Aznap éjszaka, amikor Dina végre becsukta maga mögött az ajtót, először is a többi kurtizán tekintetével kellett szembenéznie. Félrekapta a fejét, és egy nagy levegőt véve, magán a ruhát még mindig összecsípve elvonult a saját ágyához.

Senki sem beszélt, és nem sokkal később a gyertyát elfújták. Dina még a sötétben tapogatózott, remegve próbálta megtalálni, és szétteríteni az ágyon a takaróját. Miért is...? Nem tudott rá választ adni, se a remegésre, se a cselekvésre. Az agyát elborította egyfajta különös fehér köd, amely mintha segítene neki törölni az imént történt eseményeket, azoknak minden percét, és minden elhangzott mondatot.

Egy jó ideig csak ült ott az ágyán a sötétben, mozdulatlanul, és bámult ki az ablakon a holdfénybe. Aztán mikor valamelyest kitisztult az elméje, lassan, észrevétlenül kisomfordált a folyosóra, hogy tűért és cérnáért menjen. A szíve dörömbölt, a fejét lehajtotta. Egy kis gyertyatartóban gyertyát gyújtott, majd elvonult az árnyékszék mellé, és ott varrta meg a csöppnyi lángnál a ruhát. Legalább is amennyire tudta. Biztos volt benne, hogy nem volt a legjobban sikerült munkája, de be akarta fejezni. Nem akarta reggel ezzel tölteni az időt – reggel, amikor minden világos, és látható, nem...

Végül elharapta a cérnát, és leejtette ölébe a kész ruhadarabot. Fáradt volt, a sírástól még lüktetett a homloka, mégis, ahogy így meredt maga elé a sötétbe, ismét újabb könnyek homályosították el a látását. Szipogott, sietve kitörölte őket a szeméből, nagy levegőt vett, és halkan visszalépdelt a szobájába.

Másnap, Orithil napjának reggelén, amikor felkelt, épp csak megmosakodott, enni is csak sietősen evett valamit. Senkivel nem akart találkozni, senkivel nem akart beszélni, Haroddal főleg nem.

Amint meglátta a tegnapi testőrt – még mindig nem tudta egyikük nevét sem – bátran kihúzta magát, odalépett hozzá, és halkan, hogy más ne hallja, de azért elég határozottan közölte.

– Kísérj el, a tád a pheres kuncsafthoz kell mennem.

Volt valami különleges abban, ahogy a testőr ránézett. Olyan volt mint egy gép, mégis pár pillanatig Dina szemébe nézett. A lány ezelőtt sosem látta, se az ő se a többi testőr tekintetét. Haloványszürke, hideg tekintete volt, és egyébiránt nem túl kellemes arca, túlontúl széles arccsontja és rövidke, sötét haja. Dinának volt egy olyan érzése, hogy egy pillanatra talán emberi lénynek nézte őt. Aztán a testőr elfordult, és némán lépett az ajtó felé, a lány pedig nem tétovázott, ő is csak minél kisebb feltűnést keltve szeretett volna eltűnni innen, hát magára kapott egy köpenyt, és nyomban követte.

Az úton Dina fel-felsandított rá.

– Öhm... köszönöm, hogy megvédtél tegnap – kezdte óvatosan.

A testőr azonban semmilyen módon nem reagált, haladt egyenletesen egy fél lépéssel előtte az úton, a fejét sem fordította felé, a szeme sem rebbent.

– Igazán... hálás vagyok neked, amiért... szóval Harod, azt hiszem...

– Ne beszélj.

A hangnem nem volt túl durva, mégis egyértelműen tudatta a lánnyal, hogy a szabály az szabály. Nekik kettejüknek nem volt szabad szót sem váltani egymással. Úgyhogy Dina csak beszívta a száját, és az út további részében szót fogadott a testőrnek.

Aki a fogadó ajtajában ott is hagyta, Dina pedig kissé zaklatottan, sietve, keresve nézett körül. Zevranék az egyik asztalnál ültek, Morrighan épp egy térképre mutatva magyarázott valamit mindannyiuknak. Ezúttal Zevran is közöttük ült, támasztotta a fejét, száját elhúzta unott ökle, és úgy tűnt, mint aki még vagy már sűrűn pislog. Szerencsére pont az ajtóval szemben ült, így rögtön meglátta a beérkező Dinát, felegyenesedett, és enyhén mosolygott felé. Aztán elnézést kért, és felpattant az asztaltól.

Dina közben már szorgosan szedte a lábát, fel a lépcsőn, el a karzaton, bár közben üzent Zevrannak a tekintetével.

– Szép jó reggelt kedvesem, milyen korai voltál ma – üdvözölte Zevran melléérkezve.

Dina magára erőltetett egy mosolyfélét, majd az ajtóra mutatott. – Bemehetünk?

A férfi átnyúlt a háta mögött, és lenyomta a kilincset.

Dina sietősen belibbent a szobába. A tartása valószínűleg árulkodó lehetett: bár Zevran felé fordult, de nem nézett a szemébe, helyette a plafonra, a szőnyegre, a falra, jobbra-balra cikázott a tekintete. – Zevran, alhatnék egy kicsit itt nálad?

