Hajnalban, még napkelte előtt arra ébredt, hogy Zevran csendben simogatja az arcát. Még az ölelésében volt, a férfi éjszaka sem húzódott el tőle. Kinyitotta a szemét, és szerelmesen nézte az őt fürkésző tekintetet. Rámosolygott.

– Mi a neved, gyönyörűm? – Zevran álmos, rekedtesen suttogó hangja.

– Dina.

Szinte látta férje arcán, félrenéző tekintetén, ahogy próbál minden idegszálával emlékezni a felesége nevére, de nem megy... aztán a szeme visszatáncol a szemébe.

– Engem Zevrannak hívnak.

Dina mosolygott és bólintott. Majd elismételte a nevet. – Zevran. – Szeretetteli hanglejtése megfejthetetlen volt. Lehetett egy újonnan érkezett név kóstolgatása, de lehetett akár egy régi név újbóli, örömteli ismétlése is.

A férfi egy kicsit itta még a szép női arcot, át-átsiklott rajta a tekintete, és a tenyere is.

– Elragadó vagy.

Pedig már nem volt oka arra, hogy hízelegjen neki, s a mondat nem is akként hatott. Egyszerű, őszinte tény volt, hátsó szándék nélkül. Aztán Zevran felült, fölé magasodott, nyomott az arcára még egy csókot. Úgy tűnt, menni készül, ahogy azonban megtámasztotta magát a lány felett, mégis mintha meggondolta volna magát. Lehajolt hozzá, megcsókolta újból, majd a nyakára vándorolt az ajka...

Dina nevetett, átkarolta, és magához húzta, de aztán Zevran felemelkedett, és sóhajtott egyet. Felült, mintha mondani készült volna valamit, Dina érdeklődve tolta fel magát az ágyon, és nem húzta vissza a melléről lehulló takarót. Zevran rámosolygott, hagyott magának egy kis időt, megsimította Dina vállát, és csodálta egy ideig a szép női formákat. Aztán a szemébe nézett.

– A feleségemet keresem.

Dina nem válaszolt.

– Ismerted őt? Talán te vagy az?

Az utóbbi időben nemcsak Zevran, de talán elég sok elf férfi feltette ezt a kérdést egy-egy nőnek. De ami a válasz után következett, az nem volt szép látvány.

Még el sem indultak Vasandoralból, amikor az hivatalosan is Alistair székhelyévé vált, Leliana pedig ott maradt vele, és a répahajú nő szervező munkája nyomán a vár már akkor kevésbé volt sötét, amikor Dina és Zevran végleg elhagyta azt.

Eredetileg a dallokhoz indultak, bár őket nem sikerült felkeresniük. Dina sajnálta, szívesen megismerkedett volna Zevran felmenőivel, tudta jól, a szíve csordultig telt volna, látva, hogy Zevran nincs egyedül, hogy mások is vannak olyanok, mint ő. Dina örömtelin nevetett volna a kattogó dall hangzókon, és ámulva csodálta volna sötétbe hajló bőrüket. De állítólag a dallok túlontúl délen éltek, olyan erdőségekben is, amelyeket talán még senki sem fedezett fel, és nemcsak fényes legendák, de rossz pletykák is terjedtek róluk, mint például, hogy kínozzák a saját gyermekeiket. De Dina nem akarta ezeket elhinni. Mindenesetre a nyomukra nem sikerült bukkanniuk.

Egy kis emberlakta városka azonban megtetszett mindkettejüknek. A helyet Lostinának hívták, nem esett túl messze Perubiától, de nem is volt túl közel, maga a helység se nem kicsi, se nem túl nagy, szintén a megye déli határához közel, nyugalmas vidéken. Egy csöppnyi utcában egy kellemes kis házat béreltek ott, Dina még emlékezett arra, amikor először beléptek oda. Zevran azt mondta, „majd kicsinosítjuk", és így is lett. Dina boldog volt ott. A felbukkanó nehézségek ellenére is boldog, mígnem...

