– Zevran...!

Felijedt a hangra. A testét rázó hideg nem engedte, hogy elfelejtse, hol van. Dina az oldalának dőlve aludt, összekuporodva, rajta is látszott a kimerültség.

Zevran várt, míg a lélegzete megnyugszik. Bizonyára álmodott valamit, de hogy mit, arra nem emlékezett, csak a hangra, amely hívja. Halovány csodálkozás futott át rajta, hogy egyáltalán túlélték ezt az éjszakát. Messze a fák közt már világosodott, de az erdő sűrűje még sötét volt.

Lehunyta a szemét, még aludni próbált, de ekkor újból...

– Zevran...!

Nem álmodott. Valaki hívta. Ráadásul az illető egész közel volt, a hangja pedig nem tűnt fenyegetőnek. Nem ismerte, és igazából azt sem tudta volna megállítani róla, férfi-e vagy nő.

– Zevran...!

Ki...? Dinát óvatosan a fatörzsre engedte, betakargatta, aztán szablyája markolatát szorítva felállt, és körbefordult. Közel és távol nem látott egyetlen lelket sem.

– Zevran... Gyere a tóhoz.

Megperdült. Várta, hogy az egyik fa mögül előlépjen valaki, de még csak azt sem tudta megmondani, melyik irányból jön a hang.

– Gyere a tóhoz...! Segítek neked...

Megállt, ráébredt, hogy a hang csak az ő fejében szól, nem külső forrásból érkezik. A homlokához kapott, szemét lehunyva megdörzsölte. Talán megbolondultam...

– Ó, nem, nem bolondultál meg, Zevran...! Még nem.

Felkapta fejét. Azzal áltatta magát, hogy talán még álmodik, holott nagyon is tudta, ébren van, és akármi is az, ami beszél hozzá, hallja a gondolatait.

Ki a fene vagy?

– Találkozz velem a tónál. Dina miatt ne aggódj, nem esik bántódása. Addig vigyázunk rá.

Nos, a helyzet nem volt valami megnyugtató. Egy ismeretlen hang beszélt a fejében, és feltétlen bizalmat kért. Úgyhogy Zevran csak markolta tovább az ismerős szablyát, bár maga is tudta, igazából hasztalanul.

– Ne késlekedj, Zevran. Az időd drága.

Zavartan nézett körbe még egyszer, majd az alvó Dinára, végül csak megindult a fák közt, kezében a szablyával. A patakot északkeleti irányban sejtette, hamarosan rá is lelt, és azt követve egy fertály óra múlva már hallotta a vízesés csobogását. Eltolta maga elől az ágakat. Egy nem túl nagy tó tárult a szeme elé, körülötte zöld rét, a természetnek egy igazi kis gyöngyszeme. A víztükör felett középen azonban egy lidérc lebegett.

Zevran homlokát ráncolva, kivont pengével lépett közelebb. A lidérc magán hordozta a fajára jellemző tipikus jeleket, szürke volt, hosszú tépett ruhában, valami mégis más volt rajta. A teste mintha szilárdabb lett volna, mint a tegnapi támadóé, mintha valamivel közelebb állt volna az anyagvilághoz. Mégis láb nélkül lebegett a víz felett, s ahogy Zevran a partra ért, a lidérc felemelte a fejét, és hátratolta rajta a csuklyát.

Haja gyér volt, szinte átlátszó, halálfejszerű koponyájának alakja jól kivehető. És volt arca. vagyis inkább... valami olyasmi, ami archoz hasonlított. Fekete fején a két szem, az orr és a száj lassan, de folytonosan változtatta a helyét, úgy úszott, mint egy-egy sziget a sötétlő tengeren.

Zevran úgy vette ki, őrá fókuszál. Közelebb nem jött hozzá, csak lebegett a tó felett, egy olyan részen, ahova Zevran szablyája már nem érhetett el. Ő lépett párat a parton, szemlélve a jelenséget, míg az fordult felé. Tehát látta.

– Ki vagy?

– Hiszen látod. Lidérc vagyok. – A lény szája mozdult, miközben épp a homloka felé haladt, hang jött ki rajta, emberszerzetekéhez hasonló hang, melynek köze sem volt a tegnapi támadó földöntúli visításához.

– Mégis...

