🌸Changbin🌸

Másnap csak annyi időre mentem haza, hogy megnézzem anyát és összeszedjek pár cuccot. Nem akartam Lixet magára hagyni, ezért azzal akartam meglepni, hogy pár napra át cuccolok hozzá. Végig írtam neki, hogy nemsokára ott leszek. Mindig elolvasta, de egyszer sem írt vissza és ez megrémített. Gyorsan átmentem hozzájuk, az anyukája nyitott ajtót, kinek tekintete kissé sem volt megnyugtató.
- Mrs. Lee. Felix elment valahová? Írtam neki, hogy nemsokára átjövök, de nem ír vissza és nem veszi a telefont sem.
- Felix itthon van, de… Miután elmentél, bezárkózott a szobájába. Nincs túl jól, Changbin. Azt mondta, nem akar látni senkit.
- Még engem sem?
- Sajnálom, Changbin. Kérlek, ne haragudj rá. Csak kell neki egy kis idő és hidd el, ha jobban lesz, azonnal átmegy, hogy bocsánatot kérjen vagy ezerszer - mosolyodott el, de nem tudta leplezni, ő is mennyire aggódik.
- Nem haragszom rá, Mrs. Lee. Csak nagyon aggódom érte.
- Tudom, fiam. De rendben lesz, hidd el.
- Én… Én akkor hazamegyek. De ha bármi történne, kérem hívjon fel.
- Persze.
Csak akkor engedtem utat a félelemtől szemembe gyűlt könnyeknek, amikor már fent voltam a szobámban és tudtam, senki nem lát.

Mégis miért csinálod ezt, Felix?

Tudtam, valahogy éreztem, hogy előző nap valami megváltozott benne. Hibásnak éreztem magam. Többet kellett volna segítenem neki. Mellette kellett volna maradnom. Legszívesebben visszamentem volna, hogy rátörjem az ajtót és ha a pokolra küld, akkor sem hagyom magára. De az anyukája azt mondta, Felixnek időre van szüksége és ezt tiszteletben tartottam. Bármennyire is volt nehéz. Arról viszont már nem mondtam le, hogy írjak neki.

én
Szia, Lixie. Mire elkészültem és elmentem nálatok, anyukád azt mondta, bezárkóztál. Most már bánom, hogy egy pillanatra is magadra hagytalak. Nem tudom, hogy ez most a tegnapi miatt van - e, de úgy sejtem, igen. Én tényleg nem haragszom rád, Felix. Mindennél jobban szeretnék most melletted lenni, de tiszteletben tartoma  döntésed. Tudom, hogy elolvasod, amit írok és nem baj, ha nem válaszolsz. Nekem már az is elég, hogy tudod, mit érzek. Hogy beszélhetek hozzád akkor is, ha nem személyesen és akkor is, ha nem válaszolsz. Szeretném, ha tudnád, hogy várok, ameddig csak kell. Várok, mert tudom, hogy jól leszel. Szeretlek, Lixie.
látta

- Changbin!
- Igen, anya?
- Chan van itt. Felengedem, jó?
- Oké.
Gyorsan letöröltem a könnyeimet, bár nem mintha először sírtam volna Chan előtt. A társaságban ő volt az a barát, aki olyan, mint egy báty, akinek bármikor kiöntheted a lelked.
Nem telt bele fél perc, Chan már halvány mosollyal az arcán lépett be az ajtón.
- Magadtól is feljöhettél volna. Nem vagy te kiskirály, hogy be kell téged jelenteni - piszkáltam, mire nevetve lelökte magát a babzsák fotelembe.
- Mi van ha épp kivered? Tudok élni a látványa nélkül is, köszi - vigyorgott, én pedig nevetve hozzávágtam egy párnát, amit elkapott és szorosan magához ölelte.
Tekintete komoly lett, az enyémet pásztázta valamilyen érzelmet keresve rajta. Tudtam, miért jött.
- Figyelj, Bin. Lix nem ír vissza és a telefonját sem veszi. Aggódunk érte, tudsz róla valamit?
- Az anyukája azt mondta, bezárkózott. Hogy szeretne egy kicsit egyedül lenni és rendbe tenni magában a dolgokat.
- Mit fogsz tenni?
- Őszintén legszívesebben betörnék hozzá és ha térden állva könyörögne, akkor sem mennék el. De tiszteletben tartom a döntését. Annyit várok, amennyi időre csak szüksége van - mondandóm végére Chanra pillantottam, aki engem figyelve mosolygott - Mi az?
- El sem tudom képzelni, mennyire szereted őt.
- Hidd el, Chan. Én magam sem tudom megfogalmazni, mennyire szeretem őt.
- Felix rendben lesz, Bin.
- Tudom. Izé. Sietsz haza?
- Dehogy. Miért?