Egy nap Iolthland halálhírét hozta el hozzájuk a szóbeszéd. Dina enyhén megrökönyödött, Zevran pedig ironikusan morgott, vajon tényleg szürke volt-e a ficsúr-nagyúr vére, megnézte volna. A hírt azonban sötétség követte: Egy új párt felbukkanása. A Naharton főként az emberek körében aratott nagy sikert és határozottan eflellenes volt. Iolthlandot is ők végezték ki, a többnyire elfekből álló veilereket az új párt egy pillanat alatt eltüntette a perubiai megyékből, a veilerek haldokoltak, míg a Naharton egyre inkább felemelkedett. Voltak, akik ennek örültek, főleg guifol oldalról, a guifolok ugyanis nem gyűlölték a Naharton pártiakat, így a folytonos guifol-veiler összetűzések megszűntek. A Naharton pártiak kemény elfellenességét azonban sokan megsínylették.

Azt pletykálták az új párt sötét erőkkel, varázslókkal szövetkezik. Hogy igaz volt-e és hogy a Nahartonnak köze volt-e a történésekhez, senki sem tudta.

De ami történt, megtörtént.

Egy napon, minden előjel nélkül, tulajdonképpen a semmiből erős, szinte megtörhetetlennek látszó varázslat terjedt ki azok közül sokakra, akik az Erdő Istene alatt között házasságot. Az egyik fél elvesztette az emlékezetét, hirtelen kikopott a fejéből minden, ami a párjára emlékeztette volna. Elfek tömege egyszer csak nem tudta, hol lakik, és kihez tartozik. Ezek az elf tömegek pedig, férfiak és nők vándorolni kezdtek, voltak, akik földönfutóvá, mások haramiákká váltak. Mindenesetre a helyzet nem segített az elfek megítélésén a párt szemében, és így az emberek szemében sem.

Dina megsimogatta Zevran arcát, mosolygott rá. – Tudsz ugye az... átokról?

Még ki sem mondta, Zevran a fejéhez kapott, és mindkét kezét a halántékához nyomta. Dina ijedt szomorúsággal kapott utána.

– Mi történt?

– Semmi... semmi... ne foglalkozz velem. Térjünk vissza hozzád.

– Fáj a fejed?

– Belenyilallt valami... De nem érdekes.

Zevran leengedte a kezét, sűrűn pislogott, látszott rajta, hogy még csak próbál visszatérni a jelenbe. Dina elhűlve nézte.

Hát még csak nem is utalhatok rá.

Dina emlékezett arra a borzasztó esetre, aminek még Lostinában volt szemtanúja a nyílt utcán. Ő már csak a vért látta, és a tömeg felett a férfi torzóját, fej nélkül... Meg az extatikus állapotban az földön fetrengő, vércseppekkel borított feleséget, amint sikoltozik, mert valami olyasmit látott, ami egy életre sokkot okozott neki. Azt mondták, a nő nyíltan elmondta, a rá nem emlékező férjnek, hogy ő a felesége, mire a férj ordított, hosszasan, majd a feje egyszerűen... belülről szétrobbant. Később máshonnan is hasonló rémtörténetek erősítették meg, hogy az átok nem kíméli azokat, akik ellene mennek. Dina aznap hasát fogva, lélekszakadva rohant haza, de... már késő volt. Még emlékezett a képre, ahogy a vér a bokájáig csorog.

– Jól vagy? – túrt aggódón Zevran hajába.

A férfi feltűnően jól tűrte az aggodalmat, nyelt párat, és aprókat bólintott.

– Ne törődj velem.

– Máskor is voltak ilyen hirtelen fejfájásaid?

Zevran intett, hogy nem.

– Mi a fenét tetet itt a fogadós veletek a borba? – nézett megvetőn Dinára, aki csak halkan válaszolt.

– Ez nem a bor.

