Sóhajtottam. Minden idegesített. A mai nap, a tegnapi, de a holnapi is fog. Ügyekről beszéltünk. Az emberek meg akarják mondani, mit csináljak. A királyuk vagyok. És mégis erre vágynak. Hatalomra. Pénzre. Te szent ég... Azt hiszem, megőrülök. Aludnom kell.

Elindultam a hálószoba irányába. Az ablakokon besütött a napfény. A folyosó világos volt, a kőpadló és a falak makulátlanok. Barátságos. Itt már szinte senki sem jön át. Kifújtam a levegőt. Újra meg újra vettem egyet, majd hosszan leeresztettem. A lépteim kopogtak. Csend volt. Nyugalom.

Odakint madarak csicseregtek. A táj zöld, a virágok illatoznak, miközben rekkenő a hőség.

Meleg, barna ajtó várta az érkezésemet. Egy lépés, kettő, három... sok. Odaértem. A mintás fémkilincshez értem. Lenyomtam.

Beléptem a szobába, és becsuktam az ajtót. Halk kattanással bezárult. Aludhatok.

Félhomály uralkodott a lakosztályomban. Az ágyam vérvörös baldachinja félig elhúzva. Nem teljesen sötétít. Hálós. Mindössze pár gyertya égett. A füst szaga az orromba kúszott, aranyló fényük megnyugtatott. Lassabban vert a szívem. Idáig görcsösen ökölbe szorított kezem ellazult – eddig észre sem vettem, hogy szorítom.

Odaléptem az ágyhoz. Elhúztam a baldachint, miközben oda sem pillantottam.

Aztán megtettem. Elállt a lélegzetem a látványtól. Pedig ismertem ezt a testet. A mandulavágású sötét szemet, a hosszú, fekete hajat, a finom, fehér jádekőhöz hasonló bőrt. A két karcsú combot. A lapos hasat, a finom mellkast, a máskor hordott vérvörös, a széleken arannyal hímzett szoknyát.

Lei Yanlin. Az ágyasom.

Nem volt teljesen fedetlen. Tökéletes combja kilátszott, az ágyékától a nyakáig hófehér takaró tekergett. Hosszú pillái megrebbentek. Tekintete végigsiklott rajtam, majd finoman elmosolyodott. Olyan szép, annyira tökéletes.

– Szia, királyom – köszönt lágy hangján. – Fárasztó napod volt – állapította meg.

– Igen.

Yanlin keze értem nyúlt. Belekapaszkodtam. Forró volt a bőre, és puha. Beleremegtem az érintésbe, a szívverésem felgyorsult, borzongás futott végig a hátamon. Lehúzott az ágyra. Ráereszkedtem, a karom a feje mellett támasztottam le. Közelebb hajoltam hozzá. Még egy kicsit. Ajka félig elnyílt, lehelete az arcomat simogatta.

– Olyan jó... veled – vallottam be. – Lei Yanlin – súgtam a nevét. Újra meg újra. – Lei Yanlin.

Tudta, miért teszem. Nem kérdeztem, csak szeretem hallani. Nyugalmat áraszt.

Egyik tenyerem az arcára simítottam. Hüvelykujjammal megcirógattam a száját, alattam fekvő, forró teste reagált rá. Megrándult. Elvettem onnan, hosszú, selymes hajába túrtam a tarkójánál. Jobbommal a combját érintettem.

Aprót nyögött.

Ajkam az övéhez ért. Átkulcsolta a nyakam. Szívtam a száját, nyaltam a bőrét, vártam. Vártam, míg saját maga engedi a nyelvem a szájába, és amint ez megtörtént, az övéhez érintettem a sajátom. Tenyere végigsiklott a hátamon. Az alhasam összerándult az érintkezéstől, a korábbi fáradtság semmivé lett. Csak csókoltam, csókoltam és csókoltam.

– Lei Yanlin – sóhajtottam a nevét.

Jobb lába az oldalamhoz került. Megremegett. Elváltam a szájától. Hosszú pillái meg-megrebbentek, míg ki nem nyíltak. Szinte fekete szeme engem figyelt. Felszusszant. Keze lecsúszott rólam, majd megérintett. Lentebb. És még lentebb.

– Kívánsz engem.

Farkam a testének feszült. Összetéveszthetetlen. Az övé is hasonlón ért hozzám.

– Igen, kívánlak.

– Megmutatod, hogy mennyire? – kérdezte halkan. Elmosolyodott. Kábán, de annyira ártatlanul.

Bólintottam. Én is rámosolyogtam. Lassan megmozdultam, majd ereszkedni kezdtem. Ajkam végigsúrolta az állát, a szegycsontját, a mellkasát és a hasát. Minden érintéstől megmoccant. Elértem a farkát. Szép volt. Feszült.

– Nagyon – mondtam.

Kezemmel megmarkoltam, és végighúztam rajta a tenyerem. Többször is. Megnyaltam a makkját. Lejjebb hajoltam. Egészen a számba eresztettem, amennyire csak tudtam. Ő pedig... Szent egek! Gyönyörű.

Nyögött. Annyira érzékien, hogy szinte fájt. Őt akartam. Mindent. Hiszen már annyiszor megkaptam, de nem elég. Sosem elég.

