A délután mintha átsuhant volna felette, ő legalább is így érezte. Igazi megoldást kínáló terv nem jutott az eszébe, arra gondolt, az ivóban majd kiszökik az ablakon, míg a kuncsaftjára vár. Ez azonban igen kockázatos vállalkozásnak tűnt, hisz tudta, Harod nem fogadná vissza. Akkor pedig egyedül lenne az utcán, az utcán, ahol mi várna egy hozzá hasonló fiatal lányra, aki egyedül kóborol a sötétben?

A sorsába azonban nem volt hajlandó beletörődni. A többi örömlány előtt észrevétlennek kell maradnia, mégis mindent meg kell tennie ahhoz, hogy kiutat találjon.

Este tehát ő is csatlakozott az ajtón kilépő kiöltözött örömlányhoz nyolcadikként, világos haját enyhén már befogta a kötelező vörös festék. Testőröktől kísérve elindult a félhomályos, addigra már kihalt perubiai utcán. Az ócska házak mellett csupán egy vizeskorsót cipelő lány jött velük szembe anélkül, hogy rájuk tekintett volna, ám Dina látta, amint a vörös hajú lányok puszta jelenlététől is elpirul. Tiszta, fehér kötényű parasztlány volt, összefont hajjal. Dina akaratlanul is ráncba húzta a homlokát. Milyen kimondhatatlanul irigyelt mindenkit, akinek még esélye volt arra, hogy egyszer tisztességes asszony váljék belőle!

Az egyik testőr benyitott a fogadó ajtaján, ahonnan tivornya és harákolás zaja szűrődött ki. Dina tudta, ha nem akar magának felesleges kellemetlenséget okozni, jobb, ha nem pillant fel egyszer sem, miközben áthalad a részegen dülöngélők asztalai mellett.

– Nézd csak a kis cicát! Jó hús, nem igaz? – Egy borittas kiáltás és undorítóan fröcsögő hahotázás.

A testőrök váltottak pár szót a fogadóssal, majd mindegyik lányt egy-egy külön, a karzatról nyíló szobába kísérték.

Dina belépett, az ajtó zárja mögötte csattant. Egészen sötét volt. Ujjai a haloványan kirajzolódó gyertyatartó után nyúltak, majd rátaláltak a mellette heverő gyufára. Világosságot gyújtott mindhárom ágon. Egy egyszerű szoba fapadlóján állt, melynek berendezését mindössze egy kisebb asztal, két szék, egy lavór és egy kancsó víz, valamint egy élénksárga vászonbaldachinos franciaágy tette ki. Egyből a szemben lévő erkélyre sietett, és lepillantott a fogadó udvarára, melyet magasra épített, fehérre meszelt agyagkerítés vett körbe, akárcsak egy erődöt. A kerítés jobb szélén egy kapu nyílt, ki tudja hova, látszólag a sötét rengetegbe. Vajon nyitva lehet? Lenézett az erkélyről, de beleszédült.

Erőt vett rajta a reménytelenség, felsóhajtott. Hisz ha sikerülne is elszöknie, hova mehetne? Hol találhatna menedéket így éjnek idején? És nappal? Megrázta a fejét. Egyedül volt, minden lehetséges értelemben.

Váratlanul a szomszéd szoba nyitott erkélyajtaján átszűrődött egy számára jól ismert, elfúló, női nevetés, és egy kiéhezett, kéjbe harapó férfihang. Sietve otthagyta az erkélyt, és lekonyuló szájvéggel meredt a franciaágyra. Szabály szerint le kellett volna vennie a felsőruháját, s mindössze a rövid, felül csipkézett, kombinészerű hálóinget hagynia magán, de ő úgy, ahogy volt, hosszú zöld bársonyruhájában az ágyba feküdt, betakarózott, s még a baldachint is az ágy köré húzta. Az oldalára fordult. Tekintete az ajtóra tapadt, és várt.

Talán ez a kuncsaft is elég részeg lesz, és elalszik. Talán észre sem veszi őt. Igen, elég sötét van, Dina pedig mint egy vékony, sötét árny, mint egy kis semmi kihúzza valahogy ott az ágy szélén reggelig.

