Ｒéｓｚｅｇ  ｍｉｎｔ  ａ  ｂűｚöｓ  ｂｏｒｚ

- Diego! - próbáltam elkapni a férfi karját miközben az az előcsarnokon sietett át idegesen, ám ő lerázta a kezemet magáról.

- Veled nem beszélek! - felelte, majd haladt előre tovább, mintha nem lettem volna több egy akaszkodó piócánál.

- De hát Klaus... - próbáltam meg kétségbeesetten érvelni ismét, de ezúttal nem tudtam meghatni őt.

- Szarok rá! - kiáltotta, hátra sem pillantva rám, miközben kisétált a nyitott bejárati ajtón és elnyelte őt az éjszaka.

Azt hiszem, végül azzá váltam akiről azt mondtam, hogy én sosem voltam az: megalázkodóvá. Igyekeztem összeszedni magam, emlékezni arra, hogy ki vagyok, honnan jöttem és hogy miért vagyok itt, de ezúttal nem sikerült megnyugodnom: minden egyes lélegzetvétel csak egyre súlyosabbá vált amint rájöttem, hogy attól a pillanattól számítva már Diego segítségére sem számíthattam. Klaust egyedül kellett megtalálnom, ha egyszer és mindenkorra teljesíteni szerettem volna a célomat.

Nem értettem mi folyik itt. Fogalmam sem volt, hogy mit éltem át az imént, hogy mi zajlott le a szemem előtt percekkel korábban és hogy mégis mivel tudtam ennyire magamra haragítani Diegot. Mármint lényegében de, tisztában voltam vele, hiszen az dühítette fel ennyire, hogy eltitkoltam előle a képességeimet. De hát mintha éreztem volna, hogy pontosan ez lesz a reakciója! És nem csak neki, hanem a többieknek is, hiszen ők sem vettek már ezek után tudomást rólam, időközben még Allison is köszönés nélkül hazatért, én pedig látszólag egyedül maradtam ebben a hatalmas kúriában, ami még csak nem is az enyém volt. Bűntudatot éreztem, pedig nem kellett volna. Nem állt kötelességemben elárulni senkinek sem az igazságot. Sosem kellett volna megtudniuk.

Már megint túl sok hatás ért amitől a fejem megszédült, a lábaim elgyengültek és úgy éreztem, menten térdre zuhanok, de erőm sem igazán maradt arra, hogy küzdeni próbáljak ellene. Legszívesebben ordítottam volna egy jó hangosat, üvöltve zúztam volna szét az egész helyet. Lassan rá kellett döbbennem arra, hogy a sors nem szerette volna, hogy lezárjam ezt az ügyet. Hogy hiába telt el lassan már egy teljes hónap anya halála óta, valószínűleg sosem fogom megtudni az igazságot az ügyről, hiszen egy olyan ember után futkorásztam konkrétan, akinek egyszerűen nem lehetett a szavára adni és aki meg sem próbált helyrejönni, meg sem próbált szembenézni a félelmeivel. Reménytelen volt az egész. 

Már-már tényleg lefelé kezdett el csúszni a testem, amikor hátulról egy erős, szőrős kar ragadott meg, felhúzva az eredeti pozíciómba, szorosan tartva a karjaimat, ameddig a lábam újra padlót nem fogott. Olyannyira lesokkoltam, hogy észre sem vettem Luther mikor tért vissza. Csak akkor tértem végre magamhoz, amikor megszólított.

- Rendben vagy? - kérdezte megszeppenve, halványkék szemeivel az arcomat fürkészve. Ő volt az egyetlen Hargreeves-tesó, akivel eddig nem váltottam egy szót sem, úgyhogy legalább ezt is kihúzhattam a listámról. Vagy hát legalábbis félig, mert ugye Ben halott volt, vele amúgy sem tudtam volna elcsevegni. Pedig azt hiszem vele lett volna a legtöbb és a legizgalmasabb beszélgetnivalóm.

- Jól vagyok - bólintottam. - Köszönöm!