Egy kellemes nevetés hallatszott. – Dina drágám, előtted mindig szabad az ágyam.

A lány megrázta a fejét. – Nem, úgy értem, most. Éjszaka rosszul aludtam, szükségem lenne egy kis pihenésre. Kimerült vagyok. Csak pár órát...

A férfi széttárta a karját. – Persze, gyönyörűm. Helyezd magad kényelembe.

Habár Dina fel még mindig nem nézett rá, de hallotta a szavai közt megbújó kétséget. Hát jobbnak látta minél előbb elrejtőzni előle, elhadart egy gyors köszönömöt, bemutatott egy ugyanolyan sietős álmosolyt mint az imént, majd megperdült, egy pillanat alatt lerántotta magáról a felsőruháját, és a kis pántos kombinéban befészkelte magát az ágyba, a puha párnák közé, Zevrannak háttal. Előrehajolt, térdét felhúzta, nyakig betakarózott, becsukta a szemét, és aztán nem mozdult. Várta, hogy a férfi jó pihenést kívánjon, és ahogy illik, kilépjen a szobából.

Ilyesmi azonban nem történt. Zevrannak a mozdulatát sem hallotta.

– Khm. Dina?

Kinyitotta a szemét.

– Én... igen...?

– Mi történt? – Zevran odalépdelt mellé, és leült az ágyra.

Dina felült, karjával támasztotta magát a háta mögött, és felnézett a mellette ülő Zevranra. – Hogy érted?

A férfi világosbarnái túl közel voltak, ő pedig képtelen volt tartani a szemkontaktust. Miután elfordult, hallotta a halk mosolyát. – Óh, drága, te most hazudni próbálsz nekem?

A szembesítésre felkapta a fejét. – Miből gondolod ezt?

– Egyrészt a ruhád. És hol van az a könnyed kecsességed, amit annyira szeretek? Olyan feszült vagy, gyönyörűm, mint az íj húrja.

Dina nyelt egyet, s elmosolyodott a szájával. A szemével kapcsolatban nem volt biztos. – Ugyan, tényleg csak fáradt vagyok, és...

– És mi történt a ruháddal?

– Milyen ruhámmal?

Honnan tudja?

– Azzal, ott. – Zevran anélkül mutatott az ágy végében heverő holmira, hogy elnézett volna Dina szeméből. A ruha kifordítva, árulkodón mutatta a hosszanti varrást, az éjszaka készült girbegurba öltéseket.

Dina leejtette a vállát, és sóhajtott.

Zevran közelebb hajolt hozzá, aggódón nézte, és felemelte hozzá a kezét. Most különösképpen is látható volt rajta, mennyire nehezen kommunikál érintés nélkül.

– Dina, mi történt tegnap?

– Semmi...

Zevran lehajolt, hogy a szemébe nézhessen. – Mi a baj? Bántottak? Megerőszakoltak?

A lány megrázta a fejét.

– Nem, tényleg nem. Nem... nem erőszakolt meg, csak... – Nem tudta befejezni a mondatot. Arra gondolt, habár tegnap Harod tényleg nem erőszakolta meg, de még talán azzal is jobban járt volna. Nem mintha rosszat akart volna a testének, de tegnap Harodnak a lelkébe sikerült belemásznia, és ez talán még ennél is jobban fájt.

– Mostantól fogva nem hagyom, hogy visszamenj a bordélyba éjszakára. A kuncsaftod vagyok, fizettem érted, nappal és éjszaka is igényt tartok rád, punktum – jelentette ki Zevran ellentmondást nem tűrő hangon.

Dina nem mondott semmit, csak bámult maga elé, lehajtott fejjel.

Zevran lassan felállt. – Hagylak, pihenj csak. Úgyis vissza kell mennem Morrighanékhez.

A lány bólintott, majd visszafordult magzatpózba. Még hallotta, ahogy a férfi halkan becsukja az ajtót. Aztán lehunyta a szemét, és pár percen belül elaludt.

*

Órák múlva ébredt fel. Rögtön érezte, hogy jót tett az alvás, már nem fájt a feje sem. Az erkélyajtó nyitva volt, a fehér vászonfüggönyt lengette a szél, akárcsak az első reggelen, amit itt töltött. Felült, s a háta mögé nézett: Zevran feküdt mellette, takaró nélkül, fejét a tarkója alá kulcsolva, lehunyt szemmel – most is épp, mint az első éjszaka.

– Zevran...? Alszol? – kérdezte ugyanúgy.

– Nem – hangzott egy félig éber hang a lehunyt pillák alól, ugyanúgy.

Dina visszafeküdt az ágyra, és az ajkába harapva gondolkozott. Majd összeszedte magát, és végül kimondta.

– Mondd, Zevran... Te miként gondolsz rám? Én a te szemedben a... a tiéd vagyok?

A férfi hirtelen felült, és a lányra nézett, de Dina ekkor zavarában visszafordult. – Hagyjuk is, nem is mondtam semmit, ostobaság volt ilyesmit kérdezni.

