Orbalein napja

Szó, ami szó, Harod nem volt elragadtatva attól, hogy Dina reggel érkezett, épp csak rendbe szedte magát, majd már indulásra készen mosolygott a bordélyház előterében.

– Délelőtt? Mit akar veled délelőtt? – húzta fel egyik szemöldökét a félvér.

– Gondolom, ugyanazt, amit éjszaka – vigyorgott Dina olyan bután, ahogy csak tudott.

– És hova mentek?

Harod nem állhatott már elő azzal, hogy az ajándékba kapott lányokat nem lehet kivinni a fogadóból. Dina most már elismert örömlánynak számított, akit akkor és oda visznek kellemes társaság gyanánt, ahova akarnak.

– A laktanyába – trillázta, adva az ártatlant. – Szeretné, ha nézném, és csodálnám, miközben harcol.

Harod grimaszolt. – Csak vigyázz! Semmi kihágás, a szabályokat tartasd be vele!

– Hát persze, Harod – legyintett csacskán, majd átrendezgette hosszú fürtjeit a válla egyik oldalára. – Ne aggodalmaskodj, egy Tád a pheres kurtizán tudja, hogyan kell viselkednie.

Úgy tűnt, ez a félvért még nem nyugtatta meg teljesen, de legalább már nem tartotta szóval tovább Dinát.

Dina szinte büszkén ment végig a perubiai utcán a testőrök között a fogadóig. Odabenn Morrighant pillantotta meg először, amint éppen Alistair páncéljának szíjját szorította meg. A nő vetett Dinára egy – hozzá képest kedves – pillantást.

– Remek, hát mégiscsak lesz gyógyító papnőnk, legalább egy fél nap erejéig.

Dina jobbnak látta, ha nem válaszol, hát csak visszamosolygott.

Zevran álmos fejjel támolygott ki a szobájából, Dinát egy motyogó mosollyal köszöntötte, az odafele út pedig viszonylag eseménytelenül telt.

A laktanyai szabály szerint éles fegyvert nem lehetett a harctérre vinni, erre már a kapuőr is felhívta a figyelmüket. Dina csendesen szemlélte, hogy bár látszólag egyikükön sem volt fegyver, mégis, innen-onnan, csizmaszárakból, palástok alól csak összegyűjtöttek egy kisebb halomnyit.

A csapat tagjai beáramlottak a harctérre, úgy tűnt, mindenki megtalálja a maga ellenfelét, vagy épp egy szalmabábut, míg Dinának nem volt más választása, félrevonult, s úgy tervezte, leül a nézőtér egyik sarkába.

Zevran azonban odafutott hozzá, és a kezét nyújtotta neki, még mielőtt Dina leülhetett volna.

– Hölgyem, ne szökj meg a munka alól.

A lány visszamosolygott, elfogadta a felé nyújtott kezet, és maga is a harctérre sétált, bár voltak kétségei afelől, hogy ő mennyire idevaló. De mintha csak tánchoz vezették volna, perdülő szoknyával Zevran felé fordult.

– Nem is tudom, mit gyakorolhatnék én itt... – emelte fel a vállát kétségek közt.

Zevran mélyet bólintott. – Ó, én pedig nagyon is tudom, kedvesem! – A porba dobta a fakardokat, és intett a lánynak, hogy kövesse egy félreeső helyre. – Először is, nagyhatalmú úrnő, megkérlek, hogy oldj fel erre az időszakra az ígéretem alól, anélkül ugyanis, hogy hozzád érnék, meglehetősen nehéz lenne tanítanom bármit is.

Dina halkan nevetett Zevran modoroskodásán. A mondat első felét még mint egy hű nemes, királynőjének, meghajolva mondta el, a második pedig már felemelkedve, a dolgok értelmén grimaszolva hangzott el tőle, mintha csak filozófus lenne. S habár Zevran már rég felegyenesedett, Dina azért a játékba belehelyezkedve, úrinős mozdulattal megérintette és feljebb emelte a férfi állát.

– Feloldalak, jó lovag.

