Zevrant mindenesetre nem lehetett olyan könnyen megvezetni: miután jobban lett, még nem egyszer tudakolózott arról, mégis mit akarhattak Dinától ezek a katonák, de a nőnek nem volt más ötlete, mint amit már először is mondott, neveket gyűjtöttek. Zevran ezt valahol hitte is meg nem is. Dinának pedig egyre csak lelkiismeretfurdalása lett.

Merthogy Zevran kezdeti bizalmatlansága az idő előrehaladtával eltűnni látszott. Dina jó párjának bizonyult, és a férfi is egye inkább kötődött hozzá, ez azonban nem változtatott azon a helyzeten, hogy ettől még Dinának alkalomadtán ugyanúgy hazudnia kellett neki – ha úgy tetszik még mindig nem vezette, hanem akaratán kívül is megvezette a férfit, csak hogy az életben maradjon.

És bár életben maradt, Dina tudta, amit tennie kell, az egy olcsó játszma, nem mással, mint az egyik számára legfontosabbal: Zevran érzelmeivel.

Egykedvűen ült ott késő délután az erdő széli kis táborukban a sátor meg a tűz mellett, és arcán jól látható lelkiismeretfurdalással nézte a lángokat. Zevran hátul volt, nem láthatta éppen. Dinában kérdések törtek fel még a saját értékességével kapcsolatban is. Miért van még velem...? Miért véd meg, miért mutatja ki felém a szeretetét? Hát nem látja, hogy hazudok neki...?

És az ördögi kör bezárult: amikor Zevran leült hozzá a tűz mellé, és üdvözletképpen rámosolygott, Dina visszamosolygott rá, de belül égette a vád: a leginkább szeretett személlyel váltott mosoly szennyeződött be és lett hazugsággá az átok alatt.

Dina visszabámult a tűzbe, és keserűséggel telve felsóhajtott, majd megdörzsölte a homlokát.

– Bárcsak véget érne már ez az átok...

Zevran komolyan, hosszasan figyelte a lehajtott fejű nőt. Dina nem láthatta, de a fejében mintha elindult volna egy megállíthatatlan, ősidők óta beleírt gondolat. Nem akarom szomorkodni látni. Azt akarom, hogy boldog legyen.

– Dina?

A hangja olyan különös volt, Dina rég, talán még az átok előtt hallotta tőle legutolján ezt a hangszínt, ha egyáltalán. Felpislogott rá. A láng tükröződött a férfi szemében, míg jóképű arcán a mosoly most nem a hódító kaján vigyora volt, hanem... hanem Zevrané, magáé, csak úgy egyszerűen és ezzel együtt még vonzóbban.

A férfi egy kicsit közelebb húzódott hozzá, és megfogta mindkét kezét.

– Dina. Szeretnél még gyermekeket? Mert ha igen... – Zevran lepillantott, majd gondolkodón aprót bólintott, inkább magának mint Dinának. – ...ha igen, akkor gyere, és ölelj ma egész éjszaka. És majd születnek neked meg nekem közös gyermekeink.

Dina ajka résnyire nyílt, halkan pihegett, és csak nézett vissza Zevran szemébe szótlanul. A férfinek volt ezer más módszere a csábításra, Dina pedig már számtalanszor az övé lett... Zevrannak egyszerűen csak nem volt szüksége arra, hogy gyermekáldásra kelljen hivatkoznia egy együtt töltött éjszaka reményében. Dina is tudta, hogy ez egyetlen egyet jelent: Azt, hogy jelenleg Zevran teljesen komolyan beszél.

Elképesztően meghatották a szavak, ha nem álltak volna átok alatt, most férje karjába ugrott volna, de így... csak szótlan maradt, és elöntötte a félelem. Mindössze a férfi nevét tudta kipréselni a szájából, aztán...

Zevran először még mosolygott rá. Az arca csak lassan változott, ez volt az első olyan roham, amely jól láthatón érkezett, Zevran először csak aprót hunyorított, még a mosoly is rajtamaradt, talán azt hitte, elkerülhető... aztán a fejfájás látható módon megütötte, az arca eltorzult, de még mindig nem adta meg magát, mígnem az egy újabb hullámban elviselhetetlenül érkezett, a férfit teljesen kiragadva a jelenből.

