Dina arcán még nagyban játszottak az érzelmek, amikor belépett a bordélyház halljába. A testőrök nem töltöttek vele egy pillanattal se többet, mint amennyit muszáj volt, köszönés nélkül eltűntek az ajtók mögött. Dina megállt a sötétbe burkolózó helyiségben, a bejáratnak döntötte a hátát, és mélyen felsóhajtott. Nézte a plafont, Zevran járt a fejében, s a kis Züiya, felidézte a nap illatát az árvaház kertjében, és aztán látta maga előtt Zevran tekintetét.

Ellökte magát az ajtótól, és mosolyogva elindult a folyosó felé. Terjengett valamiféle különös szag a levegőben, ami ugyan már a belépésnél megcsapta az orrát, de elrévedő gondolatai nem engedték, hogy foglalkozzon vele. Most azonban ez a szag hirtelen felerősödött, Dina pedig...

– Áh! – röviden felsikoltott, s a szája elé kapta a kezét. Harod ült a sötétben egy széken vele szemben, és nagy valószínűséggel végig őt nézte. Csak a szeme fehérje világított, mintha valamiféle szörny volna. Vagy talán az is volt. A szivarcsonkot még az ujjai közt tartotta, épp az imént nyomhatta el.

Dina igyekezett lenyugtatni pihegő lélegzetvételét, sőt még egy mosolyt is magára erőltetett, ezúttal nem a félvér hanem saját maga miatt.

– Harod! Megijesztettél!

A félvér akkurátusan felállt, közelebb lépett a lányhoz, a szivarvéget az asztalon lévő hamutálba dobta, mindezt végtelen nyugalommal. Aztán Dina szemébe nézett. A lány legalább egy futtában elhadart bocs, nem akartamot várt volna tőle, de Harod inkább olyan volt, mint a vadász, aki észreveszi, hogy a csapdában zsákmány van. Lenézett a lányra, közelről, magabiztosan, és szinte kárörvendőn elmosolyodott.

Odabenn Dina fejében megkondult a vészharang, most rögtön el kell tűnni innen!

– Késő van, szerintem megyek is, jóéjsz...

– C-c...

Azt, hogy Dina nem fog menni még sehova Harod szorítása jelezte neki a felkarján. A félvér visszahúzta őt maga elé.

Dina sietve feltekintett rá, de nem állta a pillantását, nem is akarta állni. Sűrűn pislogva félrenézett.

– Itt vártál rám, Harod?

– Ha tudni szeretnéd: igen. Itt vártam rád. Akartalak látni, amikor visszaérkezel. És – bólintott – pontosan azt láttam, amire számítottam.

Dina egy önfeledt mosolyt fabrikált magára. – Na, és... elégedett voltál a képpel, ugye?

– Nem egészen, kicsikém. Nem egészen.

A lány arcára rászáradt a mosoly. – Nem tudom, mit akarsz mondani. De késő van már, egész nap távol voltam, és holnap is megyek, a vendég, aki a Tád a phert fizette...

– Ó, ez a te híres tád a pheres vendéged! – húzta a férfi az orrát.

Dina próbált benne maradni a szerepben. – Na de Harod...! Hogy mondhatsz ilyet! Hiszen hálával tartozunk neki a hírnévért, és te magad mondtad, hogy...

– Elegem van abból, hogy nem vagy itt! – Harod elkapta Dina mindkét felkarját, megrázta, s közben a lány szemébe kiáltott. – Elegem van abból, hogy nem tudom, mi történik veletek, délelőttől késő estig kell neki a társaságod, de mondd, mi a retkes rossebet lehet csinálni egy tanulatlan kurvával kilenc órán keresztül, mi?!

Dina rémülten tekintett vissza a magából kikelt félvérre.

– Hallod, válaszolj nekem, mit?! Mit terveztek?!

– Semmi rosszra ne gondolj, Harod... semmit nem tervezünk, csak... jól érezzük magunkat egymás társaságában, ennyi az egész, és... ennyi, tényleg...

A félvér nem úgy tűnt, mint akit könnyen meg lehet győzni. – Ne nézz engem komplett idiótának, kicsikém!

Dina könyörgő tekintettel nézett vissza rá, nem gondolta, hogy értelme lenne azt válaszolni, nem nézlek annak. A férfinek láthatóan más bizonyítékra volt szüksége.

