🌸Changbin🌸

- Min mosolyogsz ennyire, fiam? - kérdezte apa a vacsoránál, kizökkentve ezzel gondolataimból.
- Semmin - vontam meg a vállam - Csak eszembe jutott Jisung egyik hülye beszólása - füllentettem.
Hogy mi volt a mosolyom igazi oka? A szomszédban lakó szeplős ausztrál, bár gondolom ez elég nyilvánvaló. Apának mégsem mondhattam el, mert páros lábbal rúgott volna ki a házból és nem akartam elrontani a kedvem azzal, hogy veszekedésbe elegyedek vele.
Végülis elhitte, szóval édes mindegy.

Viszont anya más tészta volt. Ő este bejött a szobámba, mire letettem a telefonom, amin éppen a közösségi oldalakat nézegettem. Leült mellém és rám mosolygott.
- Szóval.
- Szóval?
- Nem Jisung egyik hülye vicce volt, igaz? Ha az eszedbe jut, tekeredsz a nevetéstől. Ez más fajta mosoly volt. Ki járt a fejedben?
- Az titok - vigyorogtam - De ez a valaki végre megnyílt nekem és ez boldoggá tesz, mert úgy érzem, ezzel megengedte, hogy egy nagy lépést tegyek felé.
- Van egy erős sejtésem, hogy kiről van szó.
- Na kiről? - kérdeztem kíváncsian, de ő csak felnevetett.
- Az titok - pöckölte meg az orrom.
- Ne már, anya.
Anya nevetve felállt, de még felém fordult, mielőtt tett volna akár egy lépést is.
- Changbin. Ugye tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz? - kérdezte immár teljesen komolyan.
- Tudom. De mi lesz, ha apa megtudja?
- Majd megoldjuk, ne aggódj. Bármi is lesz, én téged választalak. Mindig, mert a fiam vagy és úgy szeretlek, ahogy vagy. És jobban bárki másnál.
- Én is szeretlek, anya.
Nyomott egy puszit a fejem búbjára, majd elindult az ajtó felé, de újra visszafordult.
- Menj, feküdj le, mert ha reggel elalszol, nem mehetsz a titkoddal iskolába.
- Oké - vágtam rá automatikusan, majd értelmet nyert, mit is mondott valójában - Hé.
Anya csak nevetett, majd tényleg elment, én pedig eltettem a telefonom és elfeküdtem.

Pár óra múlva láthatlak, Felix. És nem fogom engedni, hogy kitoloncolj a falad mögül, ahová beengedtél.

A másnap már nem volt olyan boldog, mint az előző. Bár az első pár óra jól telt és boldogan figyeltem, ahogy Felix immár szinte teljesen fellazulva társalog velünk. De ebédszünetben ott hagytam a telefonom az asztalon és mire óra előtt még gyorsan visszarohantam érte már nem találtam sehol.
Mérges lettem. Nem azért, mert elveszett, hanem mert tudtam, hogy ha olyan ember tette zsebre, akinek nem kellene, akkor bajt fog rám hozni.