A férfi csak egy aprót biccentett, majd kihalt közöttünk a beszélgetés. Őszinte ötletem sem volt, hogy most mihez kellene kezdenem. Nem volt mit mondanom, de megmozdulni is kínos lett volna, kisétálni, megfutamodni és csak nemes egyszerűséggel otthagyni őt. Minden olyan kínos volt, amióta itt voltam. Ideje lett volna összekaparni magam valahogyan.

- Te jól vagy? - kérdeztem vissza végül, téma híján, mire válaszul ismét egy biccentést kaptam. - Tudok segíteni bármiben? Elég... koszos lett ez a hely!

- Nem tudom - vallotta be körülnézve, aztán ismét rám pillantott. - Őszinte fogalmam sincs arról, hogy ki vagy és mit keresel itt!

Már készültem újra bemutatkozni és szabadkozni amiatt, hogy már itt sem vagyok, mert ezen a ponton már belefáradtam az egész történetbe, amikor legnagyobb megdöbbenésemre újra megszólalt.

- De köszönöm, hogy segítettél! Ha te nem vagy ott időben, Vanya talán már nem is lenne életben! Mi a neved?

- Everley - feleltem. - Everley Macy-Williams.

- Velük voltál? - utalt a maszkosokra, mire a fejemet ráztam, aztán röviden elmeséltem neki hogy hogyan is kerültem ide és mit is kerestem itt. Ha nem legalább ötödjére meséltem el a történetemet valakinek, akkor egyszer sem. Pedig minden egyes mesélésnél egyre nehezebb és nehezebb volt beszélni. És mintha az egész történet lassan-lassan a mélybe süllyedt volna, s már csak én ragaszkodtam volna hozzá, én kapaszkodtam volna belé ennyire görcsösen. Nem tudom miért számítottam arra, hogy simán fog menni minden. Azóta mélyponton volt az életem, amióta az eset megtörtént. Biztos voltam benne, hogy azokat a károkat kapom vissza ezáltal a karmától, amelyeket én magam okoztam évekkel ezelőtt, amikor illegális dolgokba kevertem bele magam. Isten remekül szórakozhatott rajtam odafent!

- Tipikus Klaus - húzta el a száját Luther. - Csak akkor bukkan fel ha abból neki is származik valami haszna. Nem rossz ember ő, csak hát...

- Tudom - bólintottam óvatosan, mert Diego már felnyitotta a szemem az érem másik oldalára Klaus személyiségével kapcsolatosan. Ezért is volt olyan furcsa hogy egyszerre haragudtam rá, de közben iszonyú sajnálatot is éreztem a férfi iránt. Ebben a családban tényleg mindenki jobbat érdemelt volna annál, mint amit kapott. Sokkal jobbat.

A lépcső tetejéről valaki minden előzmény nélkül megköszörülte a torkát, majd egy fakóbarna öltönyös, idősnek látszó majom sétált le onnan, jobb kezében egy botra támaszkodva közben. Az orrán egy szemüveg is virított és ha ez már nem lett volna számomra elég hihetetlen, még meg is szólított bennünket amikor leért a lépcső aljára, s egyenesen mellettünk állt meg.

- Jó estét! - köszönt oda nekem, majd Lutherre nézett. - Luther úrfi, vegyen magára valamit, vendégünk van! - szólt rá a nagydarab férfire, mire az elszégyellte magát és felsietett a lépcsőn, valószínűleg a szobájába igyekezve. A majom mindeközben odasétált hozzám, majd mosolyogva nyújtotta felém a kezét. - Pogo vagyok! - mutatkozott be, én pedig meg sem tudtam még mindig mukkanni döbbenetemben, bár végre megtudtam ki rejtőzik a név mögött, amit tegnap mind Diego, mind pedig Klaus is emlegetett. Ugyan már hallottam arról, hogy léteztek korábban kísérletek majmok beszélésre tanítására, azzal is tisztában voltam, hogy csak alig néhány szót voltak képesek megtanítani ezidáig ezeknek az élőlényeknek, folyékonyan sosem tudták rávenni őket a társalgásra. Ez a csimpánz mégis itt állt most a szemem előtt és olyan udvariasan fogadott engem, hogy azt hittem, csupán álmodom az egészet. Ám amikor kezet fogtam vele és így fizikailag is éreztem, hogy tényleg előttem állt és nem káprázott a szemem, bevallom, kissé megilletődtem. - Nem kell félnie, Everley kisasszony! - jelentette ki ekkor. - Sir Reginald Hargreeves inasa vagyok mióta az eszemet tudom. A gazdám páratlan képességek és emberfeletti ész birtokában állt, ezért tudott engem is megtanítani a beszédre. 

