Ｓｚｕｐｅｒ   ｂｅｔéｐｅｔｔ.

Lassan, de annál biztosabban léptem be a tágas helyiségbe. Szinte azonnal letaglózott az odabent látható, múzeumba illő kép, könyvespolcokkal, festményekkel és egyéb ósdi csecsebecsékkel, néhány stílusos ülőhellyel és egy felső galériával, ahonnan gyanítottam, hogy az egész szobát be lehetett látni. Meglepő módon a tekintetemet először nem az odabent egymagában beszélő férfire irányítottam, hanem egy festményre, amelyen egy fiatal fiú szerepelt. Nem tudtam eldönteni, hogy ki szerepelt rajta, de egészen ismerősek voltak a vonásai, valószínűleg a hírekben láthattam ezt az arcot korábban. Valamelyik tag volt, kétségtelenül. A kérdés már csak az, hogy melyik.

- Figyelj, öreg! Tudod, ha engem öltek volna meg és az egyik fiam - örökbefogadott fiam - történetesen képes lenne kommunikálni a halottakkal elgondolkodnék a... nem is tudom... a megmutatkozáson! Csináld a nagy, mérges szellem kioktatást! Mondd el ki tette és találd meg az örök békét! Az örök béke valószínüleg túlértékelt...

Kicsi kellett ahhoz, hogy el ne nevessem magam a szoknyás, erősen gesztikuláló göndör hajú férfi láttán. Igazából nem a kinézete volt ennyire szórakoztató, hanem az, ahogy önmagában beszélt. Persze nem kellett sok, hogy észrevegyem az előtte álló asztalra helyezett urnát, amelyben valószínűleg az édesapja hamvai lapultak. Legalább már  elég világos volt a szövege alapján: valóban Klaus Hargreeves volt az, teljes életnagyságban, én pedig egyszerre szorongtam és majd' kiugrottam a bőrőmből a vele való találkozás miatt.

- Gyerünk már, Reggie! - kiáltott rá az urnára, majd hirtelen mormolni kezdett valamit a kijózanodásról, amelyhez fejkörzéseket és apró arccsapkodásokat társított, no meg ha jól láttam, akkor a köldökével is játszadozni kezdett egy adott ponton. Mivel nem akartam elnevetni magam és megzavarni őt, ezért csak nekidőltem a legközelebbi komódnak, s úgy gondoltam onnan figyelem majd tovább ezt a kálváriát. Öreg hiba. A kezem ugyanis megcsúszott és a komód széle helyett csuklóból levertem egy azon árválkodó vázát, amely azon perc a földön landolt és természetesen ripityára tört.

Hirtelenjében a szám elé kaptam a kezem, majd ijedten néztem a törmelékekre, aztán pedig Klaus Hargreevesre, aki először csak csodálkozva méregetett, majd nemsokára hangos nevetésben tört ki. Természetesen a zajra ő is felfigyelt, na de arra azért én sem számítottam, hogy így fogja fogadni majd a helyzetet.

- Egek, végre valaki eltörte azt a szart! - kuncogott. - Mindig gyűlöltem azt az ocsmány vázát!

- Én... sajnálom, véletlen volt! - kértem azonnal bocsánatot, majd megpróbáltam összeszedni az általam okozott mizériát, de Klaus megállított.

- Hagyd csak, majd anya vagy Pogo feltakarítja, ne fáradj vele! - legyintett, majd összeszűkítette a szemeit. - Na de ki vagy te és hogyan jutottál be?

Megköszörültem a torkomat. Eljött az én pillanatom. A pillanat, amire hetek óta készültem, bár sohasem képzeltem ennyire... különösnek ezt a találkozást.

- A nevem Everley Macy-Williams - feleltem. - Hát... a mogorva arcú gyerek engedett be! - vontam vállat, mire megint csak egy kuncogásféle hagyta el a száját.

- Oh, szóval Diego - bólogatott. Diego! Hát persze, nem lett volna nehéz kitalálnom!

- Sajnálom, hogy megzavartalak, én csak... én igazából hozzád jöttem - hadartam el egy szusszra, majd visszafojtott lélegzettel vártam a reakcióját. De az nem az volt, amire számítottam. Ismét.