Zevran arcán hirtelen kaján mosoly jelent meg, bár csak egy pillanatig tartott. Aztán még közelebb lépett Dinához, és megfogta mindkét kezét.

– Hercegnőm, még valami. El fogjuk játszani, hogy én vagyok a támadód. Nemcsak hogy hozzád fogok érni, de esetenként úgy fogok hozzád érni, ahogy talán nem várnád. Felhatalmazol erre is?

Dina résnyire nyílt ajakkal tekintett fel a közvetlen előtte álló Zevranra. Aprót bólintott.

– Ha abból megtanulhatom megvédeni magam, akkor igen.

– Ha ki akarsz lépni a helyzetből, a varázsszó a nevem. Bármi mást a helyzetben lévő önmagad szavának fogok érteni. Rendben?

– Rendben.

A férfi bólintott, majd elfordult, és ment egy kört, ujjait mozgatva, mintha belemelegítene. Közben pedig folyamatosan beszélt.

– Dina drágaságom, a feladatod az, hogy cselekedj, próbáld megvédeni magad, és habár úgy illene, hogy most megkérdezzem, kezdhetjük-e, s megvárjam, míg igent mondasz, de az az igazság, drága, hogy ilyesmit a támadóid sem fognak kérdezni, úgyhogy...

Zevran olyan gyors volt, Dina először fel sem fogta, mi történik. Egy erős, szorító kéz a csuklóján, egy rántás, s már csak azt érezte, hogy Zevran úgy fordítja őt magának háttal, hogy Dina, ha nem akart elesni, egyszerűen csak engedelmeskednie kellett, olyan volt Zevran keze alatt, mint egy rongybaba. A férfi a hátához simult, egyik kezével átölelve Dina derekát magához szorította, és egészen közelről a lány fülébe súgta.

– Menekülj, gyönyörűm, elkaptak.

Dina felocsúdott, két kézzel, széttárt ujjakkal igyekezett fogást találni Zevran karján, s lefeszegetni magáról valahogy, bár úgy tűnt, próbálkozása elég reménytelen. Nemcsak hogy ez nem sikerült, de amikor Zevran előrelépett, ő kénytelen volt lépni vele, a férfi uralta a cselekedeteit. Zevran kinyújtott karja a falhoz ütközött, Dina beszorult közé és a fal közé, és ráadásul talán ösztönösen, ő is megérintette a hideg meszet, hogy ellökje magát tőle. Így fél kézzel még kevesebb ereje maradt arra, hogy a derekát átfogó kartól megszabadulhasson.

– Mit mondanál?

– Segítségért kiáltanék.

– A kiáltás most nem segít, egyedül vagy, nem vagyok itt, hogy megvédjelek.

Volt valami félelmetes, de egyben iszonyú szenvedélyes abban, ahogy Zevran ilyet hatalmas erőt gyakorolt rá, s közben a fülébe suttogott.

Dina zihálva mocorogni kezdett, ez ugyan még mindig nem mentette meg a helyzetből, de a mögötte lévő erős testnek legalább nehézséget okozott.

– Engedj el, kérlek! Megteszek neked mindent!

– Dina drága, éppen azt akarja, hogy mindent megtegyél neki. Nincs miért figyelembe vennie az ajánlatodat.

– Elég! Azt mondtam, engedj el, most rögtön!

– Se kérés, se parancs nem segít, meg sem hallja. Gyerünk! Ne hagyd, hogy nyerjen!

– Áh! – Hiába, nem jutott más az eszébe, csak vergődött ott a férfi szorításában. Megpróbálta megütni a karját, eltorzult arccal, ököllel rávert, de kicsiny ujjának bütykei csak Zevran kemény alkarvédőjének ütköztek. A próbálkozás meglehet Dinának fájt jobban.

Meg aztán volt valami, ami végképp hátráltatta: nem tudott elvonatkoztatni a ténytől, hogy mennyire imponált neki a férfi ereje. Úgyhogy habár kínlódott a szabadulással, belül mégis mintha azt akarta volna, hogy Zevran el se engedje őt, sőt...