– Mégis más, igaz? Mi, lidércek sem vagyunk egyformák.

Zevran egy ideig figyelte a tó felett lebegőt. Túl keveset tudott róluk ahhoz, hogy bizalmat szavazzon neki, másrészt pedig mégis volt benne valami, ami emberszerzetközelivé, ezzel barátságosabbá tette. Azt a tényt nem is számítva, hogy úgy tűnt, nem próbálja meg kiszívni belőle az életerőt.

– Honnan tudjam, hogy nem azért csaltál el Dina elől, hogy a többi fajtársad zavartalanul rátámadhasson?

A lény felemelte a vállát, és széttárta a kezét. Furcsa, túlontúl emberszerzetszerű mozdulat volt tőle.

– Nem tudhatod. Csupán elhiheted. Ám hogy tudd: bármikor megtehetném, akár most is. Rád is támadhatnék. De én beérem állatokkal.

Zevran lassan tovább sétált a part mentén. Valamiféle öntudatra ébredt lidérc, lelkiismerettel?

És a lény válaszolt a gondolataira. – Ha így tudod felfogni, fogd fel így.

– Mit akarsz tőlem?! – hangzott el a mérges kérdés, Zevran inkább a tárgyra tért, ahelyett, hogy hagyta volna tovább olvasni a fejében.

– Segíteni akarok.

– Egy lidérc? Nekem?

– Egy nem megszokott lidérc – ismételte el a lény a már megállapított tényt. – Nekem is érdekem, hogy az átok eltűnjön.

– Ugyan miért? Mi közöd van neked az átokhoz?

– Ha a test egyik tagja beteg, azt érzi a másik is.

Zevran felhümmögött. – Óh, valóban? A többi emberszerzet ezt nem így gondolja, elhatárolódnak tőlünk, elfektől! Te pedig még csak azt sem tudom, mi vagy, és hogy kerültél ide!

A lidérc mintha sóhajtott volna. – Nem várom, hogy megértsd. Egy ork talán jobban értene most. Nemrég még ők is kitaszítottak voltak, ma pedig már az emberszerzetek közé sorolja őket mindenki.

– Csak nem azt akarod mondani, hogy veletek lidércekkel is így fog történni?

– Nem tudom, mi fog történni. De jelenleg te, elf férfi, te érzed a bőrödön leginkább, milyen a kitaszítottság. Azt hinném, van benned annyi, hogy értsd, csak mert nem a te fajodhoz tartozom, még lehet bennem jó szándék.

Zevran elhúzta a száját. – Azt még mindig nem mondtad meg, hogyan kapcsolódik ez az átokhoz.

– Mert valószínűleg úgysem értenéd.

– Hm! – Az elf ennél többet nem szólt. Egy idő után mégis megkérdezte. – Miért hívtál ide?

– Azért, hogy megmutassam neked, hogyan érheted el azt, amire már annyira vágysz.

Zevran hallgatott, csak a szemöldökét emelte kissé feljebb.

– Te a feleségedet keresed.

Öngúnnyal teli mosollyal megrázta a fejét. – Nem. Már nem keresem.

– Óh, dehogynem! Te csak hiszed azt, hogy ezt a Dina nevű nőt szereted.

– Sajnos... nemcsak hiszem.

– Nem, nem, nem... – A lidérc mintha nevetett volna. Feje alján és oldalán úszó szeme szűkült, szája nyílt, és a hang, amit kiadott nyikorgott, reszelt, mégis a nevetéshez volt leginkább hasonló. – Hát nem tudod, hogy a mágiában nem minden az, aminek látszik?

– Mit tudsz te a mágiáról?

– Óh, többet, mint te. Minket lidérceket a varázslók tartottak fogva hosszú, hosszú ideje...

– Úgy tudom, még most is. Mit kerestek itt, ezen a földön?

– Megint ugyanoda lyukadunk ki, látod, Zevran? Egy nép, amely megelégeli az elnyomást. Talán több közös van bennünk elfekben és lidércekben mint gondolnánk.

Zevran nem mondott véleményt. Nem tudott volna ellentmondani. Amit ez a lény mondott, annak volt igazságalapja. Ráadásul egészen úgy beszélt, mint bármelyik másik emberszerzet tette volna, semmi földöntúliság nem ült a szavai közt.

