Dina keserűn pillantott fel a férfi határa. Zevran kijelentette, hogy tovább mennek, de egyszer sem nézett rá, sem az út, sem a készülődés során, mintha egyedül lenne.

Ennél még az is kevésbé feszélyezne, ha nyíltan összeveszne velem. Dina csüggeteg gondolatai nehézzé tették, és lehúzták a fejét.

– Zevran? – szólt a férfi előrehaladó hátának, de nem kapott választ. – Zevran...?

– Csak gyere. Haladjunk. – Megint ezzel zárta rövidre. Bár Dina az elején azt hitte, a sértődöttség beszél belőle, de végül a szíve annyira belekeseredett a mellőzésbe, hogy...

– Zevran, kérlek, álljunk meg! – makacsolta meg magát, és szomorú arccal megtorpant. A férfi feléje fordult ugyan, de a tekintetét még mindig kerülte.

– Mi történt, fáj valamid? – nézett végig a nőn.

– Kérlek, üljünk le, és beszéljünk. Nem akarok így tovább menni, én...!

– Nekem nincs miről beszélnem – szólt Zevran, azzal fordult, és indult tovább. Dina utána futott, és lágyan megérintette a vállát, karját, mire ő csak határozottan eltolta magától a gyengéd kezeket.

Dina tátott szájjal nézett a távolodó férfi után, aki nemcsak térben, de lélekben is egyre messzebb került tőle. Nem próbálkozott hát többször azzal, hogy hatni próbáljon rá, csak hagyta, hogy kívül megjelenjen az, ami belül volt. Lehajtotta a fejét, és mozdulatlan maradt, majd lassan letérdelt a zörgő, őszi avarra. Nem tudott volna szívből semmi mást tenni.

Zevran, egy idő után hallva, hogy nem lép utána, megállt, hátrapillantott, és sóhajtott egy nagyot.

Miért ilyen kegyetlen nehéz...? nézett az ég felé, s egy hang válaszolt neki. Az értéket sosem adják ingyen. Zevran még morogva válaszolt, Igen, és rombolni sem rombolják ingyen, mi? Hisz nem tudta volna azt mondani, semmi érték ne lett volna a Dinával kialakított kapcsolatában.

Egy ideig tétlenül állt, várt, aztán összehúzott, szigorú szájjal, döngő léptékkel visszament a földön ülő nő elé. Nézte, épp csak addig, míg ő fel nem emelte rá a pillantását, aztán inkább lehunyt szemmel sóhajtott.

– Gyere...!

Dina némán megrázta a fejét.

– Dinaaa...! Csak gyere! – Zevran célja az volt, hogy fenyegetőn hangozzon, s más számára talán valóban ijesztőnek tűnhetett volna a nyers erő, ami a hangzóiból áradt. De nem Dinának. Ő annyiszor hallotta Zevrant határozottnak, erősnek, de ez az erő sohasem áradt ki őrá kellemetlenül. Dina nem tudott félni Zevrantól, meg sem fordult benne a gondolat.

Csak lógó orral rázta a fejét. – Nincs értelme tovább csatangolni, mióta megyünk már, de semmi! Elég, Zevran, nem bírom, se a testem, se a lelkem, kimerült vagyok... – Panaszáradata valójában lelki fáradtságából táplálkozott. Azzal a Zevrannal, aki a férje volt, s még azzal is, aki a férje helyébe akart lépni szívesen vándorolt volna az ég tudja meddig, de ezzel az elérhetetlen, megközelíthetetlen valakivel nem bírt lélekben együtt maradni.

Hallotta, ahogy Zevran leguggol elé, aztán – meglepetésére – a férfi gyengéden megsimogatta. Felpillantott rá, várta, hogy a szemébe nézzen, de ez nem történt meg. Zevran végigsimított az orcája jobb és bal oldalán, a kiterjedt tenyér óvón tartotta a szép női arcot.

– Elfáradtál, gyönyörűség?

