Az volt a hatvanadik napja annak, hogy nem látta Zevrant.

Dina csendben kuporgott a heverőn. Közelről nézte a falat, melynek élén egy helyen lepattant a vakolat. Megérintette a szürkéllő lyukat, a por az ujja hegyére folyt.

Háta mögött a fogadó zaja hömpölygött.

A csöppnyi ficakba, ahol ezelőtt talán takarítószereket tárolhattak, még a vendéglős vitette be ezt a fekvőalkalmatosságot, nem másért, csak hogy a dolgozók le tudjanak pihenni egy-egy percre.

A tulajdonos, egyszerű ember, nem volt senkivel szívtelen, mégis Dina azt gondolta, ha nem kaphatná meg ezt az egykor-egykor kijáró pihenőidőt, bizonyára belerokkant volna már az itteni munkába. A fogadó kora reggel nyitott, kiszolgálta a reggelizőket, ebédkor megint csak rengeteg vendég, majd egész délutánon át hajnalig munka. Az, hogy a tulaj néha beküldte őket egy rövid időre ebbe a csendes kis lyukba, igazából csak azt szolgálta, hogy ne menjenek teljesen tönkre. Bár Dina ezzel együtt is úgy érezte, afelé halad.

Hatvan nap. Az mindjárt két hónap.

Nem tudta, mikor lesz vége. Vége lesz-e egyáltalán? Vagy csak az életével?

A kocsmáros ekkor intett neki, ő pedig felállt, és ismét munkába fogott. Nem tett mást aznap sem, csak amit máskor, hátul a konyhában segített, követ súrolt, vagy az italokat hordta ki.

Azért választotta ezt a helyet, mert tudta, hogy Zevran ilyesféle fogadókban szokott megfordulni, és Dina reménykedett, véletlenül talán egyszer ide is betéved. Az elején még minden egyes ajtónyitásra felfigyelt, talán ő érkezik...

Aztán már...

Akkor is nyílt az ajtó, Dinának nem jutott ideje arra sem, hogy emelje a fejét a pár belépő vendég irányába, korsókat cipelt éppen az egyik asztalhoz. Amikor ideérkezett még egyesével lerakta minden vendég elé a maga korsóját, de aztán rájött, hogy akkor előre kell hajolnia, és nem egyszer megtörtént vele, hogy vagy a ruhája dekoltázsába néztek bele, vagy a fenekére csaptak. Hát megtanulta, hogy egyszerűen csak leteszi a korsókat az asztal közepére, és anélkül, hogy bárkire ránézne, hogy bárki szavát meghallaná, elmegy.

Volt, hogy panasz érkezett rá, ez az elf lány nem túl nyitott a vendégekkel szemben, volt, aki egyenesen azt kifogásolta, hogy nem elég ajánlkozó. Egyszer kérdezték tőle, miért hord ilyen hosszú szoknyát, miért nem egy kissé inkább rövidebbet? De Dina a saját, otthonról hozott ruháit viselte mindig, libbenő, harang alakú, világos ruhát, és egy egyszerű felsőt karcsú derekánál betűrve. Ennyit, és nem többet.

Letette most is az asztalra a korsókat, majd elfordult...

Zevran!

Pár férfi körében ült egy másik asztalnál, éppen vele szemben, Dina nem ismerte őket.

Mozdulatlanul, tátott szájjal, kerek szemmel, pihegve nézte a férjét, akit akkor immár majdnem két hónapja nem látott, és egészen addig nem tudta, látja-e még valaha. Tudta, hogy feltűnő, amit csinál, de nem bánta. Hiszen azt is tudta, hogy egy olyan férfinek, mint a férje, nem okozott nehézséget észrevenni egy szép nő tekintetét.

Hm. A csinos felszolgáló hölgy engem sasol. Méghozzá tök leplezetlenül.

Zevran arcán éppen csak egy rövid ideig tanyázott a meglepetés, az is csak talán Dina oly egyértelmű jelei miatt, aztán hetykén elmosolyodott, és egy elismerő tekintettel végigmérte a még mindig őt bámuló nőt.

Dinát nem érdekelte a férfi méregető tekintete, ő egyenesen a szemébe nézett, és kedvesen, halkan nevetett rá.

Végre itt vagy.

De ekkor valaki hirtelen rásuhintott a fenekére, a pillanat összetört, és Dina sértődötten perdült hátra.

