𝗠 𝗼 𝘀 𝘁  𝗺 á 𝗿  𝗳 𝗲 𝗹 𝗻 ő 𝗵 𝗲 𝘁 𝘁 𝗲 𝗸.  𝗦 𝗼 𝗸  𝘀 𝗶 𝗸 𝗲 𝗿 𝘁!

- Tényleg összeestél az injekciós tű látványától?

- Hé, mindannyian félünk valamitől! - Diego sértődötten húzta el ajkait, cérnavékonyra zsugorítva őket. Én magam nem voltam bent Allison operációja közben, így is rengetegen állták körül a hordágyát, csak Klaustól hallottam Diego szerencsétlenkedéséről.  - Az én gyengeségem az injekciós tű. A tiéd micsoda?

A szórakozott arckifejezésem rögtön egy mély szomorúságba csapott át.

- Az egyedüllét - motyogtam magam elé, mintha csak abban a pillanatban tudatosult volna bennem is, hogy mitől félek a legjobban a világon. A felismerés belehasított a szívembe, akár egy éles konyhakés.

- Micsoda? - hajolt Diego közelebb, érdeklődést mutatva, én viszont a fejemet ráztam.

- Nem érdekes!

Imbolyogva álltam fel az ágy széléről, legszívesebben pánikolva rohantam volna ki az ajtón. Őszintén szólva fogalmam sem volt, hogy hová mehetnék, csak el akartam tűnni, messze Diegotól, mintha attól rettegtem volna, hogy úgysem értene meg. Pedig nála talán senki sem érthette meg jobban, hiszen ő maga is az egyedüllétet választotta ahelyett, hogy további éveket töltsön el a házban, ahol felnőtt. A saját útját járta. A különbség köztünk csak az volt, hogy bennem fele annyi életösztön sem volt, mint őbenne. Csak a szerencsének köszönhettem az ittlétemet.

- Nem vagy egyedül! - A mondata tarkón csapott; egy erős hullám a viharos óceán közepén, olyan volt a lendülete. Rögtön megtorpanásra késztetett. Először nem mertem megfordulni, csak diszkréten a mellkasomra kaptam a kezem, próbálva moderálni kissé a heves szívverést, amit okozott. Talán túlságosan váratlanul ért ez a vallomás, talán amiatt éreztem akkora mértékű meghatottságot, mert a szívem mélyén szerettem volna ezeket a szavakat hallani valakitől, mert amikor végre visszafordultam hozzá, könnyek csillogtak a szemem sarkában. - Komolyan beszélek, Eve, itt vagyok neked! És el sem hiszem, hogy ezt mondom, de szerintem Klaus is, mert amit tett érted, azt nem teszi meg még miattunk sem, szóval...

Nevetnem kellett ezen az észrevételen, biztos voltam benne, hogy teljesen komolyan gondolja és hittem is neki, hiszen én is nagyon tartottam mind hozzá, mind pedig Klaushoz, sőt, az egész családhoz már ezen a ponton. És még Dannyhez is. Egyedül Vanyat nem sikerült még igazán megismernem, de reménykedtem benne, hogy ez sem marad majd el, feltéve ha megtaláljuk őt.

- Na gyere vissza! - nyújtotta felém a kezét, egyfajta kisfiús mosollyal, amit el is fogadtam és visszaültem mellé az ágyra. - Megvan még a dobozom, ugye?

Aprót bólintottam, majd az asztal széléhez nyújtóztam és elvettem a szalaggal átkötött dobozkát. Még mindig ugyanolyan áhitatosan rejtélyesnek találtam, mint amikor először vettem a kezembe.

- Most már kinyithatom?

Egy apró bólintás után lefejtettem a szalagot a dobozka tetejéről, majd bele is pislogtam a tartalmába, és szinte megbabonázva húztam elő belőle egy zsebkést, melynek pengéjét egy gyönyörű vándorsólyom díszítette.

- Csak hogy ne kelljen többé az enyémeket lopkodnod - jegyezte meg a férfi az orra alatt, mire meghatódva fordultam felé.

- Diego, ez gyönyörű! - suttogtam, ujjaimmal a vándorsólyom körvonalát simogatva. Még sosem kaptam senkitől ennyire jelentőségteljesen jelképes ajándékot. Teljes mértékben odáig voltam érte. - Nagyon köszönöm!