Dinát egy halovány sejtés lepte meg. Zevran tekintete átsiklott a homlokán, az orrán, a szája ívén csak a szemébe nem nézett. A hangja édes volt, csalogató, valahol mélyen Dina mégis úgy sejtette, hogy ez nem az ő férje hangja. Ez valaki más.

– Igen, elfáradtam. Belefáradtam a... a sok...!

– Az átokba.

– Abba.

– Hm. – Zevran különös együttérzéssel hümmögött. – Gyere velem, gyönyörűség. Gyere, és én feloldom neked az átkot. Mindjárt vége – suttogta.

Dina Zevran tekintetét kereste még mindig, míg az egyszerre csak egy véletlen pillanatra az a szemébe talált.

És Dina meghőkölt.

Mintha egy teljesen más férfi nézett volna rá a világosbarnákon keresztül. Valaki, akit nem is ismert, vagy talán ismerte, de oly kevésszer látta.

Zevran felegyenesedett, és a kezét nyújtotta neki. Dina, bár lassan, de a tenyerébe helyezte az ujjait. Ő megszorította, majd elindult vele, tovább az úton.

Abban a pillanatban, hogy elfordult Dinától, amint levehette magáról a maszkot, az arca eltorzult, szíve szerint köpni lett volna kedve. Annyira rohadtul remélem hogy ez a veszett lidérc igazat mond, mert ez...!, és gondolatban köpött is egyet saját magával szembe.

– Tudod, Dina. Nem maradt más, csak a remény – szólt a maszk mögül merengőn, a fák őszi leveleit szemlélve. – A remény abban, hogy a feleségem olyan nő, akiért érdemes...

Hogy mit, azt nem mondta ki.

Dina csendes gyanakvással követte. Tekintete a lába alatt ropogó avaron futkosott jobbra és balra. Megint ugyanabban a helyzetben volt: A belső megérzése jelzett, mégsem tudott elfogadható indokkal szolgálni.

Hát csak sűrűn szedte apró lábát a magas, hórihorgas Zevran hosszú léptei után, és hirtelen úgy érezte, nem tud vele lépést tartani. De miért...? Miért most...? Zevran is, ő is eddig is ugyanakkorák voltak, mi történt a járásukkal...? Zevran már nem várta meg, ahogy eddig mindig, már nem figyelt rá? Bár ennek sem tudott volna igazat adni. A férfi figyelte őt, csak valahogy... másképpen? De mintha már nem lett volna fontos, hogy egymás mellett járjanak.

Aztán hirtelen a fülébe csengett, ahogy a férfi az imént azt monda neki, Gyönyörűség. Így hívta mindig... de mégsem... Hová tűnt a birtokló rag a szó végéről? Hát már nem vagyok az övé?á Már nem vagyok az ő gyönyürűje, csak egy tőle független, átlagos gyönyörűség?

És miért mondta, hogy ő visz el egy helyre? Az átkot nemde együtt, ketten oldjuk majd fel?

Apróságok voltak, mondhatni jelentéktelenek, valahol, Dina agyának hátuljában mégis ott fészkelődtek nyughatatlanul, ráadásul pedig még ott voltak Zevran világosbarnái, a tekintete, ami...

Ki ez a férfi?

Dinának egyre csak ez járt a fejében, míg követte őt egészen a hegy lábáig.

– A Morwaek...?

A hegy valójában mindössze inkább egy dombmagasságú kiemelkedés volt, mely két világ közt terült el. Mögötte még az erdő, előtte már csak a köves pusztaság szikársága. Az átmenet helye, mondták rá néha a druidák. Dina, bár hallotta rég ezt a kifejezést, eddig sosem gondolt bele többet a két élőhely közti átmenetnél. Most azonban már az első lépése üzent neki, melyet az emelkedőn tett: A talpa alatt robbant valami. Elugrott, s ijedten meredt a földből kiálló bordákra, melyek közül egyet az imént taposott ketté éppen. A tetem valamiféle állat lehetett, s nem is tetem volt már csak egy félig elásott csontváz, beszürkült darabokkal, mégis... Dina tekintete rátapadt, míg nagy ívben kikerülte.