Mert figyelem elterelésre és egy barátra van most a legnagyobb szükségem.

Vigyorogva felemeltem a kontrollerem, mire Chan azonnal felpattant a fotelből és nevetve elhelyezkedett mellettem.
- Add ide, nyuszi. Megint elverlek.
Elvettem a másik kontrollert is és miután bekapcsoltam az x - boxot, elindítottam rajta kedvenc játékunkat.
Már nagyban kikaptam tőle vagy háromszor, amikor a fejembe kúszott egy emlék.
Egy emlék arról, amikor Lixie - vel játszottam ezt a játékot. Szegény sehogy sem tudott nyerni, de persze az én Lixem nem adja fel könnyen. Addig próbálkozott, míg meg nem vert. És nem. Nem én hagytam nyerni. Lix annyira örült, hogy táncolni kezdett, aztán rám ugrott és össze - vissza szorongatott, miközben nem bírta abbahagyni a nevetést. Elmosolyodtam az emlékre, de közben könnyek homályosították el tekintetem. Féltem, egyenesen rettegtem attól, hogy soha többé nem fogom Lixet olyannak látni.
- Hé, haver. Minden oké?
- Ja, persze - töröltem meg a szemem.
Chan kikapcsolta a játékot és felém fordult.
- Rendben lesz, BinBin.
Akkor már nem bírtam tovább és véglegesen kibuktam.
- Te nem láttad őt, Chan. Nem láttad, milyen, amikor felkel egy rémálomból. Vagy hogy milyen, amikor pánikrohama van. Nem kap levegőt, megállás nélkül sír és folyton azt hajtogatja, mennyire szörnyű ember. Esküszöm annál rosszabb érzés nincs a világon, mint őt úgy látni. Valahányszor ez van, újra és újra megszakad a szívem. És most nem enged magához. Mi van, ha megint megtörténik vele és én nem lehetek mellette? Tegnap, Chan - még visszagondolni is rettenetes volt arra, ami előző nap történt - Tegnap megvágta magát. Ha csak öt perccel később megyek át, elvérzik a kibaszott szobája padlóján. Kicseszettül félek, Chan. Nem akarom elveszíteni.
Chan szorosan magához ölelt és hátamat simogatva próbált enyhíteni a kiborulásomon. Örültem, hogy ott volt, de nem enyhített semmi azon a szorításon, ami a mellkasomat nyomta.
- Nem fogod elveszíteni, Bin. Fontos vagy neki, szeret téged és tudja, hogy mindig mellette leszel. Hidd el, ez több erőt ad neki, mint azt te gondolnád. Tudom, fölösleges azt mondanom, hogy nyugodj meg, mert úgysem fogsz. Te törékenynek látod őt, mert mindentől meg akarod védeni. De Felix erősebb, mint gondolnád.
- Tudom, hogy erős. És bízom benne. Csak félek.
- Tudom. De minden rendben lesz, meglátod. Hé - emelte fel a fejem, hogy rá nézzek. Teljesen a kézfejére húzta a pulcsija ujját és letörölte vele a könnyeket az arcomról - Akarod, hogy itt maradjak veled ma? Éjszakára is.
- Az jó lenne - vallottam be.
Úgy éreztem magam, mint egy gyerek, akit pátyolgatni kell, de azt hiszem, Chan nem így látta. Ő azt látta, hogy az egyik öccse ki van borulva, maga alatt van és olyankor mindig belé bújt a nyugtató, védelmező bátyus.
- Áthívom a földi mókust is? - kérdezte tök komolyan, mire felnevettem.
- Ja. Ő kell nekem ide.
- Tudom.

