🌸Felix🌸

Reméltem, nem látja meg, hogy elpirultam, amikor Lixnek szólított. Tetszett.
Miután beléptem a csöndes és az őszi időjárás miatt félhomályban úszó házba és rájöttem, hogy anya nincs otthon, csöndben felballagtam a szobámba, lefeküdtem az ágyamra és csak néztem a kicsit sem érdekes fehér plafont.
Mégis miért mentem ebbe bele? Nemet akartam mondani, aztán valahogy mégis egy "oké" csúszott ki a számon.
Talán mert tényleg szerettem volna vele járni. Mármint suliba. Úgy éreztem, két nap alatt elkezdett megrepedezni a falam. És ez miatta volt.
Meglepett, hogy Changbin bocsánatot kért az előző napi miatt, de jól esett. És igazán kellemes volt mellette lenni. Talán nem is olyan rideg, mint amilyennek mutatja magát. Sőt, biztos, hogy nem az. Hisz láttam, hogy rontott neki annak a srácnak, aki bántotta reggel a csapatuk legfiatalabb tagját.
Vajon milyen lehet az ilyen igaz barátság? Nem tudom, hisz engem a barátaim sohasem védtek meg. Ha valaki beszólt, csak csöndben meghúzódtak a háttérben, majd vállba veregettek, mondván "ne figyelj rájuk, Felix".
De ők mások voltak. Minél inkább lassan elkezdtem megismerni őket, annál inkább kívántam, hogy bár ide születtem volna. Hozzájuk. Akkor talán nem érezném magam egy roncsnak.

NEM GONDOLOD, HOGY INKÁBB MAGADAT KELLENE HIBÁZTATNOD ÉS NEM ŐKET?
Nem. Ezt ne.
Levegőért kapva ültem fel az ágyon, szemeimet azonnal könnyek homályosították el, ahogy meghallottam őt a fejemben.
MOST MIT BŐGSZ? AZT HITTEM, MÁR MEGTANULTAD, HOGY NEM KELLESZ SENKINEK.
- Ez nem igaz - sírtam, miközben felálltam és kinyitottam az ablakot, hátha levegőhöz jutok. Nem segített. Hiába érkezett a szobámba szellő, a tüdőmbe már nem ért el.
AZT HISZED, LESZNEK VALAHA IGAZ BARÁTAID?
- Mi…miért ne…lehet…nének?
MERT NEM ÉRDEMLED MEG ŐKET.
- Ez nem igaz! - ordítottam, miközben a belém költözött düh és fájdalom következtében mindent levertem az íróasztalomról.
Szédültem. Nem kaptam levegőt. Úgy éreztem, mintha a víz alá kerültem volna. A sötét, hideg vízbe zuhantam, ahonnan nem volt menekvés. Egyre jobban szorított a mellkasom. Nem tudtam elűzni, folyton hallottam a nevetését. Nem hagyta abba egy pillanatra sem, hogy levegőhöz jussak. Legalább egy kicsihez. Az talán elég lett volna. De csak nevetett, míg végül minden elsötétült előttem.

- Felix. Lix, térj már magadhoz.
Nem akarok. Olyan nyugodt minden. Mintha lebegnék. Bárcsak örökre ebben a semmis állapotban maradhatnék.
- Felix!
Changbin?
Az ő hangja volt. De miért szólongatott? És miért volt mellettem? Mit keresett nálam?
Csak arra emlékeztem, hogy jött a hang és nem kaptam levegőt és… És elrabolt a sötétség.
Lassan kinyitottam a szemeimet, melyekkel megpillantottam Changbin aggódó arcát. Mellettem térdelt, keze a vállamon pihent, érintése megnyugtató volt.
- Felix. Jól vagy?
- Igen - válaszoltam, miközben lassan felültem. Még mindig forgott velem kicsit a szoba. Oké, csak semmi hirtelen mozdulat - Mit… Mit csinálsz itt?
- Csak anya hagyott egy üzenetet, hogy hozzam vissza a tálcát, amin a sütit hoztad. Nyitva volt lent az ajtó és nem válaszoltál, szóval beengedtem magam. De veled mi történt?