A hegy sziklái különleges, néhol vöröses-sárgás agyagos földből, máshol szürke kőből álltak, és érdekes módon a két anyag nem keveredett egymással, se színükben se állagukban. Élénken pirosló, s fekete kavicsok gördültek a talpuk alatt a felfele vezető úton.

– Zevran, miért jöttünk ide...?

A férfi nem válaszolt, még csak hátra sem fordult. Nem akarta, hogy Dina lássa, amint ráncolt homlokkal mered maga elé. A Dina iránt érzett szerelmét sokkal nehezebb volt félretenni, mint ahogy azt gondolta, míg így, hogy vélt elutasítást kapott, így is.

– Ez a hely átkozott! Mit keresünk itt...?

– Tudod, Dina – kezdte Zevran nyugodtan. – Hallottam egyszer arról, hogy a dall vadászok a megsebesített őztől bocsánatot kérnek mielőtt elveszik az életét. Mert azt tartják, az őz is, ők is a természet részei. Szép, nem igaz...? Én soha nem tettem ilyesmit. Talán mert már túl elvárosiasodott elf vagyok... Meg aztán legtöbbször gonosztevőkhöz szólt a küldetésem. Ártatlan őzgidákhoz sosem.

Dina ráncolt homlokkal hallgatta, miért beszél most erről. Az átok alatt sosem említette egyikük sem a férfi hajdani hivatását.

– De tudod mit, Dina? Mostantól ezen változtatok. – Zevran furcsán monologizált, mintha nem is a nőnek beszélne, hanem magának, megerősítésképp.

Pár lépésnyire voltak a Morwaek lapos tetejétől. Dina hirtelen megtorpant, kiszakította a kezét Zevranéból, ő még továbbhalad pár lépést, lassan, majd ő is megállt.

A nő most már tudta. Már tudta arra a kérdésre a választ, amely egész eddig mardosta. Kicsoda ez a férfi?

– A bérgyilkos... – suttogta maga elé, a hangját levitte a szél.

Zevran visszafordult felé, lassan. A nő szeme irányába emelte a tekintetét, de mégse rá nézett, csak valahogy át rajta, mintha a feje mögé fókuszálna. A bérgyilkos nem ismert senkit, nem látott senkit, nem ismerhetett és nem láthatott, máskülönben nem tudott volna az lenni, aki. Dinát sem ismerte.

Dina oldala mellett ökölbe szorított kézzel figyelte, ahogy egyre közelít hozzá.

Zevran mikor intim közelségbe ért, akkor csak szegte le a fejét, a földet nézte, pedig az orra hegye már a lányéhoz ért. Az érintése a nő arcán olyan végtelenül puha és szelíd volt, annyira óvó és vigyázó, a csókja pedig olyan, amilyet még eddig nem adott soha. Talán mert tudta, hogy az utolsó? Talán mert az áldozatnak különlegesen gyengéd bánásmód járt?

Az ajkaik szétváltak, Zevran ott maradt előtte lehunyt szemmel. Nyelt egyet.

Dinában az ösztön azt kiáltotta fusson, de most mégis elő kellett vennie az eszét. Ha elfut, Zevran beéri, ez nem kérdés, sosem volt az. Ha támad, Zevran erősebb lesz, ez sem kérdés. A bérgyilkoshoz kellett eljutnia, sok-sok falon és rétegen keresztül, egyszeriben, most vele, a vakkal kellett megláttatnia magát.

Mozdulatlanul, hangtalanul pihegett, és a kétely erőt vett rajta, vajon képes lesz-e rá. Vagy most mindketten elbuknak. Zevrant valami behálózta, amiért a bérgyilkost rosszra használja, ő pedig nem fog tudni áthatolni a falain, nem fog tudni eljutni a szívéhez. És mindketten meghalnak ilyen vagy olyan értelemben.