Dina végignézte, majd ijedten nyúlt férje homloka után, de akkor Zevran már saját fejére szorította a tenyerét, elfordult, összegörnyedt és ordított.

Dina felugrott, Mi történik?! hiszen egyetlen szót sem szólt, az átoknak nem volt miért érkeznie! A roham azonban nem szűnt, sőt, még inkább erősödni látszott, Zevran a földre dőlt, az egész teste remegett, és csak szorította halántékához a kezét, a homlokán az izzadság mellett apró vércseppek jelentek meg. Dina fölé hajolt, rémülten nézte, mi történik, de amikor meglátta a vért, benne is felkiáltott valami. Nem fogja hagyni, hogy Zevrant az átok egyszerűen csak megölje, nem, nem...

– ... nem, nem, neeem!!! – Sosem tapasztalt erő és bátorság támadt benne, és még az a régi gondolat: nem tudja, hogyan, de megcsinálja. Zevran kezeit ellenmondást nem tűrő erővel feszítette le és tolta félre, aztán tenyere a férfi halántékára tapadt, és...

Tényleg nem tudta, miként történt, de emlékezett még, és hirtelen nem értette, eddig miért nem gyakorolta ezt a tudást. Hiszen ott volt benne, mélyen. Az öreg szerzetes szerint is.

A kezéből kiáramló varázslathullámok megrengették a levegőt, Zevran szeme felnyílt, pillantása Dina szemébe tapadt, ahogy a védelem megérkezett hozzá. Dina nem hagyta abba, most ő szorította össze a szemét, nem érdekelte, hogy talán éveket kell odaadnia az életéből, és ki tudja, hogy fog festeni ezután, talán megcsúnyul majd? Csak Zevran látta, ahogy a tetoválás az arcán vöröslőn felizzik, a tinta alatt még egy réteget a bőrébe éget, majd lassan eltűnik...

Aztán vége lett. A roham, ahogy jött, úgy el is múlt.

Hangosan lihegtek mindketten, Zevran hanyatt a földön, Dina térdelve, mellette. Zevran, ha nem lett volna átok alatt, bizonyára megjegyezte volna viccesen, nem egészen ilyesféle lihegésre gondolt, mikor feldobta a gyermek témát, de ez az átok alatt élő Zevran más volt.

Felült, karjával letörölte homlokáról az izzadtságot, a bőrén az elkenődött vért szemlélte. Az ezelőtti fejfájásrohamok után a rosszulléte még órákon át eltartott, most azonban Dina varázslata minden kellemetlenséget kitörölt, azt érezte csak, hogy az imént a fájdalom igénybe vette, de más utóhatást nem. Tiszta fejjel meredt a nőre, aki szintén csak pihegett, és az arcához nyúlt.

Dinát belül égette még valami, igen, a jel valóban mélyebbre éghetett, de ez a fájdalom sem volt elviselhetetlen, sőt, megszűnni látszott.

– Elcsúnyultam...? – kérdezte halkan.

Zevran megrázta a fejét, és hirtelen magához ölelte. – Gyönyörűbb vagy mint valaha.

Dina mégis aggódón ölelte vissza.

– Mi volt ez, Dina, drága?

Ő a válla felett megrázta a fejét. – Csak... akaratomon kívül ki tudok terjeszteni védelmet azokra, akiket... – A hangja elcsuklott.

Zevran eltávolodott tőle, hogy rámosolyoghasson. – Emlékszem, mit mondtál. csak azokra tudod kiterjeszteni, akiket szeretsz. – A férfi magához ölelte, szorosan, de Dina nem tudott megnyugodni.

– Zevran, az előbb majdnem meghaltál! Semmit nem mondtam, semmit, és mégis rádtört a roham, miért?! Miféle új szabályokat állít fel az átok, miféle húzás ez most tőle?! Honnan tudhatjuk, hogy mikor jön legközelebb, most már bármikor?!

A férfi nyugtatón simogatta az arcát, és megfogta ismét mindkét kezét. Dinával ellentétben az ő szemében teljes magabiztosság ült.

– Dina. Az előbb erősebb voltál az átoknál.