A férfi nagy levegőt vett. – Mindegy. Ne beszéljünk róla, már elmúlt. – Inkább felnézett Dinára, és rámosolygott. – Szóval? Gyanús vagy nekem. Ismerted a kedvenc italomat.

– Csak eltaláltam.

– Persze. Pont te, egy ilyen szende nő, csak úgy rámveti magát, miközben a fenekét épp csak meglegyintőkkel meg pöröl. Aki léha, az mindenkivel léha. Miért nem mondod el? Te vagy a feleségem? Te vagy, ugye? – Zevran, még fogta a homlokát, de mint aki biztos a maga igazában, úgy mosolygott Dinára.

A nő nézte csendesen, szenvtelenül. Aztán végül halkan suttogva válaszolt.

– Nem. Nem én vagyok.

Zevran arcáról egy pillanat alatt tűnt le a vigyor. Hirtelen elfordult Dinától, maga elé bámult, aztán suttogva beleköpte a semmibe. – A rohadt életbe...! – Abban a pillanatban már ugrott is ki az ágyból, és magára rántotta a nadrágot.

Dina nem várta meg, míg otthagyja, úgy, ahogy volt, teljesen meztelenül kipattant, sietve megkerülte az ágyat, és Zevran elé állt.

– Menj az útból! – legyintett ő erélyesen.

Dina nem kiáltott, hogy várjon, se nem tolta vissza erővel, tudta, azzal csak veszíthet, Zevran sokkal erősebb nála. Csak odaállt hozzá egészen közel.

– Ez nem játék, kislány. Nekem a feleségem az első. Ez az éjszaka szép volt, de inkább felejtsük el. Tűnj innen.

Dina lágyan, egészen lágyan simította végig az arcát. Zevran nem tudott ellenállni ennek a lágy érintésnek, a feje fordult, közelről nézett rá Dinára.

– Zevran. Tartsunk össze.

A férfi majdnem felröhögött.

– Ne nevess, kérlek. – Halkan, szomorú szavakkal simított újra és újra az arcára. Mint a lágy szellő. – Én is a férjemet keresem. Induljunk el ketten. Együtt megtaláljuk őket.

– Ne viccelj, és ha rátalálok, mit mondok neki, ki vagy? A rohadt életbe, megfogadtam neki, hogy nem csalom meg...!

Zevran elfordult a lánytól, dühödten felkapta az ingjét a földről, és gombolgatni kezdte. Dina csak egy ugyanolyan lágy, szomorú cirógatással ért a hátához.

– Zevran...

– Figyelj, úgy tűnik, még mindig nem értem a nőket, ez van, meg voltam róla győződve, hogy te vagy az, több okból is! Mindegy... De csak úgy mondom, hogy ha ezt tudom, rohadtul nem feküdtem volna le veled. Csak hogy tudd. Mindegy! Kurvára mindegy, állj el az ajtó elől!

Dina nem engedelmeskedett. Ott állt a kilincsnél meztelenül, és az elé tolakodó félmeztelen Zevrant arcát simította végig.

– Ne menj el. Örülök, hogy vé... hogy megtaláltalak. Igazán komolyan mondom, hogy tartsunk össze. Segítek neked megkeresni a feleségedet. És ígérem, semmiben nem állok majd közétek. Ha megtalálod, engem többé nem látsz. Kérlek, te is segíts nekem. Együtt... megtaláljuk őket.

– Nekem nincs szükségem a segítségedre.

– De nekem szükségem van rád.

Zevran, látva, hogy Dina nem tágít, mérgesen a hajába túrt, közben ment egy kört a szobában.

– Komolyan, te meg vagy húzatva! Kifogtam egy tapadós piócát, csessze meg...!

Dina lehajtotta a fejét. Fájtak neki ezek a szavak. Nézte, ahogy Zevran indulni készül, ellenőrzi a zsebeit, majd ismét, immár idegtől remegő kézzel nekilát az ing gombolásának...