Aztán eszébe jutott Gaelin lánya. Talán Myrának hívták. Dina sosem látta, azt tudta csak róla, hogy iszákos volt és romlott, mégis, mégis ő egyetlen kérésével hívta át Zevrant ezen a falon. Ha Myra minden feslettségével együtt volt olyan nő, ha volt benne annyi vonzalom, annyi női erő, hogy ezt meg tudta tenni, akkor benne, a feleségben is meg kell ennek lennie. Akkor Zevran érte is hajlandó lesz előtörni.

– Ne haragudj rám. Őzgida. – A bérgyilkos csak ennyit lehelt az ajkára, aztán egy hirtelen mozdulattal felkapta a földről, és a karjában vitte tovább.

Dina nem próbált meg kikecmeregni az őt tartó karok börtönéből, inkább átfogta ő is a nyakát, odabújt hozzá, és a fülébe suttogott.

– Tényleg ezt akarod, Zevran?

Zevran abban a pillanatban elrántotta tőle a fejét, Dina lágyan megsimította az arcát, próbálta visszafordítani, mire Zevran csak tovább fordult volna, de már nem volt hova. Dina látta, hogy a szívtelen gyilkos egyetlen női érintéssel megfutamítható, az igazi Zevran a maszk alatt pedig szenved attól, amit tenni készül. Dina tovább bújt hozzá, az ajka ismét elérte a fülét, és lehunyt szemmel belemosolygott, Zevran nemcsak hallhatta, de érezhette a mosolyt,, levegővételét, és az örömöt...

– Én boldog voltam veled.

Zevran nyelt egy hatalmasat, a fejét már nem tudta messzebbre húzni Dináétól.

Dina észre sem vette, s talán Zevran sem, hogy a lapos, köves hegytetőre értek. Középen egy alacsony kőemelvény állt, az áldozati oltár, rajta két oszlop, az egyik a rőzse felett, már elszenesedve, a másik közvetlen vele szemben.

A hegy szélénél, és felettük a levegőben egy-egy lidérc jelent meg, az érzelmeikre jöttek, arctalanságukkal bámultak feléjük, lebegtek, de távol maradtak tőlük. Aztán csatlakozott hozzájuk még egy, majd még, majd ki tudja mennyi, szinte elsötétítették az eget, némán suhantak Zevran és Dina körül.

Dina csak egy pillanatra tekintett rájuk, aztán visszabújt Zevranhoz, aki megrendülve bár, de azért csak vitte tovább az oltár irányába. Dina tovább suttogott neki, mosolyogva.

– Boldog voltam veled, nemcsak most. Mindig. Mióta ismertelek.

Zevran pár lépésnyire volt már csak az emelvénytől, Dina múltra való utalása tompa, de annál intenzívebb fájdalmat okozott a fejében, amely megrengette a belsejét. A férfi térdre rogyott, Dina majdnem kiesett a kezéből, de még az utolsó erejével szorította, hogy a nő meg ne üsse magát.

Dina menekülhetett volna, de nem tette. Csak feltérdelt, a négykézláb lihegő Zevran felé csúszott, és átölelte lógó, zilált fejét. Egy apró csókot adott a halántékára, és ismét a fülébe súgta.

– És szerettem, ahogy szerettél.

– Hagyd már abba! – Zevran kétségbeesett ordított. – Ne nehezítsd a dolgot! – A férfi elől lehullt a maszk, helyette feltörő könnyei fátyolozták a tekintetét. Kínjában vicsorított, a fejét fogta, majd megfeszítette minden izmát, és azért is újból lábra kelt.

Dina háta a kőnek ütközött. Ahogy Zevran az utolsó erejével felnyalábolta a földről, ismét átkarolta a férjét, és a fülébe súgta.

– Ne ölj meg, Zevran. Szeretlek, és te is szeretsz, ne ölj meg...