- Nem tudom, csak meg… megszédültem - hazudtam.
Nem voltam kész senkinek sem beszélni arról, ami néha a fejemben zajlik.
- Ettél ma valamit? Beteg vagy? - tette meleg tenyerét a homlokomra.
Egy pillanatra lefagytam, viszont azonnal magamhoz is tértem. Olyan puha volt a keze és ő maga is túl közel volt. Éreztem az illatát. Vanília.
Szeretem ezt az illatot.
- Nem ettem ma talán…talán semmit. Biztos amiatt volt.
- Miért nem ettél? - pásztázta arcom, miközben kezét elvette a homlokomról.
- Nem voltam éhes.
- Akkor most eszel - jelentette ki. Nem volt sok étvágyam, ezért azonnal ellenkezni akartam, de Changbin nem engedett megszólalni - Nem, nem. Ne is merj ellenkezni, mert behúzok neked egyet.
Igazán kedves lélek vagy te Changbin.
- Na, gyere - azzal meg is fogta a kezem és miután felállt, engem is felhúzott - Van az utca végén egy meki. Szereted?
Csak csöndben bólintottam, mire Changbin arcán elégedett mosoly jelent meg.
Semmi kedvem nem volt kimozdulni a házból és valójában erőm sem nagyon volt. Tényleg nem ettem aznap még semmit, mert nem volt étvágyam és az a kis pánikroham eléggé besegített abban, hogy szarul érezzem magam. Még ahhoz is össze kellett szednem minden erőmet, hogy felhúzzam a cipőm.
Az a meki tényleg nem volt messze és miután már a kezünkben tartottuk a megrendelt ételt, hazafelé indultunk. Alig vártam, hogy leüljek. És azt, hogy Changbin elmenjen és kidobhassam az egészet a kukába.
Bár persze ez nem következett be, mert egész az ajtóig velem tartott és toporogva várta, hogy kinyissam.
- Be akarsz jö…jönni?
- Igen. Tudod, van egy olyan megérzésem, hogy ha egyedül hagylak, úgysem fogsz enni. Szóval ha nem bánod igen, bemennék.
- O…oké.
Miért voltam képtelen nemet mondani neki bármire is?
Fura módon szeretek a közeledben lenni, Changbin.
A konyhában a pultra pakoltuk az ételt, amit ezután elosztottunk. Changbin már rég benyomott egy hamburgert, míg én kemény egy harapásnál tartottam. Mintha semmi íze nem lett volna az ételnek.
- Hé. Biztos, hogy minden rendben van veled? - tette fel kérdését hirtelen, miközben összegyűrte a papírt, melyben a hamburgere volt.
- Persze, csak… Csak ma nincs nagyon… Izé…
- Étvágyad?
- Mhm.
- Sajnálom, hogy mindenáron beléd akarom tuszkolni, de enned kell, Lix.
- Megeszem.
De lassan. Még egy harapás. Aztán még egy. Lassan megettem egy hambit burgonyával. Ennyitől úgy éreztem, tele vagyok.
- Tényleg nem… nem megy több.
- Rendben. Megettél egy kis menüt és ez jobb, mint a semmi - mosolygott. Olyan szép mosolya volt - Akkor… Azt hiszem, én megyek. Remélem tényleg csak az evés volt a baj és nem fogsz megint összeesni.
- Az volt - hazudtam ismét - És nem fogok.
- Oké - mondta, miközben felállt és a bejárathoz indult, én pedig elkísértem - Pihenj le egy kicsit, jó? Reggel találkozunk.
Az még messze van. Valahogy olyan rövidnek tűnt az az elmúlt egy óra, amíg velem volt. De nem lett volna elég bátorságom maradásra bírni.
- Oké. Szia, Bin - köszöntem el tőle félénk mosollyal, az ő ajka szélesebb mosolyra húzódott.
- Szia, Lix.