A szemei felcsillantak, odasietett hozzám, majd gyorsan a két kezem után kapott, felemelte azokat és jól megszorította.

- A díler vagy, ugye? - kérdezte, s ilyen közel lévén hozzám láthatóvá vált az, hogy a srácnak ki volt festve a szeme, akárcsak a körmei. És meg kellett hagyni, megszégyenítő módon jobban sminkelt, mint én!

Ismét megköszörültem a torkomat.

- Bocsi, de nem - jeleztem neki, mire csalódottan elengedte a kezemet, majd felsóhajtott.

- Hát akkor nagyon kíváncsivá tettél, hogy mégis mi mással keresne meg engem bárki is - jelentette ki, én pedig nem sokáig haboztam, töviről-hegyire elmeséltem a szituációmat, persze hozzátéve azt is, hogy fizetni tudnék neki ha kapcsolatba lépne anyával. Egészen érdekeltnek tűnt a témában, ami kissé megnyugtatott, az viszont nem tetszett neki, hogy a józanság fogalmával is dobálózni kezdtem a végén.

- Hm. Mindenképp megfontolandó - bólogatott elismerően, majd elgondolkodott egy pillanatra, aztán megrázta a mutatóujját. - Beszélgessünk erről még, de nem itt és nem most! Be kell fejeznem ezt a beszélgetést apámmal, amit igazából el sem kezdtem, mert a kedves Reggie nem akar megjelenni, de amint itt végzek, átvitathatjuk az ajánlatodat mondjuk... a hátsó udvaron! Igen, ott nem fog senki sem zavarni. Menj csak előre, én majd követlek! - sürgetett, én pedig felvontam a szemöldökömet. Nem tudtam eldönteni, hogy komolyan beszélt-e vagy csak szerette volna, hogy lelépjek, de mindenesetre próbáltam azt mutatni neki, hogy bízom benne, így elindultam az ajtó felé, ő pedig visszafordult az asztalhoz és folytatta a kis monológját.

- Nem tudom te hogy vagy vele, de nekem szükségem van egy italra! - magyarázta, s szokásos gesztikulálásának eredményeképpen, puszta véletlenségből meglökte az asztalon lévő urnát amelynek tartalma természetesen kiömlött, jól szétszóródva. Klaus először a fejéhez kapott és nagy szemeket meresztett a tárgyra, majd minden előzetes nélkül előtört belőle a nevetés, miközben nekem a hideg futkosott a hátamon. Hát wow, amikor Diego azt mondta, hogy nem kedvelték az apjukat, akkor nem viccelt...

- Okés, akkor a hátsó udvar - motyogtam, majd inkább gyors léptekkel elhagytam a helyiséget. Ez már az én - egyébként bohém - lelkemnek is túl sok volt. Klausra pedig egyetlen kifejezés létezett, nevezetesen a: szuper betépett. Ennek ellenére egészen szimpatikus alak volt első látásrsa.

Mindenesetre jóhiszeműen eleget tettem a kérésének és megpróbáltam megkeresni a hátsó udvart, legyen az akármerre. Viszont ahogy áthaladtam volna az előcsarnokon, egy lányt pillantottam meg a lépcsőn ücsörögve, akit egy pillanat alatt felismertem, s lelkesen fel is kiáltottam, a frászt hozva szerencsétlenre, aki láthatóan a gondolataiba volt meredve a megjelenésemig.

- Vanya Hargreeves!

Láttam, ahogyan összerezzent, majd nagy szemeket meresztett rám és húzogatni kezdte az inge ujját, mire azonnal szabadkozni kezdtem.

- Bocsánat, csak nagy rajongója vagyok a könyvednek! - ismertem be, mert ez így is volt. Sok mindent köszönhettem annak a könyvnek, többek között azt, hogy tudtam mindegyik testvér titkos képességéről, illetve arról is, hogy Vanya volt az egyetlen közülük, aki nem rendelkezett semmi ilyesmivel.

- Hát... köszönöm szépen! - biccentett. - Megkérdezhetem, hogy te ki is vagy?

Basszus, már megint a tapintatlanság...

