Ｖａｎｎａｋ  ｋéｐｅｓｓéｇｅｉｄ？？？

- Let me sleep all night in your soul kitchen/ Warm my mind near your gentle stove/ Turn me out and I'll wander baby/ Stumblin' in the neon groves! - üvöltöttük Diegoval a The Doors legendás slágerét, miközben az Esernyő Akadémia felé hajtottunk az autóval, a helyszínelést követően. Diego papolt nekem egy keveset az esetről, két állítólagos gyerekmaszkos őrültről, meg valami 1963-ból származó töltényekről is, de őszintén szólva elég bonyolult volt még neki is kibogozni a szálakat. Egy dolog biztos volt: furcsa és megmagyarázhatatlan nyomokat lehetett felfedezni a rendőrség háza táján, amelyeken Diego látszólag meg sem lepődött. Bár aki maga is furcsa és megmagyarázhatatlan képességek birtokában nőtt fel, azt talán már tényleg abszolúte semmi sem tudta volna meglepni.

- Patch nyomozó örült neked? - kérdeztem a férfitól, amint lejárt a mindkettőnk által híven szeretett dal. Diego egy félmosolyra húzta a száját.

- Eudora? Egyenesen repesett az örömtől! - jegyezte meg szkeptikusan, majd vett egy kanyart jobbra. - Ettől eltekintve végre elismerte, hogy valami nagyon bűzlik ennél az esetnél, szóval szinte már esedezett azért, hogy segítsek rajtuk! - kezdte el fényezni magát, mire egy ezt a tényt erősen megkérdőjelező arckifejezéssel pillantottam rá.

- Na persze! - legyintettem. - Nem tűnik kétségbeesett típusnak! 

Diego felsóhajtott, majd újra elvigyorodott, mint aki hirtelen emlékeket idézett volna fel maga előtt. Patch nyomozó egyébként tényleg egy talpraesett, komoly rendőrnek tűnt, s biztos voltam benne, hogy jelentős nyomot hagyhatott Diego szívében az az időszak, ameddig együtt voltak. A nő valószínűleg kezelni tudta a férfi temperamentumát. Szívesen megérdeklődtem volna, hogy mégis mi vetett véget a kapcsolatuknak, de úgy éreztem, ehhez nem volt semmi közöm, s fordított esetben én sem beszéltem volna szívesen az előző kapcsolataimról. Horribilisen végződött az összes afférom.

- Jó, lehet, hogy kissé eltúloztam az esdekelést, de a többi szavam mind igaz. Azt akarja, hogy segítsek, ami jó, mert végre valahára újra elismeri a képességeimet! - vágott elégedett arcot, mire én csak szórakozottan megráztam a fejemet.

- Hány százalék esélyt adsz rá, hogy Klaus elmegy arra a bizonyos gyűlésetekre? - váltottam hirtelen témát, hiszen azért tartottunk éppen az Esernyő Akadémiára, mert Diego kapott egy hívást, hogy sürgős családi megbeszélésen kell részt vennie.

- Tíz? Tizenkettő? - morfondírozott a férfi. - De inkább csak hat!

Csalódottan felsóhajtottam, majd a térdemre helyeztem a kezemet, ujjaimmal finoman dobolva a bőrnacin, amit Diegotól lopt... azaz kölcsönvettem. Az, hogy enyveskezű voltam már gyerekkorom óta végigkísért, bár sosem vetemedtem orbitálisan nagy lopásszériákra (noha az én képességeimmel megtehettem volna). Viszont megesett, hogy amikor anyával szűköködtünk a pénzzel, el-elcsentem néhány befolyásosabb szomszédtól pár vagyontárgyat, amit aztán eladtam az interneten vagy különböző feketepiacokon. Igen, voltak tetteim, amikre nem voltam feltétlenül büszke, de azt bátran ki tudtam jelenteni, hogy mindent amit tettem akkoriban, csakis az édesanyámért tettem. Senki másért, még a magam kedvéért sem lopkodtam.

