra hátrébb húzódott, hogy megszabaduljon a lány éles karmolásaitól, és ez a rövid szünet épp elég volt ahhoz, hogy Dina felrántsa a lábát, és teljes erővel a férfi gyomrába rúgjon. Nem találta el tökéletesen, de legalább kicsúszott a keze közül, átmászott az ágyon, és megállt a másik felén, támadásra készen a félvérre meredve. Az morogva indult ismét, megkerülte az ágyat, a lány futott volna, de Harod elkapta az egyik karját.

Dina azonban nem hagyta magát, bár visszafogták, másik kezével még elérte a kis széket, amelyen a mosdótál állt valamikor, elkapta a lábát, és fordulatból Harod felé suhintott vele. A szék hatalmas csattanással ért célt a félvér oldalán, aki fájdalmas nyögéssel zuhant a falnak.

– Megőrültél, te ostoba liba?! – nehezményezte Harod a visszatámadást az oldalát fogva. – Na várj, várj, te büdös kurva! Csak kapjalak el, esküszöm, addig duglak, míg élet van benned! – A félelf ellökte magát a faltól, Dina után indult.

A lány az ágyhoz rohant, benézett, és egész karját becsúsztatta alá... Az ujjai vége érte csak el a tőrt, hiába piszkálta, ám ekkor Harod elkapta a derekát, egy hatalmas és fájdalmas ütéssel a földhöz lökte, lábával lefogva rátelepedett.

Dina kínjában két kézzel taszigálta arrébb az ágyat ismét is ismét, amely talán körömnyit ha haladt, közben hallotta Harod övcsatjának hangját. A férfi kénytelen volt elengedni Dinát, míg kiszabadítja magát a nadrágjából, a lány pedig kockáztatott, minden erejével azon volt, hogy arasznyit előrébb csússzon, keze egyre inkább elérte a markolatot.

– Átkozott kis ringyó! Majd én megtanítalak...!

Érezte, ahogy Harod a derekával szétfeszíti a térdét, már nem kapálózott, csak egyetlen dologra koncentrált.

A harmadik, negyedik, ötödik bordánál a bal oldalon... Egyetlen mozdulattal, tövig és gyorsan, nagyon gyorsan.

Amikor a markában tudta a fegyvert, nem gondolkodott, szúrt.

Harod közeli arcán a düh hirtelen változott át meglepetéssé, a szeme szinte természetellenesen kimeredt, azzal bámult az alatta fekvő Dinára. Aztán köhintett egyet, még egyet, a másodiknál már vér jött fel a torkából. Dina sietősen letörölte a nyállal kevert vért a válláról, eltolta az immár egyáltalán nem ellenkező Harodot, a férfi oldalt fordult, a lány pedig egy pillanat alatt kicsúszott alóla, és talpra pattant. Zihálva nézte a hörgő férfit.

Harod rémült szeme még mozdult, hogy megkeresse Dinát... aztán többé már nem. A test féloldalt feküdt, tátott szájjal, torz arccal, csúnyán, halottan, a semmibe nézve.

Dina meg csak pihegett felette mozdulatlanul. Végül lehajolt, egy undorodó lökéssel hátára fordította a félvért, és kihúzta belőle a tőrt. Egy ideig bámult rá, nézte a vért, ahogy eloszlik a penge élén. Aztán előhalászta Harod zsebéből a kulcsot. Felkapta a ruháját, az éjjeliszekrényről a bőrtokot, és mindezt magához szorítva az ajtóhoz futott, nyitotta, és sietett le a lépcsőn az üres vendégtérbe. Tharoden észrevette, a nevét kiáltotta és még valamit, de Dina rá se nézett, zihálva rohant ki a fogadóból.