A férfi következő lépése pedig még ennél is inkább meglepte. Egyszerre csak teljesen a semmiből bizsergető érzés öntötte el a nyakát, Zevran ajkai voltak azok, a férfi a nyakához bújt, a leheletét érezte a bőrén, a lélegzetvételét a fülénél, Dina pedig ha eddig nem, hát most végképp elerőtlenedett.

– Ne add meg magad, kislány! Harcolj! – hallotta a suttogást közvetlen közelről, de nem tudott vele azonosulni. Lehunyta a szemét, karja bár még szorította Zervan őt ölelő karját, de már nem mozdult.

A férfi annál inkább. Fél másodpercébe telt, míg belekapott Dina szoknyájába, és a derekáig húzta. Dina egy szempillantás alatt kijózanodott.

– Zevran-Zevran-Zevran!

A szoknya lelibbent, a szorítás megszűnt. Dina megperdült, és lihegve, kérőn-kérdőn nézett a férfi szemébe, aki szintén vett pár nagy levegőt, de nem szólt.

– Dina, drága – sóhajtott egy nagyot. – Így a vége fele elég rendesen vesztésre álltál.

Hirtelen nem tudta, mit mondjon. Az érzelmek összevesztek benne, nem tudott elvonatkoztatni Zevran személyétől. Tudta, hogy a férfi nem bántotta volna ténylegesen, mégis meg kellett szakítania a színjátékot, mert... talán ha tőle nem is félt, de magától igen.

Mellette pedig ott munkált benne a tudat, hogy ezen a próbán most kegyetlenül megbukott. A tudat, hogy valaki ilyen erővel képes őt lenyomni, hogy mindössze ennyibe telne, és megkapná, amit akar, elszomorította Dinát. Ráébredt, hogy valójában még annyira sem tudja megvédeni magát, amennyire gondolta.

Lehajtott fején aprót rázott.

– Zevran, nekem ez nem megy – motyogta. – Túl erős vagy hozzám képest, és feltételezem, nem te lennél az egyetlen. Én ezt nem tudom megcsinálni.

Szomorkásan pillantott fel az előtte álló barna tekintetbe, megértést keresett ott, de ezúttal nem talált.

Zevran még mindig zihált, vagy talán most még jobban. Bár megfeszítve magát megpróbálta titkolni, de mintha feldúlt lett volna, összeszűkült tekintete ugrált Dina két szeme között.

– Nem – mondta végül röviden, fagyosan.

Dina meglepetten nézett rá. – Hogy érted?

– Nem fogadom el ezt a választ.

A lány szeme kitágult, ajka résnyire nyílt. Zevrant eddig még nem hallotta ennyire kemény hangon beszélni. Ő olyan volt néha, mint egy fiatal fiú, viccelődő, kaján, játékos, engedékeny, becéző... Dina nem tudta, hogy létezik az a szigorú oldala is, amelyet most látni enged.

– De...

– Csak nem fogadom el, Dina.

Pár pillanat csendben telt el köztük. Zevran tekintetét csak az lágyította, amikor a pillantása letévedt a lány ajkára, és talán gondolatban végigsimította. Egy rövid időre kinézett a beszélgetésből, majd amikor visszafordult, már a buzdítás tüze égett a szemében.

– Emlékszel arra, amit éjszaka, kinn a réten mondtam neked?

Dina bólintott. – Hogy is felejthetném el.

– Emlékszel arra, mit meséltem anyámról?

– Azt, hogy amikor a nagyvárosba kerültetek, kénytelen volt egy bordélyban dolgozni.

Zevran bólintott. – Annyira nem volt odavaló! Tudod miért halt meg? Mert nem bírta lélekkel.

Dina néma maradt.

– Azt mondták, a betegség volt az oka, azt bizonygatták, véletlenül kapta el, és hogy bárkivel megtörténhet. De én már akkor tudtam, és azóta is tudom, hogy meggyógyult volna, ha lett volna neki miért. De nem volt, mert már csak egy összetört lélekként járkált fel és alá, mert azt hitte magáról, megbukott nőként és megbukott anyaként is, láttam, láttam a bocsánatkérést a szemében, ahogy betegen, némán rám nézett, tudom, hogy ezt gondolta, Dina...!