A tehetetlenség elöntötte, kétségbe esett, arra gondolt, Zevran most kilép ezen az ajtón, és akkor már többé tényleg soha, soha többé nem látja viszont, vagy ha mégis, a férfi elmegy majd mellette őt nem másnak, mint egy ostoba libának nézve. Az érzelmek erőt vettek rajta, a rémület könnyeket csalt a szemébe, és nem állt meg ennyinél. A hüppögést még magába fojtotta, hangtalanul belül reszketve sírt, feltörő érzelmei egyedül a könnyeiben nyilvánultak meg. Eltakarta az arcát, előrehajolt volna, de még nem engedte át magát annyira a zokogásnak, még tartotta magát...

Zevran felegyenesedett, és amikor felé fordult megtorpant. Meglepetten nézte a némán zokogó, meztelen lányt az ajtó előtt. A homlokáról ekkor lesöprődött a harag, helyét a csodálkozás és az értetlenség vette át, még az ing is megmerevedett a kezében. Hirtelen elkapta a fejét Dinától, zavartan megrázta, mint aki ki akar verni belőle valamit. Aztán egy nagyot sóhajtott.

– Hé... nem bőgj már. Nem megbántani akartalak...

Dina nem válaszolt, csak mindkét tenyerét a szemgödrébe nyomva kitörölte onnan a könnyeket, bár... azok folyamatosan gyűltek.

Zevran mint aki nem érti magát, először a homlokára tapasztotta a kezét, majd keservesen fordult egyet maga körül. – Mi a bánatos rosseb ez bennem...? – motyogta maga elé.

Dina aggódon szólt ki a sírásból. – A fejed, ismét?

– Nem! – Zevran észrevette magát, hogy talán hangosabban válaszolt mint akarta volna. – Nem... mindegy, ne foglalkozz vele. – Mindenesetre látszott rajta, hogy valami ismét éri, talán megint varázslat? Vagy valami egészen más...? De míg ez úgy tűnt, nem járt fájdalommal és nem fenyegetett veszéllyel, Dina hagyta.

Ebben a pillanatban kopogtak, vagy inkább dörömböltek a szoba ajtaján.

– Dina, elkéstél! Odabent vagy?!

A fogadósné kiáltott át az ajtón. Dina ijedten ugrott, visszanyargalt az ágyhoz, és teljesen magára terítette a lepedőt, egészen beleburkolózott, még a vállát sem hagyta szabadon.

Zevran állt mozdulatlanul, és ha lehet, még értetlenebbül követte a szemével. Mi van...? Velem lefekszik, de egy nő elől takargatja magát...? Itt valami nem kerek. Ki ez a lány...?

Aztán Dina visszamezítlábazott az ajtóhoz, és lassan kinyitotta.

A fogadósné arca botrányt kiáltott, tátott szájjal lesett Zevranra, majd Dinára, mögötte az ura érkezett, aki szimplán csak megrökönyödött.

– Mit jelentsen ez?! – rosszallón végigmérte Zevrant, majd visszafordult lányhoz. – Micsoda céda vagy! A fene gondolta volna rólad!

Az ember asszonyság odatrappolt a lány elé, és rászegezte a mutatóujját. Zevranban valami megmozdult, emelte a karját... A fogadósné tovább pörölt. – A felmosást félbe hagytad! A gyertya pedig csonkig égett, csoda, hogy nem lett belőle baj!

– Már nem tudtam odafigyelni – védekezett Dina. – Fontosabb dolgom volt...!

– Miféle fontosabb dolgod?!

Dina szótlanul, ártatlan arccal, lopva Zevranra pillantott, a fogadósné szintén, bár az ő torz fizimiskáján inkább a háborgás ült, s a benne munkálkodó harag már lendítette a kezét. – Ó, te ostoba céda!