– Szóval? Mi van Dinával?

– Te nem szereted őt. Csak azt hiszed, hogy szereted, de ez nem így van. Érzel valamit, az érzelmeid jelen vannak, ezt tudod, de azt nem tudod, miért. Ez varázslat, Zevran. Átok alatt, varázslat alatt állsz.

Elgondolkodva pillantott jobba és balra. Még mindig nem hitte, de kívánta, bárcsak a lidércnek igaza lenne. A Dina iránt érzett szerelme nem hozott semmit, csak elutasítást és fájdalmat.

– Talán meg vagy róla győződve, hogy beleszerettél, de ez nem így van. Az iránta táplált érzelem valójában a felségedé. Te még mindig őt szereted.

Zevran zavartan megrázta a fejét. A szíve és az esze összeveszett, az egyik akarta, hogy a lénynek igaza legyen, a másik nagyon nem.

– De... hogy lehet ez?

– A kisebb varázslatok is sok mindent el tudnak ferdíteni a valóságból, hogy hogyan, nem is tudjuk felfogni. Még én sem. Ez pedig egy egész fajra kiterjedő átok. A működését sosem fogjuk tudni megérteni.

–Miért mondod el ezt nekem­? Mit akarsz tőlem? – Zevran egyre kétségbeesettebb hangja.

– Talán nem hiszed, de azon munkálkodom, hogy az átok feloldódjon.

– Nem, valóban, egyáltalán nem úgy festesz!

– Pedig így van.

Zevran lepillantott. Valójában ez a furcsa lény, ez a lidérc volt az egyetlen olyan emberszerzet – már ha annak lehetett nevezni –, aki azt állította, tud valamit az átokról. A hosszú hónapok alatt nem akadt senki, aki érdemben a segítségükre lehetett volna, akitől megtudhattak volna valami fontosat, senki. Csak lebegtek a bizonytalanságban, a semmiben, jövő nélkül.

Zevran felnézett a lényre.

– Mit tudsz?

– Az átok feloldódásának egyetlen módja az, hogy beteljesül. Sajnálatos módon, de így van. Túl erős ahhoz, hogy le lehessen győzni.

Nos, az elf ezt nemcsak értette, de a hónapok óta tartó hasztalan vándorlás kilátástalansága éreztette is vele.

– Csak úgy érhet véget, ha minden átoksújtotta szerzeten valamilyen módon beteljesedik. Csak az nem mindegy, milyen módon. Te csak siess, hogy az első között légy.

Zevran egyik szemöldöke felemelkedett. – Miről beszélsz?

– Ez a nő melletted. Ő is az átok részese.

– Igen, az.

– Akkor hát neki is van egy férje valahol.

Zevran nem válaszolt, de a szívét elszorította a fájdalom. Dina még mindig jobban szereti azt a férfit nála. Miatta utasította el. Ő csak második a sorban, örök második, és az is marad.

– Nem messze innét, van egy hegy, a Morwaek hegye.

Az elf pontosan ismerte. Nem volt jó híre a helynek, úgy tudta, az ősidőkben a druidák áldozatokat mutattak be ott.

– Vidd oda el ezt a lányt. Ott majd visszakaphatod a feleségedet, akit mindig is szerettél, és aki mindig is szeretett téged.

A lidérc elfordult, mintha ellebegni készült volna onnan, de Zevran utána sietett a part mentén. – Várj! – nyújtotta felé a kezét. – Mi fog ott történni, mit tudsz róla?

– Az a hely az áldozatok helye.

– Azt akarod, hogy megöljem?! Megőrültél? Talán nem szeret engem, de ettől még...!

– Én nem akarok semmit, Zevran. De a lány meg fog halni. És ha nem cselekszel, te is.

– Mi...?

– Két út van. Az átok sok elf párt ért. Van, akiknek tudok segíteni, és van, akiknek nem. Akiknek nem, azoknak a párját feláldozzák. Ők már soha nem kapják vissza őket. Ahogy talán Dina férje sem a feleségét. De te még megmentheted a tiedet és megmentheted magad.

– Várj, ne menj el! Azt akarod mondani, hogy...?

– Zevran, az átok mindenképpen beteljesedik. Nem lehet megmenekülni előle. Túl erős. Az átoksújtottaknak nagy része meg fog halni.