Changbin elment, én pedig nekidőltem a bejárati ajtónak és mély levegőt vettem. Próbáltam lenyugtatni a szívem, ami nem dobogott normális ütemben már azóta, hogy a fiú közelebb hajolt hozzám, amikor homlokomra tette meleg tenyerét.
Vajon mi volt ez az érzés? Csak olyan volt, mint egy apró pont a mellkasomban, de mintha növekedett volna, valahányszor Changbin közelebb volt hozzám. Nem tudtam, leírni, mi az és ez idegesített. Mert ha érzek, az azt jelenti, hogy megint sebezhető vagyok. Hogy bármikor megtörhet a fal, amit magam köré emeltem, hogy megvédjem magam az emberek gonoszságától.
Bár még nem ismertem annyira, Changbinról tudtam, hogy nem gonosz. Két napja találkoztunk először és tudom, ennyi idő nem elég ahhoz, hogy megismerjem valaki igazi valóját, de valahol éreztem. Ott, abban a pontban a mellkasom közepén.
Mégis úgy döntöttem, hogy minden erőmmel tartani fogom azt a falat.

Reggel úgy egy órányi alvással telt éjszaka után vártam Changbint a házuk előtt. Hűvös volt már az őszi levegő, kabátot pedig nem vettem fel. Még volt időm vissza szaladni érte, de nem akartam. Annyira nem volt hideg, vagy csak az agyamat nem érdekelte, hogy már remegnek a kezeim. Egyébként is jobban ébren tart, ha kicsit fázom.
Nem mintha még nem szoktam volna meg, hogy alig alszok valamit. Az évek alatt mesteri fokra emeltem annak a látszatnak a mutatását, miszerint átaludtam az éjjelt és kipihenten ébredtem.
- Szia, Lix - hallottam meg hirtelen Changbin kissé még álmos hangját és felé fordultam - Sokat vártál?
- Dehogy. Két perce jöttem ki.
Changbin még nyújtózott egyet, aztán lassú, fáradt léptekkel elindultunk az iskolába vezető úton. Az álmos Changbin aranyos volt.
- Hideg van, Lix. Még van időnk, menj vissza egy kabátért.
- Nem kell, nem fázom annyira.
Az, ami ezután történt nem csak hogy meglepett, de melegség futott át minden porcikámon tőle. És nem, nem csak azért, mert már volt rajtam egy kabát. Hanem mert az Changbin saját kabátja volt, amit rám adott, így rajta már csak egy meleg, bő pulcsi volt.
- Changbin - néztem rá nagy szemekkel, teljesen lefagyva - Ezt miért?
- Azért, mert makacs vagy. Ide látom, ahogy remegsz.
- Akkor…akkor mégis vissza…megyek és visszaadom a ti…tiédet.
- Nem kell. Ez a pulcsi jó meleg, én nem fázom. És én nem hazudok erről - mosolygott, majd tett felém egy lépést. Óvatosan belebújtatott a kabátba, mint egy gyereket és összehúzta rajta a cipzárt - Így  - nézett büszkén - Menjünk.
Próbáltam normálisan lépkedni annak ellenére, hogy kocsonyának éreztem mindkét lábam az újbóli közelség és törődés miatt. Ez a Changbin. Miért törődött azzal, hogy jól érezzem magam?
Ugyan, Felix. Ne gondolj bele semmit, biztos mindenkivel ilyen.
Igen, ő az a védelmező fajta. De velem miért? Én nem érdemlem meg, hogy bárki védelmezzen.
- Első óránk matek és arról nem szeretnék elkésni - szólalt meg - Az a ribanc kiküld igazolatlannal és két hónap alatt már eljátszottam az esélyeim nagy részét.
- Gonosz egy banya lehet.
- A leggonoszabb. Ó, és nehogy elaludj az óráján. Tollal ébreszt, amit a fejedhez vág. Kicsit sem kellemes, tapasztalatból mondom.
Elképzeltem, ahogy Changbin nyugodtan alszik a padon, aztán arra ébred, hogy fejbe vágják egy tollal. Felnevettem.