Ami persze kedd reggel azonnal be is következett. Onnantól kezdve, hogy Lixel beléptünk az iskola kapuján, mindenki minket bámult. Vagyis inkább Felixet. Láttam, hogy ő is észrevette, mert eléggé szorongott.
- Miért néznek, Binnie?
- Nem tudom, Lix.
És nem is tudtam meg egészen az első óra végéig, amikor is Kihyun és a hülye haverjai odaálltak a padunk elé.
- Lenne egy kérdésem, Felix.
- Mit akarsz? - kérdezett vissza a szeplős unottan, a szemét forgatva.
- Az a hang a fejedben. Akkor is beszélsz vele, ha vannak körülötted, mert azt megnézném.
- Mi…miről beszélsz?
- Hát arról, amiről Changbinnal írtál. Egyébként kössz, haver - veregetett vállba - Most legalább van miről beszélni.
- Mi a faszról beszélsz? - csattantam fel, de addigra már eltűnt.
Akkor nyert értelmet minden, amikor megláttam Felix szemében a könnyeket, a dühöt és a csalódást, amivel rám nézett. Az ez által okozott érzés felért egy kurva erős gyomron rúgással.
- Felix.
- Gyűlöllek, Seo  Changbin - suttogta, majd elhagyta a termet.
- Felix, hé - rohantam utána - Felix, várj meg.
Mintha meg sem hallott volna, rohant át a folyosón, próbálva kikerülni minél több embert, akik hol őt nézték, hol le sem szarták, hogy ott van. Egyenesen a mosdóba szaladt, ahová követtem és szorosan elé álltam
- Felix, esküszöm, nem én voltam.
- Megbíztam benned, Changbin. Elmondtam neked mindent, mert hosszú idő óta te vagy az egyetlen, akiben képes voltam bízni. Te vagy az, aki állandóan kihoz a fényre a sötétségből - zokogott szívszaggatóan - Most pedig te vagy az, aki visszalökött.
- Felix, soha nem tudnálak bántani.
- Te vagy az egyetlen, aki tudja minden titkomat. Csak neked írtam le, neked mondtam el. Akkor mégis ki más lehetett volna?! - kiabált velem.
Láttam, hogy egyre nehezebben veszi a levegőt és ez aggasztott. Nem akartam, hogy rosszul legyen. Nem akartam, hogy haragudjon rám, mert nem csináltam semmit, de az égnek nem hallgatott meg.
Látva, hogy nem hátrálok meg, ő maga akart eltűnni a mosdóból, de szorosan remegő alakja elé álltam.
- Lixie.
- Soha többé ne… ne hívj Lixienek. És mássz el az utamból.
- De…
- Hagyj békén, Changbin! - ordította a képembe, miközben gyenge kezeivel akkorát lökött rajtam, hogy megtántorodtam.
Felix ellépett mellettem, de ugyanabban a pillanatban, amikor ő megállt, megállt az én világom is. Láttam, hogy megtántorodott és éppen érkeztem elkapni, mielőtt a földre esett volna.
- Felix - szólongattam, de szemeit nem nyitotta ki még akkor sem, amikor kicsit megpofoztam az arcát - Felix, térj magadhoz. Kérlek, Lix.
Nem szégyelltem a könnyeket, amik a szemembe gyűltek. Egy csöppet sem szégyelltem, mert az a fiú lassan a mindent kezdte jelenteni nekem, de gyűlölt és miattam még össze is esett. Nem én kürtöltem ki róla a dolgokat, de nem tudtam megvédeni. Pedig megígértem magamnak, hogy vigyázok rá. Mégis miattam feküdt eszméletlenül az ölemben.
- Mi a fene? - hallottam Hyunjin hangját, aki az összes barátunkkal együtt lépett be a mosdóba.
Bizonyára Jisungék szóltak a többieknek a történtekről és ezért jöttek utánunk.
- Mi van vele? - rémült meg Jeongin.
- Nem tudom, én… Veszekedtünk, aztán… Aztán elájult.
Akkor a fiú mocorogni kezdett az ölemben és sűrűn pislogva, lassan kinyitotta a szemeit.
- Felix. Jól vagy?
- Gyűlöllek, Seo Changbin - mondta halkan, rekedtes hangon.

Tudom, Felix. Én is gyűlölöm magam.

- Gyere, elviszünk a nővérhez - állította fel Hyunjin és Seungmin meg Jeongin társaságában elvitték az elgyengült fiút.