- Meghiszem azt - böktem ki végre néhány szót, majd kedvesen elmosolyodtam. - Honnan tudja a nevem?

Ám Pogo nem válaszolt, hanem elindult a konyha irányába, én pedig rögtön a nyomába eredtem, mert úgy éreztem, bizony nem itt rekedt be a társalgásunk és még bőven maradt mondanivalója felém. Furcsa volt belegondolni abba, hogy egy majommal beszélgetek, de ettől eltekintve valahol mégis javult a közérzetem kissé. A kérdésemre viszont csak később kaptam választ, amikor már egy tál műzlin rágódtam a konyhaasztalnál ücsörögve. Szegény Pogo még szabadkozni is kezdett, hogy ilyen szegényes vacsorával tudott csak szolgálni, ám Grace váratlan halála - akiről időközben megtudtam, hogy az anya-robot volt, akinek életét Diego vette el, bár ennek csak én egyedül voltam a tudatában - miatt ennyire futotta csupán, ő ugyanis főzni nem tanult meg, nem erre volt szakosodva a Sir Reginald Hargreeves által felállított munkaköre.

- Ismerem mind a negyvenhárom különleges képességekkel rendelkező gyereket, akik 1989 októberének első napján fogantak meg - kezdte el magyarázni -, így értelemszerűen azt a harminchat személyt is, akiket a gazdámnak nem sikerült örökbe fogadnia. Én magam készítettem lajstromot ezekkel a nevekkel. Amint meghallottam, hogy maga bemutatkozott Luther úrfinak, rögtön eszembe jutott a listáról, innen tudtam, hogy maga is egy lehet közülük!

- Vagy úgy! - bólintottam aprót, ám valahol egy idegenkedő érzés kapott el az egésztől. Örültem, hogy nem találkoztam soha ezzel a Sir Reginalddal. Valószínűleg ugyanolyan gyűlöletet tápláltam volna iránta mint az összes többi gyermeke. - Szóval ő tényleg, az összesünket megpróbált...

Pogo bólintott, be se kellett fejeznem a mondatot. Annyira kaotikus és furcsa volt ez az egész ügy az elhunyt milliárdos körül. Ez az ember egy olyan rejtély volt, amit nem biztos, hogy feltétlenül kedvem lett volna megfejteni, akármennyire is bökte a csőrömet az őt körülölelő sok-sok furcsaság. Szerencsére nem kellett már sokáig elviselnem a feszült légkört, mivel hamarosan Luther is csatlakozott hozzánk, újra magára öltve egy pulcsit és egy kabátot, amely elrejtette a testét az árgus szemek elől. Gondoltam, hogy szégyellheti a kinézetét és hogy nem szívesen beszélt volna róla, így akármennyire is érdekelt, nem kezdtem el faggatózni. Csak csendben eszegettem a műzlimet és azon morfondíroztam, hogy mégis mihez kezdhetnék a továbbiakban: maradjak és tegyek meg mindent azért, hogy megtaláljam Klaust vagy pedig menjek haza Londonba és éljem tovább az életemet inkább? Kellett nekem ez az egész hajcihő, ami itt zajlott?

- Van hol aludnod? - szólalt meg Luther, belezavarva a gondolataimba.

- Valamit találok majd - motyogtam. - Az is lehet, hogy hazamegyek inkább...

A férfi szomorú mosolyt villantott felém.

- Ha gondolod, elalhatsz itt is egy pár napig, hátha Klaus visszatér. Szerintem Ben szobájában simán meghúzhatod magad, az takarítva van meg fel van szerelve mindennel ami szükséges. És kétlem, hogy ellene lenne a dolgoknak, noha...

