Fehér plafon. Ez volt az első, amit hunyorgó szeme először látott. Vett egy nagy levegőt, pislogott.

Mindenhol csak fehérség. Ébren van egyáltalán? Vagy halott?

Anélkül, hogy felült volna, körülnézett a szobában, egy gyékényből font szekrény tetejét látta, a falon zöldes-barnás árnyalatú képeket erdőkről, mögötte egy ajtót, szemben tágas ablakot.

Elfordította a fejét.

Dina oldalvást feküdt mellette, a szomszédos ágyon, közel. A nő még aludt, a feje csendesen pihent egy fehérhuzatú párnán, a karja maga előtt az ágyon.

Zevran hangtalanul, és először csak nehezen, de végül elmosolyodott.

Dina.

Túl sok mindenen mentek keresztül az utóbbi pár hónapban ahhoz képest, amennyi történt velük a házasságuk első évében. Mintha összesűrűsödött volna az idő.

Zevran egy kicsit közelebb hajolt. Csendben szemlélte a nő arcának oldalán a mintát, mely tegnap óta mintha még sötétebbé vált volna, a tetoválás és az égés színe szinte már elválaszthatatlanul elegyedett a világos arcon. A szeme mellett egy-egy szarkaláb ült, ahogy Zevran észrevette őket, szélesen elmosolyodott. Dina bőre eddig olyan sima volt, mintha még gyermek lenne, most azonban mintha már egy bölccsé érett nő aludt volna a férfi mellett az ágyon. Neki pedig határozottan tetszett ez, azt gondolta, azok az apró szarkalábak ott a nő szeme alatt nem elvesznek, inkább hozzáadnak ahhoz, ami ő. Az ő Dinájához. Az ő feleségéhez.

Átnyúlt az arcához, rásimított. A nő zavartalanul aludt tovább.

Zevran emlékezetébe beszökött Lostina, a közös, bérelt házuk, a szobák, a kis kert a ház előtt, és Dina, ahogy a kertből befele tart nevetve, a karjába fut... Aztán vasandorali, sötét esküvőjük képe villant be, az öreg szerzetes, a barátaik, Züiya...

És ekkor visszaemlékezett arra az örömteli pillanatra is, amikor Dina bejelentette, hogy gyermeket vár. Amennyire Zevran akkor ordított az örömtől, most épp úgy csüggedt el. Az a kis elveszett élet, akiről Dina mesélt, az ő gyermeke is volt. Ráncolt homlokkal lehunyta a szemét. És amikor újra kinyitotta, csak Dina alvó arca vigasztalta.

Mert végre minden a helyére került.

Zevran ülésbe nyomta magát, ekkor nyílt az ajtó, és egy elf nő lépett be rajta. Világos egyenruhát viselt, mellkasán egy különös, de egyértelműen elf, cirádás girlandokból álló kitűző. Kezében fémtálcát tartott, rajta egy lefedett mélytányérral egyensúlyozott. Mint meglátta Zevrant az arcán izgatott mosoly jelent meg, bár egyben Dinán is mintegy ellenőrzésképpen végigfutott világoskék tekintete. Sietősen letette a tálcát, és érdeklődőn fordult a férfi felé. A hangja csak suttogott, hogy Dinát ne zavarja meg.

– Zevran úr, hát felébredtél...? Hogy érzed magad?

Ő különösnek találta a megszólítást. – Hol vagyunk?

– A Hagduin ispotályában, nem messze a déli partoktól. Az én nevem Alina, én vagyok itt a főápoló. Hogy érzed magad, Zevran?

– Öhm... jól vagyok... – Kissé feszélyezte ez a nagyfokú figyelem, hát inkább gondolkozott. Az már tegnap világossá vált számára, hogy a Hagduin nem csak egy ostoba kémszervezet, ahogy azt először hitte. – De a Hagduinnek ispotálya is van...?

A nővér bólintott. – Igen, itt a déli parton, rejtve az avatatlan szemek elül, a falubeliek pártolása alatt. – Egy ideg nem szólt, majd az arcán széles, hálás mosoly jelent meg. – Mindjárt idehívom Ylydart, a bátyámat!

– Szükségtelen – szólt egy hang az ajtó mellől. A kékszemű elf a szárfának dőlve hallgatta őket, leengedte összefont kezét, és nyílt mosollyal a szobába sétált. A húga a főzethez hajolt, merített belőle.

