Ｂöｒｔöｎｉｄő

- Még a nevedet sem tudom, mégis miért engednélek be a kocsimba? - tiltakozott azonnal Diego, mire szúrós szemekkel néztem rá. Most már teljesen, totálisan, minden tekintetben az idegeimre mentek a Hargreeves fivérek. Legfőképpen Klaus, de Diego szorosan követte őt a nemlétező listámon. Legszívesebben mindkettőt összekötöztem és belevetettem volna valamelyik folyóba, de szükségem volt a segítségükre, így le kellett nyelnem a bosszúságomat.

- Klaus azt mondta, beszélünk miután eszik, úgyhogy bocs, de ha ő veled megy, én is megyek! - jegyeztem meg, majd még mielőtt megállíthatott volna, beugrottam az autójának anyósülésére, hangosan becsaptam magam mögött az ajtót és becsatoltam az övemet. A hátsó ülésen heverésző Klaus egy kuncogásfélével jelezte, hogy rettenetesen élvezi a szituációt. Vele ellentétben Diego már nem díjazta ennyire azt, hogy csak úgy befurakodok melléjük, amiket morcos pillantásokkal és felhúzott orral adott a tudtomra.

- Nem szeretnélek kiábrándítani, kedvesem, de nem veszed észre, hogy Klaus csak szivat téged? - indította be a kocsit a férfi, majd hajtott ki a sötétes homályba veszett sikátorból, egyenesen a főútra. - Az első adandó alkalommal le fog lépni, ha nem vagy elég éber!

Fortyogni kezdtem magaban a kedvesem szó megnyomásán, amit a férfi mélységes megvetéssel és gúnnyal ejtett ki a száján. Teljes mértékben lenézett, pedig fogalma sem volt arról, hogy engem milyen fából faragtak. Nagyon jól tudtam, hogy Klaus nem lesz egyszerű eset, de úgy gondoltam, meg tudom oldani. Már többször bebizonyítottam, hogy kitartó típus vagyok. Főleg a mai napon...

- Na de Diego, ennyire bízol te bennem? - hajtotta Klaus az állát Diego vállára, ajkait szomorkásan lebiggyesztve. Pontosan úgy nézett ki, mint egy bánatos kiskutya, totál szívmelengető lett volna az alakítása ha nem áradt volna belőle az intenzív piaszag. Kíváncsi voltam mi késztethette őt arra, hogy ilyen mélypontra zuhanjon az életében. Végtére is mindenkinek megvolt a maga szomorú kis története.

- Még ennyire sem! - válaszolta Diego, miközben a körforgalomnál minden előzetes nélkül irányt váltott. Egy értetlen pillantást vetettem felé, s bár nem vártam magyarázatot a tettére, a férfi mégis megajándékozott eggyel. - Előbb el kell valamit intéznem! - mondta, mintha csak most jutott volna eszébe a dolog, mire az ablak szélére könyököltem csüggedten, elengedve a dolgot. Fáradt voltam mind fizikailag, mind pedig mentálisan és nem vágytam semmi másra, mint egy kiadós zuhanyra és egy jó puha ágyra, hogy végre álomra hajthassam a fejemet.  Tenyeremnek támasztva a fejemet néztem egyenesen ki az üvegen, az elsuhanó tájat bámulva, s a rádióból halkan búgó Michael Jackson dalt hallagatva.

Annyira nehéz volt hozzászokni ehhez az új élethez. Mindig is úgy hittem, hogy anyával fogom leélni az életemet Londonban. Már harminc voltam, igen, az én koromban semmi keresnivalóm sem lett volna otthon, de anyát nem tudtam elengedni, képtelen voltam magára hagyni. Senki más nem volt neki ezen a világon, csakis én, nekem pedig senki más, csakis ő. De most, hogy már ő sem volt, rettenetesen nehezemre esett átvészelni a mindennapokat. Harminc évnyi monoton, de boldog körforgást hagytam magam mögött. Úgy éreztem, mintha csak egy hosszabb utazáson vettem volna részt és semmi több, hogy nemsokára hazamehetek és anya ott fog várni. De nem ez volt a valóság sajnos. Mert a rideg valóságban már egyedül voltam a nagyvilágban. Nem számíthattam senki másra saját magamon kívül.