- Ben szobájába? - csillantak fel a szemeim a lehetőséget hallva. Hülye lettem volna kihagyni ezt az ajánlatot. - Nagyon szívesen élnék a lehetőséggel, de tényleg csak akkor, ha nem zavarok.

- Ugyan! - legyintett Luther. - Most már úgyis csak mi maradtunk Pogoval. Jól jön a társaság!

Kikanalaztam a műzlim utolsó darabkáit, majd érdeklődve tettem fel a következő kérdést neki:

- Te itt laksz azóta is? Csak mert tudom, hogy a többiek...

- Igen - felelte Luther, kissé szomorkásan. - Sosem költöztem el. Mármint de, kis ideig az űrben éltem. Négy évig, igazából. Tudod, apám elküldött a Holdra! - húzta ki magát büszkén.

- Tényleg? - kérdeztem nevetve. - Az tuti izgalmas lehetett. Mit csináltál ott?

- Oh, semmi érdekeset, tényleg! - rázta meg a fejét. - Figyelgettem és feljegyezgettem neki ezt-azt. Elég üres és semmitmondó korszak volt ez az életemben, nem beszélgettem senkivel odafent. De legalább elmondhatom, hogy apának büszkeséget okoztam. Vagy hát... remélem. Sosem tudtam meg, mivel pár napja tértem vissza a Földre, a halála miatt - suttogta, hangjában pedig csalódás és szomorúság egyvelege keverődött. Miért volt itt mindenkinek ennyire nehéz múltja?

- Sajnálom, szörnyű lehetett! - tettem karba a kezeimet. - Hogy viseled?

A férfi bamba képpel kezdett el bólogatni, mint aki köszöni szépen, megvan, de valahol éreztem a reakciója mögött, hogy egy belső vívódás jászodhatott le benne. Nyilván ő állt a legközelebb az apjukhoz, ő volt az utolsó, aki még mindig görcsösen ragaszkodott a gyökereihez. Ebből a szempontból kissé magamra emlékeztetett, hiszen én is az utolsó erőmmel ragaszkodtam anyához. Az viszont nem tetszett, hogy az apja csak úgy gondolt egyet és elküldte őt a Holdra, nézegetni meg feljegyezgetni dolgokat. Annyira abszurd hülyeségnek tűnt ez a részéről. Mintha azon ügyködött volna, hogy az utolsó gyerekét is elmarja maga mellől.

- Apám szeretett bennünket. Csak nem igazán törődött az általános boldogságunkkal vagy az önbizalmunkkal! - zárta le végül a férfi a témát, s őszintén szólva nekem is teljes mértékben elég volt az az információáradat amit Sir Reginaldról kaptam az utóbbi néhány órában.

A vacsorát követően segítettem egy kicsit összeszedegetni a házat, amelyhez mind az enyém, mind pedig Luther képességei jól jöttek. Ameddig ő emelgette az összetört, nehéz törmelékeket, addig én egy portált nyitottam a szeméttelepre, ahová szépen kidobálgattunk mindent ami használhatatlanná vált, még azt a csinos, ósdi csillárt is ami a férfira zuhant néhány órája. Aztán jó éjszakát kívántam mind Luthernek, mind pedig Pogonak, majd elfoglaltam az ideiglenes alvóhelyemet, ami Ben Hargreeves szobáját jelentette. 

Vicces, de ez a szoba nagy vonalakban emlékeztetett a Diegoéra, azzal a különbséggel, hogy itt a könyvespolcok között nem kandikált ki egyetlen darab pornómagazin sem. Helyette viszont rengeteg sötét, szörnyekkel teletűzdelt művet találtam, többek között sok-sok Stephen King és H.P. Lovecraft regényt, amely arra adott okot következtetni, hogy Ben sokat küzdhetett a benne megbúvó adottságok elfogadásával. Nem csoda, hogy éppen az az idézet szerepelt odakint a szobrán, ami. El sem tudtam képzelni, hogy mivel kellett megbirkóznia. Ennek ellenére sosem viselkedett kirívóan, sosem beszélt, mindig meghúzódott a háttérben, s általában mindig ő volt az, akiről patakzott a vér annakidején. Megborzongtam a gondolatra, hogy a képessége miatt arra kényszeríthették, hogy ő legyen az, aki végleg végez a rosszfiúkkal. Akarata ellenére is ölésre kényszerítették őt és ezt borzalmas volt felfogni. De az még borzalmasabb volt, hogy sosem árulták el a nagyérdeműnek, hogy hogyan hunyt el. Ezt még Vanya könyve sem részletezte nekünk.

