Zevran csak egészen kissé távolodott el Dina arcától, aki ott maradt az ölelésében. A lány az ajkába harapott, és várakozva nézte a világosbarna tekintetet.

Zevran hüvelykujja aprót mozdult az orcáján.

– Dina...

– Uram, a vacsorát hoztam!

A férfi először nem is nézett az ajtó felé, csak amikor ismét elhangzott a sürgető kopogás húzta el Dináról a tekintetét, akkor is nehézkesen. – Jöjjön már vissza később!

– Uram, kérem, csak vegye át a vacsorát! Nem várhatok itt!

– Hát ez nem igaz...!

Lenézett még Dinára, sokatmondón, majd hátralépett tőle. Kissé mintha zavarodott lett volna, elindult az ajtó felé, majd félúton visszafordult a szablyákhoz, az egyiket a háta mögé rejtette, bár nem meggyőződésből csak megszokásból, s közben némán vissza-visszapislogott Dinára.

Az ajtó nyílt, egy váratlan suhintás. Dina a szája elé kapta a kezét, és aprót sikoltott, amikor látta Zevrant hanyatt esni. Az ajtóban egy talpig fehérbe öltözött guifol katona rontott nyomban a hanyatt fekvőre, kardjával megpróbálta a földhöz szegezni, de Zevran még idejében arrébb gurult, majd szempillantás alatt talpon termett.

A két férfi tekintete egymásra szegeződött, a guifol sem várt tovább – Most meglakoltok a múltkoriért! – vicsorgott, és egyenesen Zevranra támadt.

Ő szablyáját emelve kivédett pár nyomban egymás után érkező támadást. – Nahát! Szegény keselyűk, éhen hagytátok őket? – vigyorgott vissza vetélytársára, majd hátrébb ugrott, és kézbe kapta a második szablyát is. Aztán lassan, oldalvást, körkörös léptekkel várta, mikor mozdul ismét a guifol.

Dina közben a falhoz hátrált, és remegve aggódott Zevranért. A nyitott ajtón dulakodás hangjai szűrődtek be.

– Oh! Hallom, hoztad a haverokat is – csóválta a fejét Zevran.

A guifol felhúzta az orrát, állát előre tolva, dühtől csillogó szemmel válaszolt. – Többen vagyunk, mint hinnéd! Ezúttal nincs esélyetek ellenünk!

Zevran nem válaszolt, csak berúgta a háta mögötti ajtót, egy probléma egyelőre elég alapon. A fehér ruhás kihasználta az alkalmat, rögtön támadott, de Zevranban is volt annyi, hogy le sem vegye róla a szemét, így még időben ki tudta védeni a támadást, míg ellenfele mindkét karját a magasba lendítette, ő a védtelen hasfal felé szúrt. A világos ruhán egy rövid csíkon átivódott a vér, a guifol a hasához kapott, hátrált, s mikor ő került közelebb az ajtóhoz, feltépte, és kiiszkolt rajta.

Zevran utánafutott volna, de a karzaton megtorpant.

– Ó, hogy az a...!

Odalenn addigra egymást lökdösték, kaszabolták a fehér guifolpalástos katonák és néhány helyi, Morrighan és Alistair is köztük volt már valahol, mások sietve menekültek, az egyik elf szolgálólány a sarokba szorulva sírt, Tharoden imádkozva kérlelte őket, majd maga is elbújt a pult mögött.

Dina Zevran mellé futott, belekapaszkodott a karjába, és a válla felett kilesett ő is a fogadótérbe.

– Zevran, mi történik?

A férfi berántotta az ajtót.

– Dina, el kell bújnod!

Valaki azonban még az utolsó pillanatban egy karddal a kezére csapott. A vastag bőr alkarvédő megvédte ugyan a nagyobb sérüléstől, de egy karcolást így is szerzett a kézfején, az ajtó pedig résnyire nyílva maradt, az újabb guifol belekapaszkodott a szélébe, és felrántotta.

Zevran nyomban a háta mögé rejtette Dinát, tolta őt hátra, miközben a szemben lévő katonára szegezte az egyik szablyáját és a tekintetét.

Az még nem támadott, megfontoltabbnak tűnt, mint az előző. Az arcáról felsőbbrendű, tömény undor áradt, majd mögéjük nézett, és elmosolyodott.