Rövid ideig egyikük sem szólt, csak nézték egymást.

– Emlékszel arra is, amit a nevelőapámról mondtam neked?

– Emlékszem.

Zevran még közelebb lépett hozzá. – Akkor most jól jegyezd meg, amit mondok. Dina. Senki. Senki nem hatalmaskodhat feletted.

A két tekintet egymásba meredt.

– Nem kényeztetett el egy egyikünket sem az élet. Az ilyeneknek mint te vagy én, ki kell törniük. Vagy meghalunk.

Zevran tüzesen, lélektől átitatva beszél hozzá, még ha a hangja halk is volt. A kezét emelte Dina arca felé, de nem érintette meg, a lány húzta magához a tenyerét, az arcához szorította, és lehunyt szemmel belemélyedt.

Tudta, hogy Zervannak igaza van. Pontosan tudta, fel tudta idézni Harod birtokló hangú fenyegetését a fürdőben, Siss eltorzuló arcát, ahogy az ollóval felé lendül. Vett egy nagy levegőt, és érezte, ahogy az erő újból visszatér belé. Tényleg meg kell csinálnia. Ő is tudta, hogy ki kell törnie, hogy nem maradhat többé a bordélyház falai között, nem alapozhat hazugságokra, színjátékra, véletlenekre.

– Senki nem birtokolhat engem – súgta maga elé elszántan.

– Hát ja, még én sem tudlak. Pedig mindent megteszek érte...

Felpillantott a hetyke hangvételű mondatra, s már ismét ugyanaz a neveletlen, komisz Zevran állt előtte, azzal a pajzán vigyorával. Dina hagyta, hogy hasson rá a férfi hirtelen oldottsága, elnevette magát, odabújt Zevran mellkasához, mire ő magához vonta, szorosan átkarolta őt.

– Ó, Dina, Dina... – jött egy sóhaj a férfi felől is.

– Ha valakinek a szavát követem, azt csak önszántadból, szeretetből fogom tenni – suttogta a lány bezárva az erős karok közé. – Nem fogom feladni, Zervan.

– Ne is, gyönyörűm. Légy rám is tekintettel.

– Rád? – nézett fel rá a lány közelről mosolyogva, volt egy olyan sejtése, hogy ismét valamiféle pajkosság következik.

– Napok óta próbállak elcsábítani, nem akárki, én, Zevran Arainai, a híres-hírhedt hódító, aki képes lenne bármelyik, ismétlem, bármelyik nőt csábítani. Erre jössz te, belerángatsz mindenféle megállapodásokba, és megkötöd a kezem. Áh, hallatlan!

Dina halkan kuncogott a játékos megrováson.

– Ne panaszkodj. Épp a karjaidban vagyok. Önszántamból.

Zevran nem szólt, csak félrehúzta a mosolyát, hiába tagadta volna, látszott rajta az elégedettség. Dina mosolyogva nézte, majd felhajtott.

– Folytatjuk? – célzott a gyakorlásra.

A férfi bólintott, és kissé engedett az ölelés szorosságán. – Mutatok neked pár ötletet.

Dina még egy mély levegőt vett. Itt akart lenni, felkészült akart lenni, nem akarta magát újból képtelennek látni.

– Fordulj csak vissza – kérte Zevran, Dina engedelmeskedett. A férfi ugyanúgy átkarolta a derekát hátulról, ahogy az imént tette, bár mintha gyengédebb lett volna.

– Érzed, hogy így is erősebb vagyok? Ugye?

– Sokkal, Zevran – nézett hátra Dina a válla felett elismerően. Még ha nem is beszéltek róla, de testet öltött bennük ismét valamiféle különös vonzalom.

– Akkor próbáld más síkra terelni a küzdelmet. Ha egyértelműen alulmaradsz, kényszerítsd vagy csábítsd át az ellenfeled arra a terepre, ahol te vagy otthon.