Óvatosan bújtam be a párna- és takaróhad közé, amelynek furcsa mód zöld tea és vér illata volt, de valahogy mégis olyan kellemes volt érezni. Ha ez valóban Ben Hargrevves illata volt, akkor rettenetesen különlegesnek hatott az a pillanat, ugyanis kicsit úgy érezhettem magam, mintha valóban itt lenne a közelemben. Nevetséges volt ugyanakkor belegondolni abba, hogy minden ember, akiért kicsit is rajongtam az életemben, már régen halott volt. Úgy anya, akárcsak Ben Hargreeves. Szerintem örök életemre büntetve lehettem ezzel az érzéssel.

Átöleltem az egyik párnát, mélyen belefúrva az arcomat. Sírni szerettem volna, hiszen már megint egy göb keletkezett a torkomban a sok új gondolat hatására. Valahogy mindig sikerült elszomorítanom saját magamat, pedig esküszöm, hogy nem ez volt a szándékom. Egyszerűen csak mindenre érzékenyebb voltam. Ideje volt leszokni erről és megtalálni önmagam újra.

☂️

Másnap délelőtt, néhány óra erejéig, beállított a házba Allison is. Nem bújtam elő, mivel nem volt kedvem megint egy kérdésáradattal szembesülni, de amikor elhagyta az Akadémiát, Luther bejött az ideiglenes alvóhelyemhez és közölte velem, hogy a maszkosok állítólag nem a családot helyezték kereszttűzbe, hanem csak Ötöst. De hogy miért keresték éppen a "legfiatalabb" Hargreeves-fivért, azt egyikünk sem tudta megfejteni.

- Hagynunk kéne neki egy cetlit. Figyelmeztetni vagy valami, hogy keresik! - mondta, majd intett a fejével, hogy sétáljak át vele Ötös szobájába. Én ugyan először vonakodtam az ötlettől, attól félve, hogy a szoba tulajdonosa rájön, hogy én is odabent kotnyeleskedtem, megkeres és kinyír majd miatta, de aztán mégis érdekesebbnek tűnt Lutherrel tartani, mint egyedül keseregni egymagamban, úgyhogy inkább átsétáltam vele Ötös rezidenciájába, majd csak a sarokból meghúzodva figyeltem ahogyan Luther kutakodik, Pogo pedig mögötte áll és bizonygatja neki, hogy Ötös gyerekkora óta nem járt a szobában, hiába keres bármit is. És akkor ütött szöget a fejembe az, hogy Luther valójában mit művelt: nyomokat keresett arra nézve, hogy a maszkosok mégis miért kutathattak Ötös után.

- Mit csinálsz itt? - dörmögte egy ismerős hang, majd Diego lépett be Ötös szobájába nem sokkal később, kérdő arckifejezéssel és felvont szemöldökkel. Egy pillanatra rám nézett, én pedig hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy a kérdés nekem vagy inkább Luthernek szólt, de amint a pillantása tovasiklott az utóbbira már tudtam, hogy tudomást sem akart venni rólam.

- Öhm... - kezdett el hebegni Luther, majd hirtelen témát váltott. - Tudod mi történt anyával?

Diego habozott a válaszadással, bár mesterien leplezni tudta azt, hogy nagyon is jól tudta mi történt vele.

- Úgy tűnik megkaptad, amit szerettél volna. Így vagy úgy, nem igaz? - válaszolta végül, én pedig értetlenül ingattam a tekintetem közöttük. Nagyon erős feszültséget éreztem Diego részéről, az indulatossága átvette az irányítást az összes létező arcizma felett. 