– Az egész egy verseny... Egy átkozott verseny.

A lidérc bólintott.

– És mégis mi a biztosíték arra, hogy az én feleségemet már nem áldozta fel valaki...? Honnan tudhatnám, hogy már nem késő?

– Biztosítékot nem kaphatsz. De sietni siethetsz.

A vízesés halkan csobogott.

– A feleségedről azt hitted, már nem keres téged. Pedig talán csak őt is éppúgy maga mellé vette valaki, ahogy te Dinát.

Zevran a tó színét nézte, a tiszta vízen átsejlő apró halakat. Amit a lidérc felvázolt előtte logikus volt, végtelenül logikus. Csak fájt.

– Szóval... azt mondod, a Dina felé érzett szerelmem nem valós.

– Nem az. Nem lehet az.

– És az érzelem, ami bennem van, az még mindig a feleségem iránt érzett szerelem?

– Így van.

Zevran megrázta a fejét. Ez megmagyarázta azt is, miért lángolt a szíve már a legelső éjszaka után. A homlokán izzadtságcseppek jelentek meg, ahogy elméjét elborította a vélt igazság súlya. Aztán arra gondolt, ha tényleg létezik, ha tényleg vár rá az a nő, akkor neki meg kell találnia. Akkor mindent meg kell tennie, hogy ők ketten újra együtt legyenek. Belehasított a felismerés... valóban nincs ideje.

Mást sem élt meg, mint hogy kevés, hogy kevesebb mint Dina férje. De annál a férfinél, aki az ő feleségével van, ha van... annál többnek kell lennie! Nem engedheti, hogy ő is beelőzze.

A lidérc folytatta a gondolatmenetet. – Talán azt a férfit, aki a feleségeddel tart, talán már őt is elérte valaki a fajtámból. Igen, talán már késő. Nem tudhatod. De minél többet vársz, annál nagyobb az esély, hogy késő legyen.

Zevran felnézett a fekete arcra, melyen a szemek, a száj, az orr már felgyorsulva kavargott.

Hinnie kell egy lidércnek. Valakinek, aki ellenben pont azt mondta, amit a csalódás után hallani akart. Azt, hogy van még remény, hogy még nyerhet.

– Nem kell hinned nekem – szólt a lény. – Semmi hasznom nem származik abból, ha hiszel, se abból, ha nem hiszel.

– Akkor miért csinálod?

– Mert azt akarom, hogy vége legyen.

És Zevran ezzel – akármilyen nehéz is volt bevallani – végtelenül egyet tudott érteni.

– Ha igaz, amit mondasz... – Elkezdte ugyan a mondatot, de csak gondoltban fejezte be. Akkor most nem lehetek hitetlen.

A lény bólintott neki.

– Mit kell tennem? Mi fog történni az áldozati helyen?

– A felajánlott elég az áldozati máglyán, élve.

Zevran határozottan megrázta a fejét, ez teljesen ellenkezett azzal a hitvallással, amit ő vallott. Ha már egyszer halál, akkor minél gyorsabb és szenvedés mentes, mind testi mind szellemi értelemben.

– Nem, nem, neeem...! Ez elképesztően lassú és kínkeserves! Bérgyilkos vagyok, tudom, hogy kell valakit fájdalommentesen a túlvilágra segíteni.

– Nem gondolom, hogy az átok egyezkedni fog veled. Eddig sem tette.

– Megvannak a saját módszereim!

Kiáltása visszhangzott a tó körüli kőfalról. S ahogy a hang visszaért hozzá, tudata keserűen konstatálta, hogy ő maga Dina meggyilkolásáról beszél. Mindkét tenyerét a homlokára szorította, és csak rázta a fejét.

– Nem... ez ostobaság...

– Hívd, aminek akarod. Én ezt az egyetlen módot ismerem arra, hogy az átoknak végre vége legyen.

– Ha megteszem... mi fog történni?

– Akkor az átok feloldódik. Újra emlékezni fogsz a feleségedre, a régi életedre, visszakapsz mindent, amit elfelejtettél. Az lehetsz, aki voltál.

– De Dina meghal.

– Meg. De akkor már nem fogsz rá emlékezni.

A lidérc ezzel felemelkedett, és az erdő felett elszállt onnan. Zevran, mire felemelte a fejét már nem látta.

