🌸Changbin🌸

- Changbin, kinyitnád, kérlek? - kiabált anya a konyhából, mikor megszólalt a csengő.
- Persze, anya - kiabáltam vissza, majd feltápászkodtam a kanapéról, melyre abban a pillanatban löktem le magam, amint hazaértem az iskolából.
Lusta léptekkel az ajtóhoz mentem, melyet kitártam.
Hát nem a kis szeplős padtársam állt az ajtó előtt? Úgy tűnt, igazán meglepődött, hogy engem látott, erre pedig szemei nagyságából következtettem.
- Hát te?
- Szia. Öhm. A Seo család lakik itt? - kérdezte halkan.
- Igen, miért?
- Izé… Nem tudtam, hogy a… a fiúk vagy. Anyukám a szüleidnek fog do…dolgozni és mivel szomszédok is vagyunk, megkért, hogy… hogy süssek browniet és hozzam el.
Miért találtam elragadónak, ahogy törte magát, hogy megtalálja a szavakat? Édes volt, ahogy beszéd közben sokszor a szemeit forgatta vagy csak épp mindig másfelé ugrált a tekintete.
És azok a szeplők. Soha nem láttam még élőben szeplős embert és nem is igazán érdekelt, milyen lehet. De az ő arcán egyszerűen káprázatosak voltak. Az ő arcát tuti angyalok rajzolták és minden egyes apró kis pöttyöt nagyon gondosan helyeztek el rajta. Kiemelték a szemeit is, melyek olyanok voltak, mint egy ma született őzikéé.
- Bocsi. Tényleg nem megy még valami jól a…a…
- A beszéd? - fejeztem be mondandóját. Nem azért, mert idegesített volna, hogy dadog. Hanem mert szegénynek már elég szépen elkezdett vörösödni az arca a zavartságtól.
- Mhm.
- Oké. Izé, ezt odaadom. Kössz, csá - vettem el tőle a tálcát, majd rázártam az ajtót.
Akkor, abban a pillanatban hirtelen nem is tudatosult bennem, mekkora marha voltam. Egyszerűen csak összezavarodtam a saját gondolataim miatt.
Bementem a konyhába és letettem a pultra a tálcát, majd elvettem egy szeletet és megkóstoltam. Isteni volt, a legjobb brownie, amit valaha ettem.
- Ez mi? - kérdezte anya a süteményt bámulva.
- A Lee fiú sütötte. Azt mondta, az anyukája nektek fog dolgozni, meg szomszédok is vagyunk.
- Ó. Miért nem hívtad be?
- Miért kellett volna? Nem is ismerem annyira.
- Jisungékat sem ismerted az elején - érvelt fakanállal a kezében. Ilyenkor kicsit félelmetesnek tűnt.
Egyébként is mire akart ezzel célozni? Hogy barátkozzak össze minden idegennel, aki az utamba kerül?
- Jisungék a nyakamba szakadtak és ott is maradtak.
- És azóta is olyanok vagytok, mint a testvérek. Nem mondom, hogy mindenkivel össze kell barátkoznod, de lehetnél néha kicsit kedvesebb. Most képzeld magad szegény fiú helyébe. Vette a fáradtságot, hogy süteményt készítsen, te meg csak így rávágod az ajtót.
Igen, az volt az a pillanat, amikor rájöttem, mekkora marha voltam. És eléggé szégyelltem, hogy anyának kellett erre ráébresztenie.
Nem tehettem róla, nem szerettem az idegeneket, nem szerettem ismerkedni. Elég szépen elvoltam azokkal az emberekkel, akiket valamilyen csoda folytán közel engedtem magamhoz. De akkor tényleg nem kellett volna így viselkednem.
- Igazad van. Holnap bocsánatot kérek tőle.
- Helyes - mosolygott rám, majd megpuszilta a fejem búbját - Menj szépen tanulni.
- Oké. Amúgy apa hazajön ma?
- Nem. Csak három nap múlva.
- Hála az égnek.
Tudom, nem szép dolog, de örültem, amikor apa nem volt otthon. Ő az a fajta ember volt, aki keményen bánik a családjával. Főleg velem. Nem egyszer volt, hogy a kék - lila foltjaimat nem az iskola melletti verekedésből szereztem. Semmi sem tetszett neki, azt akarta, hogy mindig minden úgy legyen, ahogy ő elképzeli. Ezért is terveztem úgy, hogy talán soha nem mondom el neki a legnagyobb titkomat, ami már csak előtte titok. Szerintem agyonverne, ha megtudná, hogy meleg vagyok.

Leültem tanulni, de nem tudtam rá koncentrálni. Mindig a szeplős fiú felé vittek a gondolataim. Mégis hogy a fenében lehet valaki olyan gyönyörű és ártatlan, mint ő? Bár vannak persze más fiúk is, akik szépek, de ő... Volt benne valami, a tekintetében, amitől különlegesnek találtam. Pedig nem is ismertem. Lehetséges ez egyáltalán? Különlegesnek találni valakit már csak egyetlen pillantástól?
Nem akartam rá gondolni, mert én nem voltam az a fajta. Az a fajta, aki álmodozik valakiről, vagy arról, hogy egyszer együtt leszek valakivel, akit szeretek. Mindig úgy gondoltam, hogy a szerelem egy túlgondolt dolog. Túlértékelt.
Mégis egy óra múlva már a fejemet vertem a könyvembe, hátha akkor meg is tanulok valamit és nem csak a szeplőkön fog járni az agyam.