Egy újabb fehér ruhás jelent meg az erkély felől, alacsony, köpcös figura, elkapta Dinát, és egy kardot szegezett a nyakához.

– Add meg magad, vagy meghal a lány!

A hangja hűvösen, nemesi modorossággal csengett, mire Zevran egyszerűen csak elnevette magát, olyan hangosan, hogy az már szinte zavarba ejtő volt. Hagyján, de még fel is egyenesedett, és középre dobta mindkét szablyáját, lépésnyi távolságra magától. Aztán csak nevetett tovább...

Az alacsony katona, aki Dinát tartotta fogva láthatóan irritálódott. – Mi a fenét röhögsz, féleszű?

Zevran kezét felemelve, mosolyogva fordult felé. – Te hozzányúltál...? Híííjj...!

A katona elbizonytalanodva nézett hol Dinára hol Zevranra.

Az ajtó melletti rákiáltott. – Ne dőlj be neki, csak blöfföl!

Zevran most felé fordult, mutatóujjával Dinára bökve. – Igen? Hát te tudod. De én inkább leteszem a szablyám, ebből kimaradok, az hótziher.

– Ki a fene ez? – nézett rémülten a fogva tartója Dinára, és egy kicsit eltolta magától.

– Mondom, hogy blöfföl! Vidd a lányt! Ezt a félkegyelműt meg megkötözzük. – A katona Zevran mellé lépett, és rászegezte a kardját.

A másik nehézkesen elindult Dinával, mire Zevran térdre vágta magát előttük, és imára kulcsolt kézzel esedezett. – Magas rangú papnő! Euthoriában emlékezz majd meg rólam! Én nem tettem semmit ellened, nem úgy mint ezek ketten!

Dina érezte, hogy az őt lefogó katona szorítása már egyre enyhébb, s kettejük közt a távolság is növekszik, miközben a térden csúszó Zevran és a földön fekvő szablyák már közel sem voltak olyan messze egymástól. Hát azt tette, amit ilyenkor egy magas rangú papnő tenne. Felsőbbrendű magabiztossággal hajolt ki a penge elől, nem érdekelte, hogy közel sem fennkölt módon mindössze egy hálókombinét visel, se az, hogy éppen fogva tartják, lehajolt, puhán végigsimított Zevran arcán.

– Meg fogok emlékezni rólad, jó lovag. – Felegyenesedett, méltóságteljes megvetéssel hátrapillantott. – Ahogy ezekről is.

– Gyerünk már! Elég a színjátékból! – Az eddig talán magabiztosabbnak tűnő guifol hangjába is mintha félelem keveredett volna.

Zevran őszinte csodálattal nézett fel Dinára, először igazán mint egy hűséges alattvaló... Aztán talán csak Dina látta, hogyan változik meg a szemében a fény.

– Imádlak, magas rangú papnőm. A szívem a tiéd – suttogta halkan. – Ugorj...

Dinát nem érte meglepetésként a kiáltás, eltolta magától a kardot tartó kart, és előrevetődött a földre. Közben Zevran felkapta a keze ügyébe került szablyákat, egyi időben egyiket a háta mögé, másikat az erkély felől érkező katona felé suhintva, a köpcösnek mély sebet vágott a combjánál, mire az fenékre ült, és ordítani kezdett.

A Zevran melletti, aki egy meghátrálással megúszta, mintha tudta volna, hogy most már nem tétovázhat, rávetette magát a még földön térdelőre. Zevran a hátára esett a lendülettől, de kettejük közt tartotta a szablyát, és erőlködve tolta vissza a felé nyomuló pengét.

Dina közben feltolta magát, szeme rátévedt a közeli éjjeliszekrényen a tőrre, mely nemrég még az ő csuklóján rejtőzött. Odasietett, remegő kézzel kihúzta a tokjából, és a sebesült katona felé tartotta. Két marokra fogta a fegyvert, a háta meggörnyedt, és lihegve figyelte, támad-e a felé érkező.

A köpcös a fájdalomtól feldühödten nézett vissza rá, vére már kisebb tócsát hagyott a fapadlón, a kardját kereste, és bár még féllábbal a földön csúszott, de elindul Dina felé.