Nem kellett sok, hogy Diego uticéljához érjünk, egy folyóhoz, ahová ki tudja miért érkeztünk. Talán megérezhette az értetlenségemet vagy csak látta az arcomon, hogy megkérdőjelezem az egész egzisztenciámat, mert rögtön magyarázkodni kezdett.

- Na ne vágj ilyen képet, csak pár perc az egész, kedvesem! - kacsintott rám, majd rögvest kiszállt az autóból és a folyóhoz sietett. Sok ideig ácsorgott a dokk szélén, látszólag a zsebében kutakodott valami után, így inkább elfordultam, mert mindenféle hülyeség eszembe jutott arról, hogy a férfi mégis mi után kutatgathat olyan túlbuzgón a nadrágjában. Mindeközben Klaus csak beszélt és beszélt a hátsó ülésen, mindenféle hülyeséget összehordott arról, hogy mégis mi lenne a legideálisabb vacsora és miért, én pedig minden izomszálammal próbálta kizárni a férfi hangját. Olyannyira fáradt voltam már attól a rengeteg hatástól ami aznap ért, hogy úgy éreztem, ha Diego nem hagyja abba rögtön... bármit is csinált, én elalszom ott helyben. Pedig mindennél fontosabb volt az, hogy ébren tartsam magam. Ki tudja mégis mennyi idő kellett még ahhoz, hogy Klaust meggyőzzem az üzletünkről...

- Most mi a frászt művel? - fordultam hátra az említetthez, amikor már egyszerűen elegem lett abból, hogy Diego meg sem moccan. Klaus megvonta a vállát, bár szerintem egyáltalán nem is foglalkoztatta őt a férfi különc viselkedése.

- Nem t'om, szerinted mit csinál? - fordult a jobb oldala felé, mintha nem is hozzám beszélne, hanem sokkal inkább a mellette fekvő üléshez, mire borzongás futott végig rajtam és inkább visszafordultam, hogy tovább figyeljem Diegot. Ki tudja milyen  furcsa szellemmel beszélgethetett...

Még körülbelül fél perc után Diego végre összerezzent, a nadrágszíja széléhez nyúlt hirtelen, majd a füléhez emelte azt a nagy, fekete adóvevőt, amelyet már korábban is láttam nála. Néhány másodpercig összevont szemöldökkel hallgatta a belőle kiszűrődő hangokat, majd gyors mozdulatokkal ismét a szíjra illesztette a tárgyat és fénysebességgel sietett vissza az autójához.

- Potyások: kiszállni! - utasított bennünket sürgetve, a kezével mutatva azt, hogy "tipli".

- Mi van? Miért? - kérdeztem értetlenül. Az előbb még úgy volt, hogy kitesz minket valami kajáldánál, ellefel újra egy halszagú sikátorban kötöttünk ki, valószínűleg a város egyik veszélyesebb negyedében.

- Fontosabb dolgom akadt - felelte kurtán és hűvösen. - Kiszállás!

Fújtatva meredtem rá.

- Ez egy sikátor! - tájékoztattam, mintha egy idiótával beszélnék. Végül is nagyon úgy tűnt, hogy azzal is beszélek. - Nem tehetsz ki bennünket éppen itt!

Diego gúnyosan rám mosolygott, majd az anyósülés ajtajához sétált, kinyitotta azt és megragadta a kezem.

- Nem mondom el harmadjára is! - közölte, mire mérgesen fejtettem le az ujjait a csuklomról.

- Ne érj hozzám! - sziszegtem felé, majd kiszálltam az autóból, s olyannyira közel álltam meg hozzá, hogy a mellkasunk már-már összeért. - Nem tanították meg a szüleid, hogy hogyan illik viselkedni másokkal? - köptem felé a szavakat. - Oh, várjunk csak...