– Mondtam már, hogy nem tűröm el a fogdosást! – rivallt rájuk mutatóujját tartva nekik, mire ők csak nevettek.

– Lehet, hogy mondtad, de már elfelejtettük, hehehe! – Ilyesmi volt a válasz, meg egy kitörő röhögés. Dina, vesztesen-haragosan elfordult tőlük, és ismét Zevranra pillantott.

Ő egyik szemöldökét felvonva a lány háta mögé lesett, majd vissza rá, mintha azt kérdezné, van-e szüksége segítségre.

De Dina nem válaszolt semmilyen gesztussal, helyette elindult egyenesen felé, dereka előtt összefogta, tördelte az ujjait.

– Uram... hozhatok önnek valamit? És az asztaltársaságának?

A mellette ülők, akikkel Zevran valóban csak a tömeg miatt kényszerült egy asztalhoz, rendeltek, Dina meg kapkodta a fejét, ki mit kért, főleg mert... főleg mert igazából a tekintete folyton visszatáncolt Zevranéba, és csak rá-rámosolygott. A férfi hátradőlve, kajánul figyelte, mozdulatlanul.

– És neked, uram? Mit hozhatok?

– Mit ajánlsz?

Két hónap után újra hallotta a hangját. A szíve megdobbant a délies, dall hangzókra, és a jellemző hanghordozásra.

– Neked... egy kis vörösbort, uram.

A tekintetük szinte összeragadt. Dina szélesen mosolygott, Zevran pedig egy enyhe hunyorgással biccentett a válaszra.

– Legyen akkor vörösbor.

Dina bólintott, és elsietett onnan. Még a söntésbe sem ért, már lelassított, mindkét kezét nevető ajka elé tartotta, majd megállt, és lehunyta a szemét. Végre. Nem érdekelte, hogy mennyire egyértelmű mennyire végtelenül átlátszó lehet mások szemében, akit talán azt gondolják, most szemelte ki magának a férfit. Nem engedhette meg magának a totojázást, Zevran végre itt volt, és neki egyértelműen fel kellett keltenie a figyelmét.

Korsókkal a kezében lépett vissza az asztalhoz, letette őket középre, Zevran vörösboros poharát tolta egyedül a férfi elé, miközben végig a szemébe nézett.

– Uram... Remek szobáink vannak. Foglaltál nálunk szállást ma éjszakára?

Zevran kényelmesen hátradőlt, egyik karját megtámasztotta a széktámlán, bokáját másik lába térdén, és küldött egy igen megnyerő mosolyt Dinának, mielőtt belekortyolt a borba. – Még nem. De szerintem fogok.

Dina elpirult. Valahol örült annak, hogy még mindig el tudott pirulni a férje szavától. Így volt ez végig a házasságuk alatt, Dina odavolt Zevranért, szerette minden mozdulatát, minden közeledését. Visszaemlékezett arra a pillanatra, amikor otthon, a kis lakban Zevran az asztalnál ült egy pergamen felett, ő odalépett mellé... szót váltottak, kevésbé fontosakat... s Zevran, mintha észre sem venné, mit tesz, míg körmölt, átkarolta Dina egyik lábát, és az ujja csendesen simította végig a combja belsejét. Dina élvezte, hogy nem kell tettetnie magát, élvezte, hogy kiülhet az arcára, mennyire felvillanyozza már ez az egyetlen mozdulat is. Akkor a szoknyája sem volt hosszú mint most, Zevran előtt, kettejük otthonában bátran vett fel olyan ruhadarabokat, melyekben mások előtt sosem mutatkozott volna. Miután Zevran befejezte a sort, elárulta magát pajzán mosolyával, éles szögben nézett fel feleségére, míg ott csillogott a szemében a vágy. Dina válaszul magához húzta, Zevran pedig az ágyhoz hátrált vele.

Zevran, bár talán a világ nem hitte volna róla, de igenis jó férjnek bizonyult. Dina, házasságuk rövid ideje alatt egyszerűen csak érezte, hogy a férje szereti őt. És amikor az idillt meg is törte valami, egy-egy kisebb vita vagy félreértés, és Zevran duzzogva csapta be maga után az ajtót, Dina meg a könnyeit törölgette, akkor is... amikor Zevran visszaérkezett egy kis virágot hozott magával. Nem szólt ugyan semmit, csak letette Dina mellé az ágyra, aztán csendben elfordult. S egy idő után Dina egyszerűen csak odalépett hozzá, és megfogta a kezét, hogy maga felé fordítsa.