- Nevess csak, de ez csak addig vicces, amíg meg nem tapasztalod - szólt rám, de láttam, hogy ő is vigyorgott.

Máris szebbé tetted a reggelem, Changbin.

Ötödik óránk üres volt. Nem emlékszem, hogy aludtam el, csak arra, hogy egyik pillanatban még a telefonom bújtam, a másikban már sötét volt körülöttem. Egy kis helységben ültem a falnak dőlve egyedül és sírtam, remegtem. Mint egy magára hagyott kisgyerek. Túl kicsi volt a hely, túl sötét volt és nem volt mellettem senki. Féltem.
- Felix - ez Changbin hangja volt? - Felix, ébredj.
Hangja nyomán mintha apró fénycsóvák villantak volna fel a sötétben. Olyanok voltak, mint hajnalban a Nap első sugarai, melyek lassan eltüntetik az éjszakát.
- Felix.
Akkor hirtelen mindent újra fény töltött be, én pedig visszakerültem az osztályterembe, ahol Changbin aggódó tekintetével találtam szemben magam.
- Jól vagy, Lix?
- Igen - feleltem remegve.
Abban a percben az osztályterem is kicsinek tűnt. A falak közelebbinek tűntek, mint máskor.
Mégis hogy a fenébe aludhattam el? Hogy engedhettem, hogy bárki lássa, mennyire gyenge vagyok?
Szó nélkül felpattantam a székemről és a termet elhagyva a mosdóba rohantam. Szerencse, hogy nem volt senki a folyosón.
A mosdónak támaszkodva próbáltam kifújni magam. Megmostam az arcom, bár felesleges volt, mert a könnyeim valamiért megállíthatatlanul folyni kezdtek. Legszívesebben bevertem volna egyet a tükörképemnek.
- Nocsak, nocsak - hallottam meg egy idegen hangot az ajtóból és felé néztem.
A srác magasabb volt nálam, szemeiből sütött a gúnyosság és a gonoszság. Pont olyan volt, mint a volt barátaim.
- Te vagy az új fiú, igaz? Nem hazudnak, tényleg cuki vagy. Én Woojin vagyok - mutatkozott be kedvesen, de én átláttam rajta. Ismertem már jól az ilyen fajta embereket.
- Nem kérdeztem - feleseltem.
Nem akartam egy ilyen ember közelében lenni. Felhozta az emlékeket, melyeket bár sikertelenül, de próbáltam elfelejteni.
- És még pimasz is. Tetszel - közeledett felém vigyorogva.
A szívem kalapálni kezdett a félelemtől. Próbáltam minél messzebb kerülni tőle, de a hátamnak ütköző fal megakadályozott ebben. Már nem volt hová mennem, ő pedig egyre csak közeledett.
- Mit…Mit akarsz?
- Csak üdvözöllek, vöröske.
Kinyújtotta felém a kezét, melyet ellöktem a sajátommal.
- Hagyj békén.
- Elég bátor fiú vagy te. Egyre jobban tetszel - mért végig.
Már kimerítettem az összes bátorságot, ami bennem volt. Amikor legközelebb az arcom felé nyújtotta ujjait, már képtelen voltam mozogni. Viszont mielőtt hozzám ért volna, Changbin mély, dühös hangja töltötte be a mosdót.
Honnan tudod mindig, amikor szükségem van rád, Bin?
- Ha hozzáérsz, kitekerem a nyakad.
- Changbinnie - fordult felé a srác - Csak bemutatkoztam.
- Azt hittem, ahhoz elég megmondani a neved - lépkedett felénk magabiztosan, szemei szikrát szórva figyelték a magasabbat.
- Tudod, hogy szeretem, ha az emberek emlékeznek rám.
Még láttam Changbin vigyorát, mielőtt szorosan elém állt nekem háttal, hogy az idegen ne tudjon a közelembe jönni.
- Igen. Bár sokan reménykednek, hogy egyszer egy szép napon már nem jelensz meg a rémálmaikban. Most húzz el innen szépen, mielőtt seggbe rúglak.