A férfi nem válaszolt, csak egy apró mosolyt küldött felém, majd közelebb hajolt hozzám és homlokon csókolt, mintha már ezer éve ismernénk egymást. Pír lepte el az arcomat, jól esett ez a meghitt gesztus, s hirtelen azon kaptam magam, hogy szorosan hozzábújok, átölelve a mellkasát. Már egyáltalán nem tudtam megtagadni a közeledésemet felé, de nem is szerettem volna, többé már nem.

- Ameddig engem látsz, sosem leszel egyedül - motyogta a vállamba, miközben a hajamat simogatta. - Ígérem!

Danny szemszöge

Klaus és Ötös az előcsarnokban vitatkoztak. Éppen az emeletről osontam le, próbáltam lelket önteni Lutherbe Allison sikeres operációja után, amikor szem- és fültanúja lehettem az igencsak intenzív eszmecseréjüknek.

- De igen, te is függő vagy. Egy olyasvalaminek a függője, amit úgy hívnak, Apokalipszis! - vetette a szemére Klaus Ötösnek, akinek az arcát leírhatatlan düh árasztotta el. Itt tartózkodásom óta nem is láttam semmilyen más érzelmet megnyilvánulni Ötös arcán, csak a mérget, a szarkazmust és a mérhetetlen nyugalmat. Soha nem mosolygott. Vagy hát soha nem őszintén, szívből. Volt egy olyan sanda gyanúm, hogy az ilyet nem tudta bárki előidézni belőle. A világ összes kincsét is odaadtam volna azért, hogy egyszer láthassam őt mosolyogni.

Az utóbbi napokban nem ismertem magamra. Úgy éreztem, mintha gyökeresen megváltoztam volna, mintha száznyolcvan fokot fordult volna a személyiségem. A Bizottságban töltött éveim alatt mindig csak magam voltam, sosem kerestem mások társaságát, kivéve olyan alkalmakkor, amikor egyszerűen nem bírtam tovább a testi vágyaimmal. Egy-két egyéjszakás kaland és pár napos kapcsolatok, de soha semmi több, egyszerűen senki sem tudott olyan érzelmi töltetet adni nekem, amire vágytam. Egyedül a zene segített, az volt az egyetlen, ami miatt nem golyóztam be teljesen, ami miatt nem adtam fel a harcot. De az életem a gyilkosságról szólt, a mészárlásról, a kegyetlen kivégzésekről. Mindez egészen Ötös Hargreeves-ig. Ha az emberek ezt hívták úgy, hogy "szerelem első látásra", képes lettem volna feladni érte bármit. Tudtam, hogy Ötös kemény dió, tudtam, hogy nem volt arra garancia, hogy valaha is akar majd valamit tőlem, egy az egymillióhoz, de meg kellett próbálnom. Addig kellett próbálkoznom, ameddig át nem törtem a jégpáncélt a szívén. Mert hogy onnan tovább merre billent a mérleg, az már nem is rajtam múlott.

- Tévedsz - válaszolta Ötös, szinte fogcsikorgatva. Persze Klaus sem hagyta volna abba a csipkelődést. Szinte biztos voltam benne, hogy egyenesen örült annak, hogy végre fogást találhatott a testvérén.

- Első jel: tagadás - érvelt a férfi, egyébként teljesen jogosan. Bírtam ám Klaust, nagy forma volt, s kicsit tényleg elégtételt jelentett az, hogy Ötös orra alá dörgölte mindezeket a dolgokat. Bármennyire is lettem volna képes bármit megtenni a fiatal testben ragadt férfiért, azért nekem is volt igazságérzetem. Akkor is, ha az Apokalipszis bekövetkezte még véletlenül sem volt játék.

- Te és én... mi nem vagyunk egyformák! - pattant vissza az ostor Klaus felé, aki csak nevetni tudott ezen. Volt egy olyan érzésem, hogy a férfiról már leperegtek az évek óta felgyülemlett sértések. Klaust rengeteg hidegzuhany érhette az elmúlt évtizedekben, amiket már megtanult kezelni azóta.

- Láttam már ezt a tekintetet olyan emberek arcán, akiknek fogalmuk sem volt arról, hogy kik ők valójában a függőségük nélkül. Bízz bennem! Csak el kell engedned!

Ötös minden további hezitálás nélkül lecsapta a kezében tartott üvegszemet a földre, majd morogva vonult be a társalgóba, hátat fordítva Klausnak.

- Képletesen értettem, de igen, ez is megteszi! - kiáltotta utána a férfi, majd sóhajtva fordult a lépcső felé, s amint megpillantott rajta engem, vigyorogva tárta szét a karját.

