🌸Felix🌸

- Te komolyan itt születtél? - kérdeztem anyát miközben a taxiban ülve átszeltük Szöul utcáit.

Még Ausztráliában sem láttam ilyen ragyogó várost. Jó, voltak ott is felhőkarcolók meg ilyesmi, de valahogy ez a hely más volt. Talán csak mert új. Vagy talán mert tudtam, hogy itt lesz más az életem. Jobb vagy rosszabb, bár az elsőben akkor még nem igazán hittem. Vagy csak mert tényleg káprázatos volt, élettel teli.
Ausztráliában a tengerparton éltünk, ahol főként nyugalom volt a szomszédaink eszement bulijaitól eltekintve. De nálunk a belváros nem volt ilyen nyüzsgő, mint itt.
Nem is fog hiányozni. Azelőtt soha bele sem gondoltam, hogy el fogok menni onnan, de semmi és senki nem fog onnan hiányozni. Maximum az óceán. És a természet. De a nagyváros falai talán jobbak lesznek nekem. Ahogy a lelkemnek is, mely köré saját magam húztam falakat. És ebben sokan "segítettek".

- Hát. Húsz évvel ezelőtt nem így nézett ki - nevetett anya az autó ablakán kifelé bámeszkodva - Meglep, milyen gyorsan fejlődik ez a város. Tetszik? - nézett rám reménykedve.
- Persze - vágtam rá azonnal - Hisz itt nem ismer senki.
Anya megfogta a kezem, mely kettőnk között feküdt az ülésen és megszorította, közben rám mosolygott.
- Itt minden sokkal jobb lesz, hidd el nekem. Talán még...
- Nem - vágtam közbe.
Tudtam, mit akart mondani és már előre nem értettem egyet vele.
- Azért jöttünk ide, hogy új életet kezdjünk, Felix.
- Igen, tudom. És ez jó. Most már elég okos vagyok ahhoz, hogy tudjam, ebben az új életben meg sem fogok próbálkozni barátkozni. Még egyszer nem.
Még egyszer nem hagyok bárkit is közel engedni magamhoz. Az a szó, hogy barátok, számomra már nem a megnyugvást jelenti, hanem magát a poklot.
Ebbe belegondolva inkább teljesen az ablak felé fordultam. Nem akartam, hogy anya lássa a szemembe gyűlt könnyeket. Már így is túl sokszor látott sírni.

Úgy tizenöt perc múlva az autó megállt egy barackszínű, kétemeletes ház előtt.
- Itt vagyunk - örvendezett anya, majd kiszállt az autóból, én pedig követtem.
Itt még a levegő is más volt. Kevésbé friss.
Kivettük a csomagtartóból a pár bőröndöt, amit sikerült magunkkal hozni, a többit elvileg elküldik nekünk. Nem mintha sok cuccom lett volna. Inkább csak ruhák. Minden egyes kézzel fogható emléket ott hagytam, nem mintha ezzel megszabadulhattam volna az emlékektől a fejemben. Bár azokat is ott hagyhattam volna. Akkor sokkal könnyebb lenne.

Miért nem lehet a rossz emlékeket eltenni egy bőröndbe és betenni a szekrény aljába? Mint a véletlenül ott felejtett dolgokat, amit nem szedtünk ki belőle, de valójában nem is hiányzik.

- Jól vagy fiam?
- Persze. Bemegyünk?
Anya csak szélesen mosolyogva bólintott és átléptük új otthonunk küszöbét.
Anya mindig mosolygott. Még azok után is, ami történt. Bár tudom, hogy őt is bántja a dolog és hogy aggódik értem. Hogy sokszor az a mosoly hamis és csak azért van, hogy engem megnyugtasson. Legalább ő még mellettem van.
- Elvileg itt lent van egy szoba és fent kettő. Én maradok lent, mert tudod, hogy ha álmos vagyok, nem tudok járni.
Felnevettem, mert eszembe jutott, anya mennyire kómás ébredés után. Emlékszem, egyszer megesett, hogy víz helyett tejet tett oda főni a kávéjához.
- Az úgy jó lesz. Nem szeretnék arra kelni reggel, hogy legurultál a lépcsőn - vigyorogtam rá, mire ő csak összeborzolta a hajam.
- Ne szemtelenkedj, Felix - nevetett - Na menj, nézd meg a szobád.