Végre kiadhattam magamból a dühöt, amit éreztem. Felálltam és olyan erővel boxoltam bele a tükörbe, hogy az csörömpölve hullajtotta darabjait a földre. Vérzett a kezem és kicseszettül csípett, de leszartam. Ha mérges voltam - ami nagyon gyakran volt - nem éreztem a fájdalmat. Fizikailag nem.
- Haver, nyugodj meg - szólított meg Chan, kezét a vállamra téve.
- Mégis hogy a faszba nyugodhatnák meg?! Felix gyűlöl, azt hiszi, mindent én mondtam el. Azt hiszi, átvertem.
- Felix megbántódott, igen. De biztosan tudja, hogy nem tennél ilyet. Elveszett tegnap a telefonod, nem?
- Ja.
- Biztos valamelyik takony találta meg és ő tálalt ki mindent - jelentette ki a nyilvánvalót.
- Ha megtudom, ki volt az, megölöm.
- Én nem foglak vissza. Sőt, még segítek is - ránéztem a beszélő mókusra, mire az vállat vont - Mi van? Az egyik legjobb barátom vagy, ha börtönbe mész, megyek veled.
- Komolyan feláldoznál éveket az életedből miattam? - vontam fel a szemöldököm.
- Persze. Csak vannak ott helyes pasik is, nem csak hájas, büdös bűnözők.
- De hülye vagy, Han - csapta magát homlokon Chan.
- Mi van? Biztos van ott valaki, aki velem is megelégszik.
Ezen már én is felnevettem.
- Igen, Jisung. Annyi ideje vannak elzárva, hogy már örülnének egy beszélő mókusnak is. Hülye vagy.
- Jobb kedved van? - kérdezte mosolyogva.
- Egy kicsit.
- Akkor megéri hülyének lenni - vont egy nagy ölelésbe.
- Imádlak titeket.
- Mi is imádunk, Binbin. És Felix rá fog jönni, hogy nem te voltál és kibékültök és minden rendben lesz, meglátod.
- Oké.
Nekem voltak a legjobb barátaim a világon. A két legfiatalabb és Hyunjin vigyáztak Lixiere, Chan mindig tudta, mit kell mondani. Jisung pedig… Jisung mindig magát adta és ezzel meghozta a kedvem, bármennyire is voltam összetört.
Pár perccel később Channak órára kellett mennie, mert fontos vizsgát írt, viszont Jisung ott maradt velem. Semmi kedvem nem volt kimenni az emberek közé, akkor is, ha ez azt jelenti, hogy a mosdó hideg csempéjén kell üldögélnem. Jisunggal beszélgetni kezdtünk úgy mindenről, értelmetlen dolgokról is. Egészen addig, míg meg nem csörrent a telefonom. Hyunjin hívott és lihegett, amikor felvettem a telefont. Nem tetszett ez nekem.
- Haver. Nem azért, hogy még morcosabb legyél, de Lix eltűnt.
- Hogy mi van? - pattantam fel ülő helyzetemből.
- Valahol itt van a suliban, mert a recepciós nem látta kimenni, de nem találjuk sehol.
Letettem a telefont és rohantam kifelé a mosdóból, hogy megkeressem Lixet, Jisung pedig követett anélkül, hogy bármiről is tudott volna. Azt sem tudtam, hol kezdjünk neki. Végigjártuk a folyosókat, az emeleten is, de nem láttam hírét sem.
Már kezdtem volna feladni a reményt, hogy megtalálom, amikor dulakodás hangja ütötte meg a fülem és a hang felé indultam. Woojin kicseszett haverjai Kihyun élén éppen Felixet prbálták betuszkolni egy kis raktárba.
- Hagyjatok békén! Hagyjatok már.
- Hé, köcsögök! - ordított oda Jisung és azonnal neki is indultunk elrendezni őket.
Nem volt nehéz, én kiütöttem hármat, Sung pedig kettőt. Bár igaz, hogy mi is kaptunk és kicseszettül fájt az orrom, de a lényeg, hogy elengedték Lixet.
Már meg akartak futamodni, amikor elkaptam Kihyunt és a falhoz szorítottam.
- Üzenem Woojinnak, hogy ha még egyszer a közelébe mésztek, nem ússzátok meg vérző orral.
- Seo Changbin és Han Jisung - hallottuk meg az igazgatónő mérges hangját - Az irodámba. A többiek a gyengélkedőre, aztán az irodámba. Lee Felix, ön is jöjjön.

