Ｅｇｙ  ｒｅｎｄｅｓ  ｃｓéｓｚｅ  ｋáｖé

- Mi a mai dátum? - kérdezte az újdonsült visszatérő, akiről kiderült, hogy az évekkel ezelőtt eltűnt Ötös az. - A pontos dátum!

- 24-e - felelte Vanya.

- Melyik hónap?

- Március.

- Jó.

Nem voltam odabent velük, nem zavartam meg az újraegyesülést, inkább odakint ácsorogtam az előcsarnokban, akár egy szerencsétlen. Nem igazán tartozott rám, de nem bírtam ki hallgatózás nélkül, szóval élénk figyelmességgel próbáltam meg kivenni a beszélgetésfoszlányokat, amelyek a konyhából szűrődtek ki.

Ötös. A gyerek a festményről. Vanya könyvében róla is lehetett olvasni, állítólag tizenhárom éves korában eltűnt, felelőtlenül használva a teleportációs képességeit és azóta nem látta őt senki sem. Mindent egybe vetve senki nem hitte azt, hogy a gyerek halott és lám - igazuk volt! A jövőből tért vissza, ebben biztos voltam.

Fülelni kezdtem ismét, hátha meghallok még valami érdekes információt és hát volt bőven mit hallani, például azt, hogy a srác azt bizonygatta, hogy a tudata nem kevesebb, mint 58 éves! Egy tizenhárom éves testében! Beleborzongtam a gondolatba és rendesen elgondolkodtam azon, hogy mégis mi a fenéért voltam még mindig ezen a helyen. Már a házba való belépésem előtt is furcsa légkör uralkodott errefelé, de amióta bent vagyok, csak még jobban összezavarodtam. Az egész család különös volt, már-már rémisztő, pedig láttam én már elég sok furcsaságot az életben, na de ilyet még soha! Kezdtem azt hinni, hogy a szenilis kifejezés jobban illett atöbbi tagra, mint Klausra.

Felsóhajtottam. 

Én nem ilyen vagyok. Nem szerencsétlenkedem idegen emberek házában, arra várva, hogy számba vegyenek. Sosem alázkodom meg! - gondoltam magamban, mert tényreg azt éreztem, hogy nekem itt semmi keresnivalóm. A lehető legrosszabb időpontban érkeztem, ráadásuul a lelkiismeretem is erősen kínzott az apjuk halála miatt. 

Nem kellene itt lennem!

Már éppen indultam volna a bejárati ajtóhoz, arra gondolva, hogy majd egy másik alkalommal visszajövök, megfutamodtam volna simán, ha valaki határozott lépésekkel, hatalmas lendülettel ki nem lépett volna a konyha ajtaján és hát igencsak meglepett arcot vágott, amikor meglátott. Úgy tűnt teljesen elfelejtette, hogy már akkor találkoztunk, amikor kiesett abból a kék, kavargó izéből.

Egy ideig csak bámultuk egymást, de aztán ő erélyesen megszólalt.

- Te! - mutatott rám nagyokat pislogva, majd összeszűkítette a szemeit. - Te is ott voltál!

Fejem felett ezernyi lebegő kérdéssel néztem rá. Teljesen össze voltam zavarodva.

- Hogy mondod? - vontam fel a szemöldökömet.

- Diegoval - motyogta inkább maga elé, mintsem nekem intézve a szavamkat, s néhány pillanatig csak csendesen nézte a cipője orrát. Aztán gyorsan megrázta a fejét és komoly tekintettel nézett rám. Biztos voltam abban, hogy az udvarra utal, hiszen ott álltam Diego mellett. Tehát mégis emlékezett rám. - Ki a fene vagy te? - kérdezte indulatosan. Egy picit eltántorodtam a hirtelen attitűdváltástól, de aztán kihúztam magam. Már nem is tudtam hányadjára kérdezik meg azt, ki vagyok...

- Everley Macy-Williams - feleltem. - És sajnálom, hogy zavarok, de már nem leszek itt sokáig, ígérem!

A fiú közelebb sétált hozzám, majd percekig a szemeimet elemezte. Elég kényelmetlen volt a helyzet, de azért tartottam a szemkontaktust, bármi is volt a célja vele. Volt valami ebben az Ötösben, ami nem hagyott nyugodni, azt éreztem mintha rejtegetne valamit. Szinte szabad szemmel láttam a ködös, sötétszínű auráját, ami semmi jóval nem kecsegtetett. Nem néztem őt gonosznak, csak ahogyan korábban is fogalmaztam: rémisztőnek. Talán az indulatos megszólalása és ellenséges testbeszéde tehetett csak róla, de akkor is így éreztem.

- Ott voltál, de nem te vagy az, akit keresek! - jelentette ki egyszer csak lazán, majd hátat fordított és pillanatok alatt eltűnt a szemem elől. 

Padlót fogtam. Egyszerűen letaglózott, hogy ennyire jól tudta használni a teleportációs képességeit. Ha én is fele ennyire tudnám irányítani az erőmet...

Egy mély levegőt vettem, majd megpróbáltam újra összeszedni magam. Valami olyasmit hallottam, hogy éppen a temetésre készülnek, ebből viszont szerettem volna kimaradni. Egyrészt semmi közöm sem volt az egészhez, másrészt meg a szívem nem viselt volna el még egy temetést. Soha többé nem szeretnék egyetlen temetésen sem részt venni. 

Szóval nem volt más választásom. Ha szerettem volna beszélni Klausszal, akkor lábatlankodnom kellett még egy ideig, akármennyire is kényelmetlen volt. Márpedig határozottan nem futamodhattam meg, ha már idáig jutottam. Nem halasztgathattam tovább a dolgot.