Aztán hamarosan megtörtént a baj. Luther öntötte az olajat a tűzre, ami Diego forrófejűségére természetesen nem volt túl jó hatással. Csak úgy röpködtek egymás felé a megalázóbbnál megalázobb szavak, életemben nem hallottam még ennyi fröcskölödő gyűlöletet mint amilyet abban a pillanatban a két férfi egymás arcába vágott. Pogo megpróbált néhányszor közbeszólni, finoman közölni velük, hogy nem kellene ezt művelniük. Mindezt addig, ameddig ki nem hozták a sodrából. 

- Elég! - kiáltott rájuk a csimpánz. - Ezt a házat megtámadták! Alig éltük túl! És Grace... ő nem volt ilyen szerencsés. A testvéretek eltűnt és ti így kezelitek ezt az egész helyzetet? Vigyétek a nonszensz vitátokat máshová! Azonnal!

- Bocsánat, Pogo - motyogta Diego azonnal.

- Igen, bocsánat, Pogo! - ismételte meg Luther is, majd mindketten azonnal elhagyták a szobát. Én még mindig csak lecövekelve ácsorogtam a sarokban, próbálva feldolgozni a hallottakat. Ami itt lezajlott az imént, már nem volt játék és mese. Pogonak pedig igaza volt: itt nem volt most helye ennek az értelmetlen veszekedésnek.

- Jobb ha velük megy, Everley kisasszony! - szólított meg ekkor. - A képességeinek még hasznát vehetik!

A fejemet ráztam.

- Kétlem, hogy Diego akár egy szót is váltani szeretne velem a tegnapiak után! - vallottam be, karba téve a kezem. - És a képességeim egyébként is szeszélyesek.

- Ne legyen már ennyire önbizalomhiányos! - mosolyodott el kedvesen. - A képességeit igenis képes lehet irányítani, ha bízik a tudásában. Plusz nem csak ezzel lehet segíteni. A két kezemet összeteszem, hogy maga kordában tudná tartani őket! - bökött az állával előre, a két férfira célozva. - Találják meg Ötös úrfit minél előbb. Csak ő nyithatja fel a szemünket az ügy végére!

Pogo rövid beszéde hatásos volt, nem tagadom. Annyira hatásos, hogy amikor a sikátorban utolértem Diegot és Luthert, sebesen futottam el mellettük, hogy én legyek az első, aki beülhet a kocsiba.

- Szállj ki! - szólt be nekem Diego, amikor végre utol ért, én viszont becsatoltam az övemet már és csak szúrós szemekkel tekintettem felé. 

- Nincs időm veled vitatkozni. Meg kell találnunk Ötöst. Könnyebb lesz, ha magatokkal visztek!

- Közöd sincs hozzánk! - támadott tovább, miközben Luther egyetlen hang nélkül beült a hátsó ülések egyikébe. - Igazán abbahagyhatnád ezt a szánalmat amit csinálsz. Klaus sosem fog kijózanodni, de ha meg is teszi valamilyen csoda folytán, akkor sem fog rajtad segíteni. Chhh, mégis miért tenné?

Összeszorítottam az öklömet, próbáltam higgadt maradni és hidegvérrel kezelni azt, amit rám zúdított. Nem engedhettem az indulatnak és a kétségbeesésnek, hogy irányítsa az életemet. Többé már nem.

- Minél többet jártatod a szádat, annál kevesebb esélyünk marad Ötös nyomára bukkanni. Szóval ahelyett, hogy itt játszanád a szájhős nagyfiút, beülhetnél végre a volán mögé és elhajthatnánk a keresőexpedícióra, kedvesem! - feleltem, egy enyhe cinikussággal a hangomban, mire Diego köpni-nyelni nem tudott ezt hallván. Mérgesen és hallhatóan felmordult egyet, majd beült a volán mögé végre, becsapva maga mögött az ajtót. Mindeközben Luther csak csendesen és megdöbbenve figyelte az eseményeket.

- Hazudtál nekem! - jelentette ki, miközben sietve kihajtott a sikátorból.