– Ylydar. – A férfi leült, és kezet nyújtott a másiknak, Zevran elfogadta, bólintva visszahümmögött egy rövid bemutatkozást. A kékszemű elmosolyodott rajta.

– Már sokan ismerik a neveteket, Zevran. Te és Dina megtörtétek a Naharton-átkot. Emiatt most elfek tömegei nyerték vissza az emlékezetüket. Sokan már hazataláltak a családjukhoz. – Itt egy pillanatra a húgára nézett, aki sejtelmesen elmosolyodott, mintha az átok megtöréséből már ő is profitált volna. – Az elf közösségek, s a Hagduin is hálás nektek.

Dina ekkor ébredezett, pislogva hanyatt fordult, majd felült. Zevran rámosolygott és átnyújt hozzá. Dina érdeklődve pillantott körbe, majd egy megkönnyebbült mosoly mellett megfogta a felé nyújtott kezet.

– Üdvözöllek, Dina – Ylydar felállt, és illedelmesen biccentett neki, a nővér egy-egy gyógyfőzetet tett a melléjük.

Ylydar Zevranhoz fordult. – A Hagduinnak szüksége van az olyan erős férfiakra, mint te vagy, az átok megtörésével hírnevet szereztél magadnak. Szívesen látnánk a sorainkban.

Dina még fel sem ébredt egészen, máris egy remek munkalehetőség kínálkozott a férje számára, egy olyan, amelyre az átok megjelenése előtt már rég várt. Megszorította a kezét, és a szeme sarkából Zevranra pillantott. A férfi mosolyogva bólintott vissza a kékszemű elfnek.

– Mindenképpen el fogok gondolkozni ezen – bólogatott határozottan. Ylydar sokatmondón nevetett.

– Miután felkeltetek, körbevezetlek titeket.

Nem sokkal később a húga lépett oda mellé. – Gyere, Ylydar, most talán hagyjuk őket egyedül.

A kékszemű bólintott, majd mindketten elhagyták a szobát. Ahogy az ajtó bezárult utánuk, Dina es Zevran egymásra néztek.

Egy ideig egyikük sem beszélt, legfeljebb a tekintetük, aztán Zevran hirtelen felpattant, átült a nő mellé az ágyra, és magához ölelte, nagyon, nagyon szorosan.

– Dina, drága! – sóhajtott mélyet.

Dina a mellkasához fúrta az arcát, nagy levegőt vett ő is.

– Most legalább annyira örülök neked, mint pár hónapja, amikor megláttalak abban a fogadóban – motyogta.

Zevran még szorosabban ölelte. – Végre megtaláltalak, Dina drága. – lemosolygott rá. – Hiányoztál.

– Te is. Nagyon...!

Zevran hangja elkomorodott. – Ne haragudj rám. Kikötöttelek ahhoz a póznához.

Dina megrázta a fejét. – Te se haragudj rám, amiért rögtön az első nap odaadtam neked magam.

Zevran értette, miért volt ez hátrány, mégsem állta meg, hogy el ne viccelje a helyzetet. Fellengzősséget játszva felnevetett. – Hát nem tudom, azért meg tudok-e bocsátani...

Dina egy megrovó mosolyt küldött válaszul, majd felsóhajtott megint és ismét átölelte.

– Azt hiszem, nem vagyunk tökéletesek. Együtt sem. Nem mi vagyunk a tökéletes pár.

– Nem, valóban nem. De tudod mit? Nekem így tökéletlenül is elég jók vagyunk.

Halkan hümmögött. – Igen. Elég jók.

Elcsendesedtek. Jól esett nekik a csend az átok menyannyi zaja, sírása és kiáltása után.

Dina nyelt egyet, lenyelte a különös érzetet, amely már az ébredés óta keringett körülötte. Erős hányinger. Különösen erős, semmihez sem fogható, és semmihez sem hasonlítható fajta. Kellemetlen volt, Dina mégis tudta, mit jelez, és ezért csak mosolygott rajta. Ilyet csak akkor érez egy nő, ha bizonyos folyamatok már elindultak a testében.

Ugyanaz a széles, boldog mosoly ült az arcán, ami akkor is, mikor bejelentette első gyermekük érkezését.

– Zevran...

– Hmm?