- Dannykém, na végre! Valakinek jó lenne helyretenni Ötöst és szerintem erre te vagy a megfelelő ember!

Szórakozott képet vágtam, miközben leballagtam a lépcsőn és egyenesen a férfi lába előtt landoltam.

- Pont én? Ugyan már, Klaus, mindketten tudjuk, hogy a testvéred alig tűri meg a jelenlétemet itt! - kezdtem el hintázni a sarkamon, szokásomhoz híven, mire a férfi a vállamra csapott.

- Ne viccelj, legalább két és fél százalékkal kedvesebb hozzád, mint bárki máshoz ebben a házban, Everleyt is beleértve. Hidd el, nagyon értek hozzá, látom a nüanszokat, amiket ő nem vesz észre magán! - bizonygatta, mire sóhajtva engedtem neki.

- Ha te mondod, megpróbálhatom - vontam vállat, majd amint a férfi sarkon fordult és eltűnt a szemem elől, egy mély levegővétel kíséretében indultam meg jómagam is a társalgó felé, ahonnan, furcsamód, hangok szűrődtek ki. Először azt hittem, Ötös magában beszél, s csak amint beléptem tudatosult bennem, hogy végig Deloreshez intézte a szavait. A próbababa a bárpultra volt támasztva, ahol Ötös éppen valami zöld színű italt öntött ki magának. 

Igyekeztem összeszedni magam. Néha nehezemre esett lazának maradni, pedig ez szervesen hozzátartozott a stílusomhoz.

- Szerinted tényleg megcsináltuk? - kérdezte Ötös Delorestől. - Tényleg megállítottuk az Apokalipszist?

- Ha engem kérdezel, szerintem túl egyszerűnek tűnik - léptem közelebb, határozottabb menetben, mire a fiú kissé összerezzenve fordult felém. - És tudjuk, hogy ami túl egyszerű, az általában gyanús.

- Mióta állsz ott? - kérdezte, figyelembe sem véve amit neki ecseteltem.

Vállat vontam.

- Az idő relatív. De azt hiszem, ezzel te is tisztában vagy. Az ott margarita?

Egy alig látható fintort kaptam válaszul, s mivel nem szólt semmit, odaléptem hozzá és elfoglaltam az egyik bárszéket a közelében.

- Miért követsz állandóan? Pont olyan vagy, mint Everley.

- Szerelmes?

A fiú látszólag meghökkent a kérdésemen. Valami ritka idegesítő tulajdonságom volt az, hogy szemrebbenés nélkül képes voltam meglepetést okozni az embereknek, még akkor is, ha az kellemetlen volt számukra.

- Levakarhatatlan - felelte végül, a torkát köszörülve. Szerettem volna azt hinni, hogy zavarba hoztam, de biztos voltam benne, hogy ilyenről szó sem volt, csupán feszegetve érezhette magát egy olyan téma miatt, amiről valószínűleg életében nem beszélhetett senkinek.

- Elismerem - bólintottam aprót. - Megharagszol ha kiszolgálom magam? - mutattam az italra, mire ő csak a fejét rázta, így magamnak is töltöttem egy pohárkával és az üveget kezdtem el kocogtatni a körmeimmel. - Igaz az, amit Klaus mondott? Arról, hogy nem tudod ki vagy?

- Nem akarok lelkizni a problémáimról egy vadidegennel - mordult rám. - Mellesleg van már beszélgetőpartnerem.

- Delores, ha nem tévedek? - böktem az állammal a baba felé. - Örülök, hogy megismerhetlek!

- Honnan tudod a nevét? - szűkítette össze a szemét, majd teljes testtartásával felém fordult. Tudtam, ettől fenyegetve kellene éreznem magam, de az igazság az volt, hogy éppen az ellenkezőjét éreztem. Jól esett, hogy ha csak egy pillanatra is, de élvezhettem Ötös kitűntetett figyelmét az irányomba.

- Figyelmes vagyok - feleltem sejtelmesen, a szívószállal játszadozva. - Vicces, hogy az ember milyen könnyen kiderít dolgokat a másikról, ha valóban érdeklődik iránta.

- Te most kifigurázol engem? - vonta fel a szemöldökét. - Mi vagy te, valamiféle titkosügynök?

- Egy senki vagyok - jelentettem ki lazán. Még csak kétszer sem kellett meggondolnom a szavaimat. - Ne is törődj velem!

