Orgaladhad napja

A nap égetően sütött Perubia városa felett.

A Thedmulm-Orheki Törpeföld határának közelsége és Euthoria mint főváros gazdaggá, műveltté és kedvelté tette a nyugati országrészt. Ezzel szemben a dél-keleti Perubia kieső peremkerületnek számított. Kikötőváros volt, Euthoriánál sokkalta forróbb éghajlattal, külön kultúrával és szokásrendszerrel. A tündék itt elfnek hívták magukat mindenféle pejoratív felhang nélkül, talán azért, mert a kikötőbe érkező megannyi fajtájú nép is így emlegette őket. A hőmérséklet emelkedésével pedig mintha az erkölcs is romlásnak indult volna: a nyüzsgő tereken ejtett vállú ruhákban illették magukat a cédák, a félreeső sarkokban pedig mocskos üzletek kötődtek a bizalmatlanságtól ráncolt orrú banditák között.

Az elf lány, akinek világos haja majdnem a derekáig ért, az ágy sarkában gubbasztott felhúzott térddel, és átkarolta a lábát. A szoba, melyben az utóbbi időben lakni kényszerült, közel sem volt világosnak mondható, egyetlen, apró ablaka alig engedett be némi fényt. A lány mozdulatlanul, csendes borzongással meredt a fal felázástól hullámos tapétájára, amelyen kideríthetetlen eredetű sárga folt éktelenkedett. Mióta ideérkezett, rá-rápillantott erre a foltra, agya fel-feltette neki a kérdést, hogy kerülhetett oda, bár sejtette, jobb, ha ezt inkább nem akarja megtudni.

Egy magas, vörös loboncú örömlány libbent be a szobába a nyitott ajtón keresztül, csípőjét félretolva megállt a tükör előtt, és fésülködni kezdett. Páran elhaladtak az ajtó előtt, egy másik nő meztelen felsőtesttel átverekedte magát a zsúfolt szobán az ágy és a tükör között a szekrényig. A vörös hajú nő fintorogva nézte, míg az rázkódó, fedetlen kebleivel ki nem slisszolt ismét a szobából.

Az ágyon ülő lány csendben követte a jelenetet, látta a vörös hajú nő szemében az irigységet, és a félmeztelen lány pőreségétől is valamiféleképpen ódzkodott. Ahonnan ő jött, ott nem mutogatták magukat a nők, még egymás előtt sem. – Milyen nap van ma? – kérdezte bele a levegőbe.

– Orgaladhad – jött a válasz a vörös hajú nőtől, aki feje tetején lófarokba fogta a haját, majd lejjebb húzta ruhája dekoltázsának ívét. – Na, jól nézek ki?

– Persze, tökéletesen – válaszolt neki az ágyon ülő anélkül, hogy rápillantott volna. A vörös hajú sem nézett őrá, még egy ideig illegetett-billegetett, majd sarkon fordult, és elhagyta a szobát.

A sarokban a lány felsóhajtott, és a tenyerébe temette az arcát. Tudta, neki is hasonlóképpen készülődnie kellene éppen, mégsem bírt belekezdeni.

Hirtelen felállt, és a központi folyosóról nyíló, bőrbevonatú ajtó felé közeledett. Mielőtt a keze a kilincshez ért volna, megállt. Nagy levegőt vett, kopogott, majd résnyire tolta az ajtót, és bekukucskált.

– Harod, beszélhetnénk?

A Harod nevű különös teremtmény sötét, feketébe hajló haját rövidre vágva hordta, vastag szemöldöke, hatalmas barna szeme egészen elütött attól, amit egy elftől várnánk. Szemlátomást felmenői között megannyi faj szerepelt, ember, elf és törpe is biztosan. Egy díszes, oroszlánmancs-lábú mahagóni íróasztalnál ült, és pergamenek felett egy köteg pénzt számolt. A közelében két tagbaszakadt, barna mellényes ember strázsált, mindketten kisterpeszben, hátracsapott karral.

A félvér felállt, alacsony termetű, zömökebb alkata láthatóvá vált. Mesterkélt mosollyal közelített. – Mi az, Dina, gyönyörűm?

Dina vele ellentétben egyértelműen tisztavérű elf volt, világos, egyenes hajjal, alacsony, filigrán alkattal, és kedves, ám épp igencsak szomorkás arccal.