Dina épp csak kettőt pislogott, hátralépett volna, nem tudta, a fogadósné tényleg meg akarja-e ütni, vagy csak a kezében lévő rongyot akarja nekivágni...

Zevran nyugodtan emelte a karját kettejük közé, tenyérrel a fogadósné felé. Nem túl gyorsan, én nem is fenyegetőn, de tekintete elég egyértelműen elárulta, mi ült a fejében. A-a. Ezt nem.

Az asszonyság még egyszer megvetőn végignézett rajta, majd hátra a férjére. – Mondd meg neki te!

– Asszonyom, teljesen mindegy már. Kérem, adja ki a jussomat. Elmegyek.

– Ugyan hová mennél!?

– El. Vele. – Dina Zevran mellé állt.

A férfi egy ideig szótlanul nézte a lány feje búbját, majd visszapillantott a fogadósnére, és vágott egy amolyan Bocs, ez van féle grimaszt. Az asszonyság tajtékzott, hátraszólt a férjének.

– Te meg miért csak állsz itt? Mondd meg neki te!

Az azonban csak morogva elfordult. – Mit mondjak neki? Hiszen, látod....!

A fogadósné kiáltva viharzott eltűnő ura után. – Te vagy a férfi, vagy nem? Mondd meg neki, hogy...!

Dina az ajtóhoz szaladt, és egy lendületvétellel kizárta a szobából a vitát. Aztán lassan visszafordult, a még mindig mozdulatlan Zevranra nézett, ám amikor a tekintetük összeért, ő elkapta. Lehajtott fejjel elhaladt mellette... az ablak előtti csöpp faasztalhoz lépett, lassan pakolni kezdett. Periférikus látásával még észlelte, ahogy Zevran tekintete követi.

Egy ideig csend volt, csak Dina matatott a holmija közt, a szorosan maga körül tartott lepedőt kissé leengedte, csupasz hátát fedetlenül mutatta Zevrannak.

– Mi van, ha nem hiszek neked?

Dina átlépett a szekrényhez, közben egy gyors pillantást vetett Zevranra, de szólni nem szólt.

– Ha azt mondom, hazudsz. Talán te magad is párttag vagy, kémnő, tégla...? Honnan tudjam, hogy nem rossz szándékból akarsz velem tartani? Hm?

Dina elhaladt a férfi előtt, megállt, felnézett rá. – Nem vagyok kémnő. Lett volna lehetőségem, hogy azzá váljak, de nem lettem. Valaki mást választottam helyette. – Majd ment tovább.

Zevran mozdulatlanul végigvárta, míg Dina a legszükségesebbeket beleteszi egy kis háti szütyőbe, majd összehúzza rajt a madzagot. A férfi összeszűkült szemmel nézte.

– Miért pakolsz? Én még nem válaszoltam.

– Mindenképpen elmegyek.

– Minek? Rossz itt?

– Nem volt az. De... ha nem engeded, hogy veled tartsak, akkor is elmegyek innen.

– Hová?

– Azt még nem tudom.

Leginkább arra tudott gondolni, meghalni. Nyelt egyet. Nyelte készülő könnyeit. Zevran észrevette, hirtelen odalépett hozzá, megragadta a karját, és maga felé fordította. Dina enyhén felszisszent, a lepedő lehullt a melléről.

Zevran közeli, világosbarna tekintetében égett valami, ami talán a harag tüzéhez hasonlított leginkább, mégis több volt benne. Harag, vágy, értetlenség és még valami... Valami még ezeknél is sokkal mélyebb. Összehúzta a szemét, fojtott hangon súgta Dinának.

– Ha velem akarsz jönni, felelj, adj válaszokat, mert tudom, hogy nálad vannak a válaszok...! Mi ez az egész? Kitanult varázslónő vagy? Ez valamiféle aljas, elmére ható varázslat, amit folytonosan végzel rajtam...? Azt az iménti erős fájdalmat is te okoztad? És mégis, miért akarsz segíteni? Miért akarsz velem jönni, mi? Minek ugrottál az ágyamba, mint egy léha nő, aztán meg takargatod magad mint egy szűzlány, mi, mi ez az egész? Ki vagy te...?! És mit akarsz tőlem, mit művelsz velem most, ebben a pillanatban is...?!