- Megtaláljuk! - nyugtázta Diego, látva, hogy már megint komorkássá vált az ábrázatom. - De kiindulópontnak ez a hely lesz a legszerencsésebb!

Bólintottam, mint aki érti és egyet is ért a szavaival, s nem szólaltam meg addig a pillanatig, ameddig Diego le nem parkolt a ház melletti sikátorban, ahol a kocsiajtó becsukását követően újra megeredt a nyelvem.

- Hová menjek ameddig ti beszélgettek? - kérdeztem. - A múltkor az előszobában ácsorogtam rohadt sokáig és tiszta ciki meg kellemetlen volt az egész. Nincs valami vendégszobátok vagy...

- ... bemehetsz a régi szobámba - szakított félbe Diego. - Olvasgathatsz is felőlem, tele van az egész könyvekkel! - tette hozzá érdekességképpen, majd elindult, ki a főutcára, hogy onnan sétáljon be a házba.

- Oh, szóval te tényleg értelmiségi vagy! - ragadtam meg az alkalmat a csipkelődésre. A férfi erre felmordult.

- Apánknak hála még ógörögül is tudok beszélni: "Ἄνδρα μοι ἔννεπε, Μοῦσα, πολύτροπον, ὃς μάλα πολλὰ"! - jelentette ki, mire megtorpantam a döbbenettől.

- Hogy mi? - értetlenkedtem.

- Ez a Homérosz Odüsszeiájának kezdősora - felelte Diego. - Kívülről fújjuk, annyit idézte nekünk. És ez csak egy apró dolog a rémisztő és felettébb haszontalan dolgok listáján, amire apám rákényszerített bennünket! - fintorodott el, benyitva az Akadémia ajtaján. - Gondolom neked ennél sokkal szórakoztatóbb gyerekkorod volt.

- Ha te azt tudnád! - fújtattam gondterhelten, bezárva magunk mögött az ajtót. - Az sem volt játék és me... KLAUS! - kiáltottam fel a mondatom közepébe vágva, amint megláttam a férfit az előcsarnokon átsuhanni. Ő felszisszenve torpant meg, azt hihetvén, hogy nem vesszük észre, ám mivel rajtakaptuk, gyorsan hangnemet váltott.

- Oh, Diego és... a vörös hajú csodabogár! - kezdett el gesztikulálni a kezeivel, miközben negédesen vigyorgott ránk. Jellemző, még a nevemet is képtelen volt megjegyezni!

- Everley - javítottam ki azonnal. - Ne tudd meg mennyire képes lennélek most megfojtani! - kulcsoltam össze a két kezemet, totál őszintén kibökve az érzéseimet, mire Diego felvihogott mellettem.

- Elég kemény a hölgyemény, én vigyáznék vele a helyedben! - intézte a szavait Klaushoz. - De jól megértenétek egymást, ő is egy kicsit kleptomániás! - kacsintott rám, majd se szó, se beszéd elindult a társalgó felé.

- Köszi, Diego! - kiáltottam utána, nem a megjegyzésére utalva ezzel, hanem a segítségére, de ő valószínűleg félreérthette, mivel vissza sem fordulva mutatta fel a középsőujját. Szórakozottan megráztam a fejemet. Kezdett kibérelni magának egy kicsi helyet a szívemben. De csak egy icipicit.

- Látod? Végig ez volt a célom! - fogta meg a vállamat dőlöngélve Klaus. - Időt akartam adni nektek Diegoval, hogy megkedveljétek egymást, hiszen majdnem a másik torkának ugrottatok a legutóbb. És most legjobb barátok lettetek, hát nem nagyszerű? - nevetett fel, de nekem ettől csak összeráncolódott a homlokom.

- Na persze! - horkantam fel. - Ne szórakozz velem tovább, Klaus Hargreeves! Hosszú utat tettem meg idáig, egy csomó pénzt be tudnál zsebelni és már csak tíz perccel is megelégednék. Könyörgöm, csak egyetlen röpke pillanatra józanodj ki. A végén mindketten jól járunk majd! 