Zevran utána nyúlt, a vállánál vissza akarta volna fordítani, de az ígéret kötötte, hát kipattant az ágyból, és átnyargalt a másik oldalra, hogy a szemébe nézhessen. – Könyörgöm, Dina, oldj fel végleg ez alól az ostoba egyesség alól! Mi a baj?

Dina bólintott, és halkan, fénytelenül suttogta. – Végleg feloldalak. – De nem maradt az ágyban, egy sóhaj kíséretében kilépett a másik oldalon, kezébe vette a kifordított, szakadt ruhát, de még nem vette fel, csak elmélázott a varrást figyelve.

Zevran felugrott az ágyról, és Dina elé lépett. Kikapta a kezéből a ruhát, és félredobta, aztán felemelte a lány állát.

– Hogy az enyém vagy-e? Hát sajnos nem! De ha nem is vagy még az enyém, hidd el nekem, drága, egy nap az leszel, mindenestül, mert én nem adom fel! Zevran sosem adja fel – szólt, és sármosan a lányra mosolygott. Az eddig mindig bejött.

– Mindenestül? – pillantott fel Dina komolyan. – Hamarosan tovább kell állnotok. Akkor már nem lesz időd rám.

Hát ezúttal nem jött be. Zevran szemöldöke értetlen ráncba futott.

– Csak akkor lennék a tied, ha lefeküdtem volna veled, igaz?

Ennek hallatán Zevran arcára kiült a végtelen értetlenség. Pár rövid pillanatig úgy tűnt, nem jön még szó sem a szájára, majd megrázta magát.

– Jó. Szóval. Látom, hogy valami aggaszt, de nem tudom mi, nem értem, és a hajamat tépem tőle, mert még így, nők közt nevelkedve sem olvasok az agyatokban, pedig de jó volna! Nem tudom, mit akarsz mondani, Dina drága, nem értem, mire kellene válaszolnom, ha nem tudom, mi a probléma, megoldani sem fogom tudni, hát csak mondd ki, Dina, drágám, kedvesem, gyönyörűm, mi bánt? Mi a baj?

A lány lehajtotta a fejét, és zavarában elmosolyodott. Itt volt hát az alkalom. Akkor Dina, beszélj.

– Amit mutattál a laktanyában... – kezdte lassan. Felnézve Zevran rámeredő tekintetébe pillantott. – ...szóval az nagyon hasznos volt. Köszönöm. Máris használtam. De... – Megint megállt, nyelt egyet, a szíve dobbant, mielőtt kimondta volna. – ...de szükségem van valakire, aki megment. Nem tudom megmenteni saját magam. – Hagyott egy kis időt magának, majd folytatta. – Azt kéred, csak mondjam ki, mi bánt? – Felnézett a férfi szeretett világosbarnáiba.

– Zevran. Én azt szeretném, hogy te légy a megmentőm. Hogy te légy az, aki magával visz engem erről a helyről.

Zevran tátott szájjal, mozdulatlanul nézte.

Ám Dina felrántotta a vállát, és lehajtotta a fejét. – De vajon vállalnád-e...? Harod azt mondja, teljes egészében igényt tart rám. De te vajon...? Vajon neked is teljes egészében kellek? Nem csak most, míg itt vagy Perubiában, hanem... hanem mindig? Rettegek feltenni ezt a kérdést, akkor is, ha valójában azt akarom, hogy a válasz igen legyen. Biztonságban érzem magam melletted. Talán rövid idő, de ez alatt az egy hét alatt nem tettél semmit, amiért ne bízhatnék benned. Szeretem, ahogy beszélsz, szeretem, ahogy Züiyával bánsz, vágyom rád, azt akarom, hogy ölelj, és hogy... én azt akarom, hogy akarj, és csókolj, és... – nyelt egyet. Fogalma sem volt, mi lehet most Zevran arcán, nem mert felnézni. – ... azt akarom, hogy szeress. Azt akarom, hogy engem szeress, és hogy mindig légy mellettem, és... De ha te nem így gondolod, ha mindezt nem tudod vállalni, akkor... akkor akármennyire is félek ettől, és akármennyire is fájna, de talán jobb, ha... ha mégsem annyira jó ötlet, hogy itt aludjak nálad. Akkor talán jobb, ha visszaengedsz a bordélyba, és...

Dina nem látta, de ekkor Zevran arcára kiült a gondolat, jó, én ennek most véget vetek, hirtelen magához húzta Dinát, és megcsókolta. A lánynak elállt a lélegzete, de aztán hamar Zevran nyaka köré fonta ő is a karját és visszacsókolt, ugyanolyan szenvedéllyel, ahogy ő kapta a csókot. Hagyta, hogy a férfi átkarolja a derekát, egészen magához húzza, fejét beledöntötte a biztonságot adó tenyérbe a tarkójánál, és egyszerűen csak megengedte magának, hogy élvezze a csókot. Nem volt nehéz. Mennyiben másabb volt ez, mint bármi, amit eddig kapott.