– Tudod mit, csöppségem? Mutasd meg nekem is, mit tudsz, látni akarom, mit lát benned ez a te rejtelmes alakod! – Még közelebb lépett Dinához, mire a lány iszkolva hátrált.

– De Harod!

– Mit de Harod?

– Megígérted, hogy hagyod, hogy a legjobb formámban menjek a kuncsafthoz! Ez a te érdeked is! – Dina eltolta magától Harod derekát, lépett volna még hátrébb, de akkor hirtelen eszébe jutottak Zevran tanácsai arról, hogy sose hagyja magát a falhoz szorítani. Így inkább határozottan megtorpant, és ellenkező tekintetet vetett a félvérre. – Állj! Mindent megkapsz időben! Megbeszéltük, hogy miután a tád a pher lejár, a tiéd leszek! – Csak azért mert ezzel érvelni, mert titkon remélte, hogy az az idő soha nem jön el. – De most kérlek, hagyj lefeküdni, pihennem kell!

A férfi ugyan nem közeledett tovább, a kérést viszont mintha meg sem hallotta volna. Dühösen meredt Dinára, állát felhúzta, s aprókat bólogatott. – Jól van. Legyen. Ha megígértem, hát megígértem, még nem lesz kufirc. De látni akarlak!

Dina baljóslatúan, a szeme sarkából pillantott rá. – Hogy...?

– Látni akarlak! Vetkőzz le!

– Mi...?

A hosszas hangoskodásra néhány ajtó résnyire nyílt, pár szempár ki-kikukucskált rájuk, az egyik testőr egy gyertyát tartva érkezett, a fenyegető fény szétterjedt a helyiségben. Dina ijedten futtatta körbe a tekintetét, majd még ijedtebben állapodott meg Harodon, aki lassan hátralépett, és széttárta a kezét, mint ahogy egy porondmester teszi a fellépők műsora előtt.

– De...

– Ne dadogj, kicsikém! Tád a pheres kurtizán vagy! Vetkőzz le, és táncolj nekem, itt a hallban! Én pedig ígérem neked, hogy visszaülök a székbe, és nem tehozzád fogok nyúlni! Na? Mindenki jól jár! Gyerünk, kezdheted!

Harod provokált, láthatóan bosszús volt, távolodott ugyan, de Dina tekintetét nem eresztette, ő meg csak állt zihálva, a keze ökölbe szorult az oldala mellett.

– Na, mi lesz?! Szórakoztass! Hiszen olyan nagytudású kurtizán vagy, hát vetkőzz! Vetkőzz már!

Aztán Harodban a mozdulatlan lányt látva egyszer csak elszakadt valami, odarohant hozzá, egyik karjával a derekához kapott, másikkal teljes erőből megrántotta a zöld ruhát Dina vállánál. Ő sikoltott, ellenkezett, kapálózott, de a férfi nem engedett, tovább ráncigálta a ruhát, s vele együtt a lányt is, aki tehetetlenül vergődött a kezei alatt.

– Ne, ne csináld ezt, kérlek, engedj el!

– Napokig szórakoztatod a kuncsaftodat, igen? Akkor csak tudsz mutatni nekem is valamit!

Dina kétségbeesett kiáltásai, a többi kurtizán susmogása az ajtók mögött, Harod vicsorító hangja... Aztán egy reccsenés, Dina érezte, ahogy a ruha elszakad, de Harod mégis tovább szaggatja róla, s végül már félmeztelen volt, egyik keble teljesen fedetlen. Görnyedve takarta magát, elfordult a félvértől, és igazából egy ideig nem is tudta, mi miatt szabadult meg tőle.

Aztán az egyik testőr hangját hallotta. Harod mellől beszélt halkan. – ...te magad is ezt kérnéd tőlünk józanul. Semmi személyes...

Amikor felnézett, látta a fekete ruhás, szélesvállú fickót, amint a dühödten fújtató, őt bámuló Harod mellett áll, és közvetlen közelről susmorogva neki a lelkére beszél. Majd egy másik is megjelenik, az Harod túloldalán, és ugyan nem szól, de jelenlétével biztosítja a rendet. És Harod nem mozdul. Dinát nézi, és fújtat, de már nem mozdul.

Dina pihegve-sietve visszahúzta a szakadt ruhát amennyire azt még lehetett.