Klaus teátrálisan felsóhajtott, majd kiskutya szemekkel pillantott rám.

- Legyen az, hogy én most bemegyek és meghallgatom... nos, bármilyen baromságot amiről Luther beszélni akar, aztán veszek egy forró és pihentető fürdőt, hogy kitisztítsam a csakrámat és utána megpróbálhatjuk! Mit szólsz hozzá?

Válaszul egészen közel hajoltam az arcához, mélyen a szemébe néztem, azokba az olívazöld, valószínűleg teljesen ködös állapotú íriszekbe, majd gonoszkodva és fenyegetőn ejtettem ki a következő szavakat:

- Rendben, Klaus. De ha nem így lesz, elloptam ám Diego egyik kését, megtalállak és kiheréllek vele! - jelentettem ki, majd szkeptikusan elmosolyodtam. - Most pedig kérlek mutasd meg, merre van a szobája!

Klaus ismét csak dőlöngélve és már kevésbé lelkesen mutatta nekem az irányt az ujjaival, majd hamar beiszkolt a társalgóba, ameddig én kényelmessé tettem magam Diego szobájában. 

Bevallom, félve léptem be kicsit a helyiségbe, mert olyan volt, mintha Diego egy eldugott részébe, gyakorlatilag az intim szférájába férkőztem volna be ezzel, végtére is ez a hely tele volt a gyerekkori élményeivel és emlékeivel, a felnőtté válásának alapköveivel. Először csak óvatosan foglaltam helyet az ágyán, szemügyre véve az igencsak szűkös és egyszerű helyiséget, amely valóban több könyvespolcnak is helyet adott, így egy kis idő elteltével bátorkodtam odasétálni végre az egyikhez. Csehovtól elkezdve egészen Márquezig ott volt az irodalom krémje, no meg egy-két Batman képregény és pornómagazin is megbújt néhány könyvborító között, amire csak a fejemet ráztam, mert egyáltalán nem lepett meg, teljes mértékben Diegora vallott ez az egész. Aztán ahogy az ujjaimat finoman végigfuttattam a felsorakoztatott könyvszegélyeken, a pillantásom megakadt az Odüsszeián, amit nemrég idézett nekem Diego ógörögül. Azonnal a könyv után nyúltam, majd az első oldalra lapoztam, hogy megfejthessem a férfi által elhadart kezdőmondatot:

"Férfiuról szólj nékem, Múzsa, ki sokfele bolygott
s hosszan hányódott, földúlván szentfalu Tróját,
sok nép városait, s eszejárását kitanulta,
s tengeren is sok erős gyötrelmet tűrt a szivében,
menteni vágyva saját lelkét, társak hazatértét."

A könyvvel a kezemben, elgondolkodva ültem vissza az ágy szélére. Mégis mi oka volt Reginald Hargreevesnek éppen ezeket a sorokat bemagoltatni a gyerekeivel? Mire akart utalni ezzel? Vagy az egész csupán tényleg egy szenilis ember ámokfutása lett volna? Nem tudhattam és nem is volt az én dolgom. Mindenesetre csak az járt ezek után a fejemben, hogy mekkora enigma lehetett ez az ember, nem csoda, hogy a saját gyermekei sem tudták soha kiismerni őt.

- Látom megtaláltad azt a remekművet! - szólalt meg Diego, a szobája ajtókeretének dőlve, engem bámulva. - Most gazdagabb lettél... egy jó nagy semmivel! - tette hozzá, majd besétált és leült az ágyra, körülbelül fél karnyújtásnyira tőlem.

- Az nem olyan biztos, ennek itt tuti valami metaforikus értelme lehet! - csuktam össze a könyvet. - Végtére is az apátok is sokat utazhatott miattatok, lehet saját magára akart utalni ezzel a sorral!

Diego csak elfintorodott, majd az egyik kését kezdte el forgatni a kezében.