– De... De én...

Zevran ránevetett. – Dina! – Aztán elismételte. – Erősebb voltál.

Ő csak megrázta a fejét, a férfi pedig szerelmesen nézve simogatta az orcáját a hüvelykjével.

– Te vagy a kulcs, Dina, mindig is tudtam, hogy te leszel az. Nézz rám.

Így tett, de...

– Eddig a feleségemet kerestem. Egy nőt, akit valójában nem is ismerek. De ha megtalálnám, egy teljesen idegen arc nézne rám. És vajon szeretném-e újból...?

– Igen, szeretni fogod! – ellenkezett rögtön Dina.

– Mi van, ha sosem szerettem?

– Hogy...?

– Ő vajon keres engem egyáltalán, vagy örül, hogy megszabadult tőlem? Kezdem azt hinni, hogy ez az én házasságom valójában csak kényszer alatt született. Talán a családja, talán ő maga kényszerített.

Dina elhűlve hátrébb lépett, és határozottan rázta a fejét. – Zevran, mi történt veled az előbb, hogy ilyeneket mondasz most hirtelen...?

– Nem hirtelen, már régóta ezt gondolom. Ez az iménti csak bizonyságot adott.

– Bizonyságot? Miről?

Zevran mosolyra húzta az egyik szája szélét, miközben folyamatosan Dinát nézte.

– Én feladom ezt az egész ostoba keresést, Dina.

A nő csak tátogott. – Mi... mi indít erre...?

– Akarod tudni? Tényleg akarod tudni, hogy mi?

Dina nem szólt. Vegyes érzések kavarogtak benne.

– Te.

Csend.

– Te vagy az. Te vagy az ok, amiért ezt gondolom.

– Zevran...?

– Beléd szerettem, hát nem látod? Ezt éreztem már a legelején is, egyetlen éjszaka után, pedig hidd el nekem, ez nálam valami elképesztően nem hétköznapi. Akkor is és most is, egyszerűen csak szeretlek. Szeretlek, Dina.

Nem tudott szólni. Egyszerűen nem tudott szólni.

– Nem érdekel már a feleségem, akárki is az. Te érdekelsz. Telepedjünk le egy kis helyen, és éljünk együtt ketten. Én téged akarlak.

Életében másodszor hallotta a férjét szerelmet vallani, az öröm könnyeket csalt a szemébe. Bárcsak átölelhette volna, és válaszolhatott volna neki egy hatalmas igennel! Tépelődött, az arcán megjelent egy mosoly ugyan, de elnyomta a félelem.

De Zevran nem látta a félelmet, ő csak a mosolyt látta, mert csak azt akarta látni, és minden mást zavarodottságnak tudott be. Felemelte Dina állát, és a szemébe mosolygott, Dina pedig látta benne a fényt. Zevran tényleg szerette őt.

– Ezt nem teheted – motyogta fejét lehajtva mégis. – Nem teheted. Ő vár téged. Várja, hogy megtaláld.

Zevrannak először csak a tekintete ugrott félre, majd a szemöldöke fel. Aztán felegyenesedett, egészen elhajolt Dinától. Az ajka résnyire nyílt és pislogott párat, mint aki el sem hiszi, amit hallott. Kínos csend telepedett rájuk, Zevran félrekapta az állkapcsát, hunyorogva nézett körül... Aztán a hajába túrt, és még egy lépésnyit hátrált.

– Öhm... hát... azt hiszem, értem – vakarta a tarkóját.

Dina csak ekkor pillantott fel rá.

Zevran arcán furcsa mosoly jelent meg, túlontúl jókedvű, erőltetett mosoly.

– Megbántottalak – lehelte felé a felismerést Dina, mire Zevran még szélesebbre húzta magán a nevetés álcáját.

– Dehogy bántottál meg, ne viccelj! Nem, hogy a fenébe bántottál volna meg... – nyelt egyet. – Azt feltételeztem, talán te is szeretsz, hogy ennyi idő alatt talán... hát... tévedtem. Semmi vész. Ez van.

– De...