Nem futott el, hagyta, hogy a férfi letegye a kőoszlopra, folytonosan kereste a tekintetét, Zevran meg folytonosan kerülte az övét. A kötelet már odakészítették, Zevran mint egy ártatlan bárányt, kötötte ki a nőt az elszenesedett oszlophoz. Ahogy átnyúlt a kötélért, szinte átkarolta őt, Dina visszaölelte, és nem is akart elszakadni róla.

– Miért teszed ez? – pityergett a fülébe.

– Nekem a feleségem kell! A régi életem! Ehhez pedig téged el kell felejtselek!

Ahogy Dina meghallotta a szavait, a nevetés és a sírás egyszerre tört ki rajta. – A feleségedért teszed?

Válasz nem érkezett, a derekát a kötél a fához szorította.

– Kösd ki jól! Nem menekülhet el. – Egy rekedt hang a hegytető pereméről. A lidérc állt ott, immár lábbal érintette a földet, nem lebegett, mint tegnap a tó felett. A teste még kevésbé tűnt átlátszónak, egészen emberszerzet formát öltött, még azt is ki lehetett venni belőle, hogy férfi. Az arcán a szemek, a száj, az orr már nem kavargott, mind a saját helyén ült, de csak igen halványan látszott egy sík, fekete felület alatt, mintha csak egy sima, szürke jégfátyollal fednék el.

– Hallgass már...! – morgott Zevran. – Nem megy el... – Csak egy pillanatra nézett Dinára, de a nő látta rajta, hogy a szíve elszorul, és elhúzza tőle a tekintetét.

– Honnan tudod? biztosra kell menn...

– Nézz már rá, meg sem mozdul!

– Csak a derekát kötötted ki, a keze szabadon van...!

– És úgy is marad!!! – Zevran fájdalmasan, teli torokból üvöltött, Dina még kapaszkodott volna belé, de már csak a vállán és a karján csúszott végig a keze, ahogy Zevran elfordult, és ellépett tőle.

Ekkor egy elf jelent meg a lidérc mögött egy fáklyával a kezében, lélekszakadva érkezett.

– Uram, vagyis, nagyuram, elkéstem...? –

Zevran ellenségesen grimaszolt rá. Nagyuram, mi...? Talán a lidérceknek is van rangjuk?

– De... de az egész után ugye... azért kapok én is az ígért varázslói hatalomból?

Senki sem méltatta válaszra, bár Zevrannak lettek volna hozzá kérdései.

A lidérc mintha mosolygott volna rá, meglapogatta a vállát, bár nem lehetett tudni, bíztatón vagy lekezelőn, majd előre bökött, jelezve neki, hogy adja át a fáklyát. Az félénken közeledett Zevran felé, szerencsétlenül, hajtott háttal, szinte totyogva, Zevrant elöntötte az idegesség, hosszan lépett hozzá, és kiragadta a kezéből a lángot, hogy az szinte sercegett a levegőben.

A lidérc ráirányította a tekintetét, a szürke fátyol alatt felsejlett nagyon is emberi arca.

– Gyújts meg a máglyát. Én megtenném helyetted, de ebben az alakban nem tudok az anyagvilághoz érni.

Zevran fenyegetőn emelte a fáklyát a lidérc fele, de az meg sem mozdult, míg mögötte a félénk elf hátraugrott.

Zevran kínlódva-lemondón suhintott a fáklyával, fordult, és felhúzott orral visszalépdelt az oltár elé.

– Tedd meg! – kiáltott hátulról a lidérc.

Dina fájdalmasan mosolygott Zevranra, bár tudta, hiába várja a tekintetét, szólnia kellett, ha el akarta érni. – Ne tedd... – Az ő hangja puha volt és lágy még mindig. Kitárt karjával előrenyúlt, az ölelésébe várta Zevrant. – Dina vagyok, akit szeretsz, és aki szeret téged, én vagyok... én vagyok az... én vagyok a...!