- Nem lepne meg, mindig csak saját magára gondolt - jelentette ki, megszívva a fogát. Valami nem volt okés.

- Minden rendben? - kérdeztem rá, mert már az ajtóban állva feltűnt rajta, hogy egy kicsit feldúlt.

- Csak a szokásos! - legyintett. - Nem fogok neked itt belekezdeni ecsetelni a családi zűrömet!

- Nem is kértem és nem is várom el! - álltam fel az ágyáról, a helyére rakva a könyvet, majd kisétáltam a szobaajtón, ahol éppen Klausszal találtam szembe magam.

- Walkman, törölköző, öngyújtó és cigi! - mutatta fel nekem az említett vigyorogva a fürdéshez való kellékeit. - Tisztább leszek majd, mint újkoromban. Mentálisan is! - kacagott fel, mire felvontam a szemöldökömet.

- Majd meglátjuk! - tettem karba a kezeimet, mire a férfi felsóhajtott és besétált a fürdőszobába, résnyire nyitva az ajtót. Éppen akkor ért ki mellém Diego is, maga mögött behúzva a szobája ajtaját. - Nem vicceltél, amikor azt mondtad, hogy exhibicionista! - böktem az állammal a fürdőszoba fele, mire Diego megrázta a fejét.

- Nem. Ez klausztrofóbia - suttogta, arra utalva, hogy miért hagyta a testvére félig nyitva az ajtót. - Apánk gyerekként sötét mauzóleumokba záratta őt, ezzel próbálta kihozni a maximumot a képességéből. Ezért lett ilyen... zakkant! - paskolta meg a vállamat, én viszont szomorú mosolyra húztam az ajkamat és már bántam, hogy ilyen nem kedvesen beszéltem Klaushoz, amióta visszatértünk ide. Sok szaron mehetett keresztül. Olyasmiken, amiken én is keresztül mehettem volna, ha anya eladott volna Reginald Hargreevesnek. Valahol még mindig elborzasztott a gondolat, hogy majdnem én is a mostohatestvérük lehettem volna. - Hé, Everley, nézd csak! - szólított meg Diego, először ejtve ki a nevemet az ismertségünk óta, s ezt hallani olyan gyorsan rázódtam vissza a valóságba, mint még korábban soha. Kérdőn fordultam a férfi felé, aki csak a kezembe nyomta az Odüsszeiát. - Tartsd meg, ajándék! - mondta, miközben rám se nézve haladt el mellettem. 

- Mégis mire fel? - kiáltottam utána értetlenül, mire ő megfordult, széttárta a karját büszkén, majd csak annyit felelt:

- Hogy ugyanolyan művelt legyél, mint amilyen én vagyok! - azzal a lendülettel pedig el is tűnt a lépcsőfordulóban. 

Klaus időközben megindította a vizet a kádban, így az Odüsszeiával a kezemben arrébb somfordáltam, jobban mondva az előcsarnokba léptem ki, arra gondolva, hogy ameddig Klaus elkészül, leülök a lépcsőre olvasgatni kicsit. Ám alighogy a helyiségbe léptem, a társalgóból Allison Hargreeves lépett ki, aki ugyanolyan kifogástalanul és elegánsan nézett ki, mint ahogyan a TV-képernyőkön látni lehetett őt. Egy pillanatra mindketten megtorpantunk, majd ő szólalt meg végül elsőként:

- Téged már láttalak, nem igaz? Éppen tegnap. Te vagy Diego... új... barátnője? - emelte meg a tekintetét kérdőn, mire ingerülten felsóhajtottam.

- Közel sem! - ráztam a fejemet, majd kedves mosolyra húztam az ajkamat. - A nevem Everley Macy-Williams, nagyon örvendek! - nyújtottam felé a kezemet, mire ő is ugyanígy cselekedett.

- Allison Hargreeves! - mutatkozott be. - De ha nem Diego barátnője vagy, akkor mit keresel itt?

- Hosszú történet, nem hiszem, hogy érdekelne egy hozzád hasonló filmcsillagot! - motyogtam. 