Ebből elzárás lesz. Nem mintha érdekelt volna, csak apám kinyír, ha megtudja. Már kezdhetném is ásni a saját síromat, ha nem találok ki valamit.
Kinyújtottam a kezem a földön úlő, remegő Lixnek, aki hezitálás nélkül elfogadta és felsegítettem, majd mindhárman követtük az igazgatónőt az irodájába. A nő ott helyet foglalt a saját székében, Jisung és Felix pedig az asztalával szemben lévő két széken. Én ha akartam volna sem tudok leülni. Még mindig tombolt bennem az adrenalin és a düh. Ha nem maradok állva vagy mozgásban, akkor szétverek valamit.
- Hallottam már a kis akciójikról, de most az iskolában verekedtek.
- Bántani akarták Felixet.
- Igaz ez? - nézett kérdően a szeplősre.
- Igen. Be akartak tuszkolni a… izé…a raktárba.
- Pánikrohama lett volna, ha bezárják oda, mert klausztrofóbiás és ezt azok a nyomorékok is jól tudják.
- Mr. Han.
- Elnézést.
- Nos, mivel a barátjukat védték, maradjunk annál, hogy hétfőig maradjanak otthon. Mégis csak verekedtek. A többiek rosszabb büntetést kapnak. Lee Felix. Ön jól van?
- Igen… Igen, köszönöm.
Tudtam, hogy hazudik. Még onnan, hülye szögből is láttam, hogy minden erejével próbálja visszatartani a sírást.
- Rendben. Távozhatnak.
Egy szót sem szóltunk egymáshoz, miközben elhagytuk a termet. Még mindig dühös voltam, de az érzés mellé aggodalom is költözött, amikor Lixre néztem.
- Jól vagy?
- Én… Köszönöm - mondta halkan, hangja remegett, kis kezeivel megint a pulcsija alját piszkálta.
- Nincs mit megköszönnöd - mosolygott rá Jisung - A barátok megvédik egymást. És jó lenne, ha Changbin még haza is kísérne.
- Nem kell.
- Felix, tudom, hogy most gyűlölsz, de ugyanarra lakunk. Ha akarod, csak megyek majd mögötted, de azok az idióták képesek utánad jönni.
- Oké.
Együtt indultunk ki az iskolából, csöndben, mindenki a saját érzéseibe merülve. És hát kivel futottunk össze a kijárati ajtó előtt pár méterrel?
- Fogd vissza a kibaszott szolgáidat, Woojin.
- Csak hagytam őket kicsit játszani. Ja, mellesleg - nyúlt bele a zsebébe és elővette belőle a telefonom - Ez a tiéd, nem?
- Te szemét! Te voltál - ugrottam volna neki, ha Jisung nem fog le.
- Hagyd, Bin. Nem ér meg még több nap elzárást.
- Elvette a telefonom, kikürtölt mindent Felixről! Bántotta őt, szóval nekem nagyon is megéri!
- Nem, nem éri meg - szólalt meg halkan Felix, majd közénk állva elvette Woojin kezéből a telefont és a kezembe nyomta - Ez egy fasz, akinek nincsen saját élete, így inkább másokét teszi tönkre. Hazamegyek inkább.
Azzal el is indult, mi pedig mentünk utána. Jisungtól elköszöntünk még az iskola előtt, mivel ő teljesen más irányba lakott, Lix és én pedig a saját célunk felé vettük az irányt.
Megint a csönd, csak a cipőnk suhogása. Ezúttal nem kellemes volt, hanem idegesítő. Idegesített, hogy nem tudtam, mit mondjak. Hogyan mondjam el neki, mennyire sajnálom.
Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy Felix lépteit már nem hallottam. Megfordultam, ő megtorpanva állt, arcán végigcsorgó könnyeit annak ellenére is láttam, hogy fejét lehajtotta.
- Felix. Hé, Lix. Mi a baj? - léptem oda hozzá és  állánál fogva megemeltem a fejét, hogy rám nézzen.
- Sa…sajnálom, Changbin. Olyan…olyan hülye voltam. Elhittem, hogy te voltál, pedig tudtam, hogy soha nem tennél ilyet.
- Ó, Felix. Nincs semmi baj.
- Kérlek, bocsáss meg nekem.
- Semmi baj, Lixie. Bántottak és összezavarodtál, nekem pedig nem volt bizonyítékom arra, hogy nem én voltam.
- De tudhattam volna. Hosszú idő után te voltál az első, akiben megbíztam és…és tudom, hogy nem tettem rosszul. Annyira sajnálom.
- Hagyd abba, Lixie - mosolyogtam rá.
Szerettem volna magamhoz ölelni, de megelőzött. Azt hiszem, levegőt sem vettem, amikor megéreztem magam körül a karjait és egész testével hozzám simult, arcát a nyakamba fúrta.
- Azt hittem, tényleg nem fogsz többé Lixienek hívni.
- Jaj, te buta. Mindig az én Lixiem leszel - simogattam meg a hátát - Persze, ha apa ki nem nyír, amiért verekedtem - nevettem fel, mire Lix elengedett.
- Nagyon mérges lesz?
- Az lenne a legjobb, ha meg sem tudná. Akkor biztos túlélném.
- Akkor tegyünk róla, hogy ne tudja meg. Maradj nálunk a héten. És apukádnak azt mondjuk, hogy kiránduláson vagy.
- De te nem?
- Én nem akartam menni - vonta meg a vállát vigyorogva, kijelentésével teljessé téve a tervét.
- Nem cuccolok át hozzátok.
Persze az amit mondtam, teljesen ellent mondott azzal, amit belül éreztem. Ha Lixievel lehetnék összezárva egy hétig, az maga lenne a Mennyország.
- Miért?
- Mert az illetlenség.
- Changbin. Verekedtél miattam és megvédtél. Még ez sem elég ahhoz, hogy meg…megháláljam ezt. Beszéljünk anyukáinkkal. És apukád soha nem tudja meg.
- Kibírnál egy hétig? - kérdeztem vigyorogva, amire Felix pironkodva válaszolt.
- Tovább is. Hát te engem?
- Tovább is, Lixie. Na jó, menjünk haza.