Továbbra is csak furcsán nevetett, mintha nyugtatni akarta volna Dinát. – Mondom, semmi vész! Ha te nem érzel semmit, hát nem érzel semmit, hidd el, nekem ezt nem kell magyarázni, értem én!

– Zevran...! – nyúlt volna felé, de a férfi elhátrált előle.

– Figyelj, ha úgy vesszük ez így igazságos. Biztos volt pár nő, aki belém is belém szeretett, hát... ha úgy vesszük, az élet csak visszaadja nekem, amit ők kaptak tőlem, szóval... na, ez így fair, nem? – nevetett kényszeredetten, és széttárta a kezét.

Dina úgy érezte, mindjárt meghasad a szíve. – Zevran, én csak...

Legyintett neki, hogy hagyja, ne is kezdjen bele, elfordulni látszott, de Dina nem engedte, megsimította az arcát, hogy felé forduljon, lágyan simított mint a szellő, és közben reménykedett, férje talán valahol tudat alatt visszaemlékszik majd erre a lágy simításra...
– Zevran! Állj meg. Tudd meg, én is szeretlek...!

De a férfi csak nevetett, és határozottan lefejtette magáról a kezét.

– Aha... ne nézz hülyének, kismadaram. Egy szerelmes nő nem úgy reagál, ahogy te tetted.

Dina elhűlve tátogott. – Csak... higgy nekem! Megvan rá az okom...!

– Elhiszem én! Hogyne lenne meg rá az okod, az ok egyszerűen az, hogy ebben az érzelemben én most egyedül vagyok, ennyi! Az imént minden kártyámat kiterítettem eléd, azt mondtad, nem kellek neked, oké, értettem, felfogtam. Egy dolgot hadd kérlek tőled. Ne gyere most sajnálatból, jó? Légy szíves.

– Zevran, ez nem sajnálat...!

– Jó, jó, rendben, hívd, aminek akarod. De Dina. Légy szíves. Kértem valamit. Ne gyere utánam.

Zevran mosolymaszkja alól kihangzott, hogy a kérése most nagyon is komoly. Dina csak szájtátva nézte, ahogy elfordul tőle, és elindul az erdő felé.

– De hát mindjárt sötétedik, hová mész?

Zevran legyintett, anélkül, hogy visszafordult volna, egy ideig még válaszolni sem válaszolt, majd végül annyit bökött ki, hogy – Egyedül akarok lenni.

Dina hagyta, hogy eltűnjön a fák közt, nem tehetett mást. Aztán csak visszafordult a tűz felé, és... nem tudta volna szavakba önteni, mit érzett.

De azt tudta, hogy Zevrant ezzel végleg elvesztette.

– Az egész átok egy csapda, egy csapda! Egy labirintus, amelyből nincs kiút, egy ostoba játék, amelyben nem lehet nyerni! – rikoltott, majd felkapta a félig még teával teli lábost, és teljes erőből a kőhöz vágta, a tea kifröccsent, a lábos hangosan kongott, Dinát az sem érdekelte, kilyukadt-e, csak végtelen csalódottságában reszketve állt, majd zokogva térdre rogyott.

Amit eddig építgetett, egyszerre összedőlt. Az az értékes véletlen, hogy abba a fogadóba Zevran egyszer csak benyitott, s az után minden, semmivé vált. Elég volt egyetlen hiba, hogy azzá váljon.

Dina felháborodva emelte a tekintetét, Miféle hiba!? Hiszen nem követett el hibát! Nem egyezhetett bele Zevran kérésébe, Dinának vissza kellett őt irányítania a feleségéhez. Ha nem teszi, az egyet jelent azzal, hogy megadják magukat az átok előtt. És újra csak oda lyukadt ki, hogy ez az egész megnyerhetetlen, hogy az átok sokkal erősebb, mint ők, hogy azt tesz velük, amit akar, s hogy ők csak vergődnek a pofonjai alatt. Azzal már foglalkozni sem tudott, hogy kiderítse, vajon honnan jött Zevranra a roham az ő szavai nélkül.

Elege volt, végleg elege. Az átok csak jött, amikor akart, és egyetlen mozdulattal tépte ki a siker apró csíráját.

Dina dühös, reményvesztett könnyeket hullatott egy jó ideig, és fel sem állt a földről. Nem is akart, számára itt véget ért a történet, nem tudott tovább küzdeni, nem ment.