Tudtam, hogy ez nagyon erős és nagyon kegyetlen volt a részemről, de abban a pillanatban eluralkodott rajtam a düh. Mindig is kerestem a bajt és nem bírtam leállni, főleg akkor, ha úgy éreztem, nem kapom meg a tiszteletet, ami kijár nekem. Márpedig Diego egyetlen csepp tiszteletet sem tanusított felém és ezt nem tudtam szó nélkül hagyni. Nem tűrhettem és soha nem is tűrtem. Anyámmal nem London gazdag negyedében éltünk, hanem az egyik legszegényebb körzetben, ahol mindenféle banda tanyázott és sokan közülük képtelenek voltak tartani a szájukat vagy fékezni a kezüket. De ezeket az embereket rendszerint móresre tanítottam és készen álltam ugyanezt Diegoval is megtenni.

A férfi elmosolyodott, megint ugyanazzal a megvetéssel és gúnnyal, amivel eddig is. Nem kedveltük túlzottan a másikat, ez már akkor meglátszott, de próbályam arra gondolni, hogy hamarosan nem kell többé látnom ezt a megvető arcot. Diego hirtelen becsapta a kocsi ajtaját mellettem, miközben egyetlen percig sem szüntette meg a szemkontaktust közöttünk, én viszont nem rezzentem össze a váratlan mozdulattól. Nem ilyen fából faragtak.

- Jobb lesz, ha indulsz, kedvesem! - bökött egyet előre az állával, ám ennek hatására én is csak a gúnyos kártyát tudtam előhozni. Annyira közel hajoltam hozzá, amennyire csak tőlem tellett, majd suttogva ejtettem ki a számon a következőt:

- Vegyél rá!

Diego dühösen fújtatott egyet, azt hiszem sikerült teljesen kivernem nála a biztosítékot, de ez is volt a cél. Meg kellett mutatnom a hozzá hasonló seggfejeknek, hogy nem tehettek meg bármit. Már éppen láttam, hogy ismét meg akarja ragadni a karom, ám hirtelen leállt a mozdulat megtételének felénél és mögém nézett, mint aki szellemet látott volna. Pislogott párat, ám gyorsan vissza is tért a kábulatból, hátrébb lépett egy lépést majd szemrebbenés nélkül közölte velem a következőt:

- Nos, ameddig itt próbáltad játszani a szájhős nagylányt, addig a kedvenc emberünk meglépett! - mutatott mögém, mire elkerekedett szemekkel fordultam hátra. Valóban: Klausnak nyoma sem volt már. Ameddig azzal voltam elfoglalva, hogy Diegoval vitatkozzak, Klaus szépen elhúzta a csíkot. Meg volt mondva szépen, hogy ez fog történni, már megint túlságosan hiszékeny voltam! - Sok sikert, kedvesem, én leléptem! - szalutált egyet, mire most rajtam volt a sor, hogy megragadjam a karját.

- Nemnemnem, nem hagyhatsz itt! - tiltakoztam azonnal. - Segítened kell! Nem ismerem a várost, fogalmam sincs, hogy Klaus merre mehetett!

A férfi ennek hatására felnevetett, mint aki el sem meri hinni, mennyire ostoba tudok lenni. Egyébként jogos volt a részéről, tekintve, hogy én öntöttem az imént az olajat a tűzre a viselkedésemmel.

- Hová gondolsz? Oldd meg a problémáidat, nem vagyok a bébiszittered! - rántotta ki a karját a szorításomból, majd megkerülte a kocsit, hogy ismét beülhessen a volán mögé. Szerencsére gyorsan kapcsoltam és én is visszaültem az anyósülésre. - Figyelj, te ennyire értetlen vagy? - förmedt rám újra. - Azok után, ahogy beszéltél velem, el ne várd, hogy megessen rajtad a szívem. Egy nyafogós, nagyzoló csitri vagy, hová szállt hirtelen a nagyképűséged? - döngölt bele a földbe a szavaival és igazából nem az fájt, amit mondott, hanem az, hogy igaza is volt ebben. Addig könnyű volt bátornak lennem, ameddig biztos voltam a dolgomban. De amint újrakeverték a kártyákat a pakliban, már el is vesztem. Meggondolatlanság volt a részemről így viselkedni valakivel, akire ténylegesen, szemtelenül ráakaszkodtam.