Először hozzánk mentünk, mert tudtam, hogy apa nincs otthon, anya meg igen. Legnagyobb meglepetésünkre Lix anyukája is ott volt, bár ez nem is olyan rossz, mert úgyis mindkettőjükkel beszélni akartunk.
- De jó, hogy mind a ketten itt vagytok.
- Hát ti? Miért vagytok itthon ilyen korán?
- Hát… Történt valami, ami…
- Changbin. Megint verekedtél? - nézett rám anya rosszallóan.
- Hát az úgy volt, hogy…
- Az én hibám, Mrs. Seo - szólalt fel Felix bátrabban, mint ahogy egyébként szokott - Changbin megvédett, mert bántani akartak. Megverte őket, de egy hét elzárást kapott. Sajnálom.
- Nos, alapjáraton nagyon dühös lennék, de mivel megvédted Felixet, ezért most elnézem.
- Én pedig nagyon hálás vagyok neked, Changbin - mosolygott rám Felix anyukája, majd a fiára nézett - Te jól vagy, édesem?
- Igen, anya. De Changbin nem szeretné, ha az apukája meg…megtudná. Ezért arra gondoltunk, hogy maradhatna nálunk, az apukájának pedig azt mondanánk, hogy kiránduláson van.
- Igazán nem akarok zavarni.
Ó, de még mennyire, hogy akarok.
-  Én viszont ragaszkodom hozzá, hogy zavarjon.
- Egyáltalán nem zavarnál, édesem.
- Biztos? Changbin apukája egy kicsit… nos, elég kemény vele.
De még mennyire.
- Ugyan. Hiszen barátok és megvédte a fiamat. Felőlem addig marad, ameddig akar.
Lehet gyakrabban kellene elzárást kapnom, hogy többször cuccolhassak át Lixiehez.