Csak várt, és a gondolataiba merült. Volt olyan örömlány a bordélyban, aki szerint Harodnak hálával tartoznak, de Dina gyűlölte őt. A férfi minden egyes nap az utcára küldte őket. Sokszor maga is ott lézengett mellettük, és a háttérből utasítgatott, hogy integessenek, vagy megszólítsanak szinte minden arra járó férfit, akiknek az első reakciójából tudni lehetett, hogy az üzlet léte fog-e jönni vagy sem. A lányok sosem tarthattak maguknál pénzt, a „használati díjakat" ugyanis Harod idő előtt, igyekezve beszedte, és rögtön átadta egy testőrének. Szintén Harod volt az, aki ellátást biztosított nekik, bár nem vitte túlzásba sem az étel minőséget, sem az ízléses ruhákat. Ha valamire külön szükségük volt, egyedül hozzá fordulhattak – persze az ilyesmi sosem volt ingyen. A félvér meghatározta az életük minden területét, és teljes mértékig az uralma alatt tartotta őket.

Dina felsóhajtott. Jelenleg vendégváró ajándék volt, a szobához járt mintegy kiegészítésként. Bárki lehetett a szoba bérlője, katona, kalandor, aranyásó, vagy messziről jött vándor... Dina hallott ezekről a férfiakról, akik általában fáradtak és többnapos izzadtságtól büdösek, nem igazán törődnek sem a kötelező körökkel, sem a jómodorral, elvégre csak választás nélkül kaptak egy nőt, és ajándék lónak ne nézd a fogát alapon elvégzik velük a dolgot gyorsan és kíméletlenül.

Az ajtó hirtelen kivágódott, Dina összerezzent, és becsukta a szemét. Egy bortól ázott, reszelősen vad férfihangot hallott, talán egy orkét, vagy...

– ...ó, az lenne ám csak a... micsináltál a... hogyishijják...!

Alig tudta kivenni a szavakat, az illető annyira részeg volt. Aztán hirtelen egy másik hang nevetett fel, egy fiatalabb férfié. – Menj már, te ogre, és aludd ki magad! Ki akarja hallgatni a girbegurba, göcsörtös szóvirágjaidat! Térj nyugovóra! Vén pálinkás, te...!

Dina kinyitotta a szemét. Ez a második mintha közelebbről jött volna.

Az ajtó becsukódott, kinn tartva a fogadó zaját. Csend lett.

Halk lépések zaja.

A gyertya fénye átvilágította a baldachint, ami ettől élénkebb, sötétebb, melegsárga színárnyalatot kapott, és ahogy a férfi közelebb lépett, a sziluettje láthatóvá vált – egy fekete árnyék a sárga vásznon. Magas volt, és jó felépítésű, hosszú hajából kiemelkedett hegyes füle. Elf. A székhez lépett, és halkan dudorászott egy önfeledt dallamot. Aztán valami fémes csörrent, Dina két hatalmas szablya csillanását látta az éles holdfényben.

A férfi különös illatot hozott magával, a fák, a levelek, az erdő harsány illatát, a cserzett bőr és a fém jellegzetes savanykás szagát. Énekelve megszabadult pár ruhájától, a lavór fölé hajolt, belemerítette a kezét, a víz loccsant újra és újra. Végül mélyen és megkönnyebbülten felsóhajtott, majd megtörölte magát, hanyagul a szék támlájára dobta a törölközőt, az ágy felé fordult, s ekkor hirtelen megtorpant.

Dina tudta, hogy most vették észre. Eddig sem nem moccant, hangot sem adott. Most is csak nyelt egyet.

A férfi a vászonhoz lépett, és belemarkolt a szélébe.

Dina érezte, ahogy a szíve kalapál.

A függönygyűrűk nyikorgó lassúsággal húzódtak el. Egy mosolygó szempár a lányra vetült.