Úgy egy órával később már a ruháim egy adagja szanaszét hevert a földön, a másik adag szépen elrendezve a szekrényben. Még aznap el akartam mindent pakolni, nem szerettem másnapra hanyagolni a teendőimet. Ebben csak egy dolog akadályozott meg. Mégpedig az, hogy a hasam egy hangos korgással üzente meg nekem, hogy ideje lenne valamit enni is.
Lementem a konyhába, ahol anya épp két pizzásdobozt nyitott ki. Mintha tudta volna, mit akarok.
Ez valami szupererő az anyukáknál?
- Éhes vagy? Rendeltem pizzát.
- Te vagy a legjobb - mosolyogtam rá, majd leültem vele szemben és enni kezdtünk.
- Tudom. Holnapra itt lesz mindenünk. Szerintem bepakolunk mindent az üres szobába és lassan elpakoljuk, mit szólsz? - osztotta meg velem tervét.
- Az jó ötlet. Azt a szobát úgy sem fogjuk használni nagyon és így legalább nem fog semmi ártogatni.
  - Igen. Az iskolával is beszéltem. Holnap már rendesen bemehetsz órára ha szeretnél. Ha nem, akkor holnapután, de mindenképp el kell menned reggel az igazgatóhoz.
- Persze, bemegyek. Szerintem már ott is maradok - már persze, ha nem utálnak ki onnan rögtön első nap.
- Ahogy szeretnéd, édesem - mosolygott rám.

Ellentmondva a saját szokásomnak aznap már nem pakoltam tovább. Nem igazán volt kedvem hozzá és fáradt is voltam. Bár nem mintha sokat aludtam volna az éjjel. Volt egy olyan hülye szokásom, hogy mindig mindent túlgondoltam. Főleg este, amikor már egyedül feküdtem a sötétben. Gondolom mindenkinek ismerős, hogy olyankor az ember egyes egyedül marad a gondolataival és saját magával. Hát igen. Szerintem a világ egyik legszarabb érzése a sötétben feküdni a gondolataiddal. Főleg ha azok olyan gondolatok, amiket legszívesebben a szőnyeg alá söpörtem volna.

Éppen ezért másnap reggel kialvatlanul mentem be az iskolába. Bár jól tudtam titkolni, hisz az évek alatt eléggé hozzászoktam, hogy nem alszom ki magam.
Az igazgatónő elég kedves volt, mindent elmagyarázott és még azt is felajánlotta, hogy ha úgy érezném, nem tudok hozzászokni a kóreai nyelvhez, kerít nekem egy tanárt, aki segít. Kedves, de megtanulom egyedül is. Anya párszor beszélt velem kóreaiul és olyan két éve el is kezdtem tanulni, mert gondoltam mi van, ha egyszer eljövünk ide. Hát itt vagyok, de a könyveket bújva nem igazán tanultam meg tökéletesen beszélni. Nembaj, majd megszokom.
Nem mintha nagy szükségem lenne majd rá.

A beszélgetés után elmentem az osztályhoz, amit a papíromra írt.
Hát akkor fussunk neki. Menni fog ez, Lix. Csak két év, annyit kibírsz már fél lábbal is. Akkor is, ha utálni fognak.

Félve bekopogtam, majd azonnal be is nyitottam és jólnevelten meghajoltam a barna hajú, harmincas éveiben járó tanárnő előtt. Máris remegtem, éreztem, hogy mindenki engem néz és ettől levert a víz.
Ne gondolj arra, vajon mit gondolnak rólad.
- Jó napot, én… Én vagyok az… Új diák - nyögtem ki nehezen a szavakat. Remélem minél hamarabb megtanulom a nyelvet, hogy legalább ezzel ne legyen gond.
- Ó, üdvözöllek - köszöntött széles mosollyal - Bemutatkozol nekünk?
- Én… Én Felix va… vagyok.
- És… És nem tudok be… beszélni - gúnyolódott egy srác hátulról, mire a körülötte ülők szintén felnevettek.