Miután összepakoltam pár cuccom, átmentünk Lixékhez. Azonnal a szobája felé vettük az irányt, ahol ledobtam a földre a táskám, majd csak Felixet bámultam, aki gyorsan rendet rakott az íróasztalán. Nem mintha nálam nem lenne folyton rendetlenség, szóval nem igazán zavart.
Egyszer azt olvastam, hogy az intelligens emberek körül mindig rendetlenség van. Hm. Jisung szobájában biztos még minden porszemnek is megvan a maga helye.
- A vendégszoba még használha…használhatat…. Nem használható - nyögte ki végül sóhajtva - Szóval aludhatsz a kanapén vagy…. Vagy…
- Vagy veled? - tettem felé egy lépést, ezzel remélve, hogy zavarba hozom.
- Mhm - felelte elpirulva. Bingó.

Imádom, amikor zavarban vagy, Felix.

- Nos, a kanapé szó elég kényelmetlennek tűnik, szóval téged választalak.
- Oké - pirult el még jobban - Érezd otthon magad. Mit szeretnél csinálni?
- Őszintén? Aludnék egyet. Kifárasztott a verekedés, meg hogy hajkurásztalak az egész iskolában.
- Pihenj nyugodtan. Én addig megtanulok holnapra.
- Neked is pihenned kellene, Felix.
- Miért?
- Miért? Még komolyan kérded, hogy miért? Összeestél, bassza meg.
- De most már jól vagyok. Szóval megtanulok holnapra. Majd este pihenek.
Szótlanul néztem rá, próbáltam dühös lenni vagy szomorú, de nem dőlt be neki. Szó nélkül leült az íróasztalához, előszedte a könyveit.
Én sóhajtva kiszedtem Pikachut a táskámból, magamhoz öleltem és lefeküdtem Felix ágyára. Felix illata volt, bár nem tudom, mi másra számítottam. De az illat megnyugtatott. És pont azért, mert az ő illata volt.
Ezt talán soha nem fogom elmondani neki, de aznap, amikor rajta volt a kabátom, otthon megéreztem rajta az illatát. Lehet, hogy szégyen, de férfiasan bevallom, hogy abban ültem otthon. De ezt neki nem kell tudnia.
Már majdnem elaludtam a nyugtató illatban, amikor pittyegni kezdett mindkettőnk telefonja.
A csoportos chatbe írtak a barátaink.

seungminnie
Úristen, Felix. Jól vagy?

channie
Esküszöm, ha elkapom Woojint, én megölöm. Hogy volt képes ezt tenni veled?

felix
Köszi, hogy aggódtok, de minden rendben. Nem kell több baj. Jisung és Changbin hyung így is elzárást kaptak miattam.

jisung
Megérte :) Changbin?

felix
Itt van nálam. Alszik.

én
Aludnák, ha nem írogatnátok folyton.