Az átok látható formát öltött, amikor Zevran fejét egy varázsbéli hatalmas kéz karmoló ujjai közé fogta, és a halántékánál összepréselte, mire ő csak kínkeservesen ordított. Körülöttük a lidércek körbekeringtek, egyszerre mozdulva táncot jártak, szürke suhanásuk sötétté festette a levegőt.

Zevran hátraesett, fogta ugyan a fejét, de hiába. Ám a kéz ekkor, ahogy jött, eltűnt, Zevran meg csak kimerülten lihegett a földön.

A lidérc mögött az elf félénken púposította a hátát. – Mi történik, nagyuram...?

– Nekünk így is jó, a nő is megölheti a férfit. Mindössze annyi a dolgunk, hogy megvárjuk, melyik marad életben. Teljesen mindegy, a másik úgyis beleőrül. De csendesedj...

Zevran erejét összeszedve tolta fel magát térdelésbe, markolta a fáklyát...

– Zevran...! – Dina a póznától, amennyire csak tudott lehajolt hozzá. – Nézz rám, halld a hangom, én...! Én vagyok az, akit szeretsz!

A sötét árnysereg táncolt, a lidérc emberhangján kiáltott. – Csak akkor higgy az ostoba, női érzelgősködésnek, ha abban akarsz maradni, amiben most vagy! Vagy légy férfi, állj talpra, és cselekedj!

Zevran undorodva rázta a fejét. – Rohadtul nem akarok erre emlékezni, amikor a feleségemmel leszek! Egyetlen percről sem akarok tudni, érted? – vicsorított, amikor a máglya aljába dugta az égő fáklyát.

A kisebb gallyak hamar lángra kaptak, de a nagyobb husángok még nem lobbantak fel egyszerre, Dina a feláramló gyér füstön kívül még semmit sem érzett. Még volt pár perce...

Zevran azonban érzett. Abban a pillanatban, hogy a keze elengedte a fáklyát, a lidérc odasuhant mellé, kiterjesztette felé a kezét, mire Zevran elvesztette teste felett a kontrollt, mint egy bábu emelkedett fel állásba, a háta hozzávágódott a Dinával szembeni póznának, a kötél pedig rászorult egészen a térdétől a nyakáig, nem szabályosan, csak varázslat vezérelte módon, összevissza, ám annál hatékonyabban.

Zevran ordított volna, de a mágiával átitatott kötél elzárta a száját, a lidérc a háta mögé reppent, keze emelkedett, és mintha köpenyét dobta volna hátra, levetette magáról a lidérci jelenséget. Egy varázsló állt ott helyette, csinos kaftánban, fekete hajjal és szakállal, az arcán pedig győzelmes vigyorral.

Zevran csak periférikusan látta, a mágia hatására ugyanis nem tudta mozdítani a szemét, az Dinára tapadt, egyenesen rá.

– Nézd csak! Nézd! – kacagott a varázsló. – Ebben játékban az ostoba szerelmes címet a nő nyerte, a jutalma halál, a férfi pedig szintén nyert, megvezetettségből, az ő jutalma pedig az őrület! Bizony, nagy bolond vagy te, Zevran, tipikus kardforgató bolond! Soha nem hittél Dina megérzéseinek, fogalmad sem volt, miféle erőt birtokol. – A varázsló itt lenézőn a nőre tekintett. – És szerencsére... neked sem. – Majd visszalépett Zevranhoz, a háta mögé, együtt nézte vele a kikötözött Dinát a máglyán.

– Nézd végig, ahogy lassan elég. Lásd a fájdalmát, hallgasd a sikolyait, a szenvedését, ahogy könyörög, és ahogy talán téged átkoz majd az utolsó kivehető szavával! Érezd az égő hús szagát, fertőzze meg mélyen a tüdődet, szívd be egészen, nézd, ahogy a teste lassan elszenesedik, hatoljon minden az elmédig, hogy sose tudd elfelejteni, és közben tudd, hogy mindezt te okoztad! Ne tudj többé pislogni, száradjon ki a szemed, és vakulj meg, legyen az utolsó, amit látsz, az a nőd égő, halott teteme, és égjen az agyadba ez a kép! Aztán pedig legyen veled életednek minden napján, hogy földönfutó, vak bolondként ismerjenek, míg meg nem halsz te is!