Changbin nyugodtan beszélt, de hangjából sütött a düh és a gyűlölet.
- Jól van, Seo. Csigavér, megyek már.
A félelmetes idegen eltűnt, én pedig már nem bírtam tovább. Az az idegen és hogy hogy mások előtt volt rémálmom visszahozták a régi rossz emlékeket. Lecsúsztam a földre, mert elgyengült lábaim már nem tudtak megtartani és sírtam, mint egy kisgyerek.
- Felix. Hé, Lix - Changbin hangja már nem volt dühös, inkább aggodalommal teli. Miért aggódott értem mindig? Hiszen látta. Miért nem csúfolt ki, mint a többiek? - Semmi baj, már elment. Tett veled valamit?
Nemet intettem a fejemmel, de nem mertem a szemébe nézni.
- Kurva nagy szerencséje van.
- Changbin, én el…elaludtam órán.
- Tudom. Először nyugodt voltál, de aztán mocorogni és sírni kezdtél.
- Sajnálom.
- Mégis miért? Lixie, nézz rám - csúsztatta arcomra meleg, puha ujjait, ezzel kényszerítve, hogy a szemeibe nézzek - Nem kell sajnálnod, vagy szégyelned, hogy rémálmaid vannak. Mármint… Biztosan rémes volt, de szégyelned biztosan nem kell. Nincs ezzel semmi baj.
Changbin, te tényleg igazi vagy?
Vagy talán a képzeletem szüleménye? Hisz velem senki nem kedves és amúgy sem először fordult volna elő, hogy magammal beszélgetek.
Észre sem vettem, mit csinálok és a kezem már az övét fogta. Tényleg igazi. Hisz éreztem a melegét. Félve rápillantottam és azonnal el is húztam a kezem látva kissé zavart tekintetét.
- Sajnálom.
- Ne kérj már mindenért bocsánatot, Lixie - tetszett ez a becenév - Szeretnél hazamenni?
- Lógjak el?
- Nos, először is nem csak te. Másrészt pedig már csak gy óránk van. Hyunjin majd lebeszéli nekünk, őt minden tanár szereti.
- Oké.
- Na, gyere.
Changbin segített felállni, megvárta, amíg megmostam az arcom és észrevétlenül kimentünk a suliból. 
Izgalmas volt a szökés, mert el kellett kúsznunk a recepciós asztal előtt, nehogy az ott ülő öreg bácsi meglásson. Aztán átszeltük az udvart. Én mindenfelé figyeltem, mint egy kém, nehogy valaki meglásson, Changbin meg csak nyugodtan sétált szarva mindenre. Volt egy olyan megérzésem, hogy nem először szökött el. Végül meg még egy kerítést is át kellett másznunk, aminek a tetején sikeresen fenn akadtam. Amíg próbáltam kiakasztani a pulcsimat a kerítés drótjából, Changbin csak nevetett rajtam.  Bár nem igazán bántam. Olyan nevetése volt, ami nem azt éreztette velem, hogy gúnyolódik rajtam. Inkább olyan, ami a lelkemet melengette.

Úgy tíz perc alatt sikeresen kijutottunk az iskolából úgy, hogy senki nem vett észre.
A fiú mondta, hogy ő még nem megy haza, mert az apja otthon van és nem igazán szeretné, ha megtudná, hogy ellógott akár egy órát is.
Megkérdezte, hogy megyek - e vele. Az lett volna részemről a helyes válasz, ha azt mondom, hogy nem. De Changbin jelenléte megnyugtatott és fura módon kellemes volt mellette lenni. Éppen ezért akarva akaratlanul is igent mondtam.

Egészen a Han folyó partjára sétáltunk, ami persze nem volt messze, de ha messze lett volna, akkor is megéri. Kis sziklák vettek körül, mintha körbe zártak volna, a folyó pedig csillogott a Nap fénye által megvilágítva.
Changbin kényelmesen elhelyezkedett a fűben, nekidőlve az egyik sziklának, én pedig helyet foglaltam mellette. Olyan gyönyörű látvány volt, órákig is képes lettem volna nézni.