– Magas rangú papnő, mi?! – kiáltott a lányra, a karddal felé suhintott, és egyetlen ütéssel kirepítette a kezéből a rövidke tőrt, amely becsúszott az ágy alá. Dina nem várta meg, míg a lassan haladó katona elér hozzá, sietősen átfutott a szoba másik végébe, és ráfordította a zárban a kulcsot, hogy véletlenül se lepje meg őket több támadó.

Zevran közben egy rúgással elérte, hogy a katona legördüljön róla, talpra állt, ahogy az ellenfele is, és párharcba kezdtek, a kard csörrent a szablya élén, úgy tűnt, mindketten közel egyforma ügyességű vívók. A köpcös azonban úgy tűnt, mindenképpen besegít társának még így sebesülten is, kardját szorongatva most Zevran felé csúszott.

Dina félve nézte, ahogy egyre közelebb kerül hozzá, a köpcös, a lábára ment, és legyintette felé a kardot.

– Zevran, mögötted! – sikoltotta Dina, a férfi ugrott egyet, még épp kivédve a vádlija felé érkező pengét, aztán a köpcös mellkasába mélyesztette a talpát, rúgott rajta egyet, a guifol pedig egy fájdalmas nyögéssel a sarokba gurult.

Az Dina felöli katona viszont még mindig ott volt, és láthatóan arra készült, hogy kihasználja emberfölényüket, és míg Zevran a lába felé sújtóval volt elfoglalva, ő kivont karddal a férfire támadt, hogy halálos csapást mérjen rá. Dina tudta, hogy hiába kiáltana, Zevrannak már nincs ideje megfordulni, pihegve lenézett a mosdótálra, melynek tetején még úszkált a használt szappan... Aztán hirtelen felemelte, és az egész szappanos vizet hátulról a Zevrannal harcoló katona fejére borította, lehetőleg még a lavórral fejbe is verte.

Zevran pedig ezt kihasználva egy jól irányzott szúrással átdöfte a guifol mellkasát, aki összeesett köztük.

Dina a férfire nézett, Zevran elismerően ránevetett. – Ez szép volt, gyönyörűm!

Aztán a sebesült katona felé fordult, aki már iszkolt volna, fenekén csúszva hátrált a fal felé.

– Hogy is volt ez? Szóval te hozzányúltál a magas rangú papnőhöz? – közelített felé Zevran, a szablyáját lengetve.

Dina közvetlen közelről hallotta, ahogy valaki a zárt ajtót döngeti. Odakinn bizonyára hatalmas felfordulás lehetett.

– Könyörgöm, ne ölj meg! – sivított a köpcös.

– Jaj, ne! Csak ezt a mondatot ne! – Zevran csalódottan leejttette a vállát, és a plafont nézve sóhajtott. – Akkor adj már egy másik tippet! Ha megkegyelmezek neked, amint kiengedlek, beáramlik a sok hülye guifol haverod! Annyira meg még nem vagyunk jóban, hogy befogadjalak harmadiknak!

– Könyörgöm! Könyörgöm, csak ne ölj meg! – A férfi rettegve nézte Zevrant, meg a mély sebet a combján, ami rögtöni ellátást igényelt volna. Nem állt jól a szénája.

Zevran lebiggyesztett szájjal sóhajtott. Aztán némi fejcsóválás után az ajtó fele intett. – Na menj, menj már innen!

A guifol katona egy hálás pillantás után négykézláb kapart az ajtó felé. Az ajtó mellett álltó Dina kérdőn nézett Zevranra, tényleg kinyitjuk neki...?

Ő azonban, amikor a férfi már nem látta, aprót, nemlegesen intett a lánynak. Dina még talán fel sem fogta mi történik, egy pillanat, Zevran már ott volt a felé iszkoló mögött, hátrahúzta a palástjánál fogva, és a szablya egyetlen, gyors suhintásával elvágta a torkát. Dina összerezzent, kimeredt szemmel nézte a térdelő katona nyakán a véressé nyílt vágást. Ahogy a testet egyetlen pillanat alatt elhagyta az élet, a guifol összecsuklott, homloka a magas rangú papnő lába előtt koppant.

A lány lassan felemelte a fejét. Zevran zihálva állt előtte, kezében a véres szablya.

A tekintetük megtalálta egymást.

Aztán Dina hirtelen átlépte a földön fekvő testet, és a férfi karjába ugrott, a szablya koppant a fapadlón, Zevran pedig szorosan átkarolta őt.