- Sosem hazudtam neked - feleltem azonnal. - Vagy hát de, egyszer! - tettem hozzá. - Két nappal ezelőtt, amikor bekopogtattam hozzátok. Akkor azt hazudtam, hogy anyám egy hete hunyt el. De az nem volt igaz. Anya már négy hete, lassan egy hónapja halott - vallottam be végre. - Beismerem, az empátiádban bíztam aznap és nyert ügyem volt. Ez volt az egyetlen alkalom, hogy a képedbe hazudtam, Diego. Semmi másról nem!

Diego csak tovább fortyogott.

- De nem szóltál arról, hogy képességeid vannak. Egyetlen szóval sem!

- Bingó! - bólintottam. - Ergo nem hazudtam. Csak elhallgattam az igazságot, mert nem úgy ítéltem meg, hogy ez rátok tartozna. Ez nem azt jelenti, hogy hazudtam volna. De ha már az elején beszélek neked róla, sosem engedtél volna be abba a házba. Kétlem, hogy a helyemben te másként cselekedtél volna!

- Tudod, van valami abban amit Eve mond! - szólalt meg végre Luther is, Diego felé intézve a szavait, de persze egyáltalán nem volt díjazva a válasza.

- Te dugulj be! - sziszegte. - Mindketten elviselhetetlen alakok vagytok, folyamatosan pitiáner dolgok miatt siránkoztok, miközben semmit sem tudtok az életről. Az egyedüli ok amiért most elvisellek benneteket az az, hogy így könnyebben megtalálhatjuk Ötöst. De amint ő meglesz, hallani sem akarok rólatok többé.

- Ne aggódj, az érzés kölcsönös! - morogtam oda neki, nem szólva hozzá többé ameddig az úticélunkhoz nem érkeztünk.

Sok-sok keresgélés után, amire ráment egy teljes délutánunk, Diego a központi könyvtár előtt parkolt le végül. A magas kőépület hátborzongatóan magaslott fölénk, már-már eltakarva a Napot is, árnyékot vetve ránk. Amint berobbantunk a helyiségbe, Luther javaslatot tett arra, hogy válljunk szét, én pedig boldogan eleget is tettem a kérésének. Elegem lett aznapra a vitákból, így ameddig a két férfi az első és második emeleten kezdett el kutakodni, én rögtön meg is céloztam a harmadikat. A folyosó hosszú volt és körkörös alakú, úgy éreztem mintha egy spirál mentén haladnék le- és fölfelé, egyre mélyebbre és mélyebbre, a tudás sűrűjében. Körülbelül tíz percet keringhettem körbe, amikor egy megbotránkozott női hangot hallottam meg valahonnan a közelből.

- Hol vannak a szülei?

Nem kellett sok, hogy rátaláljak a hang forrására: egy jól öltözött, szőke kontyos nő guggolt a könyvtár egy eldugottabb zugában, egyenesen az ájult Ötös lábai előtt. Valószínűleg hallhatta a lépteimet, mivel ijedten fordult hátra.

- Megtalálta az öcsémet! - bukott ki belőlem a szó, miközben a nő kérdő arcát fürkésztem, ez lévén az első hazugság, ami eszembe jutott. - Hála a magasságos égnek! Tudja, néha csinál ilyet. Ellopja apánk piásszekrényéből az italt és valamerre elrobog... pszichés gondjai vannak szegénykémnek, úgy tűnik anya ma is elfelejtette beadni neki a gyógyszereit. Elnézést kérek a kellemetlenségekért, könyörgöm, ne szóljon a gyámügynek!

A nő megnyugodva fújta ki a levegőt, majd felállt és megigazította a szoknyáját meg a blézerét.

- Megértem, kisasszony, ne aggódjon! - nyugtatott meg. - Örülök, hogy nincs egyedül szegény kisfiú. Vigye haza azonnal!

- Meglesz, köszönöm! - szalutáltam egyet, majd amint a nő elhagyta a terepet, rögtön megérkezett Diego és Luther is.

- Ő most... - kezdett bele Luther, mire Diego elmosolyodott.