Jisung fél órával később meg is érkezett és egész este mindketten azon voltak, hogy ne gondoljak semmi rosszra. Már éjfél is elmúlott, mire ők elaludtak, viszont én képtelen voltam rá. Mégis hogyan lettem volna képes arra, hogy aludjak, amikor a szerelmem csak ott volt a szomszédban, mégis olyan messze tőlem. Újra elővettem a telefonom és írtam neki egy üzenetet.

én
Itt van Jisung és Chan. Végre egyszer elvertem Chant a játékban. Tudod abban, amelyikben egyszer te vertél el engem. Jis úgy nevetett Chan reakcióján, hogy leesett az ágyról. Ha nagy koppanást hallottál tőlünk, az ő volt. Remélem elképzelted és ha kicsit is, de mosolyogsz. Szeretlek, Lix.
látta

Minden nap írtam neki. Minden nap vagy tízszer már vagy két hete. Mindig elolvasta és abban reménykedtem, hátha arra már vissza ír, de nem tette. Mintha a remény, amit az elején éreztem napról napra egyre kisebb lett volna, míg a mellkasomban lévő szorítás csak nagyobbodott.
Én is bezárkóztam. Nem akartam menni sehová, nem tudtam aludni. Akárhogy forgolódtam, egyszerűen nem ment. És az üzeneteim akaratlanul is megváltoztak. Mert az előzőekhez képest már akarva akaratlanul is tudattam vele, mennyire dühös vagyok, szomorú és félek.

én
Nem tudok aludni. Te tudsz aludni? Remélem igen és nincsenek rémálmaid. Én ha lehunyom a szemem, mindig magam elé képzelek valami szörnyű helyzetet és ez nem hagy nyugodni.
látta

Nem tudom, mit tehetnék még, Felix. Olyan elveszettnek érzem magam és tehetetlennek. Kibaszottul hiányzol, annyira, hogy úgy érzem, beleőrülök. Ugyanúgy, ahogy a semmit tevésbe. Kérlek, csak… Csak mondd el, mit tehetnék, mert megőrülök.
látta

Ezt péntek délután írtam neki és aztán a fáradtság teljesen eluralkodott rajtam. Úgy aludtam el, hogy nem is tudtam magamról, mígnem a telefonom csörgése ébresztett fel.
- Mi van, Han? - szóltam bele morogva, miután elolvastam a nevét és valahogy elhúztam a zöld ikont.
- Gyere inni.
- Mi van? Nem megyek sehova.
- Nem jön más, csak te meg én. Na jó, talán Chan. Felőlem sírhetsz is nekünk, tudod, hogy melletted vagyunk. Napok óta nem voltál velünk sehol és aggódunk érted. Chan vett piát. Kimegyünk a Han folyó partjára, a sziklákhoz inni egyet. Jót tenne neked. Nem mintha le akarnálak itatni, de attól ha egy kicsit is, de jobb lesz. És még jobb lesz, mert ott vagyunk veled.
- Miért beszélsz mindig ennyit? - ültem fel az ágyon megdörzsölve szemeimet. Már esteledett, a Nap utolsó fényei szűrődtek csak be az ablakomon. Úgysem fogok éjjel megint aludni, szóval egye fene - Jól van. Fél óra és ott vagyok.