– Hogy érted?

– Akár hitesd el vele, hogy az elején te is benne lennél. El fogja hinni. Ilyenben egy férfi nem kételkedik...

Dina mosolyogva hümmögött.

– Aztán egy olyan pillanatban, amikor védtelen, menekülj. Vagy rúgd tökön. Bár kérlek, ezt most, ha lehet, ne mutasd be...

A lány csendesen kuncogott.

– Viszont itt – terelte Zevran a figyelmét a derekát ölelő karra. – Elvesztetted a figyelmedet. Minden erőddel azon voltál, hogy lefeszegesd magadról a kezemet, pedig talán te is tudtad már az elején, hogy nem fogod tudni.

Dina bólintott. Be kellett vallania magának, hogy tényleg így volt.

– A támadódra figyeltél, feleslegesen. Magadra figyelj, Dina, magadat mentsd. Teljesen mindegy, hogy el tudod-e tolni a karom, vagy nem, akár sikerül, akár nem, neked ki kell menekülnöd a szorításból. Akkor is, ha a karom ott maradt.

A lány előrefordította a fejét, s gondolkozón a levegőbe meredt.

– Ezzel a felfogással: mit tennél most?

– Azt hiszem... talán támadnék valahogy.

– Remek, tedd. Támadj.

Dinában volt némi tanácstalanság, elvégre mégiscsak félig lefogva állt.

– Használd a szabad kezed, gyönyörűm – súgta neki előre Zevran.

A lány felemelte a karját, úgy tett, mintha ököllel igyekezne Zevran felé ütni, de legfeljebb a vállát találta volna el, azt sem a legmegfelelőbb szögben. Aztán taktikát változtatott, leengedte a karját, behajlította, és úgy tett, mintha belekönyökölne Zevran hasába.

– Ez az, kedvesem! – hallotta maga mögül az örömteli szavakat. – Egy pár ilyen könyökös, teljes lendületből, és máris okoztál neki pár kellemetlen pillanatot.

Dina kérdőn ismételte meg. – De ha az csak pár kellemetlen pillanat, akkor...?

Nem kellett befejeznie, Zevran folytatta. – Azzal rengeteget nyerhetsz. Ha a hasamba könyököltél volna, úgy jó háromszor, kénytelen lettem volna ezt tenni. – A keze felsiklott Dina csuklójára, és gyengéden megszorította, így már mindkét csuklóját lefogta, egyiket változatlanul a derekánál, másikat a levegőben. – Mit tudsz tenni most?

– Hát... még mindig itt van a könyököm. Sőt, most már mindkettő.

– Használd! – buzdította Zevran.

Dina gyengéden lendítette mindkét karját hátra, Zevran hasa felé.

– Valamennyire tompítani tudom az ütéseidet, mert megpróbálom erősen fogni a karod. De nincs hova letámasztanom őket, ezért a lendület neked kedvez.

Dina érzett némi büszkeséget, s ezt felhasználva, lendített még párat a karján hátrafelé, külön-külön és egyszerre is. Amikor pedig Zevran hagyta, hogy mindkét keze hátraszáguldjon, Dina előtt üressé vált az út, és azon nyomban ellépett a szorításából, megperdült, és nyertesen, szélesen rámosolygott a férfire. Szabad volt.

– Látod? – lépett utána Zevran büszkén. – Máris kimenekültél. Nem mondom, hogy a támadód rögtön feladta, de bevittél neki egy pontot. Most márt tudja, hogy nem lesz egyszerű veled. Ha elég nyápic és félénk, talán már el is ment tőled a kedve. Ha még nem, akkor...

Zevran fennhagyta a hangsúlyt, mintha várta volna, hogy a helyzetben Dina lássa meg először, mit kell tennie.

– Csak... futok, ahogy tudok.

– Hova futsz, kedvesem? Mögötted fal van – hívta fel rá a figyelmét aggódón.

Dina megejtett hátra egy gyors tekintetet. Valóban be volt zárva.