Zevran kisvártatva visszatért, de még csak rá sem nézett Dinára, pakolni kezdett. A nő kisírt szemmel figyelte. Meg sem merte kérdezni, miért pakol. Aztán mégis...

– Elmész...?

Zevran egy ideig nem szólt, csak a keze mozgott. Aztán próbált a nőre mosolyogni, kevés sikerrel. Dina várta tőle, hogy mondjon neki valamit, hogy adjon valami kapaszkodót, mi fog most történni, készüljön a legrosszabbra, Zevran itt fogja hagyni, vagy...? De a férfi nem mondott semmit, az ég világon semmit. Mindössze beletuszkolta a takarót a hátizsákba, és egy hirtelen húzással megfeszítette rajt a szíjat.

Dina még abban sem volt biztos, hogy mondania érdemes bármit is. Hogy nem ront-e vele a helyzeten. Zevran talán holnap kora reggel felkel mellőle, és anélkül hagyja itt, hogy elbúcsúzna. Ő pedig végleg elveszti a férjét, ha találkoznak is utána, minek...? Hisz tán ha ki is békülnének valami csoda folytán, és Zevran újra szerelmet vall, Dina ugyanígy fog válaszolni, és minden kezdődik elölről. És egy nap a kapcsolatuk már nem fogja elbírni ezt az őrlődést, egy nap majd végleg szétmennek, Zevran pedig azon lesz, hogy kiűzze a fejéből, a szívéből Dinát, a nőt, akiről azt tartja majd, hogy úgysem szerette őt soha...

– Nem igazságos, annyira nem igazságos! – Ült még mindig a tűz mellett roskatagon, s a tenyerébe temette az arcát.

Ekkor, különös hirtelenséggel Zevran mozdulatai abbamaradtak, az avar zörgése váratlanul megszűnt a talpa alatt. Dina felemelte a fejét. Zevran pár lépésnyire állt tőle, de nem őt nézte, tekintete felfele, valahova a háta mögé fókuszált, s az arcáról a nő rögtön tudta, hogy most még kettejük vitájánál is nagyobb baj érkezik.

– Mi történt?

– Dina. Ne. Mozdulj.

A légkör rögtön megváltozott körülöttük. Dinának hirtelen az az érzete támadt, hogy most jobb, ha félreteszi minden fájdalmát, és figyel, mert...

Zevran egyáltalán nem mozdult, még a kisujja, a szeme sem. Dina mögé meredt egyetlen pontra. Az ajkáról halk lassúsággal gördültek ki a szavak. – Egy lidérc.

Ha eddig Dina a fájdalomtól és a dühtől nem remegett volna eléggé, akkor ez a mondat tényleg arra késztette. Szaggatott lélegzetvétellel, észrevehetetlen lassúsággal fordult, periférikus látásába már beért a sötét, lélekszerű alak, neki pedig erőt kellett vennie magán, hogy ne sikoltson egy hatalmasat.

A tűz mellett nem sokkal egy fa állt, a lidérc annak a koronájában tanyázott. Szellemszerű, fekete alak volt, hosszú, tépett ruhában, teste félig átlebegett az ágakon, félig belekapaszkodott. Hangot nem adott ki magából, úgy hírlett, a fajtájuk süket. A lidércek a negatív érzelmeket érezték meg, és gyűltek rá, mint ragadozó a vérszagra, és ha ez igaz volt, akkor most itt Dina és Zevran között volt elég fájdalom düh, csalódottság és szomorúság, ami idecsalja.

Aprókat, lebegve mozgott a fák közt, fejét fekete csuklya fedte, arca nem volt, csak mély sötétség örvénylett a helyében. Feje mégis fordult, mintha keresne valamit. Állítólag nem láttak, mindössze a mozgást érzékelték. A szóbeszéd szerint elhunytak lelkeiből keletkeztek, azokéból, akik reményt vesztetten haltak meg. Létüket úgy tartották fenn, hogy más emberszerzetekbe szálltak az orrukon, szájukon keresztül, és kiölték belőlük az életerőt, vagy talán még azt a szerzetet is lidérccé változtatták.