Fél órával később tényleg ott álltam a Han folyó partján, a sziklák mellett. Ott, ahol először csókoltam meg Lixet. Ahová annyiszor kiszöktünk az éjszaka közepén csak úgy csillagokat nézni. Az a két tökfej persze még sehol sem volt. Unottan elővettem a telefonom, amit azóta nem néztem meg, hogy Jisung hívott. Lehet, a többiek is üzentek. Viszont csak egy olvasatlan üzenetem volt, amitől a pulzusom az egekbe ugrott.

felix
Szeretlek, Binnie.

Nem tudtam, hogy most azért írta, mert jobban van, vagy mert…

Nem, az nem lehet. Az nem történhet meg.

Anélkül, hogy üzentem volna Jisungnak, úgy döntöttem, elmegyek, egyenesen Felixék házához. Tudnom kellett, hogy jól van és hogy az az üzenet nem búcsúszkodásképp lett elküldve nekem.

Viszont amikor megfordultam, a szívverésem csak még gyorsabb lett és egyszeriben kifutottam a levegőből.
- Szia, Binnie - mosolygott rám félénken, szemeiben könnyek csillogtak, melyek az enyémekből abban a pillanatban patakzani kezdtek, hogy megláttam őt.

Szóra nyitotta a száját, amikor megindultam felé, de nem akartam, hogy beszéljen. Nem akartam, hogy bármit is mondjon. Csak karjaimba zártam remegő testét és ennél nem kellett több.

Istenem, annyira hiányzott.

- Annyira sajnálom, Binnie - sírt, miközben arcát a vállamba fúrta és ugyanolyan szorosan ölelt, ahogy én őt - Nagyon sajnálok mindent.
- Nincs semmi baj, Lixie.

Nincs semmi baj. Már itt vagy velem.