Csak úgy megsúgom. Nem segített.

Másnap reggel Hyunjinnal és Channal a többieket vártuk a suli előtt. Francba, hogy azok mindig olyan későn jönnek. Már rég elhelyezkedhettem volna a padomon, hogy aludjak történelem órán.
Akkor a legjobb aludni. Még reggel van, a tanár mindig mesél valami ősrégi dolgokat, ami a faszomat sem érdekli. És ami a legjobb, hogy annyira beleéli magát a történetekbe, hogy észre sem veszi, hogy a fél osztály alszik.
- Hol van már ez a fiú? Mindig ő van itt leghamarabb - kérdezte Chan a legfiatalabbat keresve.
- Fogalmam sincs, de ott van Felix. Hé, Felix - integetett neki Hyunjin.
A fiú azonnal észrevette és felénk fordulva el is indult. Bár nem mintha Hyunjint olyan nehéz lett volna észrevenni. A majd vállig érő szőke hajával és a magasságával elég szépen kitűnt a tömegből. Nem mintha hárman nagy tömeg lettünk volna, de na. Értitek.
- Sziasztok - köszönt halkan, amikor odaért hozzánk.
A fekete garbós pulcsija alját markolászta, ami hihetetlenül édesen állt rajta. Hát még ahogy kicsi kezeivel….
Most komolyan, Changbin. Mi a jó édes fene van veled?
Nem mertem a szemébe nézni, de mégis megtettem, mert látni akartam azokat a szemeket. Persze ő is pont akkor nézett rám, így tekintetünk megint találkozott. Fura, mintha kihagyott volna a szívem. És nem. Nem túlzok, mint a drámákban. Tényleg éreztem.

Dulakodás hangja szakította meg közöttünk a szemkontaktust, ami a hátsó udvarból jött.
Remek, ha megint Jisung az, mehetek rendet rakni utána, mint mindig. Mindannyian a hang irányába rohantunk és amit láttam, az egy pillanat alatt mérhetetlen dühöt költöztetett belém.
Egy elsős kis szar a falhoz vágta Jeongint, a társai meg nevettek rajta. Tudtam, hogy nem kellene jelenetet rendeznem, mindig tudtam, mégis mindig megtettem. Főleg ha a barátaim épségéről volt szó.
- Van egy jobb megoldás. Ha kiütöm az összes fogad, erre nem lesz szükséged - mutatott a srác nevetve Innie fogszabályozójára. A csapatunk legfiatalabb tagja pedig csak a falhoz bújva sírt és félt.
- Hé - indultam meg feléjük és amint a sráchoz értem, elkaptam az ingénél fogva, erősen tartva, hogy ne tudjon menekülni - Te nem tudod, kibe kezdtél, ugye?
- Ugyan mit tudna nekem ártani ez a kis pisis? - nevetett.
Még így is van mersze nevetni, hogy a kezeim közt van?
- Te is elsős vagy, nem? Akkor hadd magyarázzam el, hogy mennek itt a dolgok, ha még nem tanultad volna meg a két hónap alatt.
- Haver. Ő Seo Changbin - figyelmeztette őt az egyik haverja, mire a srác szemeibe félelem költözött.
Remek, pont ezt akartam elérni.
- Pontosan. Jeongin pedig a barátom. Mit szólnál hozzá, ha az övéi helyett a te fogaidat igazítanánk meg? - vigyorogtam rá.
- Én… Sajnálom.
Most már nem vagy akkora ember, mi?
Elengedtem a srácot, aki lehajtott fejjel igazgatta az ingét. Ideges volt és ez jó. Mármint Jeonginnak. Mert ha tőlem félt és már tudta, hogy Innie a barátom, akkor többé nem fogja bántani.
- Kérj tőle bocsánatot.
- Ne haragudj, hogy bántottalak - fordult a kicsi felé és meghajolt vagy négyszer - Többé nem fordul elő.
Innie csak bólintott, elfogadta, bennem viszont még mindig tombolt a düh.
- Ajánlom is. Most húzz el innen a picsába.
A srác a haverjaival együtt elhúzott, így már csak a mi baráti társaságunk maradt. Hyunjin féloldalas ölelésbe vonta a legkisebbet, akinek megállás nélkül folytak a könnyei.
Gyűlöltem, ha valaki bántotta a barátaimat, főleg ha Inniet. Innie olyan volt nekünk, mint egy kistestvér, akit úgy védtünk, mint medve a bocsát.
- Soha többé nem fogok mosolyogni - szipogott.
- Ne viccelj, Innie - léptem oda hozzá és gyöngéden letörölgettem a könnyeit. Igen, tudok gyengéd is lenni - Mutasd a fogszabidat.
- Nem akarom.
- Innie, kérlek - kérlelte Hyunjin, mire a fiú egy félénk vigyort villantott, ezzel megmutatva előző nap szerzett fogszabályozóját - Istenem, de cuki - hüledezett a szőke.
- Nagyon édes - mosolyogtam rá.
A fiúnak persze több sem kellett, máris jobb lett a kedve. Innie olyan volt, mint egy gyerek. Minden boldoggá tette, sokszor nem értette, mit beszélünk. Sokan csodálkoztak, miért barátkozunk vele egyáltalán. Nos, pont azért, amilyen, Mert ilyennek kedveltük meg őt.
- Köszönöm, hogy megvédtél, Changbinnie.
- Szívesen, pici - borzoltam össze a haját.
- Ő ki? - pillantott csillogó szemekkel Lixre.
Magamban máris becenevet adtam neki. Ez nem jó.
- Felix vagyok.
- Ő az új osztálytársunk. Ausztráliából jött.
- Ó, ott voltam egyszer a szüleimmel, tetszett. De cuki szeplőid vannak. Én Jeongin vagyok, örülök, hogy megismerhetlek - ugrott a fiú Felix nyakába, aki először ledöbbenve állt, aztán mosolyogva visszaölelte a fiút.
- Én is örülök. És tényleg cuki a izé…a fogszabid. Nem kell szégyellned, jól áll.
- Köszi.
Akkor láttam Felixet először mosolyogni. És megint azt csinálta a szívem. Lehet, hogy valami bajom van. Mert mégis hogy lenne lehetséges, hogy valaki olyan hatással legyen rám, amitől még magáról a világról is megfeledkezek? Olyan csak a drámákban van.