– Éjjel-nappal dolgozik a kis ringyó, de levetkőzni nem mer mások előtt! Mondd csak, ribanc, ostobának gondolsz?! – ugatta oda neki a félvér. A testőrök tovább nyugtatták, az egyik megragadta a vállát, mire ő ellökte magától. – Hagyjál békén! Takarodjatok innen! Mindannyian, tűnjön innen mindenki! Gyerünk!

Az ajtók sietve csukódtak. A két testőr már nem indult olyan hirtelen, az egyik vetett egy aggodalmas tekintetet Dina felé, az egyetlen érzelem volt, amit eddig a lány látott tőlük. Bár nem áltatta magát, a testőr csak a munkáját féltette: még mindig kisebb kockázattal járt szólni a főnöknek, mint tűrni, hogy kárt tegyen abban a lányban, aki a szerencsét hozta meg nekik – és ezzel teljesen lerombolni a bordélyház hírnevét.

– Harod. – A testőr nem folytatta, csak nézte sokatmondóan a félvért. Mindenki más már behúzódott zárt ajtókon belülre, mindössze hárman voltak a helyiségben, Dina a legmesszebbi sarokban kuporgott.

Harod némán, eltorzult arccal ment egy kört, közben megmozgatva a nyakát, karját, s mintha igyekezett volna mélyebb levegőt venni. A testőr csendben nézte.

– Jól vagyok, nincs semmi bajom. Már elszállt a mérgem is. Semmi vész – emelgette a vállát a félvér immár nyugodtabb hangon, mintha mi sem történt volna az imént. Aztán kínosan szembefordult a még mindig őrt álló, utolsó testőrrel. – Elmehetsz te is, tudok uralkodni magamon.

A testőr nem szólt, csak egy utolsó tekintetet váltott a főnökével, majd lassan elindult, és pár pillanat után becsukta maga mögött az ajtót.

Dina egyedül maradt Haroddal a sötétben. Hol a félvérre, hol a szobájához vezető folyosó fele tekintgetett, kétségbeesetten várta, mikor lesz szabad az út. De Harod csak fel-le mászkált a hallban, és a haját túrta. Dina mozdulatlanul bújt meg a sarokban, szorító kézzel magán tartva a ruhát.

Hosszas csend lett, csak Harod lépései hallatszottak, azok is lassan egyre nyugodtabbá váltak. Végül a félvér megállt, Dinára nézett, és elindult felé.

A lány ijedten a fal felé perdült, pihegve tett pár utolsó kísérletet arra, hogy teljesen eltakarja magát, talán hiába.

– Dinácska, kicsikém... – Harod hangja halk volt és szinte bocsánatért esedező. Dina nem reagált rá.

A félvér gyengéden megérintette a szakadt ruha alatt a szép női hátat, átsimított rajta.

– Ne nyúlj hozzám! – sziszegte Dina, és harciasan ellökte Harod kezét.

Ő azonban úgy tett, mintha mi sem történt volna, ismét a fedetlen bőrhöz ért, cirógatón.

– Én jót akarok neked.

Dina még csak gondolatban sem válaszolt neki.

Harod tovább simogatta a hátát.

– Tudom, mi jár a fejedben. Azt is tudom, hogy szereted butának tettetni magad előttem. Pedig nem vagy az, kicském, de nem ám...

Dina nyelt egyet. Undorodott az érintéstől.

– Te most magasan vagy, és magasról nagyot lehet esni. Vigyáznod kell arra, mit csinálsz. Nemcsak a magad, de a mi sorsunk is rajtad múlik most.

– Nem tettem semmit, ami a bordélyház kárára lenne! – vicsorgott Dina.

– Még túl fiatal vagy. Látszik rajtad, hogy lassan beleszeretsz.

Dina néma maradt, csak a feszültség növekedett benne a szavak hallatán.

– Ne tedd kicsikém, ne szúrj ki magaddal, se velünk. Keményítsd meg a szívedet, és ne hagyd, hogy a hódító szövegével belemásszon.

– Ugyan miért fontos ez neked? Hogy mi van a fejemben? Vagy a szívemben? Ha fontos volna, nem bánnál így velem!

Harod úgy tett, mintha nem hallaná az utálkozó szavakat.

