Oranor napja

Harod kopogás nélkül nyitott be a szobába, és parancsoló tekintettel megállt az ágy mellett. A vörös hajú nő az ágyon ült még álmos arccal, s amint észrevette a félvért, elhúzta a száját.

– Mi az Harod? Meguntad végre a saját bordélyod leépítését?

– Ne humorizálj.

– A legjobb kurtizánodat tartod egy apró, rühes emeleti szobában? Nem engeded még a földszintig sem? Ostoba vagy!

A félvér határozottsága úgy látszik könnyedén összetört, mert most már szó nélkül tűrte a sértést. Inkább csak úgy tett, mintha nem hallott volna semmit.

– Öltözz fel, Siss. Ma menj te is a fogadóba.

– Áh. Hát letöltöttem a büntetésemet végre? Hogyhogy? Kell a pénz?

Harod elveszteni látszott a türelmét, lehajolt Sisshez, megragadta a karját, és a szeme közé kiáltott. – Értsd már meg, mindannyiunk érdekében zártalak be ide! Nem hagyhattam, hogy felelőtlenül viselkedj! Ki akartad szúrni a szemét azzal az ollóval!

A nő közelről vigyorgott rá. – Felelőtlenül? Láttalak tegnap éjszaka, Harod! Részeg voltál mint a tök, és hagytad, hogy a féltékenységed irányítson! Úgyhogy te csak ne hívj engem felelőtlennek!

A félvér egy rántással elengedte a karját, és elfordult a nőtől. A hajába túrva ment egy kört, majd visszafordult. – Hagyjuk ezt a marakodást, Siss. Tedd félre te is az irigységedet. Mindketten tudjuk, hogy baj van a kicsikével. Miért nem játszunk inkább össze?

A nő nem válaszolt, csak halkan sóhajtott egyet. Aztán kitakarózott, lábával megkereste a papucsát.

– Várj. Feküdj vissza.

Harod arcán ugyan túl nagy érzelmek nem ültek, de az, hogy kezdte meglazítani az övét, engedett következtetni valamire.

Siss azonban felkacagott, és esze ágában sem volt engedelmeskedni. Kilépett az ágyból, és elindult az ajtó felé.

– Felejtsd el, Harod! – nevetett.

A félvér tátott szájjal bámult utána. – Mi...?

– Ha ez a ribanc mondhat neked nemet, akkor megtehetem én is.

Harod felháborodva vakkantott vissza. – Mi a jó ég folyik itt, Siss? Te soha nem mondtál nekem nemet!

– Nem leszek kevesebb mint ő! Ezt ne is várd! – emelte fel a hangját a nő fenyegetőn. – Inkább meghagylak a kis kedvencednek. Hadd edződjön ő is. Nekem úgyis dolgom van, készülnöm kell az estére.

A nő küldött a félvér felé egy művigyort, aztán bevágta maga mögött az ajtót. Harod meg ott maradt kilazított övvel, szótlanul. Végül káromkodott egyet, és belerúgott az ágyba.

*

Siss arcáról sütött az elszántság, amikor átlépte a fogadó küszöbét. Szeme körbepásztázta a teret, közvetlen mellette a padnál ismerős férfiak ültek, látta már szinte mindegyiket, sőt, nemcsak látta őket. De ez most nem érdekelte, őt most egy valami érdekelte csak. Az asztaltársaságból hirtelen valaki hátulról elkapta, és röhögve az ölébe ültette, közben a körülötte ülők felröhögtek. Talán dicsérő szavak hangzottak el, de Siss tulajdonképpen nem is hallotta őket. Nem tolta el magától a fogdosó kezet, és a férfi ölében maradt, de egyáltalán nem figyelt rá. Hagyta, hadd élvezkedjen pár percig, miközben ő is körülnézhetett.

Megpillantotta Morrighant, de a szeme továbbsiklott, ahogy Oghrenről is. Aztán tekintete megállapodott egy valakinél. Alistair hátradőlve, mondhatni távolról figyelte a Morrighannel csevegő Lelianát. Siss gonosz mosolyra húzta a száját. Megvolt hát a gyenge láncszem. Lassan felállt a vendég öléből, és szó nélkül elindult a célja felé. Az asztaltársaság talán még utána kiáltott valamit, de Siss nem foglalkozott velük.

Alistair előtt haladt el, miközben a lovagra nézett bájos mosollyal, pilláit rebegtetve. Ő fordult utána, krákogott egyet zavarában, majd gyorsan vissza. Siss leült egy üres székre, pont vele szemben. Hátradőlt, karját kényelmesen elhelyezte a támlán, mintha trónon ülne, Alistairről pedig le sem vette bájoló tekintetét.

A lovag sűrűn pislogott, de azért vissza-visszanézett a vörös hajú nőre.

Eltelt így egy kis idő, s úgy tűnt, nem mozdul Siss felé, úgyhogy a nő kivárt, mint afféle jó vadász, egészen addig, míg a lovag fel nem állt az asztaltól. Akkor aztán felpattant ő is, és sietett utána. Alistairt a hátsó kijáratnál, egy mindenki szeme elől rejtett helyen érte utol, simogatón megérintette a vállát, mire a lovag nyomban felé fordult, bár a tekintete még mindig ijedt maradt.

– Öhm, hölgyem... az az igazság, hogy én, nem... öhm... – habogott Alistair a csillagokat nézve, mire Siss csak egy kedvesnek tűnő mosollyal válaszolt. Közelebb lépett hozzá, és átkulcsolta a nyakát. A férfi meglepetten tekingetett az őt átkaroló karokra, majd szembe, a közeli nőre.

– Csak egy kis vigaszt nyújtanék számodra, jó uram – csicseregte a kurtizán.

– M-miféle vigaszt? Talán úgy nézek ki, mint akinek szüksége van vígaszra? – vigyorgott Alistair kényszeredetten, bár az egyre közeledő nőt nem tolta el.

– Ezt csak te tudhatod – súgta Siss fejét oldalra billentve. – De talán segíthetek neked abban, hogy elkápráztasd a szíved hölgyét.

– Mi? Milyen szívem hölgyét? – Alistair ösztönösen tagadott.

Siss azonban csak elmosolyodott sokatmondóan, és lehunyta a szemét, jelezve a lovagnak, hogy felesleges hazudnia.

Alistair arca megnyúlt, a szemében feltűnt némi szomorúság, miközben az oly közeli női arcot nézte. Talán nem is őt látta már.

– Mégis hogyan...? – szólt a beismerő kérdés.

– Adhatok neked némi leckét, jó uram. Hidd el nekem, ha valaki, én tudom, mire van szüksége egy nőnek. Azt is tudom, mit kellene mondanod neki, hogy észrevegyen.

Alistair némán, tátott szájjal leste az előtte mosolygó, csípőjét ide-oda ringató nőt. Siss pedig mindent bevetett, a férfi fülét simogatta, és olyan édesen nézett, amennyire talán még soha. Alistair pár pillanatig mintha nem is tudott volna szólni, aztán felrázta magát, és szemét lehunyva így szólt. – Nem, nem, köszönöm, de... – nyelt egyet. – Én nem az a fajta vagyok, aki igent mond az ilyen lehetőségre. Nem szép dolog fizetni a...

Siss halk, gurgulázó nevetést hallatott. – Ugyan, uram. Ki mondta, hogy pénzt kérnék?

Alistair kérdőn pillantott vissza. – Akkor... mégis mit?

A nő csak szélesen elmosolyodott.