A testőr kopogás nélkül nyitott be az irodába. – Harod! Baj van!

A megszólított értetlen arccal fogadta az érkezőt, nem sokszor fordult elő, hogy egy testőre így rárontson. – Mi történt? – állt fel.

– Tharoden kocsmájába guifolok törtek be miközben Ebony, Siss és Dina is kuncsafttal volt.

Harod kikerülte az asztalt. – Megsérültek?

– Siss jól van, de nem kapott fizetséget, azt mondja a kuncsaftját megölték.

Ebben a pillanatban érkezett a két örömlány, meglehetősen rossz bőrben. Ebony gyönyörű fekete bőrére rátapadt a vértől ázott ruha, miközben az egész nő reszketve zokogott. Siss egy fokkal talán kevésbé nézett ki nyomorultnak, lélekjelenlétével támogatta, csitítgatta a hangosan síró nőt.

Harod tátott szájjal nézte, amint a vörös hajú kurtizán leülteti a másikat.

– Legalább kizsebelted?

Sissnek kellett egy kis idő, míg rájött, hogy Harod éppen neki szegezte a kérdést. – Az ég szerelmére, az életemet mentettem! – förmedt rá a félvérre, majd visszahajolt a barna bőrű lányhoz.

A testőr folytatta. – Azt mondja, a szeme láttára nyársalták fel a guifolok a kuncsaftot, aki vele volt. Neki nem esett baja, de mint látod, sokkos állapotban van.

Harod bólogatott. – Siss, kísérd el Ebonyt, és maradj mellette. Készítsetek neki fürdőt. Legyen mindig vele valaki, ha visszaesik ebbe az állapotba, vígasztaljátok meg... na, érted te, hogy kell ezt.

Siss nem ellenkezett, kitámogatta a szipogó nőt a szobából.

– Hála az égnek, hogy nem lett bajuk! – Harod sóhajtott, a hajába túrt, ám mozdulata hirtelen megakart. A testőrre vetette a szemét. – És Dina?

A férfi félrepillantott. – Ő... nincs meg.

– Mi az, hogy nincs meg?!

A tagbaszakadt, fekete ruhás ember hátralépett egyet. – Sehol sem találtuk. A holtak közt sem volt, szóval még...

– Milyen holtak közt, eszednél vagy?! És mi az, hogy nincs meg?! Mi az, hogy nem találtátok?! A rohadt életbe, megszöktette mégis az a kurafi, tudtam én, tudtam, hogy rá pályázik! Guifol a rohadt kis varázsló, összeszövetkezett a támadókkal, aztán kapott az alkalmon, és vitte a lányt! Hogy rohadna meg! – Harod oldalra pillantva gondolkodott el. – De... Várjunk csak! Dinával megegyeztünk! Megegyeztünk, hogy nem megy délelőttönként sehova azzal az átkozottal! Ki vitte akkor hozzá mégis?!

Csend lett. A testőr és a félvér egymás szemébe néztek.

– Biztos vagy benne, hogy ti ketten egyeztetek?

– Jól hallom, te most szamon kérsz engem?

– Szó sincs erről, Harod. Csak rámutatok, hogy a lány nem válasz...

– Miért tán a beleegyezését kellett volna kérnem?!

– Harod, én csak annyit mondtam, hogy szerintem ő nem...

– Ne dumálj! Hogy a fenébe került Dina a fogadóba?!

Ismét súlyos csend, és mély tekintetek.

– Én vittem oda.

A félvér fújt egyet. Fejét rázva ment egy kört... majd felkiáltott. – Te ostoba fajankó!

A testőr nem szólt, csak az arcizmai váltak feszesebbé.

– Idiótákkal vagyok körülvéve! Már te is?! Hogy lehettél ekkora hülye?! Nem megmondtam, hogy...

A másik a szavába vágott. – Ezelőtt ha valamelyik lány azt mondta, a kuncsaftjához kell mennie, nekünk nem kellett engedélyt kérnünk tőled!

– Mi? Még visszabeszélsz?

– Valakinek meg kell mondania neked végre! Mindenki szenved miattad, a lányok is, mi is! Nem vagy a régi, mióta Dina ideérkezett, esztelenül viselkedsz, befolyásolnak az érzelmeid, de észre sem veszed!

Harod karja lendült, az ökle a testőr arcának ütközött, akinek épp csak a feje fordult az ütésre. A félvér viszont vicsorogva kapott sajgó bütykeihez.

– Haszontalanok vagytok! – rivallt rá a szeme közé köpködve. – Te is és az egész bagázs! Majd én, saját magam a kezembe veszem az ügyet! Hagyd el az irodát! Nincs szükségem rátok!

A félvér bevágta maga mögött az ajtót, a kilincs csak úgy nyekkent.

A testőr összevont szemöldökkel nézett utána.