Remek. Máris kezdődik.

- Befoghatod, seggarc - szólt hátra egy szőke hajú srác mérgesen.
- Elég legyen. Felix Ausztráliából jött, még tanulja a nyelvet. Viselkedjetek vele rendesen - szólt rájuk a tanárnő, majd újra rám mosolygott - Ülj le kedvesem Changbin mellé. Ő az a sapkában - mutatott egy fekete sapkát viselő srácra középen a második sorban.

Lassan oda ballagtam hozzá és miután ledobtam a táskám az asztal mellé, leültem a nekem kijelölt helyre.
Őszinte leszek, félszemmel megnéztem őt. Hogy a fenébe ne néztem volna? Bár az arcát nem láttam, a fehér pólója elég sokat kiemelt abból, ami alatta van. Nem feszült rajta, de még így is ki tudtam venni, milyen izmos. Jól nézett ki, viszont ennek ellenére morcosnak tűnt és magának valónak. Nem is köszönt, még csak rám sem nézett, amikor leültem mellé, csak gondosan egy jegyzetfüzetbe firkált valamit, ami nagy valószínűséggel nem a tananyag volt. Nem mintha érdekelt volna. Amióta a "barátság" szó elvesztette számomra az értelmét, én is magamnak valónak tűnhettem másoknak.

Csöndben ültem végig az órát, odafigyelve minden szóra, ami elhagyta a tanárnő száját. És végül olyan húsz perc múlva jött a szünet, amitől annyira féltem. A fiúk hátulról, akik nevettek rajtam készültek elhagyni az osztálytermet, de előtte megálltak egyenesen előttem.
Mert miért is hagyták volna ki a lehetőséget?
- Valamire kíváncsi vagyok. Ausztráliában mindenkinek foltos az arca? - vigyorgott rám.
Túlságosan ismerősek voltak ezek a szavak ahhoz, hogy el tudjam rejteni, megremegtem az emlékektől, melyek az agyamba villantak.
Mielőtt egy szót is szólhattam volna, padtársam az asztalra csapva felállt és egyenesen a szemébe nézett.
- Befogod és eltakarodsz végre vagy segítsek benne? - kérdezte tőle mérgesen, mire a srác arcáról azonnal eltűnt a vigyor és szó nélkül elment.

Úgy tűnt, eléggé félik őt. De miért állt ki mellettem, egy vadidegen mellett?
Mindegy, próbáltam nem nagy jelentőséget tulajdonítani neki, de mélyen legbelül igenis jól esett. Eddig soha nem állt ki mellettem senki. Többnyire úgy viselkedtek velem, mint az a srác. És tudván, hogy itt is vannak ilyen szemét emberek, attól féltem a legjobban, hogy az emlékek nem a megfelelő pillanatokban fogják ellepni az agyam. Vagyis nem otthon, ahol senki nem látja az összezuhanásomat.
A srác visszaült a helyére anélkül, hogy rám nézett volna, én pedig megköszörültem a torkom, hogy sikerüljön kinyögnöm valamit.
- Én… Köszönöm - hálálkodtam halkan, de persze le sem szarta.
- Ne is figyelj rájuk - szólalt meg mögülem egy hang és felé fordultam. A szőke hajú srác volt az, aki szintén kiállt mellettem még óra közben - Idióták, mindenkivel ezt csinálják. Az a legjobb, ha ignorálod őket, mert valójában csak figyelemre vágynak.
Aranyos fiú volt, amolyan "az iskola szépfiúja" féle. Mégsem láttam rajta semmilyen büszkeséget.
- Changbinra se figyelj - szólalt meg a mellette ülő sötétebb szőke hajú, aki inkább egy mókusra hasonlított - Valójában kedves, csak nem bírja az idegeneket.
- Befogod, hörcsög? - nézett rá hátra az említett, a mókusarcú meg csak nevetve küldött neki egy puszit a levegőben.
Ő nem félt tőle, minden bizonnyal jó barátok voltak.
Miközben a sapkás fordult előre, egy pillanatra összeakadt a tekintetünk. Eddig a sapkától nem láttam a szemeit, de gyönyörűek voltak. Világosak, olyan színe volt, mint a méznek. Fényben biztos ezerszer szebbnek tűntek, de így is magával ragadtak.
Fura volt, úgy éreztem, mintha életemben először megremegett volna a lelkem és hirtelen nem tudtam, hová tegyem ezt az érzést.
Egy pár másodperc erejéig ő is a szemeimbe nézett, míg végül megszakította a szemkontaktust, majd előre fordult és tovább firkált a füzetébe.
- Egyébként nem hörcsög vagyok, hanem Jisung - mosolygott rám a mókusarcú - És tudom, hogy szeretsz, nyuszi - hajolt előre, hogy megvakargassa a sapkás hátát.
A fiú válaszképp csak egy "tsh" hangot hallatott, de láttam, hogy halvány mosolyra húzódott az ajka.
- Én Hyunjin vagyok - mutatkozott be a szőke is - Tényleg Ausztráliából vagy?
- Igen.
- De van kóreai neved is? - miért ilyen kíváncsiak rám? Rám senki nem kíváncsi.
- Van. Yongbok, de nem szeretem, ha így hívnak.
- Akkor nem fogunk így hívni. A Felix amúgy is olyan különleges. Egyébként mondd csak, eredetileg ilyen mély a hangod, vagy csinálsz vele valamit? - pislogott rám nagy szemekkel Jisung.
Képtelen voltam visszatartani egy halk kuncogást.

