Zevran keze hirtelen kitárta a szoba ajtaját, a kilincs csattant a falon.

– ...És azt a hapsit láttad, ott a színpadon, aki a táncosok után lopózott fel?

Dina önfeledt nevetéssel libbent be. – Arra gondolsz, aki olyan furcsán mozgott?

– Arra! Azt hitte, jobb, mint a hivatásos táncosok, így rázta az ülepét! – Zevran nem volt rest, kitolta a fenekét, és mintha tyúk lenne, szárnyait verdesve fel-le járkált a szobában.

– Jaj, hagyd abba! Ne nevettess!

– Miért, talán nem pont így csinálta? Aztán meg... így!

– Óh, kérlek, Zevran, hagyd abba!

Lassan szinte belefájdult a hasa a nevetésbe, hanyatt dobta magát az ágyra.

Zevran szót fogadott, de félrebillentett fejjel mintha elgondolkodott volna Dinát nézve. Majd hasrafeküdt mellé, és felkönyökölve figyelte.

Dina még kuncogott egy kicsit, aztán nevetése csendes, csillogó szemű mosolyba változott. A gyertya fénye megvilágította a férfi napbarnított, sárgás bőrét és szőke haját. Talán a mandulasör okozta, amit Dina odalenn megivott, de nem tartotta vissza magát, végigsimított a sötétszőke hajon.

– Meghalnék egy csókodért, Dina.

A hirtelen őszinteségre a férfi hajáról a szemébe nézett. Látta, hogy az ajkait bámulja. Beharapta őket.

– Bárcsak mondhatnám, hogy a csókod függőséged okoz. Bárcsak látnád, amit én, ezt a tökéletes formájú ajkat, a maga csókolnivaló, csupasz valójában.

– Zevran, elpirítasz...

– Arcod pírja és ajkaid meztelensége sokkal értékesebb, mint száz tégely karmazsin.

– Hagyd abba...

– Mondta már ezt neked valaki? Nem? Bolondok! Pedig olyan vagy, mint egy frissen szedett lédús körte egy mennyei körtefáról, ha beleharapsz, mindig többet akarsz belőle, és fel akarod falni az egészet...

– Zevran, ne mondj ilyeneket...!

– Vagy mint egy kehely, vörösborral teli, és részegítő.

– Elég, elég a széptevésből...!

Dina bár szavaiban megálljt parancsolt a férfinek, a hangja mégis halk volt, és valahol biztos volt abban is, hogy Zervan látja a szemében a tüzet, amely sokkal inkább azt üzeni, mondj még nekem ilyeneket.

Benne hagyta a tekintetét a férfiében, majd felsóhajtott.

– Szóval akkor a szabályok ugyanazok?

– Nem változtatom az adott szavamat percenként, kedvesem.

– Akkor ma éjszaka... lehetne, hogy csak beszélgessünk...?

Zevran felvonta a szemöldökét, és feljebb könyökölt. Egy ideig mintha tanácstalan lett volna. Aztán hirtelen újra készségesen elmosolyodott, felpattant, lehúzta az ágyról a takarót, és felpumpolta a párnákat.

– Semmi probléma! A hölgy beszélgetni akar még egy kicsit, hát akkor beszélgetni fogunk még egy kicsit!

– Mit csinálsz, Zevran?

– Megágyazok. A beszélgetéshez! – Úgy nézett rá, mintha ő is végig ezt tervezte volna.

– Most... gúnyolódsz velem?

Zevran kihúzta magát. – Egekre, dehogy! Inkább eltűröm, hogy tüzes vassal égessék ki a nyelvemet, minthogy egyszer is gúnyolódjak veled! Kérlek, ne is feltételezz rólam ilyesmit!

Dina is felállt, de mire megfordult, Zervan vetkőzni kezdett. Dina nézte amint kigombolja az ingét, leveszi, a székre dobja, majd elkezdi meglazítani a nadrágját. Dina sűrűn pislogott.

– De... mit csinálsz?

– Ó! Azt hittem egyértelmű. Megyek lefeküdni. Te nem jössz?

– Úgy érted...?

– Ez a hely múltkor is elég volt, most is elég lesz kettőnknek. Az alváshoz. Meg a beszélgetéshez!

– Te most... miről is beszélsz ismét?

Zevran ártatlan arckifejezéssel emelte fel a vállát. – Áh, igen. A szexről beszélek. De tudod, ez csak... hmm... hogy is mondjam... beszélgetés – mosolygott rá huncut magabiztossággal, majd egy szál alsónadrágban befészkelte magát az ágyba.

Dina nem állta meg, hogy végig ne futtassa rajt a tekintetét. – Szóval... akkor most nekem is le kellene vetkőznöm?

Zevran széttárta a karját. – Hát, hacsak nem utcai ruhában szoktál aludni.