Átkok voltak, újabb átkok. Egyikük sem látta, de ekkor valahol a messzeségben egy öreg szerzetes arca mosolyra hozódott, az átkos szavak pedig lecsorogtak az áldás pajzsáról.

– Miért csinálod ezt?! – sikoltott fel Dina.

A mágus sötét szeme a nőre villant. – Mert a ti lelketeket védi az az isten!

– Az Erdő Istene!

A varázsló üvöltve mutatott rá. – Ne mondd ki a nevét! – Aztán megrázta magát. – Ti elfek, ti vagytok a legalávalóbb fajta az összes közül, soha nem válhat belőletek lidérc a halálotok után! Az többi emberszerzettel szemben a ti lelketek számunkra haszontalan! Védve vagyok tőle...!

Ekkor egy rövid, de annál fényesebb villanás tűnt fel a messzeségben, Dina még éppen látta az égtől a földig gyökerező villámot, amint a kietlen kősivatagra csap, a majd hirtelen velőtrázó mennydörgés hallatszott az égből. Ők hárman is, de leginkább az eddig körülöttük keringő lidérccsapat most megállt, egyszerre, mint egy madárraj, aztán az egyik felük visongva reppent el.

A varázsló fintorgott utánuk. – Szálljatok csak, mihasznák...! – Majd a két póznához kötött alakra pillantott, hol egyikre, hol a másikra, aztán kissé elmosolyodott. – Tudjátok, egész közel jártatok. Eddig még egyik pár sem jutott ilyen közel az átok megtöréséhez. Nem hagyhattam... – Széttárta a kezét, majd könnyedén elfordult, otthagyni készült őket. – Nos, innentől nekem nincs dolgom.

Dina lepillantott a füstölő rőzsére, melynek egy része már belobbant, s a kellemetlen meleg már megcsapta a lábát. A szemben álló, szemét sem mozdítani tudó Zevranra pillantott, a férfi mindössze a szemöldökével tudott kommunikálni vele valamennyit.

Dina próbálta lejjebb tolni derekán a kötelet, Zevran kimeredt szemével bólogatott neki, de az túl szoros volt ahhoz, hogy valójában ki tudjon szabadulni. Mindössze elhajolni tudott a póznától valamelyest, Zevran felé nyúlt, de hiába akaródzott, nem tudta elérni.

Keservesen elnevette magát, miközben leengedte a kezét. Olyan volt ez, mint maga az átok, mint a helyzet, amit eddig megéltek, megfeszültek benne, de nem jutottak semmire. Pedig csak egy kicsi hiányzott.

Dina ekkor nagy levegőt vett, még egyszer kinyújtotta férje felé a kezét, mindkét tenyerét felé irányította... Egyáltalán nem volt biztos magában. Abban sem volt biztos, hogy megéri megpróbálni, de annál a lassú halálnál és kínszenvedésnél, ami rájuk várt, minden ötlet jobbnak bizonyult.

Először semmi sem történt, beletelt egy idő, míg az arcán lévő minta aranylón felizzott, s az ujjai hegyétől érkező varázshullámok is először mintha alig akartak volna moccanni. Dina fáradt volt, kimerült, ez volt az utolsó esélye, az utolsó, amit még meg tudott tenni. Eddigi varázslatait a kétségbeesés és a felindultság hívta létre, ezt most viszont csak az utolsó ereje volt.

Elmosolyodott, mikor a mágia mégis megrezgette a levegőt, és elért Zevranig, feloldotta tekintetének és mozdulatainak fagyottságát, Zevran feje először is lehanyatlott, majd immár értelemmel és üzenettel telve szegezte pillantását ismét Dinára, a kötélen keresztül akart kiáltani, de az még elnyomta a hangját.