- Részeg mint a bűzös borz! - válaszolta. 

És valóban. Ötös a kezében ott szorongatta az üres piás üveget, a mellette fekvő falon mindenféle számítás díszelgett, a lába körül füzetek és könyvek hada terült széjjel, fél karjával pedig egy megcsonkított próbababát ölelt át. Az egész jelenet teljes mértékben bizarr volt, viszont valamiért már nem is tudtam megrökönyödni rajta. Annyi furcsaságot láttam az utóbbi két és fél napban, hogy ezt már nem tudtam akként elkönyvelni.

Luther az ölébe vette az ájult fiút, majd amilyen gyorsan csak lehetett, kiiszkoltunk vele együtt a könyvtárból.

- Nem lenne jó ötlet visszavinni az Akadémiára! - érveltem. - Ha a maszkosok újra rajtunk ütnének, akkor Ötöst kettő perc alatt ki tudnák végezni ilyen állapotban!

- "Rajtunk" - horkant fel Diego a megjegyzésemre. - De abban igazad van, hogy hülyeség lenne. Hazavihetjük hozzám. Ott úgysem keresi majd senki, kialhatja az állapotát és legalább kést szoríthatok a torkának ha felébred! - nyugtázta, így az autóba beszállva ismét a küzdőterem felé vettük az irányt. Amikor odaértünk és már megint a sikátorban közelítettük meg a helyet, Ötös is felébredt, egy csuklással tudtunkra adva, hogy valamelyest a tudatánál van.

- Ha rám mersz hányni... - kezdett volna bele Luther.

- Tudod mi a vicces? Hogy már másodjára esek túl a pubertáskoron! És - vihogott fel Ötös - megittam azt az egész üveg alkoholt, nem igaz? Ezt teszi az ember, amikor a világ amit szeretett azt mondja: viszlát! Puff, vége! - beszélt össze-vissza, összefüggéstelenül, miközben én és Diego értetlenül néztünk össze. - Ti miről beszélgettetek?

- Két maszkos behatoló megtámadta az Akadémiát tegnap éjjel - felelte Luther.

- És téged kerestek! - tette hozzá Diego, kicsit sem kedves hangnemben. - Szóval szeretném ha ide figyelnél! Mit akarnak tőled?

- Hazel és Cha-Cha - kiáltotta Ötös szórakozottan. 

- Kik? - fordult hátra Diego. - Tudod jól, hogy gyűlölöm a kódneveket!

- A legjobbak közül is a legjobbak. Persze csak utánam! - vihogott a fiú.

- A legjobbak miben? 

Ám mivel Ötös csak hebegni kezdett valamit az ivászatról, a férfi idegesen állította meg Luthert, aki a kezében tartotta őt.

- Hé, fókuszálj! - szólt rá Diego. - Mit akar ez a Hazel és Cha-Cha?

De Ötös csak a képébe vigyorgott, mint aki remekül szórakozott Diego kirohanásán, így a férfi egy picikét visszavett az arcából.

- Csak meg szeretnénk védeni téged!

- Megvédeni? Nincs szükségem a védelmedre, Diego! - válaszolta az ittas fiú cinikusan. - Van fogalmad róla, hány embert öltem meg? Nem! Én vagyok a Négy Lovas! És az Apokalipszis hamarosan itt lesz! - ezután pedig rögtön okádni kezdett, aminek hatására mind Diego, mind pedig én undorodva elfordultunk tőle.

- Mégis miről beszél? - fordultam a férfi felé suttogva.

- Gőzöm sincs! - rázta az a fejét. - De az biztos, hogy ha kijózanodik, lesz egy-két szavam hozzá!

Amint leértünk az alagsorba és Luther letette Ötöst Diego matracára, pillanatokkal később megjelent Al - Diego főnöke - mondván, Patch nyomozó kereste őt telefonon egy fél órával korábban. Persze Diego szinte azonnal el is indult a nő után, egy másodpercig sem habozva. Engem viszont rögtön elkapott a gyomorideg.

Úgy éreztem, az igazi fájdalom és szenvedés még csak most kezdődött. Mindannyiunk számára.