- Ugyan! - legyintett. - Nem vagyok akkora filmcsillag, hogy ne hallgatnék meg egy jó sztorit. Csinálok egy teát, mit szólsz hozzá? Kávéval sajnos nem kínálhatlak meg, mert...

- ... az apátok utálta a koffeint! - bólintottam mosolyogva, visszaemlékezve a tegnapi eszmecseréjükre Ötössel. - Köszönöm, elfogadom!

Szóval ameddig Klausra vártam, hogy "csakrát tisztítson" vagy bárminek is hívta a kiadós habfürdőzését, addig Allisonnal a konyhában ücsörögtünk egy-egy csésze tea mellett és neki is elmeséltem a felettébb tragikus családi történetemet. Egy kisebb gombóc keletkezett a torkomban ahogy visszaidéztem anya halálának vérfagyasztó részleteit és a végzetes éjszakát amikor örök időkre árva maradtam, de végül sikerült pityergés nélkül végigmesélnem a történetemet. Allison csak feszült csendben figyelte a szavaimat és látszott rajta, hogy megviselte a dolog. Ezt főleg abból szűrtem le, amit utána mondott nekem.

- Annyira sajnálom, nyugodjon békében! - suttogta. - Az egyik legszörnyűbb érzés a világon amikor egy anyát és lányát elszakítják egymástól. Az... felemészti a lelked minden egyes részletét. Olyan, mintha egy darabot kiszakítottak volna belőled és többé nem találod a helyedet.

Bólintottam. Tökéletesen leírta a bennem kavargó érzéseket, s ebből sejtettem azt, hogy ő is átélhetett hasonlót. Mintha rémlett is volna valami arról, hogy lett volna egy kislánya, de ebben nem voltam teljesen biztos, s rákérdezni nem szerettem volna, nem akartam esetleges sebeket feltépni a magánéletéből. Az viszont jól esett, hogy kiönthettem valakinek a lelkemet végre. Magamban tartani anyám halálának a részleteit lassan-lassan felemésztett legbelül. Allisonnak elmesélni viszont olyan volt, mintha a viselt terhem sokkal könnyebbé vált volna. 

- Remélem Klaus kijózanodik és segít rajtad, megérdemled, hogy megtudd az igazságot! - mondta együttérzőn, majd kotyolt egyet a teájából, amikor Diego lépett be a konyhába.

- Látom összebarátkoztatok! - jegyezte meg cinikusan, karba téve a kezeit. Allison csak somolyogva nézett a féfira, majd vissza rám.

- Biztos vagy benne, hogy nincs köztetek semmi? Folyton utánad lohol! - indézte felém a kérdést, mire megráztam a fejemet. - Nincs szerencséd a nőkkel! - emelte a tekintetét ekkor Diegora, mire egy szkeptikus választ kapott tőle.

- Na nem mintha neked jobban mennének a tartós kapcsolatok!

A nő erre csak megforgatta a szemeit.

- Tudod mit, Everley? Jobb is, hogy nem jársz vele, s jobb ha nem is gondolkodsz rajta, hogy járj! Ugyanakkora segg mint az összes többi férfi! - állt fel a nő az asztaltól röhécselve, felém intézve a szavait, s közben kifelé véve az irányt.

- Amúgy sem érdeklődöm a pozíció iránt, de köszi a tippet, Allison! - nevettem el magam, majd amint a nő eltűnt az ajtó mögött, visszapillantottam Diegora. 

- Nem tudom tudsz-e róla, de azt hiszem Klaus nem csak egy sima cigit szív odabent a fürdőszobában - állt meg mellettem a férfi, az ujjaival dobolva az asztalon, drasztikusan témát váltva, mintha szándékosan kerülte volna, hogy tovább húzzam az agyát. - Nem akarok túlságosan gyanakvó lenni, de mintha intenzív fűillat keveredett volna odakint a tusfürdőjével! 