Végignyaltam a hosszán. Majd szoptam. Szívtam. Ezernyi csókkal hintettem őt. Vékony ujjai a hajamba szántottak, megkapaszkodtak bennem. Elakadt a lélegzetem. Újra előrehajoltam, és beeresztettem. A combja remegett, nyögései hangosabbá váltak. A teste... Forró. Rettentően, égetően forró.

– Mondd ki a neved! – kértem, majd ismét kényeztettem. – Hogy hívnak? – Ismét.

– Lei Yanlin. Lei Yanlinnak hívnak, királyom.

Megmarkoltam a csípőjét. Ő nyögött, én cuppogtam, a csípője az arcomnak feszült. Aztán minden hang megszakadt. A szorítása erősödött. Elélvezett. Pumpálta a számba az élvezetet, míg én lenyeltem minden cseppjét.

Hallottam a pihegését.

Feljebb másztam. Átöleltem. Fejem a nyakához eresztettem, végigcsókoltam a nyakán. Ajka újra meg újra elnyílt, és bezáródott. Mellkasa hullámzott. Kisöpörtem pár tincset az arcából, majd néztem. Csodáltam őt. A szépségét, az ártatlanságát, a kedvességét.

Utána csókoltam. Ismét. A száját faltam, míg a farkam már fájt. De nem számított. Amíg mellette lehetek, semmi sem számít. Neki viszont igen. Lenyúlt a kezével, és simogatott. Oldalra nyúlt. Az éjjeliszekrényben matatott, míg elő nem húzta az olajos üvegcsét. A kezembe nyomta.

– Szeretnéd? – kérdeztem tőle. Minden alkalommal, mielőtt lefeküdtem vele. – Tudod, hogy mindig dönthetsz másképp.

– Tudom.

Fejét kissé hátrébb hajtotta. Mandulavágású szeme fátyolosan csillogott.

– Igen, szeretném – felelte egy szusszanás kíséretében.

Még mindig simogatott. Sóhajtoztam. A feje mellé döntöttem a sajátom, és öleltem. Szeretem. Hihetetlenül szeretem. Ezt is szerettem; a keze fel-le jár, a testünk egymáshoz simul, én kapaszkodom belé. Érezzük egymás szívdobogását, a lélegzetvételeket, a testhőt...

– Lei Yanlin – súgtam. – Lei Yanlin... Azt hiszem, hogy...

– Semmi baj. Készen állok rá.

Bólintottam. Ő elengedett, míg én elhelyezkedtem mellette. Az oldalára fordult. Az ujjamra cseppentettem az olajból, és finoman a fenekére simítottam őket. Vártam. Felszusszant. Először egy ujjam vezettem belé. Óvatosan mozgattam. Ő remegett. Látnom sem kellett az arcát, hogy tudjam, az ajkába harapott.

– Engedj, gyönyörű Lei Yanlinom... Engedj be!

Az izmai ellazultak. Két ujjal kényeztettem tovább. A háta ívbe feszült, tökéletes bőrét egyenes, fekete hajszálai fedték. Tökéletes. Siettem. Nem nagyon, csak egy kicsit. Benne akartam lenni. Érezni őt belülről, átélni azt a végtelen boldogságot.

– Beengedlek – lihegte.

Kihúzódtam belőle.

Odasimultam hozzá hátulról, farkam a bejáratához helyeztem. Másik karom a teste alatt futott át. A szíve gyorsan vert, a bordáit könnyedén megszámolhattam volna. Megmozdultam. Előre. Lassan merültem el benne.

Száját egyből nyögések hagyták el. Háta a mellkasomhoz simult. Ajkam a nyakát csókolta. Yanlin remegett. Ujjainkat összefűztük, alkarunk egymáshoz ért. Ő volt és én. Minden más nem számított, míg itt lehettem vele. Felkínálta nekem a torkán lévő finom bőrt, az álla alatti zugot, mindent. Önmagát. Az egészet.

– Lei Yanlin – sóhajtottam a fülébe. – Lei Yanlin...

Lelassítottam a mozgásom. Lassan szereti. Ki-be siklottam belőle, a farkam megváltásért könyörgött. Izzadság csorgott rólunk. Lenyúltam az ő egyre éledező férfiasságához. A kezembe vettem. Előre-hátra siklott rajta a tenyerem, míg az ágyasom nyöszörgött. Közel voltam. Azt akartam, hogy ő is ott legyen.

A nevét nyögtem. Szüntelenül. Ő pedig minden alkalommal megborzongott tőle. Arca pírban úszott. Száját bujábbnál bujább hangok hagyták el.

Majd végül megtörtént. Elmentem. A vállát pusziltam, hozzányomtam az arcom. A farkam egymás után többször is megrándult. Yanlin követett. Felvisított, keze görcsösen szorongatta az egészet. Aztán lehanyatlott. Én is lehanyatlottam. Úgy maradtunk ölelkezve, az ágyas és a királya. Az első hátrafordult hozzám. Ujja a kézfejem simogatta.

– Most már aludhatsz, királyom – mondta.

Mosolyogtam. Igen, most már aludhatok.