Az ajtó szinte behajlott, ahogy kintről nekiütődött valami.

Zevran hirtelen elkapta Dina kezét, és az erkély felé húzta. – Az egész fogadót ellepték a katonák, nem maradhatsz itt!

A lány hevesen rázta a fejét. – Nem hagylak egyedül!

Zevran aprót mosolygott. – Ne félts, gyönyörűm, nem lehet engem olyan könnyedén kardélre hányni. De most menj, biztonságban akarlak tudni! – Már fordította volna a lányt az erkély felé, de ő erővel visszafordult, és belekapaszkodott Zevran karjába.

– Zevran, én...! – Csak nézett a férfi szemébe, hirtelen nem tudta szavakba önteni, hogy azt még elhinné, hogy biztonságban kell lennie, de az imént kérdezett valamit, amire választ vár. – Zevran, én...! Én amit mondtam, azt komolyan gondoltam!

Az arcban, amellyel Zervan Dinára nézett, volt valamiféle meghatottsággal kevert hitetlenség.

Az ajtót döngették. Zevran erre már ellentmondást nem tűrőn indította a lányt az erkély felé. – A legfontosabb, hogy most biztonságban légy! Bújj el a réten, a fűben nem látnak meg!

– De Zevran!

– Én pedig... – A férfi egy pillanatra megállt, nagy levegőt vett. – Ígérem, hogy megtalállak.

Dina ennek hallatára valamelyest felhagyott az ellenkezéssel, mozdulatlanul Zevran szemébe bámult. A férfi lehajolt hozzá, egy rövid, gyengéd csókot adott az ajkára. Aztán féltőn Dina szemébe nézett, rámosolygott, és állával a tölgyfa felé biccentett. – Menj...!

Dina elengedte Zevrant. Lassan hátrébb lépett.

Az ajtó ekkor betört, guifol zsoldosok áramlottak a szobába, Zevran szökkenve futott feléjük, már suhintott volna az első felé, de akkor érkezett egy második, majd egy harmadik, negyedik, ötödik...

– Mi a...? – A férfi elképedve nézett a kisebb seregre.

– Add meg magad!

Zevran hetykén elhúzta a száját. – Arra várhattok! – Azzal rátámadt az egyikre, míg a többiek rávetették magukat.

– Kábítsátok el, ahogy a többit!

Valahonnan egy gézlap került elő, meg egy szúrós szagú folyadékkal teli üveg.

Dina még mindig nem mozdult a rejtekhelyéről, az erkélyajtó mögül kukucskált, és majdnem felsikoltott, amikor látta, hogy Zevran kezéből kiesik a szablya, ő maga pedig a földre kerül.

Aztán az egyik guifol észrevette Dinát, és nyomban felé indult, a lány kikerekedett szemmel nézett vissza a közeledőre.

– Dina, fuss...! Menekülj...! – Zevran elhaló hangja a földről, a guifol katonák közül.

A lány ekkor sikoltva megperdült, és átrohant az erkélyen, felállt a szélére, megtántorodott, aztán mégis csak átugrott a szomszédba, és ziháló lélegzetét visszafojtva lebújt az erkély korlátja alá. Hallotta az őt követő katona lépéseit, amint körülnéz, talán letekint a fogadó udvarára, de mivel sehol sem látta Dinát, végül visszament. Amint az erkélyajtó csukódott, a lány felpattant, rohant át a tölgyfáig, remegve kapaszkodott, ujjai elfehéredve markolták az újabb és újabb ágakat.

Dulakodás zaja kiszűrődött a fogadóból, Dina a meszelt kapura érkezett, lemászott róla, aztán csak futott, futott bele a sötétbe, míg egy kiálló gyökérben el nem esett. Fájdalmasan felkiáltott volna, de nem mert hangoskodni, feltolta magát, és ment tovább. Már jó ideje futott a sötét erdőben, alig-alig látva valamit, amikor rájött, hogy nem tudja, hol van az a rét... Jó ideig bolyongott, mígnem teljesen véletlenül lelte meg a tisztásra vezető utat. Kirohant, és ledobta magát a fűbe. Hideg volt, hiába nyári este, hiába a rohanás, most fázott. Mintha a hold se világított volna úgy. Félelemtől és könnyektől itatva csendesen megbújt a semmiben, és csak várt, várta, hogy a holnap talán jobb lesz.