Dina ezt az utolsót tényleg nem értette. Tudott arról, hogy aki nyíltan megmondja az igazat az átok alatt állóknak, az szörnyű fájdalmakat hoz a párja fejére, de mi ez a másik érzés, amiről Zevran beszél, amely jelenleg is marcangolja?

A férje ujjai a karján szorosabbak voltak, mint hogy azt kellemesnek lehessen mondani. Dina végigsimított a kezén. – Kérlek, engedj el. Ez fáj.

Zevran engedett a szorításon. Rázott egyet a fején, dühösen.

– Bízz bennem. Én nem akarok rosszat neked.

– Csak válaszolj...!

– Azt teszem. Ne mondhatom meg ki vagyok, de... – sóhajtott. – Nem vagyok a felséged. Se nem vagyok varázslónő. Életemben egyszer varázsoltam, spontán módon, de az egy különleges alkalom volt, és csak arra hatott, akit szerettem.

– És ez a minta az arcodon? Mit jelent? Ezek rúnák?

– Nem azok. Ez a házassági tetoválásom.

– A házassági tetoválást lemossák.

– Az enyém beleégett a bőrömbe. A tetoválást pedig a férjem készítette a seb fölé.

Zevran hitetlenül, összeszűkült szemmel nézte, és enyhén rázott egyet a fején.

– Igen. Egy seb fölé készült. Épp úgy, ahogy a tied is. – Dina óvatosan emelte a kezét. Végighúzta az ujja végét Zevran arcán a forradáson, a minta alatt.

– Honnan tudsz az enyémről...?

– Látom. Hiszen itt állsz előttem.

Zevran nyelt egyet. Közelebb hajolt Dinához, ujjai a karján már nem szorították a lányt, csak gyendégen fogta. – Ha nem vagy varázslónő, és ez nem elmére ható varázslat, akkor... akkor mi ez?

– Micsoda? Mit érzel? – Dina tényleg nem hallott az átoknak erről a másik megnyilvánulásáról.

Zevran szemében ott ült a mérlegelés. Nem moccant, csak nézte Dinát.

– A fejedben érzed?

Zevran épp csak ujjnyit, lassan jobbra majd balra fordította a fejét. – Nem. Ezt nem ott.

Nem szóltak. Csak egymás tekintetébe vesztek, hosszasan. Dina észrevette, hogy Zevran szeméből eltűnt a harag, s az a másik, megmondhatatlan érzelem vett erőt rajta. A férfi teste állt, mégis a lány felé mozduló ívet írt le. Dina reagált erre a mozdulat nélküli lendületre, lassan, szinte óvatosan még közelebb lépett a férfihez. Hozzásimult. A lepedőt végleg hagyta, az lehullott róla, épp csak a dereka előtt maradt még fenn, ahogy a két test egymáshoz simult. A melle hozzápréselődött Zevran mellkasához, a karjával átfonta a vállát. Gyengéden ölelte át.

Érezte Zevran tenyerét a hátán, és hallotta, ahogy a férfi szinte fájdalmasan felsóhajt. – Ne csináld ezt...

Dina nem engedelmeskedett, még szorosabban bújt Zevranhoz, az ujjai a tarkójára vándoroltak. Zevran mintha megadta volna magát, visszaölelte. Az ajka a nyakára siklott, apró csókokat nyomott a finom bőrre, miközben suttogott neki.

– Akármi is ez az egész... te benne vagy, ebben biztos vagyok...

– Engem is sújtott az átok – motyogta vissza Dina lehunyt szemmel, fejét oldalra döntve. – De szeretem a férjemet. Meg akarom őt találni. Akarom őt.