Hálás vagyok neked, Jisung. Amiért már első nap megnevettettél.

- Eredetileg ilyen - mosolyogtam rá.
- Ebédelsz velünk szünetben? - kérdezte Hyunjin kedvesen.
Én? Miért akarnák, hogy velük ebédeljek? Ők nem bánják, hogy alig tudok beszélni és hogy "foltos" Az arcom?
  - Megismerhetnéd Seungmint és Chant. Chan szintén sokáig élt Ausztráliában.
- És holnap Jeongint is. Ma nem jött suliba mert ment feltétetni a fogszabályozóját.
- Alig várom, hogy lássam. Így is ő a legédesebb teremtés a földön, hát még milyen lesz fogszabival.

Tudom, tudom. Még csak vagy tíz perce ismertem őket. De annyira másoknak tűntek, mint az én volt barátaim. Őket nem érdekelte, ki hogy néz ki, elfogadták egymást és másokat is olyannak, amilyen. Otthon a srácok hiába a barátaim voltak, akkor is mindig gúnyoltak a szeplőim miatt. Ha csak viccből is, de gúnyoltak. A többiről meg inkább még ne is beszéljünk.
Nem akartam új barátokat, de egy gyenge pillanatomban megengedtem magamnak, hogy legalább ismerkedjek. Óvatosan, hogy ne kerüljek túl közel hozzájuk.

- Mit szólsz, Felix?
- Rendben.

Még két óra volt az ebédszünetig, aztán mind a négyen az étterem felé vettük az irányt. Egy kicsit féltem, bár nem tudom, miért. Ha Jisungék barátai voltak, nem hiszem, hogy különbek lettek volna náluk.
Mikor beértünk az étterembe, Hyunjin integetni kezdett két fiúnak akik az ablak mellett ültek egy asztalnál, bizonyára ők voltak azok, akikről beszéltek. Kikértük az ebédünket és feléjük vettük az irányt. A két fiú boldogan üdvözölte őket, majd mosolyogva rám néztek.
- Szia. Téged nem ismerlek.
- Én… Én… Felix vagyok. Jisungék új izé… osztály…társa.
- Te nem vagy kóreai, ugye? Mármint az vagy, csak nem éltél itt - kérdezte kedvesen a barna hajú, a fehér hajjal rendelkező pedig azonnal felpattant ülőhelyéről.
- Ausztrál akcentusod van. Ausztráliából vagy? - kérdezte örvendezve.
Hát nem gyakran látok valakit így örülni nekem.
Csak bólintani érkeztem, aztán olyan szorosan ölelt magához, hogy majdnem megfulladtam. Nem voltam ehhez hozzászokva, de őszintén jól esett.
- El sem hiszem, hogy van még egy aussie az iskolában. Remélem velünk ebédelsz.
- Ez volt a terv, ha hagynád szegényt végre - szólt rá Hyunjin, aki a barna hajú fiú mellett foglalt helyet.
- Oké, igaz. Bocsi. Ülj le.
Chan helyet foglalt és megpaskolta a maga mellett lévő helyet, ahová kissé bátortalanul, de leültem.
Lopva a sapkás fiúra pillantottam, aki az orra alatt mosolygott. Mintha nem akarta volna, hogy meglássák.