Dina még maga előtt is szégyenkezett, de egyszerűen csak... jóképűnek találta őt. A férfi sötétszőke volt, füle mögött hátrafont haja az érett aranyéhoz vagy a nyáresti naphoz hasonló. Az álla élesen előreugrott, a szája telt volt, a tekintete barnás és kissé pajkos. A bőrszíne elfhez képest egészen sötét, napbarnított. Már csak egy alsónadrágot viselt, a felsőtestét megvilágította a gyertyafény.

– Ó, ha tudtam volna, hogy ma még vár rám itt valaki...! – A hangja meglepően kellemesen csengett. Felemelte a szemöldökét, és egy féloldalas mosollyal végigtekintett az ágyában fekvő lányon.

Dina oldalra kapta a tekintetét. Talán a kinézete megkapó, de emlékezz, ő a kuncsaftod! Csak mert jóvágású, attól még ugyanúgy egy követelőző szörnyeteggé válhat pillanatokon belül! Akkor aztán vajmi kevés vígasz lesz a jóképűsége!

A férfi azonban egy cseppet sem tűnt úgy, mintha ne tudja uralkodni magán. Hanyatt vetődött ágyon, melynek rugói tehetetlen hullámzásba fogtak alatta, derékig betakarózott, majd a feje alá kulcsolta a karját, és mélyen, megkönnyebbülten felsóhajtott. – Óh, végre valahára!

Dina figyelte, ahogy az izmos mellkas egyenletesen emelkedik, majd süllyed. Egyébként nagyon is vonzó, de... nem fejezte be a gondolatot. Nem volt de. Vonzó volt.

– A-alszol?

– Ó, dehogy. – A férfi hangja tényleg egészen ébernek tűnt. – Követem, mit csinálsz, kisasszony.

– De hiszen... csukva van a szemed.

– Az nem jelent semmit.

Egy ideig egyikük sem mozdult. Dina elidőzött egy kicsit a félmeztelen testet fürkészve, majd észrevette, hogy a férfi arcának jobb oldalán a szeme szélétől egészen az álláig egy hosszanti tetoválás húzódik, pár fekete ív, igényes minta. Kissé közelebb hajolt, szemét összehúzva kíváncsiskodott...

A férfi hirtelen kinyitotta a szemét, és a szemébe fúrta mosolygó tekintetét, Dina pedig sietve visszahúzódott, sűrűn pislogott.

Aztán lesütött szemmel, darabosan az oldalára fordult, a férfinek háttal. Az ujjai remegtek, amikor a takaró alatt felhúzta a dereka köré a hálóruhát. – Csak legyél gyors, kérlek – motyogta erőtlenül.

Aztán várt. S még mindig várt. Nem hallotta, hogy a férfi egyáltalán moccant volna.

– Hmm! – Egy sokatmondó hümmögés.

Majd hirtelen hallotta, aztán érezte is, ahogy közelebb húzódik. Érezte az ujjait a vállán, a jellegzetes erdős-fás illatát, majd a leheletét a fülén.

– Már megbocsáss, hogy megkérdezem... Igazán nem szeretnélek megsérteni, könyörgöm, ne vedd annak, jó? Semmi személyes, tényleg, de... – A férfi elegáns óvatossággal duruzsolt a fülénél, majd hangja hirtelen hitetlenkedő mélységbe zuhant. – ...te tényleg kurva vagy?

Dina a szóra ijedten beszívta a levegőt, a hátára fordult, és egyenesen a fölé hajoló idegen tekintetébe bámult. Olyan közel volt hozzá, várta, hogy kellemetlenül érezze magát, de ehelyett csak furcsán izgatott lett.

– Én, én... – dadogott bele a magabiztos tekintetbe.

– Igen? Nem? – sorakoztatta fel a férfi az összes lehetséges választ.

– Én... én nem tudok... nem tudok erre válaszolni – préselte ki magából végül.

– Óh! Értem – bólintott a másik, bár a tekintete nem ezt tükrözte.

Dina váratlanul egy kezet érzett a meztelen csípőjén, amely belekapaszkodott, és hátrahúzta. Dina önkéntelenül kapott a lepedőbe, majdnem felsikoltott, de tenyerével eltapasztotta a száját.

– Aha. Én már tudom a választ. – A férfi elegyengette a fenekén a hálóruhát, betakargatta, majd visszagördült a helyére.