- Tudom, hogy megbántottalak - nézett a szemembe - Azt is sajnálom, hogy amióta csak ismersz, mindig neked kellett felszedned engem a padlóról. De ugyanezért hálás is vagyok. Neked és a szerelmednek köszönhetek mindent. Nélküled úgy érzem, már rég nem lennék. Ha nem vagy, talán soha nem jövök rá, hogy valójában nem is vagyok rossz és undorító ember. Ha te nem vagy, soha nem költözik fény a sötétségembe. Te vagy a fényem, Changbin. Neked köszönhetem, hogy még élek és hogy most végre azt mondhassam, már jól vagyok.
- Té… Tényleg jól vagy? - simogattam meg arcát.
- Igen. Most már csak az érdekel, hogy vannak, akik szeretnek. Semmi más nem számít.
Homlokomat az övének döntve próbáltam felfogni, mi történik. Felix végre ott volt mellettem. És jól volt. Tényleg jól volt.
- Kérlek, ne haragudj.
- Ne butáskodj, Lixie. Nagyon féltem és aggódtam érted. Szerettem volna segíteni valahogy, de fogalmam sem volt, mit tegyek. Nem akartam rád rontani, mert tiszteletben akartam tartani a döntésed.
- Köszönöm, Bin. Köszönöm, hogy úgy is mellettem voltál, hogy nem voltál - mosolygott rám.
- Többé ne tedd ezt velem, jó? Ígérd meg, hogy nem teszed.
- Soha, Binnie. Most már mindig melletted leszek - bújt a karjaim közé - Annyira hiányoztál.
- Te is nekem, bébi. Sőt még annál is jobban - nyomtam egy csókot a feje búbjára és elmosolyodtam.
Egy szempillantás alatt engedett fel a szorítás és melegség vette át e helyét. Az a melegség, amit Lix okozott a jelenlétével, a szemeivel, mindenével. Végre fellélegezhettem. Az én Lixiem jól volt. Végre jól volt.
Álla alá téve két ujjam magam felé fordítottam édes arcát és könnyektől áztatott, mégis még mindig édes ajkaira hajoltam.
- Uwu - hallottam meg egy elfojtott kuncogást az egyik bokorból és elváltam a fiútól. Ismerős volt nekem ez a kuncogás.
- Hyunjin, te ökör. Fogd már be a szád.
- Nem tehetek róla. Olyan édesek. Au. Ne bánts már.
Alig bírtuk Felixel visszatartani a nevetést, miközben a mozgolódó és "beszélő" bokrot figyeltük. Nagyon, de nagyon vártam, mi lesz ennek a vége.
- Én olyan boldog vagyok, hogy mindjárt elsírom magam - szipogott Innie.
- Ó, a kicsi bébi - pátyolgatta Chan, aki fél perccel ezelőtt még valószínüleg jól nyakon tekerte Hyunjint.
- Hé. Ő miért beszélhet?
- Maradjatok már mind kussban - szólt rájuk Seungmin.
Gondoltam, kicseszek velük egy kicsit. Ujjamat a szám elé téve mutattam Lixnek, hogy maradjon csöndben, aki  erősen próbálva visszatartani a nevetést bólintott. Megkerültem a bokrot, hogy a hátuk mögött lopakodjak oda hozzájuk. Annyira el voltak foglalva velünk, hogy észre sem vették, hogy leguggoltam melléjük.
- Szerinted is cukik, Changbin? - nézett rám Jisung.
Esküszöm, néha komolyan úgy gondoltam, hogy annak a fiúnak leves van az agya helyén.
- Igen, nagyon.
- Várj, mi a lófasz? - nézett rám újra nagy szemekkel, majd akkorát visított, hogy ettől mind megijedtek és egyszerre ugrottak ki a bokorból.
Nevetve kimásztam én is és a szinte már földön fetrengő Lixhez mentem, míg a többiek leporolva magukat tápászkodtak fel a földről.
- Lebuktatok - vihogott Lix.
- Bazdki, megijedtem - tette kezét mellkasára Innie.
- Hogy beszélsz, Innie? - szólt rá Hyunjin - Hát szabad ezt?
- Megijedtem.
- Te ijedtél meg? - csattant fel Jisung - Te? Amúgy csak úgy megkérdezném, van valakinél váltás gatya? Szerintem az enyém tönkrement.
Lix a karomat fogta, hogy megtartsa magát, másikkal a hasát a nevetéstől, ahogy mindenki más Jisungon kívül, akinek az arcán még mindig ott ült a rémület. Odamentem hozzá és összeborzoltam a haját, mire gyermeki tekintettel nézett rám.
- Ne haragudj, Jis. Nem hagyhattam ki.
- Semmi baj.
- Egyébként mit kerestek itt?
- Hát. Valójában csak azért hívtunk ki téged, hogy Lix meglephessen. És itt maradtunk, mert kíváncsiak voltunk.
- Ez a magánszféra megsértése, ugye tudjátok?
- Ugyan már, hyung. Az ebédlőben faljátok egymást, akkor az sérti a szférátokat, ha a bokroból figyelünk? - kérdezte Seungmin.