Biztos, hogy jó ötlet volt ez?

- Egyébként Bangchan vagyok - motyogta evés közben a fehér hajú.
- Én Seungmin - mosolygott a barna hajú, akinek olyan volt az arca, mint egy kiskutyáé - És örülünk, hogy megismerhetünk. Izé. Ne sértődj meg, de csak szerintem nem passzol a hangja az arcához?
Ezt hogy érti? Bizonyára leolvasták a kérdést az arcomról, mert Bangchan halkan felnevetett.
- Azért, mert cuki pofid van, a hangod meg olyan mély.
- Ó. Izé, hát… Tudok olyan hangon be…beszélni ami illik az ar…comhoz.
- Mondj valamit - türelmetlenkedett Jisung.
- Sziasztok. Felix vagyok és Ausztráliából jöttem - mondtam teljesen elvéknyított hangon, mire mind felnevettek.
Nem gúnyosan, úgy tűnt, tetszik nekik. És ettől alig észrevehetően, de öröm költözött a lelkembe.

Azt hittem, az első napom az iskolában egy rémálom lesz. Arra voltam felkészülve, hogy csöndben kivárom a nap végét úgy, hogy senki nem vesz észre. Vagy persze ott volt a második lehetőség, miszerint mindenki gúnyolódni fog rajtam.
De arra álmomban sem mertem volna gondolni, hogy ilyen jól fogom érezni magam.
Az ebédszünet után már csak egy óránk volt, miután végig ültük, elköszöntem a többiektől és mentem haza. Megkérdezték, nem - e szeretnék elmenni velük pizzázni, de nemet mondtam. Óvatosnak kellett lennem, hogy tényleg ne kerüljek közel hozzájuk.

- Szia, anya - kiabáltam neki azonnal, mikor beléptem a házba. Tudtam, hogy otthon van, mert finom illatot éreztem, ami azt jelentette, hogy főzött. A konyhába mentem, ahol gondolatom beigazolódott. Nyomtam egy puszit anya arcára, majd leültem a pulthoz.
- Szia, kicsim. Milyen volt az első napod?
- Egész jó. Az igazgató és a tanárok kedvesek. Az osztálytársaim sem rosszak. És képzeld, jár az iskolába még egy fiú, aki Ausztráliában élt - meséltem.
- Nahát, ez csodálatos - örvendezett.
Tudtam, hogy akart még valamit mondani, de nem tette. Talán azt akarta kérdezni, összebarátkoztunk - e, de tudta, hogy felesleges megkérdeznie. Úgyis tudta, mi lenne a válaszom.
- Neked milyen volt az interjú?
- Mrs. Seo azt mondta, ez már csak formalitás volt, már a videóinterjú után úgy döntött, hogy felvesz, szóval ez rendben van. Nagyon kedvesek egyébként. És képzeld, ők a közvetlen szomszédaink.
- Komolyan?
- Igen. És arra gondoltam, hogy…
- Szeretnéd, hogy süssek nekik browniet?
- Nem gond?
- Dehogy. Neki is állok.

🌸🌸🌸
Sziasztok :)
Nos, itt is lenne az első rész. Tudom, elég nyomottnak tűnik, de remélem valamennyire felkeltette az érdeklődéseteket és lesz, aki velem tart majd a végéig :)
🌸🌸🌸