- Igazad van - suttogtam. - Sajnálom! Egy életképtelen csitri vagyok, ez az igazság! - süllyedtem el az anyósülésben szégyenemben.

- Hagyjuk a kamu dumát, csak menj! - utasított, majd újra beindította a motort. 

Könnyek gyűltek a szemembe: egyáltalán nem így terveztem ezt az egészet. Nem akartam sem bunkó, sem nyafogó, sem akaszkodó, sem pedig elviselhetetlen ember lenni, mégis alig tíz perc alatt sikerült a legcsúnyább arcomat megmutatnom ennek az embernek. Pedig biztos voltam abban, hogy több volt Diegoban, mint az, amit magáról láttatott.

- Ne dobj ki, könyörgöm! - suttogtam ismét, elszorult torokkal. Nem akartam bőgni, az már mindennek a teteje lett volna, de kétségbeesetten kutattam a férfi szemeit, aki hajlandó volt végre rám nézni. Tekintetében döbbenetet és értetlenséget fedeztem fel, arcvonásai kissé ellágyultak, szája elnyílt a csodálkozástól. Meg tudtam érteni, én is furcsán néztem volna magamra.

- Mi bajod van? Pszichés gondjaid vannak? Bipoláris vagy? Vagy mégis mi a bánatért viselkedsz ilyen kicsapongó módón? - kérdezett rá, s időközben elkezdett kihajtani a sikátorból. Döbbenten kellett azt tapasztalnom, hogy nem csak hogy érdeklődött az állapotom felől, de meggondolta magát és mégsem tett ki az autóból. Valami furcsát kezdtem el érezni ekkor, egy megmagyarázhatatlan fellélegzést a mellkasomban. Hirtelen egy megnyugváshullám áradt szét bennem, s először éreztem azt anyám halála óta, hogy egy picit is van értelme a szánalmas életemnek.

- Egyedül vagyok - válaszoltam végül. - Teljes mértékben egyedül. Nincsenek rokonaim, a londoni házunkat képtelen vagyok tovább fizetni, anya halála óta nincs hová mennem és az utolsó reményem is meglépett előlem pár perce - vallottam be. - Ráadásul kicsit sem ismerem ezt a várost, hogy legalább tudjam, hol kereshetném Klaust. Érted már, hogy miért vagyok ilyen szinten kétségbeesve? - suttogtam. - Csak beszélni szeretnék anyával, le akarom zárni a halála ügyét, semmi többre sem vágyom! Én nem akartam egyikőtök életét sem felkavarni vagy megnehezíteni...

Sosem gondoltam volna, hogy egy vadidegennek fogom kiönteni a szívemet, de lám: itt voltunk. Meglepően könnyen jöttek a szavak, talán pont amiatt, mert Diego tette megnyugtatott egy picit. Most már nem egy valóságos taplót láttam benne, hanem valaki olyat, akiben létezett empátia. Rettenetesen rosszul voltam attól, hogy milyen csúnyán viselkedtem vele az imént.

A férfi hosszú ideig nem szólt semmit, csak csendben vezetett tovább. A tenyeremet az ölembe csúsztattam, teljesen átitatta azt az izzadtság, a feszültség, no meg persze a szégyen hatására. Határozottan emlékeztem rá, hogy nem egyszer ígértem már meg magamnak, hogy abbahagyom ezt a viselkedést, ami egyébként fogalmam sem volt, hogy honnan és mi miatt is jött elő mindig. Meg kellett volna tanulnom végre azt, hogy kontroll alatt tartsam az indulatosságom.