Dina szemében rémület csillogott, amikor lassan feltekintett a fára. Aztán ugyanolyan kimérten vissza Zevranra.

A férfi vállán még ott lógott a hátizsák, ő is egy hosszasan eltartó mozdulattal arrébb lépett, és lehajolt az egyik szablyáért. Míg vontatott felegyenesedése tartott, a lidérc leszállt közéjük, átrepült köztük, s közben fejét ide-oda forgatva kutatott...

Dinában szó szerint megfagyott a vér, ahogy a fekete szellemszerű alak elrepült körülötte, csavarodva, mint egy kígyó. Tapintása nem volt ugyan, de látta ahogy a lény teste elnyúlik, és különös, erősen dohos, penészes szagot érzett.

A tekintete Zevranéba vándorolt, aki egy ideje már szuggerálva nézte.

– Gondolj. Valami szépre. Gondolj valakire, akit... szeretsz. Gondolj a férjedre.

Dinában szinte felszakadt a fájdalom, mert Zevran, csak hogy biztonságban tudja, mintha átadta volna őt ezzel egy másik férfinek, egy férfinek, aki nem is létezett...

A lidérc mozgása felélénkült, amint megneszelte Dina fájdalmát, közel repült hozzá, keringett körülötte, a nő meg csak lehunyta a szemét, és elhessegette a gondolatot a fejéből, helyette egy gyermekkori, kedves játékra gondolt...

Zevran, hogy magához hívja a lényt, hogy elterelje a lény figyelmét Dináról... nos, ő tudta, mire kell gondolnia. Csak nézte a vele szemben álló nőt fájdalmas arccal. Ő azonban látta ezt, és képtelen volt nem meghatódni, és nem félteni Zevrant, üzent volna neki, hogy ne tegye, de csak egy ujjnyi fejrázást tudott küldeni.

A lidérc most már mindkettejük fájdalmát érezte, ott keringett körülöttük sebesen, tán csak elkellett döntenie, melyiküket eméssze fel először.

Zevran kinyújtott karja most ért oda Dinához. – Fogd meg. A kezem. És amikor szólok. Fussunk.

Dina a szemével bólintott. Az életük forgott kockán, most nem engedhették meg maguknak az érzelmi kitöréseket. Bár Zevran férfiúi sértettségében otthagyhatta volna Dinát, de akkor nem szerette volna. Dina viszont látta a szemében, hogy most itt van, és még egyszer, így utoljára megmenti őt.

– Most! – Zevran felordított, ő pedig ész nélkül futott vele a sátor mellett, be az erdőbe, egyik kezével Zevranét szorította, másikkal szoknyáját fogta fel, lihegve rohant, lábát kapkodta az eléjük kerülő fatörzsek, leszakadt ágdarabok felett, az avar felszállt körülöttük.

A lidérc nyomban észlelte a mozgást, és bár repült, nem volt gyorsabb mint egy emberszerzet futva. Az ágak feltartották őt is: némelyiket kikerülte, pár lombkoronán egyszerűen csak átrepült, ám ekkor szellemtestét szétválasztották az ágak, s időbe telt, míg mint egy felhő az égen összeforr újból.

– Gyerünk, itt a sűrűben elveszthetjük! – kiáltott Zevran, a lidérc leereszkedett a fák törzsének szintjére, ám vak lévén azokban is meg-megakadt, és mikor az ágak beleszakítottak a testébe, a lény fel-felvisított, földöntúli borzongató hangján. Ahogy haladt, olyan volt, mint egy folytonosan sikító elveszett lélek, hisz talán az is volt.

Egy idő után a hangja már messzebbről szólt, majd elmaradt. Zevran megállt, zihálva járatta tekintetét az erdő minden pontján.

– Hová lett...?

Zevran mellett a feltartott szablya éle jelent meg, a férfi előrébb lépett.

– Kétlem, hogy ennyivel feladta volna...

Rücskös, mozdulatlan törzsek álltak előttük közel és távol, az őszi levelek közt szürkén világlott át némi napfény. Szellő kélt, megmozgatta körülöttük az avart, majd leengedte a fáradt leveleket.

– Eltűnt...?