- Everley Macy-Williams a nevem - mutatkoztam be, majd mielőtt rákérdezhetett volna, a szándékomat is elmeséltem neki. - Klaus miatt vagyok itt, a segítségét szeretném kérni valamiben és azt mondta, beszélhetünk róla, amint végzett az édesapátok... megidézésével - próbáltam nem elhadarni a mondandómat.

- Oh - felelte erre Vanya. Nagyon visszafogott lány volt, nemcsak a stílusából adódóan, de viselkedés szempontjából is. Kissé szomorúnak, melankólikusnak láttam őt, ahogyan ott gubbasztott egymagában a lépcsőfokon, s el tudtam képzelni azt, hogy ezt a gyermekkori megpróbáltatásoknak köszönhette leginkább, ahogyan erről a könyvében is nyilatkozott.

Próbáltam gyorsan véget vetni ennek a beszélgetésnek, nem azért, mert nem szerettem volna folytatni azt, csupán azért, mert nem akartam tovább zavarni őt.

- Esetleg meg tudnád mutatni nekem merre van a hátsó udvar? - kérdeztem rá. - Klaus azt mondta, hogy oda menjek és majd ő is kijön.

A lány egy ideig bámult rám, majd balra - nekem balra - tekintett, s ujjával rámutatott egy folyosóra.

- Itt végigmész, majd balra az első ajtó - tájékoztatott, én pedig hálásan biccentettem. Ő hasonlóképpen cselekedett, s ezennel le is zárult a közöttünk lévő kommunikáció. Az utasításait követve végighaladtam a kijelölt folyosón, s egyből megtaláltam a bal oldali ajtót, amiről Vanya beszélt. El nem téveszthettem volna mondjuk, hiszen bazi nagy volt.

Igazából nem lepődtem meg a hátsó udvar komor, szomorkás hangulatot idéző kinézetén, hiszen az egész háznak hasonló atmoszférája volt. Bár volt odakint egy gyönyörű pavilon, mégis, az egész annyira szürke volt a kopasz fák összekuszálódott ágaival és az épületre felfutó indák sokaságával együttvéve. No meg az a szobor. Az a szobor egyből magára vonzotta a tekintetemet. 

Odasétáltam hozzá, majd elolvastam a hozzá tartozó feliratot:

𝐁𝐞𝐧 𝐇𝐚𝐫𝐠𝐫𝐞𝐞𝐯𝐞𝐬

𝘈 𝘣𝘦𝘯𝘯𝘦𝘥 é𝘭ő 𝘴ö𝘵é𝘵𝘴é𝘨 𝘵𝘢𝘭á𝘭𝘫𝘰𝘯 𝘯𝘺𝘶𝘨𝘢𝘭𝘰𝘮𝘳𝘢 𝘢 𝘧é𝘯𝘺𝘣𝘦𝘯

Halványan elmosolyodtam, majd pillantásomat a szoborra irányítottam. A gyermekkori hősöm emlékével szembetalálni magam jóleső érzéssel töltött el legbelül, valamivel, amilyet anya halála óta nem éreztem. 

- Hát szia, Ben - motyogtam. - Végre találkozunk!

Szinte elnevettem magam kínomban. Pontosan úgy viselkedtem, ahogyan Klaus is az imént. Ilyen alapon én is szenilisnek lehettem volna elkönyvelve. 

Még elidőztem néhány pillanatig Ben szobránál, majd a pavilon alá húzódtam be, attól félve, hogy nemsokára elered majd az eső.

Percekkel később egy ismerős dallam ütötte meg a fülemet, melytől egyszerre rázott ki a hideg és hasított egyfajta fájdalom a szívembe:

"𝘊𝘩𝘪𝘭𝘥𝘳𝘦𝘯 𝘣𝘦𝘩𝘢𝘷𝘦, 𝘵𝘩𝘢𝘵'𝘴 𝘸𝘩𝘢𝘵 𝘵𝘩𝘦𝘺 𝘴𝘢𝘺 𝘸𝘩𝘦𝘯 𝘸𝘦'𝘳𝘦 𝘵𝘰𝘨𝘦𝘵𝘩𝘦𝘳..."