- Segítek - szólalt meg nyugodt hangon aztán, amikor egy piros lámpánál megálltunk végre. - Csak... ne idegesíts fel! 

Automatikusan, nagy lendülettel felé fordultam.

- Komolyan? - kérdeztem reménykedve. Diego nem nézett rám, de aprót bólintott.

- Előtte viszont van egy kis dolgom.

Rajtam volt most a sor, hogy bólintsak, higgadtan, elfogadóan. El sem hittem a mázlimat, meg sem érdemeltem. Diego egy szót sem szólt többet, csak leparkolt valami kávézószerű hely előtt, majd magamra hagyott az autóban. Nem kellett sok, hogy rájöjjek: a hely ahová érkeztünk konkrétan egy bűnügyi helyszín volt. Bár sokat nem lehetett látni az autóból, azért a betört üveg és a falakra száradt vér látványa alapján elég egyértelmű volt. Diego egy adott ponton félrevont egy reszkető nőt az egyik asztalhoz, majd elkezdte kikérdezni őt. Rögtön feltűnt, hogy ellágyultak a vonások az arcán és hogy nem is engedte el a nő kezét addig, ameddig az meg nem nyugodott egy kicsit. Azt hiszem, azon a ponton kezdett világossá válni számomra az, hogy Diego milyen is volt valójában.

Hamarosan rendőrségi szirénákat lehetett meghallani a környéken, s ekkor Diego egy másik helyiségbe sétált át. Furcsálltam a dolgot, hiszen azt hittem, ő is a rendőrség egyik embere, de hamar kiderült, hogy nem így volt. Körülbelül öt perccel később, amikor már az igazi helyszínelők lepték el a kávézót, Diegot bilincsben vitte el egy nyomozónő, akivel jól láthatóan a férfi még nagyban csipkelődött is, így biztosan ismerhették már egymást. Abba belegondolva, hogy Diego ilyen lázadó módon mindig keresztül húzhatja a rendőrség számításait, elkapott a nevethetnék. Ám gyorsan le is olvadt a mosoly az arcomról, amikor pillanatokkal később betuszkolták őt a rendőrautóba és elhajtottak vele, mint valami pitiáner bűnözővel. 

Lefagytam. Legszívesebben ordítani tudtam volna. Előbb befuccsolt a tervem, utána eltűnt Klaus és mire meggyőztem Diegot, hogy segítsen rajtam... ő is felszívódott! Szükségem volt ismét néhány percre ahhoz, hogy nyugodtan tudjak gondolkodni. Ha meg akartam találni Klaust, szükségem volt Diegora. Már pedig ha szükségem volt Diegora, előbb őt kellett megtalálnom. Ha hamarabb kapcsoltam volna, már régen a volán mögé ülök és követem a rendőrautót amiben elszállították, de mivel pánikba estem a semmitől, így lőttek ennek a tervnek. Nem maradt más hátra, mind megvárni azt, hogy a többi helyszínelő végezzen a munkával, majd követni őket egyenesen a rendőrörsre, mindezt úgy, hogy életemben nem vezettem autót.

Ám sajnos ez eltartott egy darabig. Már jócskán hajnalodott, amikor végre lezárták a nyomozást, el is szundítottam közben az autóban, az utolsó pillanatban ébredtem meg és máris a nyomukban voltam. Körülbelül tizenöt percnyi autókázás után el is értük a rendőrséget végre. Még pár percig a kocsiban maradtam, megpróbáltam egy kicsit rendbetenni magam, majd minden bátorságomat összeszedve besétáltam az épületbe és rögtön megcéloztam annak a nőnek az asztalát, aki elkapta Diegot.

- Elnézést! - sétáltam oda hozzá. - Diego Hargreevest keresem, ide hozták be?

A nő nagy szemekkel mért végig, mint aki nem hitte el, hogy mit akarok. Volt egy olyan sanda gyanúm, hogy Diego nagy bajkeverőnek számíthatott a környéken, ha ilyen reakciót váltott ki az emberekből.