– Ezt soha ne hagyd – nyomta meg Zevran az első szót, és máris mutatta, mire gondol. Elkapta Dina egyik karját, és a falhoz szorította. – Az imént nem tudtam hol megtámasztani a kezem, így hiába voltam erősebb, a helyzet neked kedvezett. Most viszont a fal egyértelműen a támadód oldalán áll. Ne adj neki ekkora előnyt. – Mire befejezte, már a lány másik keze is a falhoz szorult.

– Akkor most rúgok! – ötletelt Dina harciasan, a falra feszítve.

– Nem rossz, de már túl közel vagyok, nem tudsz elég nagy lendületet venni.

– Akkor... – a szava elakadt. Némán pislogott Zevran közeli tekintetébe. Érezte, hogy sokkal könnyebben tudna gondolkodni, ha nem Zervan állna előtte. – Mit tegyek?

– Olyan helyzetbe kerültél, ahonnan csak puszta erővel tudnál biztos módon kimenekülni. Szóval mit tegyél? Most már bármit. Keress egy tárgyat, amit fegyverként tudsz használni. Ha nincs, köpj, ha csókol, harapj, karmolj, még ha csak a kézfejét is, toldd el, fejeld le, és ficánkolj, szökkent, rúgj, folyton mozogj, egyetlen pillanatra se hagyd abba a mozgást. Ha abbahagyod, beleegyeztél.

Zevran elengedte Dina csuklóit. A lány a szavait hallva bólogatott.

– Csak tegyek meg mindent.

– Így van.

– Ne egy pontra figyeljek, hanem a saját szabadságom lebegjen előttem.

Zevran féloldalasan elmosolyodott. Majd úgy tűnt, eszébe jutott még valami. – Fordulj csak vissza, drága Dinám. Volt itt egy pillanat...

Dina hagyta, hogy Zevran megint a háta mögé férközzön, s már tudta is, melyik pillanatról beszélt, amikor érezte a nyakánál a leheletét. A jóleső borzongás végigfutott a testén, de ezúttal nevetve elhúzódott.

– Ne, kérlek, csiklandozol! – nézett hátra felhúzott válla felett.

Zevran nem moccant, elismerőn Dina szemébe meredt. – Ő, csodás női ösztönök. Ti nők elképesztőek vagytok, belétek van írva minden, minden, ami a túléléshez kell...!

Dina hirtelen nem is értette, miért hangzanak el a dicsérő szavak, tekintetével kereste az okát...

– A kezed, gyönyörűm. Ösztönösen emelted a hajamhoz.

Valóban így volt, csak most vette észre. Gyengéden belemarkolt Zervan vállig érő, aranybarna hajába a tövénél, és enyhén húzta el magától, miközben a férfi tekintetét figyelte, nem okoz-e vele neki nagyobb fájdalmat, mint kellene. Zevran azonban, magának nem akarván rosszat, hagyta, hogy a feje távolabb kerüljön a lányétól.

– Persze ellenkezhet, de azt hiszem a hajtépés egy férfinek sem afrodiziákum.

Zevran végül elengedte, és mellé lépett, kicsit megrázta aranyló sörényét.

Együttlétüket ekkor Alistair zavarta meg, belépett a látóterükbe, szemlátomást már régóta őket keresve.

– Itt vagytok hát? Elég az enyelgésből, Zervan! Morrighan téged keres! – nézett ráncolt homlokkal, megrovón a férfire, aki válaszul vágott egy ironikus mosollyal kevert grimaszt, és megfogva Dina kezét elindult vele a lovag felé, vissza a harctérre.

Alistair megfigyelte őket, s tovább tudakolózott. – Minek bújtatok el ide?

– Pont, azért, amit mondtál – haladt el közvetlenül előtte Zevran, és a szeme közé biggyesztette a szót. – Enyelegni! – Aztán ment is tovább.

Alistair arcát rögtön elöntötte a pír, az egész ember zavarában csak megsemmisülten pislogott. Még elkapta Dina tekintetét kérdőn, mintha azt akarná kicsikarni belőle, legalább ugye te nem...? De Dina csak rámosolygott, és ment tovább Zervannal.