– Harod, nem érzem jól magam. Szeretnék a szobámban maradni ma délután. – Ahogy kimondta, szinte érezte magán a férfi megrovó tekintetét. Nem nézett fel, de hallotta, ahogy megállt előtte.

– Szegénykém. – A sajnálkozó hang a színészek fennkölt recitálására emlékeztette. – Azt hiszem, komolyan aggódhatok az egészséged miatt, hiszen múltkor is ugyanilyen rosszul voltál. Munkaidőben.

A lány a földre bámult, de a férfi hirtelen megmarkolta az állát, és felemelte. Kezének durva érintése szöges ellentétben állt gyengédnek beállított szavaival. Dina nyelt egyet.

– Tudod, hogy a lányoknak ez nem tetszene. Senki nem szereti mások terhét cipelni – bólogatott komolyan a férfi. – És az igazság az, hogy nekem sem nagyon tetszik. Már egy hete itt vagy nálunk, megvolt az első kuncsaftod. Itt az ideje, hogy úgymond elkezdj felzárkózni a többiekhez. Nem nagyon szeretném már látni tőled ezt a lapos pofikát, kívánatosnak és üdének kellene látszanod, érted, drágám? – Megpöckölte a lány orcáját mindkét oldalon. Ő nem szólt semmit.

Persze Harod. Nem tudod, hogy az az első kuncsaft, egy valahonnét idevetődött ember, annyira részeg volt, hogy végigaludta az éjszakát, én pedig idő előtt megszöktem tőle. De meddig mehet ez így tovább? Belegondolt abba, hogy bárki vadidegen hozzáérhet, és...

– Ne grimaszolj itt nekem! – emelte a hangját a férfi. – Kivételes helyen vagy, egy kivételesen jó bordélyházban. Talán te nem így gondolod? Ez a kivételes csapat pedig számít rád. Mi több, én is számítok rád, édeske.

Ideje sem volt arra, hogy bárhogy is védekezzen, csóknak éppenséggel nem lehetett nevezni, Harod hirtelen lehajolt a nyakához, és a bőréhez nyomta kiszáradt nyelvét. Dina megpróbálta palástolni, milyen mély undor fogta el, és igyekezett nem túl visszautasítóan, de mégiscsak elhúzódni tőle. Elnyelte a félelem okozta hangot, és szégyennel kevert rettegéssel nézett vissza Harodra.

– Kérlek.

– Azt megengedhetem, hogy sötétedésig benn maradj, nem kell kiállnod az utcára. Utána viszont felkészülsz, és te is elmész szépen az ivóba. Ma este kalandorok érkeznek, a fogadós pedig felbérelt titeket, ahogy ez ilyenkor szokás. Ki lesztek osztva, édesem. És te a legjobb formádat fogod mutatni annak, akit kapsz. Értve vagyunk?

Szótlan maradt. A hír lesújtotta.

Ez alatt a pár nap alatt, míg megtapasztalta, milyen érzés a bordély előtt dekkolni azzal az elvárással, hogy pajzánkodva kellesse magát az arra vetődő férfiaknak, Dina valahogy arra is ráérzett, hogy küldjön olyan pillantásokat feléjük, amely egyáltalán nem teszi őt utcanőként kívánatossá. Legtöbbször leszegte a fejét, vagy úgy tett, mintha nem venné észre az őt leső tekinteteket.

Az ivóba rendelve azonban csapdában volt.

Csendben bólintott. Ki kell találnom valamit.

– Most pedig menj a szobádba, és maradj ott. Nem akarlak délután a folyosón látni, nagyképűen vagdalkozva a többiek előtt, csak mert kaptál egy kis engedményt!

– Azt különben sem tenném.

Harod csendre intette.

Dina elfordult tőle, de a férfi harsány szava... – Elfelejtettél valamit.

– Hogyan?

– Hálásnak kellene lenned. És ki is kellene mutatnod, hogy az vagy.

Dina jobbnak látta, ha kiejt a száján egy gyors és halk köszönömöt, mielőtt Harod a köszönetnyilvánítás más módját kéri, aztán sietősen behúzta maga mögött az ajtót. 

Íme az első fejezet :D Ha tetszett, nyomjatok egy csillagot, és kommenteljetek ;)