Tiffany - I think we're alone now című dala anya egyik nagy kedvence volt. Sokszor kocsikáztunk délutánonként a Temze partján és a zenelejátszóból dübörögtettük hangosan, többek között ezt is a temérdek egyéb dal közül, amit anya szeretett. A nyolcvanas évek nagy híve volt, szóval rengeteg olyan dalt ismertem ezáltal, amely abból a korszakból származott és még ennél is többet imádtam.

Őrült ötletem támadt. Gyorsan körülnéztem, hogy van-e valaki a közelben, de amint megbizonyosodtam arról, hogy nincs, egyből mozgatni kezdtem a testemet a zene ritmusára. Lábak, csípő, karok... mindent bevetettem, amit csak lehetett, miközben nagyban vigyorogtam még úgy is, hogy a sírás kerülgetett. Anya mindig azt mondta, hogy a zene gyógyír a léleknek, én pedig egyetértettem vele teljes mértékben. Azt hiszem a zene volt az egyetlen, amely az utóbbi hetekben egy kis nyugalmat tudott nyújtani nekem.

A dal már-már a végéhez közelített és én teljes beleéléssel táncikáltam a pavilon közepén egy híres család udvarán, amikor minden előzmény nélkül hatalmas mennydörgés rázta meg a helyet, amely a hátam mögül érkezett. Ijedtségemben felsikítottam egyet, majd azonnal hátrafordultam és nem mertem elhinni azt, amit láttam: egy hatalmas, kékesen kavargó fény repkedett nem olyan messze tőlem, vérfagyasztó módon dübörögve és hirtelen olyan szél támadt miatta, hogy jobban össze kellett húznom magamon a kabátomat.

Természetesen nem kellett sok, hogy másoknak is feltűnjön a zűrzavar: Diego rohant ki az ajtón nemsokára, nyomában Vanyaval. 

- Woah! Mi ez?

Előbbi azonnal kiszúrt engem, majd dühösen sétált oda hozzám. A szívem a torkomban dobogott félelmemben.

- Mégis mit műveltél? - rivallt rám a férfi dühösen, én viszont heves fejrázással adtam tudtára, hogy semmi közöm az egészhez.

- Én csak itt ácsorogtam, amikor megjelent ez az izé! - mentegetőztem, de persze látszott rajta, hogy egyetlen szavamat sem hiszi el. Nem hibáztattam érte, a helyében én sem hittem volna magamnak. Everley Macy-Williams megint bevonzotta a bajt, mint általában!

A következő pillanatban újabb két személy csatlakozott hozzánk: az egyiküket nyomban felismertem a híres színésznő, Allison Hargreeves személyében, a másikuk pedig - egy nagyon nagyon... nagy csávó - kizárásos alapon nem lehetett más, mint a csapat egykori vezetője, Luther Hargreeves.

- Ne menjetek túl közel! - kiáltotta Allison.

- Tényleg? - válaszolta szkeptikusan Diego, mire minden szem rá, majd rám szegeződött.

- Hát ő meg kicsoda? - mutatott rám Luther, én pedig kezdtem lassan pánikba esni. Szerencsére egy őrületes esemény azonnal elterelte a figyelmet rólam, pontosabban akkor, amikor hirtelen Klaus szökkent ki az ajtón egy poroltóval a kezében, amit nemes egyszerűséggel nekihajított a kék színű fénynek.

Ettől csak még nagyobb zúgolódás támadt. Bírálni kezdték Klaus érthetetlen ötletét, majd Luther valami olyasmit kiáltott, hogy álljon mindenki mögé, mire Diego ösztönösen csuklón ragadott engem és odahúzott a többiekhez.

- Igen, álljatok mögénk! - harsogta.

- Én a futásra szavazok, gyerünk! - siránkozott Klaus, de senki sem mozdult.

A dübörgő kék fénynek másodpercek leforgása alatt hűlt helye volt már, s nem mindennapi dolog történt közben: mielőtt az bezáródott volna, egy tizenéves fiú zuhant ki belőle, aki nagy, hitetlenkedő szemekkel nézett fel mindannyiunkra.

De hát ez az a fiú volt arról a festményről!

- Mindenki látja a kicsi Ötöst vagy csak én? - kérdezte Diego, s eltátotta a száját csodálkozásában.

Ötös. Ő lenne...?

- Picsába! - volt ez az első megnyilatkozása az újdonsült jövevénynek.