Felsóhajtott, elfordult, és belépett a baldachin fátyla mögé. A tükör a falnak támasztva nézett szembe vele. Levette karkötőit és fülbevalóit, és letette őket az apró asztalra, a mosdótál mellé. A tükörben megpillantotta a tetoválást a nyakán. Nedvesítette a szivacsot, és letörölte. Bordó ruháját lehúzta a vállán, és hagyta, hogy a ruha a földre hulljon. Csak fehérneműt viselt, keskeny pántos, fehér, csipkeszegélyű kombinét. Eloltotta a gyertyát, a szoba sötétbe borult. Dina visszalépdelt az ágyhoz, és lassan elhúzta a baldachint.

Zevran az ágyon fekve nyújtotta felé a kezét.

Elvette. Lassan leült mellé, egyik lábát maga alá húzta.

– Dina. Kívánlak.

A lány nem szólt semmit, csak mosolyogva a szájába harapott, és kissé lehajtotta a fejét. És mivel nem válaszolt, Zevran kénytelen volt még egy pimasz mosollyal rákontrázni.

– Nem tudom, ezt mondtam-e már neked a mai nap.

– Bár az imént elkényeztettél a szép szavakkal, de ezt ilyen nyíltan még nem.

Zevran arcára került némi komolyság, elismerően összehúzta a szemét. – Egek, Dina, tényleg gyönyörű vagy.

A lány a férfi kezét érezte a tarkóján és a hátán, ahogy biztosan tartja, majd egy nagy lendülettel az ágyra gördítette. Dina egy csupaizom meztelen felsőtestet látott, amint fölé magasodik, és szinte betakarja őt, megérintette, és egy pillanatra lehunyta a szemét, hogy még jobban érezze a férfi füves-fás, erdőket idéző illatát. Amikor felnézett, Zevran fölötte könyökölt, hol a szemébe, hol az ajkára tekintgetve, és bár nem közelített, egyértelmű volt a szándéka.

Dina megérintette az ajkát, és bár simogatón, de lakatot tett rá. – Zevran, kérlek. – A hangja puha volt. – Csak ölelj át ma.

Zevran színpadias gyorsasággal leszegte a fejét, haja a lány arcát és nyakát söpörte, mire Dina nevetve megsimította a napszínű tincseket.

– Te meg akarsz engem ölni...

– Nem akarlak – nevetett vissza.

– Ha gyönyörű hasonlatokat mondok, nem adod meg magad, ha nyíltan beszélek, akkor sem adod meg magad...! Mindent bevetek, de te még mindig ellenállsz! Lassan elfogy minden ütőkártyám!

Dina továbbra is csak kacagott a játékos panaszáradatra. Majd megsimította Zevran fölé hajóló arcát. – Kérlek.

A férfi haragot színlelve felült. – Aghr! Ne nézz rám így!

S amint Dina meghallotta Zevran védekező szavait, és látta elhúzódását, a férfi után hajolva felült, és ismét rásimított az arcára. – Kérlek...!

– Oh, neeem, kedvesem, ez Zevrannal nem így szokott menni. Elmondom neked, mi szokott történni, a kis lánykák nemet mondanak, majd ismét, és ismét, míg az örökké sármos és extrém jóképű Zevran addig fűzi őket, míg a nemből igen-igen-igeeeeen lesz! De te, szerelem magas rangú papnője, te esküszöm játszol velem!

Dina nem hagyta abba a kuncogást. – Nem így van. Ez nem játék.

– Nem? Áh! Te pontosan tudod, hogy Zevran éppen annyira, amennyire a testedet kívánja, annyira nem tud nemet mondani az ártatlan kéréseidre sem!

Dina huncut mosollyal bólintott. – Így van. Pontosan ezért nem játék.

Zevran halkan morgott, nem lehetett tudni, hogy még mindig a haragvót játssza, vagy a szája szélén megjelenő apró mosoly miatt elégedettségében teszi. Aztán egyszer csak megadón végighevert az ágyon, Dinát odahúzta maga elé, és átkarolta. – Na jó... nyertél, gyönyörűm.

Dina kissé fészkelődve felé fordult, és közelről rámosolygott.

Zevran csak akkor vette észre, hogy a lány csuklóját még mindig körülfogja a tőr tokja. Odahajolt, a szájával meglazította a barna bőrszíjat, majd a fegyvert tokostul karjának egyetlen fordulatával az éjjeliszekrényre tette.

Dina betakarta mindkettejüket, gondosan elrendezgetve a takaró szélét. Zevran keze megtalálta az övét, aztán érezte, ahogy a lehunyt szemű férfi saját mellkasához vonja kettejük összefont karját. Dina kiszabadította a kezét a jóleső szorításból, ujjai Zevran mellkasára csúsztak, tenyere hozzátapadt.

...itt kell bejutnod, egészen a szívemig.

Látta a világosbarna szempárt, amint őrá néz a félsötétben. Végül lassacskán közelebb csúszott Zevranhoz, és a vállához hajtotta a fejét.