- Na jó, ezzel nem ellenkezem.
- Szerintem ünnepeljük meg, hogy a gerle pár újra együtt van - csapta össze két tenyerét Chan - Vagy szeretnétek kettesben lenni?
- Lix?
- Felőlem maradjanak. Kettesben majd lehetünk később is - kacsintott rám.
- De én most akarok - nyöszörögtem, mire Lix megint felnevetett.
- A jó dolgokra megéri várni.
- Így van - vágta rá Hyunjin - Majd később etyepetyéztek. Most ünnepeljünk. Chan nálad vannak a takarók?
- Ja, segítesz?
Hyunjin és Chan elmentek valószínüleg Chan autójához. Mindig tartott benne pár takarót, mert sokszor a semmiből feljött az ötlet, hogy üljünk ki a szabad ég alá és csak élvezzük egymás társaságát.
- Mi a baj, Innie? - kérdezte Seungmin a szomorkás tekintetű fiút.
- Hyungok mindig olyanokat mondanak, amit nem értek.
- Majd ha nagyobb leszel, megérted - mosolyogtam rá, majd mikor a két legidősebb megjelent a takarókkal, leterítettük őket és mind elhelyezkedtünk rajta.
Chan autójában még pia is volt, azt mondta, azért vették, mert úgy volt, hogy aznap tényleg kihívnak engem leitatni, de közben felhívta őket Felix, így csak azt mondták, de végül a pia az autójában maradt. Lixie természetesen mellém telepedett le, jó szorosan hozzám bújva. Végignéztem a társaságon és az első gondolatom az volt, hogy boldogság. Boldog voltam, amiért ilyen barátok vettek körül. Amiért Felixel mindent képesek voltunk legyőzni és végül mégis ott ült a karjaimban. Tudtam, talán még rengeteg megpróbáltatás vár ránk majd az életben. De annyi biztos, hogy az én Lixiemet soha nem fogom elengedni. Nincs az az akadály, amit ne győznék le érte.
- Hyunjin, minden oké? - szólalt meg hirtelen a szerelmem, ezzel kizökkentve gondolataimból.
A megszólított fiúra néztem, aki a sörös üvegét tartva bámult a semmibe. Úgy tűnt, valami nyomasztja.
- Mi? Ja, persze.
- Nem úgy tűnik. Mi a baj, Jinnie?
- Semmi - villantott ránk egy hamis mosolyt - Majd máskor. Nem akarom elrontani az estéteket.
- Nem rontasz el semmit - szólaltam meg ezúttal én - Na gyerünk, mondd el.
- Csak az van, hogy… Lett egy testvérem. Anyáék örökbe fogadták. Olyan idős, mint mi és pár hete találkoztam vele. Először nem akart velem beszélni, de annyira ismerősnek tűnt. Aztán pár nap alatt összebarátkoztunk, de nekem olyan, mintha már ezer éve ismerném. És megtudtam, hogy…. Hogy nagyon rossz körülmények között él és segíteni akartam neki, ezért anyáék örökbe fogadták. És ezzel nincs is semmi gond, mert örülök, hogy nálunk van, de annyira összetört és nem tudom, mit tehetnék még érte. Alig eszik, alig alszik és nem akar kilépni a házból.
- Biztosan sok rosszat élt meg. Normális, hogy ezek után valahogy bele kell rázódnia egy szinte másik világba - nyugtatta Chan.
- Csak adj neki egy kis időt, Hyunjin. Meglátod, idővel jobb lesz - mosolyogtam rá, amit viszonzott.
Ezúttal ez igazi mosoly volt, aminek nagyon örültem.
- Majd ha készen áll, bemutatom nektek. Imádni fogjátok.
- Alig várjuk, hyung - örvendezett Innie.
- Hogy hívják?
- Minho. Lee Minho.
- Akkor igyunk Minhora. Hyunjin testvérére - emelte magasba üvegét Jisung, mi pedig mind egyetértően ittunk a sajátunkból.
Hyunjin még mesélt volna a testvéréről, de nem igazán volt hozzá kedve, mert aggasztotta a fiú állapota. Ezt teljesen megértve kerestünk valami másik témát, ami csak úgy jött és egyik követte a másikat, míg az lett a vége, hogy mind elterültünk és a csillagokat bámultuk. Mások, ahogy Lix is az égbolton lévőket. Én viszont azokat, melyek a mellettem ülő fiú arcát borították.
- Ma valahogy még szebbnek tűnnek a csillagok, nem, Binnie? - kérdezte mosolyogva, miközben ujjai az enyémekkel játszottak.
- De. Gyönyörűek.
- Te nem is a csillagokat nézed - fordult felém kuncogva.
- Dehogynem. Sőt, a legszebbeket nézem.
A fiú egy édes mosoly kíséretében a vállamra döntötte a fejét, onnan nézett fel rám mosolyogva. Nyomtam egy csókot a homlokára, mire ő újra a szemembe nézett.
- Szeretlek, Binnie.
- Én is szeretlek, bébi.