- Sokat jársz ide?
- Igen, főleg, ha ki akarom üríteni a fejem. Vagyis elég sokszor. Éjjel a legjobb itt lenni, mert nyugtatóbb. Egyszer lógjunk el éjjel, hogy megmutathassam - mosolygott rám, amit hálásan viszonoztam.
- Jól van. Egyébként kössz, hogy meg…izé.
- Hogy elküldtem tőled a fenébe azt a szemetes zsákot? Igazán szívesen. Szereti rémisztgetni azokat, akikről úgy gondolja, hogy kisebbek nála. Vagyis mindenkit.
- De tőled félt.
- Nem félt tőlem, csak megtanulta, hogy belém ne kezdjen. Egyszer megpróbálta és betörtem az orrát. Beárult az anyjának és még ő kapott szobafogságot. És tényleg ne szégyelld, hogy rémálmaid vannak - ez szép volt tőle, de ha tudott volna rólam mindent, biztosan nem akart volna még a közelemben sem lenni - Nekem is sokszor van rémálmom. Főleg pókokról - borzongott.
- Pókok? Seo Changbin fél a pókoktól?
- Hé. Ők a legundorítóbb lények az egész földön. A sok szőrös lábuk meg az a sok szem. Minek nekik egyáltalán annyi? Kettővel nem látnak elég jól, mint más lények?
Csak nevettem és képtelen voltam abbahagyni. Mellette olyan könnyű volt elnyomni magamban mindent. De emellett nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy mi lenne, ha megtudná, mennyire elcseszett vagyok. Egy részem nem akart elszakadni tőle, a másik részem viszont tudta, hogy ha ez így marad tovább, egyre és egyre sebezhetőbb leszek.
Nem tudtam, miért van a közelemben, hogy miért vigyáz rám. Tetszett az érzés, ami elfogott, amikor a közelemben volt, akkor is, ha fogalmam sem volt róla, mit is érzek valójában. Mert nem tudtam megmagyarázni. Ahogy azt sem tudtam, meddig marad ez így, hogy meddig élvezhetem a társaságát. De azt tudtam, hogy ha ez valamilyen csoda folytán továbbra is így marad, előbb utóbb el kell mondanom neki mindent. És nagy a valószínűsége, hogy ez az idegen állapot csak addig fog tartani.
Akkor még nem ismertem igazán Changbint. Emellett viszont nem hittem abban, hogy van olyan ember a földön, aki elfogad olyannak, amilyen vagyok.
- Min gondolkodsz? - törte meg elbambulásomat gondolataim főszereplője.
- Semmin.
- Figyelj, Lix. Tudom, hogy még nem ismerjük egymást, de van egy olyan érzésem, hogy nagyon próbálsz elnyomni magadban valamit. És szeretném, ha tudnád, hogy bennem megbízhatsz. Ha nem is most, majd ha jobban megismersz, akkor…
- Soha nem fogok bízni benned - mondtam halkan, mire Changbin arcára meglepettség ült ki és láttam a szemében, hogy megbántottam.
Sajnálom, Changbin.
- Honnan tudod előre?
- Onnan, hogy én… én képtelen vagyok rá. Arra, hogy bárkiben bízzak.
- Ezt nem tudhatod előre, Lix.
- De, tudom. Egyszer bíztam és azóta nem megy.
El kellett tűnnöm onnan, mert már így is sokat mondtam és a szemeimet könnyek égették. Nem bírtam nézni Bin csalódott tekintetét. Pont ettől féltem. Attól, hogy valaki megint csalódni fog bennem.
És pont azt nem akartam, hogy te legyél az, Bin.
Felálltam és Changbin akárhogy kiabált utánam, elrohantam onnan.

Bárcsak tudnák bízni abban, hogy te nem vagy olyan, Changbin. Bárcsak képes lennék rá. Nem értem, miért akarsz maradni, de talán ha nem lett volna olyan az életem, amilyen, akkor nem kellene ellöknöm téged magamtól.