Úｇｙ   éｒｅｚｔｅｍ， ｍｉｎｔｈａ   ｍáｒ    ｎｅｍ  ｉｓ    ｌｅｎｎéｋ   ｅｎｎｅｋ   ａ ｖｉｌáｇｎａｋ  ａ  ｒéｓｚｅｓｅ．

Mintha minden, amit igaznak véltem ezidáig, minden amit napról napra megéltem hirtelen eltűnt volna, s nem maradt más a helyén, mint ködös foltok és fakó rémképek az utóbbi néhány percben bekövetkezett eseményekről, amelyeknek még csak részese sem voltam. Még csak nem is láttam. Még csak ott sem voltam.

Fizikailag vadul remegve és lelkiekben teljesen összetörve ácsorogtam a sárga rendőrségi szalag mögött, tehetetlenül figyelve azt, ahogyan anya vérben úszó testét egy zsákba csomagolták és felhúzták rajta a cipzárt, örök időkre eltakarva az arcát a szemem elől. Vörös vére az egész padlót beterítette, s egy nagyobb tócsában ott virított a smaragdköves karkötője, amelyet a bal csuklóján hordott, mellette pedig az a fegyver is, amivel meggyilkolták.

Mindig azt állította, hogy a smaragdnak különleges az ereje, s ezt a drágakövet a szemem színéhez hasonlította. Azt mondta, ez már biztos jele annak, hogy én is különleges vagyok. 

Igaza volt.

Minden annyira hirtelen történt. Az ember azt hinné, hogy van ideje. Hogy minden rendben, az élet csak folyik és folyik és soha nem ér véget. Hogy minden nap felkelünk, kapunk egy újabb esélyt, van időnk változtatni a rossz szokásokon, elsimítani a viszályokat, belevágni valami újba, hogy még nincs késő... De a halál nem válogat. Egyszer mindenki után eljön a fekete csuhás rémalak, a hatalmas kaszával a kezében, s aznap éjjel úgy gondolta, hogy elveszi tőlem az egyetlen élő rokonomat, az egyetlen embert, aki számított nekem ezen a világon: az anyukámat.

Reggel vitába keveredtem vele. Igazából csak egy szokásos kis civakodásnak mondanám, pár nap és eloszlottak volna a viharfelhők. Én kiabáltam, ő kiabált, én becsaptam az ajtót és egyszerűen csak elmenekültem a lakásból. 

Vajon ha tudtam volna, hogy akkor látom őt utoljára az élők sorában, másként cselekedtem volna?

A hangja megtört volt a telefonban: 'Everley, valaki itt ólálkodik a ház előtt. Te vagy az?' Persze ezt csak utólag, a hangpostámon hallgattam már vissza. El sem tudom mondani, hogy mit éreztem közben... Nem vettem fel neki a telefont, amikor délutántájt felhívott. 'Everley, ne gyere haza. Valaki most próbál betörni, de ne izgulj, hívtam a zsarukat!' A két üzenet között pontosan öt perc telt el, nem több és nem is kevesebb. Suttogva folytatta: 'Everley, fegyver van nála! Elrejtőztem a gardróbban de félek, hogy rám fog találni.' Még mindig nem válaszoltam. Ezt a hívást már nem is láttam, mert éppen sajtburgert rendeltem a gyorskajáldában. 'Everley kincsem... nagyon szeretlek.' 

Ez volt az utolsó üzenete.

Az én képességeimmel azt hihetné az ember, hogy odaértem volna időben, de ez koránt sem volt igaz. Mindkettő lehetőséget nyújtott volna arra, hogy minél hamarabb anyukámhoz érjek, de aznap, abban az időpontban valamiért egyik sem akart működni. Éppen a legrosszabbkor. Sajnálatos módon annyira nem tudtam kordában tartani az erőmet mint szerettem volna, pedig ha többet edzek, ha komolyabban veszem, akkor lehet, hogy szebb vége is lehetett volna a történetnek. Szóval taxit rendeltem, de bármennyire is siettem, nem tudtam megakadályozni a katasztrófát. 

Tíz perc. 

Ennyivel hamarabb kellett volna a helyszínre érnem ahhoz, hogy életben talájam anyát. Képtelen voltam felfogni az esetet. Olyannyira sokkban voltam, hogy sírni sem tudtam. A szemem ugyan tele volt könnyekkel, de nem sikerült kieresztenem őket, mert az a megkeményedett, fojtogató góc a torkomban nem hagyta nekem, s a mellkasom is sóbálványként fonta körül magát a feltörni készülő, mélyről jövő, kínkeserves zokogásomon. 

Anya halott volt. Az én drága anyukám meghalt és én még el sem tudtam köszönni tőle.

A bűntudat a lelkemet kapargatta odabent, véres körmeit újra meg újra mélyen belevájva, szinte  minden lélegzetvételnél csak egyre erősebben szorult össze a szívem. Az önzőségemnek, a makacsságomnak, a büszkeségemnek és a figyelmetlenségemnek hála soha többé nem beszélhettem már azzal, akit a világon a legjobban szerettem.

- Elnézést... azt a karkötőt megkaphatom vagy fontos kelléke a nyomozásnak? - kérdeztem elszorult torokkal, s utána meg sem bírtam mukkanni többet. A felügyelő akit megszólítottam először a tócsában fekvő tárgyra nézett, majd pedig vissza rám. Lassan odasétált, kivette azt a vérből és kicsit megrázta, majd visszasietett hozzám, s amint megtisztogatta egy zsebkendő segítségével, átnyújtotta nekem azt.

- Vigye csak, kisasszony - mondta. - És részvétem! - biccentett szomorúan felém, mire én is ugyanígy tettem.

Négy hétig vártam, hogy megtudjam, ki volt anya gyilkosa, de a nyomok egyszerűen sehová sem vezettek. Neki nem voltak sem ősellenségei, sem pedig olyan durva konfliktusai, hogy bárki bosszút akart volna állni rajta miatta, ráadásul ennyire brutális módon. Bár a fegyvert ott hagyták, nem találtak azon semmilyen ujjlenyomatot, ami azt jelentette, hogy egy vérbeli profival volt dolgunk. Valakivel, aki szépen, előre eltervezte az egészet. 

Négy héttel az eset után kellett rájönnöm, hogy a célpont valójában nem anya volt, hanem sokkal inkább én. 

Én és az a tény, hogy különleges voltam.

Szóval mit is tehettem így, hogy már semmim sem maradt? Így, hogy elveszítettem a legfontosabb személyt az életemből?

Egyetlen hely volt, ahová mehettem.

Egyetlen hely, ahol tudtam, hogy olyanok között lehetek, mint amilyen én is vagyok.

Egyetlen hely, ahol segíteni tudtak nekem.

Egyetlen hely, ahol választ kaphattam arra, ki végzett anyukámmal.

Ｅｚ  ａ  ｈｅｌｙ ｐｅｄｉｇ  ａｚ  Ｅｓｅｒｎｙő   Ａｋａｄé ｍｉａ  ｖｏｌｔ．