Dina zihálva meredt maga elé, fehérlő ujjai csak lassan engedték el a lepedőt. Egészen lassan sikott át a emelte a tekintete a férfi profiljára.

– Te.... te fáradt vagy. Igaz?

Ő lehunyt szemmel mosolygott. – Óh, édesem, egyenesen kimerült! De ha erre célzol, egy élvezetes éjszakai lovagláshoz én sosem vagyok elég fáradt.

Hagyd abba! Minek kérdezgeted?! Csak húzódj messzire tőle, és várd meg, amíg elalszik! Nem értette, miért nem engedelmeskedik a belső hangnak. – Akkor... csúnyának találsz engem?

Az elf hirtelen hahotázásba kezdett, s rögtön fel is támaszkodott. – Ó, egek! Csúnyának?! – A szemében különös tűz gyulladt fel, átszellemült tekintete követte a szavait. – Csillagom, neked már az arcod bőre is csókra ingerlő, üde és hamvas vagy mint egy szép érett barack, és kibontott hajad szétterülve fedetlen válladon, ó, ugyan melyik férfit ne vinne a színtiszta kárhozatra?

Dina azon kívül, hogy sűrűn pislogott, nem tudott válaszolni.

– És ha az ajkam bevándorolna a pihe-puha takarócskád alá, biztos vagyok benne, hogy a legkívánatosabb és legízletesebb dolgokat találná ott.

Dina elpirult. – M-miért mondasz nekem ilyeneket?

– Azt kérdezted, csúnyának talállak-e. Én egyszerűen csak válaszoltam.

Nem tudott szólni. A férfi talán látta ezt, mert folytatta.

– Térden állva könyörögnék a bocsánatodért, ha hivatásos örömlány lennél, én pedig nem elégítenélek ki vagy háromszor, három különböző módon egymás után, miközben reszketve sikítasz a gyönyörtől. De messziről felismerek egy utcalányt, és amikor az előbb a derekadhoz értem, az egész ágy megremegett alattad. Persze tudom, vannak férfiak, akik élveznék ezt az ártatlan-kislány-megrontós, gonosz-bácsis szerepet, de ha valami, ez igazán nem az én stílusom – azzal lehunyt szemmel visszahevert az ágyra.

Dina hirtelen azt sem tudta, mit mondjon. Már a szavak hallatába is belepirult.

– De akkor most... mi nem fogunk csinálni... öhm, semmit?

Az elf halkan kuncogott. – Ugyan, babám! Már rég csinálnánk.

Dina tovább képzelgett, és tovább pirult.

A férfi fél szemmel rápillantott. – De mintha elégedetlenkedés bujkálna a hangodban. Jól hallom?

Dina hirtelen visszanézett a szemébe.

– Ha akarod, játszogathatunk egy kicsit. Rajtad áll.

Dina az idegen szemébe nézett, amely mintha be akarta volna őt szippantani.

– R-rajtam?

– Ahaaam.

– N-nem, nem, én...

– Hm. Milyen kár.

Csend lett, a férfi megint csak lehunyta a szemét. Dina nyelvén ott motoszkált a következő kérdés, az agya pedig hiába tiltakozott.

– Mit jelent az, hogy rajtam áll?

A férfi nem nézett fel, de egyre inkább elmosolyodott. – Azt jelenti, hogy csinálok veled dolgokat. Te pedig válaszolsz nekem.

– Válaszolok? És ha nem válaszolok?

– Akkor válaszol helyetted a tested.

Nyelt egyet. Dina, ezt a kérdést most már igazán ne tedd fel!

– Miféle dolgokat?

A férfi halkan, lehunyt szemmel kuncogott. – Lám, lám, kiderül, hogy a szende kislány kíváncsisága nagyobb, mint a félelme. Talán mégiscsak szeretné, hogy egy kicsit kényeztessem.

– Nem! Nem, én csak...

– Nem?

– N... – Elakadt a hangja. Kényszerítette magát, hogy kipréselje a szót. – Nem.

A férfi nem válaszolt, nem is mozdult. Dina nagy levegőt vett, aztán lassan kifújta. Addig soha nem érzett izgalomban volt, belül az egész teste remegett.