Ingerülten sóhajtottam fel. Semmi értelme sem volt annak, hogy Klaus megpróbált az alkohol mámorától megszabadulni, ha időközben jól beszívott helyette. 

- Esküszöm rányitok és belefullasztom a kádba! - álltam fel az asztaltól, megindulva a fürdőszoba felé, Diego pedig szorosan a nyomomban loholt. Kezdtem azt hinni, hogy élvezte a társaságomat. Már éppen a fürdőszoba közelében voltunk, amikor léptek zaja ütötte meg a fülünket a hátunk mögül. Szinte egyszerre kaptuk fel a tekintetünket a hangokra, majd nem sokkal később két rendkívül magas, színes állatmaszkos jövevény tárult a szemünk elé, kezükben egy-egy hatalmas, rendkívül nehéznek látszó lőfegyverrel. 

Úgy hiszem, először mindketten megmerevedtünk a látványra. Én még a számat is eltátottam hitetlenségemben, Diego viszont még csak pislogni sem pislogott. Aztán rögtön egy gondolat ütött szöget a fejemben:

- Hé, ezek nem azok a gyerekmaszkos fickók akiket a reggel emlege... 

- Futás! - szakított félbe Diego, majd éppen időben ragadta meg a kezemet és rántott a fal mellé, amikor a két alak tüzet nyitott ránk. A sokktól felsikítottam, s azt sem tudtam hirtelen hol vagyok vagy merrefelé rohanok, csak arra eszméltem fel amikor Diego belökött a szobája ajtaján, arra utasítva, hogy maradjak itt és jól rejtőzzek el, majd behúzta maga után az ajtót. Ezek után újabb lövések zaja ütötte meg a fülemet, aminek hatására az említett testrészemre tapasztottam mindkét kezemet és ijedten guggoltam le Diego ágya mögé. Szerencsére a fegyverropogás elhaladt az ajtó melletti folyosón, ki egyenesen az előcsarnokba, így volt néhány pillanatom összeszedni magam és feldolgozni az utóbbi néhány másodperc történéseit: két bazinagy fegyverrel megáldott állatmaszkos alak besétált az Akadémiára és megtámadtak bennünket. Ez a két alak pedig valószínűleg az a két közveszélyes ámokfutó lehetett, akiket a helyszínelők is említettek Diegonak néhány órával ezelőtt. Ez egy kissé rettegéssel töltött el, ugyanis ez valószínűleg egyetlen dolgot jelenthetett: a maszkosok a Hargreeves-testvérek nyomában voltak mindvégig!

Néhány mély levegővétel után végre sikerült megemberelnem magam. Ugyan csak alig két napja voltam része ennek az őrült bagázsnak, mégis sokat köszönhettem nekik már ezalatt a rövid idő alatt is. Ez a két nap elfeledtette velem egy röpke időre a szorongást, a bánatot és a gyászt amit hetek óta éreztem anya halála óta. Akaratlanul is kissé helyrerázta a lelkemet az az egynéhány szóváltásom Klausszal, a hosszan tartó csipkelődések Diegoval, no meg az imént megejtett lelkizésem is Allisonnal. Sőt, az a pár futó mondat Vanyaval és Ötössel is hatással volt rám. Nem maradhattam megbújva a szobában. Úgy nem, hogy módomban állt segíteni.

Óvatosan nyitottam ki Diego szobájának az ajtaját, majd halk léptekkel közelítettem meg az előcsarnokot, ahol éppen Vanya igyekezett be a társalgóba, észre sem véve, hogy a kék mackómaszkos fickó mögötte állt, egy buzogánnyal a kezében.

- Vanya, vigyázz! - kiáltottam, s a képességemet használva másodpercekkel később már ott termettem mellette, kiütve a mackómaszkos fegyverét a kezéből, majd megragadva a lány derekát és arrébb húzva őt a szoba másik sarkába.

- Mi a fene? - kiáltott fel ekkor valaki az előcsarnokból. Luther állt az ajtóban, előbb megragadva a maszkos fickót és kihajítva őt a szobából, majd nagy szemekkel rám pillantva. - Te...