– Zevran...! – kezdte Dina reménnyel telve. Reménykedett, bár nem volt ésszerű a reménye, mégis... – Zevran, én vagyok az, Dina... Az Erdő Istenének színe előtt... én vagyok a... feleséged.

A férfi szeme tágra meredt, Dina csak ennyit látott, aztán a varázslatra koncentrált, hogy minél több és több távozzon belőle.

A mágus megtorpant, lebiggyesztett szája és furcsálló szemöldökének ívei megváltozott, s lassan visszafordult feléjük.

Valami reccsent. Először talán senki nem tudta volna megmondani mi, de aztán még egyszer...

A lidércek visongva keringtek, Dina lassan már reszketett a belőle kiáramló varázslat alatt, a mágus várt, egyedül Zevran...

Ropogás, immár hosszasan. Nyikorogva, épp úgy, ahogy egykor apja fejszéjétől dőlő fa, épp úgy nyikordult Zevran háta mögött a pózna, s ha lassan is, de mozdult. A férfi nem törődött a fejében löktető kínnal, a hosszas vándorlás minden fájdalmát, minden sérelmet, minden feleslegesnek hitt fáradtságát összegyűjtve egyetlen pontba irányított, testének valamennyi izma a végletekig feszült, arca torzult az erőlködésbe, s ő maga ordított...

Mígnem a pózna a háta mögött megadta magát, utolsót reccsent, kettétört, a mágiával bevont kötélnek mintha elméje lett volna, s most, mintha elbizonytalanodott volna, Zevran letépte magáról, az meg hagyta. A férfi roggyant térddel ugyan, de felugrott, át a tűzön, az emelvényre, és Dinát átkarolva, oldozni kezdte a köteleit. A szél meglengette a füstöt, és az arcukba hordta.

Dina nem tágított, nem hagyta abba a varázslást, férje fejét markolta két kezével, míg el nem erőtlenedett teljesen.

– Mi a...? – A mágus intett az ottmaradó lidérceknek, melyek közül néhányan sipítottak, s a páros felé szálltak...

A hegytető széléről ekkor egy agóniától felszakadt nyögést hallatszódott, az elf volt az, akinek mellkasából a kékszemű Ylydar, a Hagduin parancsnoka húzta ki éppen a kardot. Az elf összeesett, egy másik, a csapattal érkező félretaszította a holttestet. – Ostoba áruló...!

A mágus szemében rémület és egyben harag csillant, karja lendítésével a lidérceket az érkező elfek felé irányította, a varázstudó Hagduin tag ekkor előugrott, és kiterjesztette a kezét a mágus felé, Ylydar pedig nekiiramodott, és magasba lendítette a kardját...

Dina még mindig nem hagyta abba Zevran fejének szorítását, aki teljesen megszabadította őt a póznától, és a kötél helyett ő maga fonta át a derekát, majd lecipelte az oltárról a füstön át.

Mindkettejük kimerültsége abban jelent meg, hogy az emelvény előtt térdre rogytak, egyszerűen csak nem volt már több bennük. Zevran ölelte a feleségét, Dina még mindig kiterjesztette rá a védelmet, a lidércek pedig mint a halál ott süvítettek a fejük felett, kavarogva, de nekik még csak arra sem volt erejük, hogy felnézzenek rájuk. Zevran lerángatta magáról a mellényt, és kettejük fejére terítette, hogy a lidércek ne találják meg szájukat, orrukat. Hallották még a Hagduin érkezését, a varázslat kitörését, a pengék suhanását és a mágus kiáltását... Zevrannak még az is eszébe jutott, hogy szablyát ragad, és beáll a harcolók közé, de a teste másként vélekedett... Már egyiküknek sem maradt ereje semmire. Dina előtt elsötétülni látszott a világ, még utolsó erejével küldött pár védő hullámot férje felé, aztán...

Az oltárkő mellett feküdtek a földön, a ropogó láng közelében, egymás karjában ugyan, de már mozdulatlanul.