S most végre újra látta, azután, hogy...

De erre most nem gondolt.

Benne hagyta a tekintetét Zevranéban, majd bólintott egyet, és ellépett az asztaltól.

Valaki meglapogatta Zevran felkarját. – Na, látom neked már van elfoglaltságod ma éjszakára, hehe!

Ő megrázta a fejét. – Kicsit különös a nő, nem?

– Az volna?

Egy másik szólt közbe. – Mert ennyire levetted a lábáról, első látásra!

Nevettek. Zevran csendben, halványuló mosollyal nézte az elhaladó nőt, és nem felejtette el, hogy az imént ugyanez a szolgálólány, aki neki olyan egyértelmű jeleket küldd, az imént még haragosan ráripakodott a fogdosó kezekre.

Dina visszapillantott rá, ahogy tette azt sokszor, nagyon sokszor az este folyamán. De többet már nem beszéltek. Zevran mulatozott hirtelen támadt, addig ismeretlen asztaltársaságával, Dina pedig felszolgált. Minden úgy történt, ahogy bármelyik másik napon történt volna.

Amikor az este késő éjszakába fordult, a fogadó zajai is elnyugodni látszottak. Már csak pár vendég iszogatott csendesen a sarokban, s egy csontrészeg alak aludt a bárpulton. A kocsmáros felébresztette, kitessékelte, mire a sarki asztal is vette alapot, és elhagyták ők is a helyiséget. A vendégtér teljesen kiürült, a fogadós még elmosogattatta az utolsó kupákat, Dina felmosott az asztalok közt.

Fáradt volt. Fáradt volt, ahogy minden másik napon, mégis, most a szíve visszafoghatatlanul vert. A bejárós lányok elköszöntek, a fogadós és a felesége is becsukta maguk mögött a családi részlegbe vezető ajtót. Dina sóhajtott, már csak egyetlen gyertyaláng égett a pulton, a fogadós az orrára kötötte, hogy oltsa el azt is, miután kiborítja a felmosóvizet. Dina bólintott ugyan neki, de amint egyedül maradt, nem folytatta tovább a munkát. Leült a kis félreeső részen az ócska heverőre, háta meggörnyedt, és egész arcát a tenyerébe temette.

Tudta, nem adhatja át magának a félelemnek se az önsajnálatnak. Nagy levegőt vett, újra és újra, miközben azt ismételgette magában, Most magabiztosnak kell lenned, most nem hátrálhatsz meg, most nem ijedhetsz meg. De nem tudta, sikerült-e felkeltenie a férfi érdeklődését annyira, hogy...

Ostobaság, nem sikerült! Túl gyáva volt, túl kevés jelet adott, máskülönben Zevran odament volna hozzá, lépett volna felé!

– Khm-khm!

Felkapta a fejét az ismerős hangra.

Zevran az ajtóban állt, a falat támasztotta. Karját összefonta mellkasa előtt, bokáját keresztbe vetette, és Dinát nézte már egy ideje.

Dina felpattant, és mosolyogva közelebb lépett hozzá.

– Tudok neked segíteni valamit, uram? Miért vagy itt lenn? – Igazából nem tudta, miért kérdezi ezt.

Talán Zevran sem, mert nem erre válaszolt. – Ez a fekvőhelyed? – biccentett állával Dina mögé.

– Nem – rázta meg a fejét. Aztán... nem tudott mondani semmit. Nem, mert legszívesebben a nyakába ugrott volna férjének, de azt nem tehette. Mégis, a gondolatait kikapcsolta a vágy, lassan, reszketve lépdelt oda elé. Nem állt meg, intim közelségbe ért, tenyere a férfi mellkasához tapadt, majd belekapaszkodott a vállába, Dina lábujjhegyre állt, és átkarolta Zevrant, ujjai átsiklottak a tarkóján, és beletúrtak a hajába.

Zevran jóleső morranást hallatott. – Te aztán nem húzod az időt, kislány.

Dina már várta a csókokat, az ölelést, Zevran át is fogta a derekát, de enyhén még eltolta magától.

– Mindenkivel ilyen kacér vagy? – kérdezte közelről a szemébe nézve.