– Akkor nem.

– Nem.

– Nem bizony.

Az idegen résnyire nyitotta egyik szemét, és huncutul mosolyogott. Dina ijedten pillantott vissza rá, mintha a másik tudta volna, mi jár a fejében. Félt, és egyben vágyakozott, az érzelmei kavarogtak, a szíve majd kiesett a helyéből. A gyertya fényénél figyelte a szemben fekvő férfi vállának ívét, testének bordázottságát, és különös erő kerítette hatalmába – szerette volna megérinteni. Sőt, szerette volna, ha a férfi megérinti őt. Közben pedig félt, nem is csak az idegentől, de mélységesen megvette magát a gondolatért, hogy vonzódik hozzá.

Vajon mi történt volna, ha az előbb nem mondok nemet? Vajon mi lett volna az első mozdulata? Megcsókol? Átölel? Milyen lehet az ölelése? Milyen lehet az érintése? Dina azon kapta magát, hogy megint képzeleg, méghozzá egy vadidegen férfiról, aki nem mellesleg a kuncsaftja.

És aki nem mellesleg hozzá sem nyúl.

– Akkor... akkor most már alszol?

A férfi ásított, és Dina felé fordult, miközben kényelmesen elhelyezkedett. – Rajtad áll, kisvirág, de szerintem aludj te is. Majd holnap kiderítem, hogy kerültél ide. De a nevedet azért megmondhatod már ma.

A lány meglepetten kérdezett vissza. – A nevemet? Dina vagyok.

– Hmm, Dina, Dina... – forgatta az idegen az ajkai közt a szót. – Érdekes. Úgy tűnik, nem vagy ártó szándékú, Dina.

– Ártó szándékú?

– Mondjuk kémnő. Sőt, hivatásos örömlány sem vagy, de ezt már eddig is tudtam.

Dina homlokán egy apró ránc jelent meg. – Mindezt csupán a nevemből következtetted ki?

A férfi felsóhajtott. – Egyrészt mert nem bújtatsz magadnál fegyvert a takaró alatt, azt az előbb éreztem volna. Másrészt a hivatásosok valami vágyfakasztó vagy kétértelmű álnevet találnak ki maguknak. A kémnők és a bérgyilkosok is egy ehhez hasonló nevet mondanának. De a Dina túl általános. Úgyhogy valószínűleg tényleg ez az igazi neved.

A lány gondolkodott, s figyelte a lehunyt szemű férfi arcát maga mellett a párnán.

– És téged...? Téged hogy hívnak?

Volt egy olyan érzése, hogy a kérdés meglepettséget okozott, mert a férfi éberen felnyitotta a szemét, és hosszasan Dinára meredt.

– Drágaságom. Késő van, én hullafáradt, te pedig ártatlan mint a ma született bárány, mit szólnál hozzá, ha ma már nem cseverésznénk tovább. De miért is rúgnék ki egy gyönyörű lelket az ágyamból? Úgyhogy azt ajánlom, aludj ma itt nálam, jó?

Megsimogatta Dina arcát, a hüvelyujja elsiklott az ajkai mellett, aztán lehunyta a szemét. Majd kis idő múlva mégiscsak hozzátette.

– A nevem pedig Zevran.

Dina nagyot sóhajtott. Úgy tűnt, a második kuncsaftja sem fog vele erőszakoskodni. A szíve mélyén tudta, hogy nem számíthat mindig erre, mégis a férfi mostani döntése az ő számára elképesztő felszabadultságot hozott. Egy ágyban aludni vele pedig nem tűnt túl megterhelőnek, sőt. Dina még jól is érezte magát a puha takaró alatt, a finom illatban. Csendben nézte a mozdulatlan, kellemes ívű arcvonásokat.

– Jó. Zevran – szólt végül, hangszínében felismerhető volt a felszabadultság és a hála, annyira, hogy Zevran még egyszer utoljára rákukucskált fél szemmel.

A férfi szemlélte egy ideig, majd enyhén elmosolyodott, hümmögött, végül lehunyta ő is a szemét.