- Diegot? Tényleg?

Aprót bólintottam, mire ismét megkaptam tőle az értetlen pillantásokat.

- A barátnője vagy? 

Azonnal tiltakozni kezdtem.

- Én? Dehogy! Még csak az kéne! - ráztam hevesen a fejem. - Csak együtt dolgozunk egy bizonyos ügyön és tegnap este nem tért vissza, szóval sejtettem, hogy itt találom! - vakartam meg a tarkómat, mintha tök lazán vettem volna az egész ügyet, holott úgy hazudtam, akár a vízfolyás.

- Átérzem! - bólintott szórakozottan, majd intett egy közelben ácsorgó rendőrtisztnek, hogy hozza elő Diegot.

- Kifizetem az óvadékot... - kezdtem volna, ám a nő leintett.

- Szükségtelen! Olyan gyakran csinálja ezt, hogy már anélkül is elengedjük, semmi értelme bent tartani egyébként sem! - rázta meg a fejét. - De ha még egyszer beleszól a nyomozásba, a hűvösön fog seggre ülni végképp!

Szórakozottan vettem tudomásul a szavait. Tehát Diego valamiféle privát nyomozó lehetett, aki tényleg keresztülhúzta a rendőrök számításait. 

Amikor végre előhozták Diegot, a nő csak annyit mondott: 

- Elengedheted!

A tiszt eloldozta őt a bilincsekből. Diego tekintete összeakadt az enyémmel egy pillanatra, majd csak odavetette nekem:

- Várj meg odakint!

Rendes esetben ismét felhúztam volna magam ezen, de nem szerettem volna patáliát csapni, így csak aprót bólintottam.

- Köszönöm a segítséget...

- Patch - válaszolta a nő. - Patch nyomozó!

- Vagy csak Eudora! - tette hozzá Diego vihogva.

- Ne hívj így! - nézett rá szúrós szemekkel a nő, mire jobbnak láttam lelépni. Teljesen világos volt már ezen a ponton, hogy nekik kettejüknek múltja, s azon belül is valószínűleg rendezetlen ügyeik vannak.

Visszaültem az autóba, bekapcsoltam a rádiót és megpróbáltam ismét aludni egy kicsit, de olyan erősen tűzött a nap, hogy végül kiszálltam és csak nekidőltem a kocsi ajtajának, elmerengve azon, hogy lehet már értelme sincs itt lézengenem. Kezdte értelmét veszíteni a "zseniális" tervem, hiszen Klaus keményebb diónak bizonyult, mint amire számítottam. Aztán Diego végre valahára megérkezett, majd mellém érve nevetve fújta ki a levegőt.

- Micsoda éjszaka! - rázta meg a fejét szórakozottan.

- Te valamiféle rendőr vagy? - tettem fel a kérdést, bár tisztán látszott, hogy nem az volt, csak valamiféle önálló ámokfutásokat rendezett nyomozás címszó alatt.

- Aféle - morogta Diego, majd kinyitotta a kocsi ajtaját és intett a fejével, hogy szálljak be. Értetlenül pislogotam felé, egyáltalán nem erre számítottam. - Most beszállsz vagy...? - türelmetlenkedett.

- Miért segítesz? - böktem ki a kérdést végül. Ezt még nem is tisztáztuk, s úgy gondoltam enélkül nem is indulhatunk tovább. Diego fél kezével a nyitott ajtóra támaszkodott, majd felsóhajtott.

- Makacs vagy, de félelmetes módon. És akármennyire is idegesítő, hogy az ember nem tud levakarni téged magáról, tudom, hogy olyan cél érdekében teszed, ami mindent megér a világon. Szóval szállj be, mára elég volt a kalandokból!

- Hová megyünk? - kérdeztem, miközben óvatosan kinyitottam a kocsi ajtaját.

- Haza - felelte a férfi. - Hozzám.