A mágiában vannak dolgok, amiket nem érthetsz meg, az elf még hallott egy utolsó mondatot tőle a fejében, aztán egyedül maradt. A víz halkan csörgedezett, a tó tükrén csillámlott a napfény, a reggeli erdő friss illata körbelengte. Csak Zevranban belül tombolt valami.

Amíg haladt vissza a fatörzshöz az avart nézte. Bérgyilkos vagyok. Bárkit megöltem, akire felbéreltek, forgatta a gondolatot. Nem tudta kiűzni a fejéből, mi van akkor, ha a lidérc igazat mond?

Képes vagyok arra, hogy véget vessek neki.

Rég, nagyon rég nem érzett magában ilyen erőt. Rég nem érezte azt, hogy feladata van, eddig mindössze csatangolt a semmiben, kiútat keresve, de sosem találva.

Csak lehettem valaki ezelőtt... Egy férfi, aki két lábbal állt a földön, aki, ha szólt, a hangja betelítette a teret, és figyeltek rá. Valaki, aki számított...! Mutatóujjával hüvelykje körmét kapargatta, majd összeszorította az öklét, tekintete jobbra-balra ugrált az avaron.

Tedd félre az érzéseidet. Nem lehetsz puhány. Mi van, ha a lidérc téved vagy hazudik? Akkor megölsz valakit, aki... akit, habár szeretsz, de ő nem szeret téged, és sosem fog. A férjét szereti még mindig, és nem fogja sosem meggondolni magát. Sosem fog téged szeretni...

A jó rohadt életbe!!! Nem fogom megölni Dinát!!! Megállt, ismét a homlokát fogta. De mi van, ha a lidérc igazat mond? Ha utána minden helyre kerül? Akkor megölsz valakit, akiről tényleg csak azt hitted, hogy szereted, de valójában senkid sem volt. Gondolj bele, ez a lány csak rádakaszkodott egy fogadóban... Tényleg, tényleg beleszerettél...? Vagy tényleg igaz, ez csak egy tévedés az átok varázsa alatt...?

Állj, állj, állj, álljon meg a menet, elég volt ebből! Dina nem csak egy útszéli, hónapok óta vagyok vele, és azalatt bebizonyította, hogy a lehető legjobb társ! A rohadt életbe, nem hiába szerettem bele!

Vagy... ezt is csak hiszem...? Az átok az elmémre hat, az emlékezetemet befolyásolja, lehet, hogy... hogy ezt is csak hiszem...? Csak hiszem, hogy szeretem...?

Egy dologban biztos volt, abban, hogy úgy érzi az agya mindjárt kisül a helyéről, mert az a háború, ami jelenleg benne dúlt, az...

– Hé! Ha még hallasz! Adj egy jelet! Adj bizonyítékot, hogy amit mondtál, az igaz!! Hallasz...?! – megszólítani sem tudta a lidércet, de nem is volt fontos. Ó, egek, bizonyságot kérek egy lidérctől, a sötét erők fajtájától?! Mi a fene történt velem?! Aztán felkiáltott újból.

– Erdő Istene, ha létezel, akkor küldj jelet most te! Küldj jelet, hogy igaz-e ez a beszéd!

Aztán felsóhajtott, félretett minden gondolatot a fejéből, és üresen haladt tovább, míg vissza nem ért a fatörzshöz. Ott lelassított, de képtelen volt a takaróba burkolózó nőre tekinteni.

– Ébredj fel. Indulunk.

Dinából nem látott semmit, csak a mocorgását hallotta, de egyetlen pillanatra sem nézett rá, akkor sem, amikor elvette tőle az összehajtott takarót. A hátára hajította a táskát, és elindult. Csak hallotta, ahogy az avar zörög a háta mögött, ahogy egy másik emberszerzet apró lépéseivel követi, de azt is kiűzte a fejéből, hogy vizualizálja ezeket a gyönge lépéseket.

– Zevran...? – Dina hangja hátulról.

– Csak gyere – zárta le ezzel a beszélgetést. Dina talán azt hitte, még mindig az elutasítás miatti sértettség miatt ennyire rideg, de Zevran nem bánta. Minél távolabb volt tőle érzelmileg, annál könnyebb volt.