Amint elküldtem az üzenetet, Felix mosolyogva rám nézett, bár az a görbület azonnal eltűnt az arcáról.
- Mi az?
- Az orrod - pattant fel és a fürdőjébe ment.
Az orromhoz nyúltam. Fasza, vérzett. De miért akkor? Miért nem vérzett, amikor beverték? Bár, ha jobban belegondolok. Felix tudja, hogy képtelen vagyok kezelni a sebeimet, szóval…
Gondolataim említettje visszatért, leült velem szemben és óvatosan egy hideg vizes kendőt nyomott az orrnyergemre, közben a kendő végével letörölte a már kiserkent vért.
Megint olyan kibaszott közel volt hozzám. És én, Seo Changbin férfiasan bevallom, hogy olyannyira elgyengültem a közelségétől, mintha csak egy csepp harmattá változtam volna.
Elvesztem a gyönyörű, szeplős arcában. Az az arc, viszont aggodalomra is okot adott, mert szinte teljesen ki tudtam belőle olvasni, hogy Felix mire gondol.
- Ne gondold túl megint a dolgokat, Lix.
- De miattam…
- Miattad megéri - csúszott ki a számon az első dolog, ami eszembe jutott azután, hogy ő megszólalt.
Lix őzike szemei az enyémekbe mélyedtek és pillanatokig csak néztük egymást. Időtlen időkig képrs lettem volna nézni azokat a csillogó, barna szemeket. Reméltem, nem veszi észre, hogy nem tudtam egyenletesen lélegezni.
- Nagyon fáj? - kérdezte, mikor tekintete elengedte az enyémet és a kendőt is félretette.
- Egy kicsit.
Akkor olyat tett, amitől már egészen feltűnően megakadt bennem a levegő. Odahajolt hozzám és rózsaszín, telt ajkaival egy apró puszit nyomot sajgó orromra, majd vörös arccal húzódott el és ujjainak szentelte minden figyelmét, melyek a kendővel játszottak.
Mondjuk be kell valljam, ebbe még én is belepirultam.
- Sajnálom, én… Én…. Nem tudom, miért…
- Ne sajnáld, Lix. Most már nem is fáj annyira.
Egy félénk mosoly jelent meg arcán, majd anélkül, hogy rám nézett volna, visszavitte a kendőt a fürdőbe, én pedig újra eldőltem az ágyán.
Ezúttal már amiatt az ártatlan kis puszi miatt voltam képtelen aludni. Felix miután visszatért a szobába, újra leült tanulni, én pedig figyeltem őt. Tökéletes szögből láttam az arca jobb oldalát. Úgy véstem a lelkembe arcának minden vonalát, mintha akkor látnám utoljára. És ez a gondolat egy félelmet ébresztett bennem.
Mi van, ha egyszer megtörténik, hogy tényleg akkor látom utoljára? Már egyszer ájultan találtam rá, aznap reggel mellettem esett össze a pánikrohamai miatt. Mi van, ha egyszer nem leszek mellette és nem tudok rá vigyázni? Mi van, ha valami történik vele és én nem tudom megvédeni?

Két hete ismerlek, Lee Felix, de máris képtelen vagyok elképzelni egy világot, amiben nem vagy.

- Miért nem alszol? - zökkentett ki gondolataimból Lix, aki kíváncsian vizslatta az arcom.
- Nem tudok. Folyton jár az agyam.
- Min?

Rajtad.