- Vannak képességeid??? - kiáltott rám Diego, aki a másik irányból lépett be a helyiségbe, s szemöldökét értetlenül és dühösen összehúzva nézett végig rajtam. Én egy pillanatra elsápadtam, már-már hebegve magyaráztam volna el, hogy az, hogy szupergyors vagyok még nem jelenti azt, hogy ártó szándékaim lennének, amikor a férfi mögött a kutyamaszkos alak jelent meg.

- Vigyázz! - kiáltottam, mire Diego épp idejében guggolt le ahhoz, hogy a másik titkos képességemet is alkalmazni tudjam: a kezemet előre helyezve egy közepes méretű, narancssárga kört hoztam létre, egyenesen a kutyamaszkos alak alatt, amibe az rögtön belezuhant, majd másodpercekkel késbb be is zártam azt. 

A titkos képességeimet tehát ebben a pillanatban, egyszer és mindenkorra elárultam: szupergyors voltam és portálokat tudtam nyitogatni... persze minimum tíz kilométeres távokon belül csupán. Így küldtem a kutyamaszkost is abba a sikátorba, ahol Diego ki akart tenni engem és Klaust az előző éjszaka.

- Ki a fene vagy te? - ismételte meg majdnem hasonló szavakat használva a kérdést Luther, ám ekkor az előcsarnok lámpája elkezdett lefelé zuhanni, majdnem eltalálva az alatta álló Allisont. - Vigyázz! - lökte őt félre az utolsó pillanatban Luther, mire a több kilós súly egyenesen rá zuhant. Ijedten szaladtunk ki Diegoval és Vanyaval a szobából, s a szemünk elé pillanatokkal később egy bizarr dolog tárult: Luther ugyanis felemelkedett a földről, letépve magáról az inget és a kabátot, ami alatt egy szőrös gorillatestre hajazó felsőtest bukkant elő. Az arcokból megítélve a jelenlévők egyike sem volt hozzászokva a látványhoz, amelyet az is bizonyított, hogy Luther, elszégyellve magát, kirohant a házból, egyenesen az utcára.

- Te tudtad ezt? - intézte a kérdést ekkor Diego Allison felé, aki csak a fejét rázta, majd mindenki csendesen visszahúzódott az igencsak elagyabugyált állapotban lévő társalgóba. Itt aztán Diego kicsit sem kedvesen ráripakodott Vanyara, hogy csak a csapatot hátráltatta az ittlétével, ami természetesen nem esett túl jól a lánynak, aki jómaga is elhagyta inkább az Akadémiát a szóváltás után nem sokkal. Én csak az ajtóból figyeltem csendesen az eseményeket, amikor is az emeletről hümmögő hangokat hallottam meg, majd arra lettem figyelmes, hogy Diego feloson a lépcsőkön, én pedig automatikusan a nyomába szegődtem. 

Ha ez a nap nem lett volna eddig is furcsa, hát az, amit odafent láttam mindent felülmúlt: Diego egy csinos, fiatal nővel beszélgetett, aki kissé elszálltnak tűnt elsőre, de aztán megértettem, hogy ő volt a robotanyukája - azaz anyukájuk - akit korábban említett nekem és úgy tűnt, valami komoly programozási problémák lehettek vele, mivel a férfi a kését használva, könnyes szemekkel vágta fel a nő kezén a "bőrt", majd a végtelen sok áramkör és futókábel közé benyúlva egész egyszerűen kikapcsolta őt. Mivel én mindezt egy közeli oszlop mögül néztem végig, nem tűnt fel neki a jelenlétem, én pedig mélyen hallgattam arról, hogy ott lennék. Csak csendesen hátrálni kezdtem, aztán lerohantam a lépcsőn, s egyenesen a fürdőszoba felé vettem az irányt, hogy még mentsem a menthetőt. De természetesen kibaszott balszerencsébe ütköztem bele ismét.

Klausnak ugyanis újra hűlt helye volt csupán.