– Próbálj meg ne félni, Dina – súgta Zevran. – Ez érzi a félelmünket, érez bennünk minden rosszat...

Dina megszorította Zevran kezét.

– Veled nem félek – szólt halkan.

Zevran csak egyetlen pillanatra tekintett rá, az arcán mégis tapintható volt a fájdalom.

Ekkor hirtelen a lidérc éles sikoltása jajdult fel, közvetlen közelről, vészt jelezve, a lény egyenesen feléjük suhant az ágak közt, Zevrant vette célba, Dina maga felé húzta a férfi kezét, ezzel talán őt is, Zevran pedig lendítette a szablyát, fel a levegőbe... Ám akkor a lidérc már átsuhant felettük, Dina csak a fekete árnyat látta közvetlen maga előtt, aztán érezte a dohos szagot, erősen, annyira erősen, mint még soha, hányingere lett, a lény maga szürke füst alakban hatolt az orrlyukába, nem kapott levegőt, nyitotta a száját, a tömény penészszag a nyelvére tapadt, Dina pedig még csak sikítani sem tudott...

Zevran messzire lökte tőle Dinát, majd a szürkeségbe sújtott, a szablya kettévágta a lény, aztán újra és újra, s ahhoz, hogy össze tudjon forrni, annak vissza kellett húzódnia Dina szájából és orrából. Zevran egy pillanatra sem állt meg, vágta, kaszabolta a megölhetetlen lelket minden lehetséges irányból, s az visított minden alkalommal, amikor egy része leszakadt.

Dina egy közeli fának esett, megkapaszkodott a törzsében, Zevran pedig újból és újból suhintott, végül már célzás nélkül, mígnem a lény olyan szinten feldarabolódott, hogy Zevrannak és Dinának ideje lett arra, hogy ismét egymás felé lendüljenek, megragadják egymás kezét, és rohanjanak tovább.

Nem nézték az sem, merre tartanak, egy volt a lényeg, be az erdőbe, minél ágasbogasabb részbe, futottak az életükért. Talán egy fertály órája is szaladtak már, amikor végül ellassítottak. Mindkettőjük tekintete a fák közti messzeséget pásztázta.

– Elhagytuk? Talán elhagytuk.

Egyikük sem tudott biztos választ adni, még hosszasan keresgélték szemükkel a felbukkanó árnyat, ám közben a nap lemenni látszott, az erdő sűrűjére lassan félhomály ereszkedett.

– Nem tudnánk visszaérni a táborhelyre – tervezgetett Zevran. – Talán jobb ötlet, ha itt maradunk.

Dina serényen bólogatott. Nem volt kedve még egyszer összefutni a lidérccel, még a nyelvén érezte a penészes ízt, elfordult, eltakarta az arcát Zevran elől, és undorodva köpködött az avarra.

– Jól vagy? Nem lett semmi bajod?

Dina megtörölte a száját, arcát, aztán felegyenesedett. – Nem. Remélem nem.

Egyedül voltak a sötétedő erdő közepén. Tudták mindketten, ha most szétválnak az útjaik, végük, össze kellett tartaniuk.

– Itt kell éjszakáznunk – jelentette ki Zevran, ledobta a hátáról a hátizsákot, melyben szerencsére ott lapult a takaró. Leült egy kidőlt fatörzsre, a hátára terítette a plédet, és felemelve Dinát várta maga mellé. Ő odakuporodott, nekidőlt a férfinek, bár ahogy felnézett rá, látta, hogy Zevran fájón elkapja tőle a tekintetét.

– Ne gondolj most semmi rosszra – bújt az oldalához.

Választ nem kapott.

Lassan elcsendesedtek, az éj rájuk köszöntött bagolyhuhogással, teljes vaksötétséggel és hideggel. Dina azt gondolta, ha a lidérc most rájuk találna, még csak nem is látnák. Mindössze Zevrant érezte maga mellett, a férfi teste volt az egyetlen, ami melegséget adott.

Egy idő után lekókadt a feje, újra fel-felkapta, már félálomban volt... még hallotta, hogy Zevran mond neki valamit, de már nem tudott rá figyelni, a teste elernyedt, ő pedig megadta magát a kimerültségnek.