- Aggódom érted.
- Mondtam, hogy jól vagyok, Changbin.
- Oké.
Szóban ennyivel letudtam, de lelkileg nem. Talán csak túlreagálom. Talán tényleg jól van.
Mivel szemeimet lehunytam, hogy újra megpróbáljak aludni, csak hallottam a mocorgását, aztán a lépteit, majd éreztem a matracot besüppedni magam mellett. Azt hiszem, kisebb szívrohamot kaptam, amikor kinyitottam a szemem, mert egyenesen a világ legszebb szempárába néztem, melyeknek tulajdonosa alig pár centire feküdt tőlem.
- Meggondoltad magad?
- Talán - mosolygott - De valójában kérdezni akartam valamit.
- Mi az?
Felix ajkai vigyorra húzódtak és kikapta a kezemből Pikachut.
- Ez komoly? - nevetett.
- Hé. Pikachu a világ legjobb plüssállata - durcáltam - Add vissza.
- Nem - nyújtotta ki karját a velem ellentétes irányba, benne a kis pokémonommal, miközben nevetett.
Nem tudtam, mitől van ennyire jó kedve, de boldogsággal töltött el, hogy nevetni látom.
- Felix - nyújtózkodtam érte, ezzel viszont csak azt értem el, hogy mivel a nyújtózkodás alatt Felix jobb felére feküdtem, kibillentünk az egyensúlyból és leestünk a földre.
- Au - emelte fel fejét nyögve a mellkasomról.
- Neked au? Te rám estél, én meg a földre és még neked fáj?
- Talán - nevetett tovább, majd felállt és az ajtó felé indult, a hangom viszont megállította.
- Ne gondold, hogy megúszod, hogy elvetted őt tőlem - álltam fel nyöszörögve.
- Mit akarsz tenni?
- Nem tudom még. De jobban tennéd, ha futni kezdenél - lépkedtem felé vigyorogva.
Tetszett ez a játék.
- Minek? Úgysem érsz utól a pici lábaiddal - nyújtotta ki rám a nyelvét.
- Nocsak, milyen nagy lett a szád, mióta jobban megy a kóreai.
- Tőled tanultam, dwaekki.
- Na most van véged - indultam meg felé, ő szintén rohanni kezdett.
Végig futottam utána a folyosón, majd le a lépcsőn, melynek legalsó fokán Felix megbotlott és a földre esett. Először megijedtem, hogy valami baja esett, de ő a hátára fordulva nevetett tovább.
- De béna vagy, pöttyös - nevettem, majd a csípőjére ültem, egyik kezembe fogtam két kis kezét, a másikkal csikizni kezdtem az oldalát.
- Changbin. Hagyd abba - esküszöm, Felix nevetésénél csodásabb hangot még sohasem hallottam - Be fogok pisilni.
Abbahagytam a kínzását, viszont őt magát nem engedtem el. Nem akartam. És nem tudtam, honnan szedtem a bátorságot ahhoz, amit azután tettem. Talán a csillogó szemei miatt, amikkel engem pásztázott. És az szintén bátorított, hogy bár arra megkért, ne kuckoljam, azt nem mondta, hogy engedjem el.
Szabad kezemmel megtámaszkodtam mellette és teljesen fölé magasodtam. Arcáról eltűnt a mosoly, ehelyett ajka megnyílt, mintha csak az enyémet várta volna. Tekintetünk egy pillanatra sem engedte el a másikét, míg lassan egyre közelebb és közelebb hajoltam hozzá, olyannyira, hogy már éreztem légzését az ajkamon.
- Fiúk, itthon vagyok - hallottuk meg az anyukája hangját.
Ez nem lehet igaz.
Csalódottan húzódtam el a fiútól és felálltam, majd őt is felsegítettem.
- Mit kerestetek a földön? - kérdezte felvont szemöldökkel.
- Semmi fontosat, Mrs. Lee. Csak a fia  elvette a plüssömet, ezért büntetésképp addig kuckoltam, amíg majdnem bepisilt.
- Nesze. Itt a Pikachud, dwaekki - adta vissza a plüssömet.
- Köszi, pöttyöske. Ha még egyszer hozzáérsz, kinyírlak.
Erre Felix sunyin kinyújtotta felém a kezét és direkt csak egy ujjal hozzáért, miközben próbálta visszatartani a nevetést.

Remélem többször leszel ilyen, Felix, mert kurvajó érzés boldognak látni téged.

Éjjel arra ébredtem, hogy Felix mocorog. Megijedtem, hogy talán rémálma van, de szemei nyitva voltak így bizonyára az álmatlanság gyötörte.
- Nem tudsz aludni? - kérdeztem álmosan.
- Nem. Ne haragudj, hogy felébresztettelek.
- Semmi baj. Gyere ide - csúsztattam kezem a derekára és magamhoz öleltem.
Ahogy minden más porcikám, a szívem is érzékelte, mennyire közel van hozzám, mert azonnal hevesebben kezdett dobogni.
- Changbin.
- Igen?
- Köszönöm.
- Mégis mit? -kérdeztem zavart arckifejezését nézve.
- Csak hogy vagy. Hogy itt vagy.
- Mindig itt leszek neked, Lixie. Kényelmes így?
- Igen, nagyon - mosolyodott el, majd mellkasomba fúrta az arcát, így csak még közelebb került hozzám.
Tényleg mindig itt leszek neked, Felix. Történjen bármi jó vagy rossz, én itt leszek.