Egész nap nem csináltam mást, csak azon gondolkoztam, hogyan kérjek bocsánatot. Mégis mit mondjak neki?
"Hé, bocs, hogy tegnap rád basztam az ajtót, de édesnek talállak és meg akarok szabadulni ettől az érzéstől?"
Ez hülyeség.

Utolsó óta után egyedül indultam hazafelé, amikor megláttam, hogy ő is arra tart. Persze, hiszen szomszédok vagyunk, mégis merre tartana? Hülye Changbin.
Vettem a bátorságot és utána szaladtam, ami azt eredményezte, hogy amikor megálltam mellette, a fiú megugrott.
- Changbin. A szívbajt hoztad rám.
- Bocsi. Csak láttam, hogy hazafelé mész és gondoltam mehetnénk együtt.
Felix olyan arckifejezéssel nézett rám, amiből pontosan ki tudtam olvasni, mire gondol.
- Oké, tudom. Tegnap egy görény voltam és valójában ez az egyik oka, amiért utánad jöttem. Szeretnék… Szeretnék bocsánatot kérni. Én nem vagyok túl jó ebben. Nem szeretem az idegeneket. Sőt a szüleimen és a srácokon kívül valójában senkit.
Ez így igaz, nem hazudtam neki. Másokkal is ilyen vagyok.
De akkor pont tőled miért kérek bocsánatot, Felix?
- Semmi gond. Én sem va… gyok oda az emberekért. Talán mert… mert tudom, hogy ők sincsenek oda értem - kezdte el kis kezeivel megint a pulcsija alját piszkálni.
- Most csak viccelsz? Hisz annyi pozitív energia árad belőled, hogy simán felkapcsolnánk vele az összes lámpát az utcában.
Felix olyan jókedvűen nevetett fel, hogy én is képtelen voltam visszatartani a mosolygást. Tetszett a nevetése. Élettel teli volt annak ellenére, hogy ő elég zárkózottnak tűnt.
- Bolond vagy.
- Tudom, de ez az igazság. És tényleg sajnálom.
- Tényleg semmi baj.
A további utat a házunkig csöndben tettük meg. Igazából fogalmam sem volt, milyen témát hozzak fel, vagy valami. Csak a cipőink suhogása, egy - egy elhaladó autó hangja hallatszott. És a kis kavics találkozásának hangja a betonnal, amit Felix egész hazáig rugdosott. Vajon kellemetlenül érezte magát mellettem? Reméltem, hogy nem, mert annak ellenére, hogy egy szót sem szóltunk, én még úgy is elég kellemesen éreztem magam. Pedig csak mentem mellette.
- Mit szólnál, ha járnánk együtt suliba? - böktem ki, amikor megálltunk a két ház között.
Fogalmam sincs, hogy jutott ez eszembe. Csak úgy jött és azonnal kimondtam.
- Miért? Nem vagyok a legjobb…társaság. Még besz…beszélni sem tudok rendesen.
- Az nem baj, én így is értelek. És én sem vagyok a legjobb társaság, de ugyanott lakunk és…
- Fél nyolcra legyél itt - vágott a szavamba, amin igazán meglepődtem. Mármint nem azon, hogy a szavamba vágott, hanem hogy ilyen könnyen belement.
- Oké. Szia, Lix - már hangosan is becézem. Mi a fene van velem?
Kissé megrémültem, mit reagál a becenévre, de a halvány, félénk mosoly miatt, amire ajkai görbültek, belül ugráltam, mint egy kisgyerek.
- Szia, Bin.

Ez tetszik.