Dina nem tudott mit mondani. Egy ideig csak nézett vissza rá, fojtott lélegzettel, aztán úgy döntött, válasz helyett inkább közeledik, de Zevran megérintette az állát, és követelte, hogy rá nézzen,

– Hm? – A férfi hangja kedves volt ugyan, de egyben láthatóan nem engedte ki a kezéből az irányítást, a legkevésbé sem. Dina rájött, hogy Zevran most még az, akit azok a lányok láthattak maguk előtt, akikkel Zevran még házassága előtt rendszeresen találkozott. Még nem a férje, még nem az a férfi, aki megbízik benne. – Válaszolsz nekem, kedves? Mindenkivel ilyen kacér vagy?

– M-miért... miért fontos ez?

– Hm, érdekes. Remeg a hangod, gyönyörűm.

Mindig is átlátott rajta. Most sem volt ez másképp. Már a perubiai szobában is látta, tudta már akkor is, hogy nem kurtizán, és Dina most sem tudta eladni magát annak. Zevran előtt nem. Csak előállt valamivel, amiről úgy gondolta, az igazi kurtizánok kérdezni szokták.

– Tetszem neked? – Még mosolyogni is próbált mellé, egy mű, magára erőltetett mosollyal.

De a mosoly Zevrannak fel sem tűnt, ő inkább tüzetesen végignézett az ölelésében pihegő nőn, átsimított a karján, a derekán, egyik tenyere levándorolt a fenekére, és enyhén rászorított. – Viccelsz, drága?

Dina hozzásimult. – Akkor gyere, és töltsd velem az éjszakát – súgta neki.

– Miért engem választottál? Ismerjük egymást?

Dina nem felelt neki, és a tekintetét is kerülte. Eltávolodott tőle, gyengéden megfogta az egyik kezét, és elindult vele a folyosón. A felmosórongy a földön, a gyertya a fogadótérben égve maradt, Dinát az sem érdekelte, ha leég az egész ház, és ők ketten bennégnek. Talán azt kívánta, jobb is lett volna, ha ez az egész így ér véget.

De most nem gondolt semmi rosszra, most csak húzta maga után Zevrant, és a férfi követte. Dina lelassított a földszinti folyosó végén, a saját szobájánál, szoknyája zsebéből előhalászta a kulcsot, sietősen nyitotta az ajtót, belibbent, és még sietősebben zárta, miután a férfi odabenn volt. Aztán hozzásimult, és kérdés nélkül csókolni kezdte, Zevran pedig abban a pillanatban átvette az irányítást, magához vonta a nőt, és szorosan tartotta. Csókjaik közt levegőért kapkodva Dina a csendes, egyszerű szoba magányában az ágyhoz húzta Zevrant, leült, Zevran gallérjába markolt...

– Ismerjük egymást, ugye? – kérdezte még egyszer a férfi, míg az ágyra mászott, fölé.

Dina nem válaszolt, nem szavakkal. Kihúzta Zevran ingjét a nadrágból, és gombolni kezdte sietősen, remegő kézzel. A férfi nem teketóriázott gombokkal, egyszerűen csak kibújt az ingből, félrehajította, felhúzta a lány ruháját, a lába közé ült, Dina pedig szintén egyetlen mozdulattal rántotta le magáról a ruhát, és már csupasz lábával átkarolta Zevrant, akin a nadrág sem maradt túl sok ideig.

Dina mosolygott. Halk sóhajtásai közt a mosoly le nem tűnt az arcáról, lehunyta a szemét, és élvezte, hogy Zevran végre ott van vele. Nem érdekelte semmi, az sem, ha a szomszédos szobából meghallják őket, bátran kieresztette hangját, és együtt mozdult Zevrannal, készségesen felvéve a férfi ritmusát.

– Te vagy az...? Te vagy, ugye?

Figyelmen kívül hagyta a kérdést, csak szorította magához Zevrant egészen addig, míg a férfi lihegve le nem fordult róla. Dina, kielégült, széles mosollyal odabújt hozzá, úgy, ahogy mindig is szokott, és Zevran átkarolta őt, ahogy mindig szokta. Lehunyt szemmel várták, míg lélegzetük lecsillapodik, bár Dina már nem akart többet ettől a mai naptól. Számára gyönyörű vége volt szavak nélkül is.