Ahogy kimonda a szavakat, Zevran szorosan magához vonta, Dina pedig érezte rajta, hogy ezzel a férfi végleg megadja magát a vágy előtt. A lány az ajtóhoz hajolt, sietve ráfordította a kulcsot, hogy senki ne zavarhassa őket. Igen, már felmondott, de ez nem akadályozta meg abban, hogy Zevranhoz még egyszer közel kerüljön, itt a szobában. A férje átfonta a karjával, csókolni kezdte a vállát, a mellét, a hasát, keze végigsimult a combján, belemarkolt a fenekébe, és egy lendülettel szorosan magához húzta a csípőjét. Dina jólesőn felsóhajtott.

– Szóval nem vagy céda – morogta Zevran, nyelve a mellbimbójával játszott, aztán óvatosan ráharapott.

Dina hátravetette a fejét. – Nem vagyok – nyögte. – Sosem voltam az.

– Szóval nem – Zevran felkapta a fenekénél fogva, és a komódra ültette. Dina hallotta az övcsat hangját.

– Nem vagyok. A férjemé vagyok...

– A férjedé...?

– Igen. Övé egyedül...

– Tényleg...?

Dina belekapaszkodott Zevran nyakába, a térdével körülölelte a derekát, a csípőjét előrenyomta, és a vádlijával enyhe nyomást gyakorolt a férfi fenekére, csak hogy még közelebb legyenek egymáshoz.

Aztán halkan felsikkantott. Zevran egyetlen mozdulattal hatolt belé, majd lassan, de erőteljesen mozogni kezdett benne.

Dina a tenyere közé fogta Zevran fejét, mélyen nézte a világosbarnákat, aztán lehunyta a szemét, és csípőjét ritmusosan hozzá-hozzányomta az övéhez. Hátradőlt, Zevran kezébe támasztotta a hátát, és nyögve újra meg újra Zevranhoz nyomult.

– Mesélj még erről a te... férjedről... milyen ő?

– Erős... – Dina szavait félbeszakították halk, nyögéssel kevert sikkanásai. – Nagyon erős... biztonságot adó...

– És még...?

– Humoros és... áh... – Nem tudta folytatni, a kéj hangjai elmosták a szavait.

– És még? Folytasd.

– Szeretem őt...

– Mennyire szereted?

– Nagyon... – Dina háta megfeszült, hátrahajtott fejjel, lehunyt szemmel, hangosan nyögdécselt.

– Folytasd, mennyire?

– Ő a mindenem... meghalnék érte.

Meg sem tudta volna mondani, ennyi ideg szeretkeztek, a fejéből törlődtek a gondolatok, abban a pár percben egyszerűen csak nem volt magánál. És aztán, ahogy mondta, egy kicsit talán meg is halt ott Zevran ölelésében, az ölét elöntötte a forró kielégülés, érezte még, hogy Zevran mozdul benne, aztán...

Már csak zihálva ült a komód tetején. A feje búbja a falnak dőlt, érezte ahogy a férfi karja a hátán elernyed, bár még tartja őt. A combja belseje csupa nedvesség volt, ez is csak most tudatosult benne. Zevran a nyakánál lihegett, odabújt hozzá, ismét mint egy gyermek, aranyszínű haja a bőrét söpörte. Dina elmosolyodott, és gyengéden magához ölelte, megcirógatta a fejét.

Zevran felnézett rá, a tekintete kimerült volt. Már nem ült benn harag. Kiszáradt torokkal nyelt egyet.

– Magammal viszlek.

Dina bólintott neki. – Veled megyek.

– Nem tudom, ki vagy... de közöd van az átokhoz, amit meg akarok törni.

Dina két kezébe fogta a férfi arcát, és sűrűn bólogatott. – Segítek neked. Együtt... megtaláljuk a párunkat.

Most Zevran bólintott egyet, egy aprót, és egy kimerült sóhajjal visszabújt Dina nyakához.