– Mert mindened az enyém, kicsim. Enyém nemcsak a tested, de a lelked, és a gondolataid is. El tudod ezt képzelni? Enyém, mert én tartozom felelősséggel irántad. Ha rosszul érzed magad, az is az én felelősségem, kicsim. Sőt, még az is, hogy mi jár a kis fejedben. – Ujjai végigsimítottak Dina egyenes, fehéres haján, melyre szürkéllő csíkot vetett a hold. – Cserébe teljes elköteleződést kívánok.

Dina remegett a keze alatt a haragtól.

Harod gondterhelten felsóhajtott. – De a csacska női szívet olyan könnyű szökésre bírni – szólt szomorúságot színlelve. A hangja kissé megkeményedett, a tenyere lesiklott Dina meztelen lapockájára, és közelebb hajolt a lányhoz. – Ezért töltötök olyan sok időt együtt, mi? Ilyesmiket sugdos neked, igaz, hogy mióta meglátott csak rá tud gondolni, hogy csak te vagy neki, hogy ennyi idő alatt máris megbabonáztad, hogy örökre szeret, hogy bárcsak megszöknél vele, hogy veled akarja leélni az életét, ezt mondja, ugye, végeláthatatlanul, hogy teljesen magába bolondítson...!

Ahogy Harod beszélt, Dina szíve úgy facsarodott össze egyre inkább.

– Higgy nekem, csak azt akarja elérni, hogy megszeresd, hogy aztán manipulálhasson, beszélt már arról, hogyan fog megszöktetni, tervezett már valamit, vagy csak utalt rá, hogy segít benne neked, hm?

Az éles szavak vájkáltak a lány elméjében, ő pedig nem bírta tovább, a szeme megtelt könnyel, képtelen volt őket visszanyelni, a torka mart, aztán hirtelen halk, de annál őszintébb zokogás tört ki belőle, és félbeszakította a félvér monológját.

– Nem! Sosem mondott nekem ilyeneket! – sírta Dina ezúttal fájdalmasan őszintén. – Egyiket sem! Sosem mondta... sosem...!

Már nemcsak a mellét takarta, de az arcát is, áradó könnyeit bújtatva Harod elől, hasztalanul. A félvér talán megérezte, hogy Dina ezúttal nem visel álarcot, mert és kis ideig csak nézte a zokogó lányt. Aztán gyengéden, hátulról átölelte a derekát, és ringatta kissé.

– Látod, látod, kicsi kincsem. Nem akartalak elszomorítani. Én azt szeretném, ha örülnél. És az örömödnek tudod mi a receptje, édeském? Az, hogy a híres lovagra csak kuncsaftként gondolsz. Igen, neked az a dolgod, hogy együtt légy vele, aztán a következő pillanatban már itt legyen szíved-lelked, velünk. Miértünk teszed, a bordélyházért. Azért a helyért, amely munkát és tetőt ad neked. Hozzánk tartozol, kicsikém.

Dina nem tudott még csak ellenkezni sem, csak tovább sírt. Hagyta, hogy akit annyira utált mégis ölelgesse, ringatgassa, miközben az a gondolat mardosta, hogy Zevran is talán csak ugyanúgy használja őt, ahogy minden más férfi tenné. Csak Zevran kicsit kifinomultabb, de... de igazából ennyi. Ő sem akarja valójában Dinát. Talán minden városban van egy ilyen kedvenc kurtizánja, akihez vissza-visszajár, de igazán, magát elkötelezve senkit sem szeret. Dinával miért tenne kivételt?

Harod magához ölelte, és lágyan simogatta a nyakát. – Higgy nekem, évek óta vezetem ezt a házat, ismerem a kis női lelketeket.

Dina még mindig nem válaszolt neki. A félvér teste azonban már intim közelségben simult a hátához, ő pedig utálta még a szagát is. Ezért hát megtörölte a könnyeit, kihúzta magát, legalább is annyira, amennyire a megszaggatott ruha engedte, és megacélozva tekintetét egyszerűen csak ellépett Harod elől.

A félvér nem kapott utána.

Dina gondolkozott még valami sablonszövegen, hogy késő van, vagy hogy mennie kell, de végül egyiket sem mondta ki, egyszerűen csak küldött felé egy feldúlt pillantást, majd sietve eliszkolt a szobája felé.

A karzatról Siss gonosz mosollyal nézett le rájuk.