Nem kell már sokáig várnod, csak egy beszélgetés, utána meg már itt sem vagy - bíztattam magam naiv módon, pedig ha tudtam volna, hogy mekkorát tévedtem, már elhúztam volna a csíkot az első adandó alkalommal. Mert így valami olyasmibe kevertem bele magam, amelynek semmiféle köze nem volt hozzám. Vagy mégis?

A konyha felé vettem az irányt. Ott készültem megvárni Klaust.

☂️

- Egy egész tömb. Negyvenkét hálószoba, tizenkilenc fürdőszoba... de egyetlen csepp kávé sincs! - zsörtölődött Ötös. Bevallom, egy kicsit még mindig féltem tőle, de arra fogtam az egészet, hogy azért ennyire arrogáns, mert most tért vissza egy elég hosszú ideig tartó időutazásból. Nem lehetett könnyű neki megszokni a változást - vagy inkább visszaszokni a régibe.

- Apa utálta a koffeint - világosította fel Allison.

Ezt már Klaus sem állta meg szó nélkül.

- Hát a gyerekeket is, mégis volt neki bőven - nevetett, mire én is eleresztettem egy mosolyfélét, akármennyire is nem értettem, hogy hogyan utálhatták ennyire egymást a családon belül. Bár Vanya könyve sem hallgatott el bizonyos részleteket, azért biztosan finomabban fogalmazott benne, mint ahogyan minden a valóságban történt. A könyvből annyira nem éreztem a gyűlöletet, itt viszont minden mozdulatukban láttam a viszolygást és az undort, amit ez a ház, az itt eltöltött emlékek keltettek fel bennük.

- Elviszem a kocsit! - elégelte meg a tétlenkedést Ötös, s kijelentése egészen viccesen hatott, hiszen egy tizenéves fiú szájából hangzott el, akkor is, ha a valóságban sokkal idősebb volt. Képtelenség lett volna komolyan venni így őt.

- És mégis hová mész? - kérdezte Klaus.

- Hogy szerezzek egy rendes csésze kávét! - morogta neki oda Ötös. Ember, ez a gyerek nem szórakozott! Olyan típusnak látszott, mint azok, akik ha nem isszák meg a reggeli kávéjukat, el tudnák vágni a másik torkát. Eddig sem, de ezek után már végképp nem mertem volna szembeszállni vele. Kicsit példaképemmé is avattam, ami azt illeti.

- Tudod egyáltalán hogy kell vezetni? - kérdőjelezte meg Allison Ötös döntését.

Az csak dühös szemekkel nézett rá, majd azonnal rákontrázott:

- Mindent tudok! - azzal a lendülettel pedig már megint eltűnt a kék ködfényben. Mintha csak a szemem káprázott volna.

A konyha elcsendesedett egy kis ideig, mindenki csak bámult ki a fejéből. Klaus a pucér hasát ütögetve dudorászott, Allison karba tett kézzel sétálgatott körbe, én pedig legszívesebben elsüllyedtem volna a székemben amiatt, hogy képes voltam még mindig itt lábatlankodni. Viszont - szerencse legyen vagy pech - a sok hirtelen esemény és a minimális gyász következtében rólam konstans módon elfeledkezett vagy nem vett tudomást a díszes társaság, így annyira mégsem éreztem magam kellemetlenül.

Nemsokára kaptam az alkalmon, megköszörültem a torkomat, majd a narkós barátom felé fordultam.

- Öhm, Klaus! - szólítottam meg, s közben Diegot láttam besétálni a konyha ajtaján, aki rögtön viccelődni kezdett, majd beszélgetésbe elegyedett Allisonnal, figyelemre sem méltatva minket.

- Hm? - nézett fel rám Klaus kérdőn.

- Akkor beszélhetnénk? - érdeklődtem, mire továbbra is kérdő tekintettel nézett rám.

- Az ajánlatomról - világosítottam fel, mire láthatóan észbe kapott, majd heves bólintásba kezdett.

- Jaj, persze, persze, de nem itt! - kezdett el gesztikulálni a kezeivel, majd felpattant a székről. - Diego, veled megyek, éhes vagyok! - jelentette ki.

- Nem - jött az ösztönös válasz Diegotól.

- Szuper, akkor összeszedem a cuccaimat és indulhatunk! - csapta össze a kezeit Klaus boldogan, mire én hitetlenkedve meredtem rá.

- Te most szórakozol velem? - kérdeztem elképedve. - És a beszélgetés hol marad? 

De hiába akadékoskodtam, Klaus már nem volt sehol. Csüggedten néztem magam elé, mire Diego elnevette magát. Dühösen fordultam az irányába és meglepetten vettem észre azt, hogy már csak ketten voltunk az egész helyiségben, így már szinte tapintani is lehetett a feszültséget közöttünk. Hiába segített rajtam, gúnyolódó stílusának hála hamarosan ismét eszembe jutott a róla lefestett első benyomásom, s akaratlanul is elfintorodtam emiatt.

- Én figyelmeztettelek! - jelentette ki, mire még nagyobb fintorral néztem rá.

- Kösz az együttérzést - vetettem oda neki, majd frusztráltan kicsörtettem az ajtón. Ezen a ponton már teljesen elegem lett, úgy éreztem minden türelmem elfogyott és hogy lassan a kezembe kellett vennem azt a gyeplőt ha nem szerettem volna, hogy bohócnak nézzenek az emberek, ha nem szerettem volna hülyét csinálnom magamból. Így hát nem volt mit tenni: azonnal Klaus nyomába eredtem. 

Ha enni akar, hát enni fog. De az biztos, hogy követni fogom akárhová is megy és teszek róla, hogy józan maradjon!