A fiú hitetlenkedve mért végig. Tudtam, semmit sem ért a megnyilvánulásomból. Én viszont még ránézni is alig mertem ezt követően. Olyan érzéseket idézett elő bennem, amiket még sosem tapasztaltam. Szégyelltem, hogy hatvanegy éven át nem volt gyengeségem. Ám amióta a fiú belépett az életembe - vagy inkább én az övébe -, többé semminek sem volt értelme számomra. Mindenki azt mondta nekem, hogy szerelembe esni valakivel hosszú időt követel. De akkor mégis hogyan volt lehetséges az, hogy az első pillanattól kezdve őt akartam? Honnan tudta a szívem, hogy őt szeretném? És miért pont őt? Miért olyan kellett nekem, akihez nem voltam elég? Olyan, akit nem kaphattam meg?

- Miért vagy ennyire furcsa? - fordult el tőlem, az asztallapot bámulva. - Túlteszel az összes testvéremen e téren. Befurakodsz az életünkbe és eljátszod a hattyú halálát. Ha azt várod, hogy megköszönjem a segítséged az Intézővel kapcsolatosan, megkapod: hálás vagyok a segítségedért, de innentől kezdve már semmire sincs szükségem a részedről. Nyugodtan elmehetsz, nem tartozol nekem semmivel!

- Honnan tudod? 

- Huh?

- Honnan tudod, hogy semmire sincs szükséged többé már tőlem? - tettem fel a kérdést egy kissé tisztábban, ez pedig láthatóan a gondolatai mélyére repítette a fiút.

- Mindenem megvan, szóval ezt erősen kétlem.

- Szerintem meg nincs. És különben is... talán nekem is szükségem van valamire. Valamire amit csak től... etek kaphatok meg! - Most rajtam volt a sor, hogy megköszörüljem a torkomat. Már egy kicsit én is feszengtem, ügyelnem kellett arra, hogy mit mondok. Hiába öntöttem volna ki neki a szívemet, hiába adtam volna át a mélyről jövő érzéseimet iránta, egyszerűen nem zúdíthattam rá meggondolatlanul az egészet. Különben is, még nekem is rendbe kellett tennem őket. Nem akartam semmit sem elhamarkodni.

- Egy család? Erre van szükséged? - vonta fel a szemöldökét hitetlenül. - Ki nem állhatjuk egymást. Tényleg bele akarsz tartozni ebbe a káoszba?

- Ostoba vagy, ha letagadod a köteléketeket - ráztam a fejemet. - Ilyen szoros kapcsolatot, mint ami a te családodat jellemzi, ritkán látni, ráadásul még csak nem is vagytok vérszerinti rokonok. Vagy hát... ki tudja hogy is van ez? Mindegy. Én a helyedben értékelném. Nekem nincs senkim, soha nem is volt. Talán pont ezért nyűgöz le az összetartás amit itt látok.

Láttam rajta, hogy válaszolni szeretett volna, de mint mindig, minden pattanásig feszült helyzetben, itt is be kellett zavarnia valaminek, ugyanis megszólalt a csengő és Ötös rögtön kihasználta az alkalmat arra, hogy kivonja magát a beszélgetésből. Én csak Deloresre pillantottam, majd egy súlyos sóhaj hagyta el az ajkamat.

- Azt hiszem, még sosem voltam ennyire irigy egy próbababára korábban. Áruld már el a titkod - pislogtam rá, mintha vártam volna valami válaszra, de persze ilyesmi még véletlenül sem érkezett, szóval csak lassan megemeltem a poharamat. - Akkor egészségedre! - jelentettem ki, miközben belehörpintettem az italba, igyekezve kiűríteni a pohár tartalmát.

Hallottam, hogy valaki megtorpan a küszöbön, mire hátrafordultam. Az ajtóban Hazel állt, kissé lecövekelve a látványomtól, ellenben Ötös csak lazán visszaült a helyére és érdeklődve figyelte a nagydarab férfit.

- Gyilkolni jöttél? - kérdezte tőle, mintha csak az időjárásról érdeklődött volna. Bár szó ami szó, talán magunk között megengedhettük az ijesfajta groteszk beszélgetéseket.

- Oh, bocsi, régi szokások - tette el a kezében lapuló fegyvert Hazel, majd rám pillantott. - DeRulo! Te itt? Hazudnék, ha azt mondanám, nem lepődtem meg.

- Hazel, ezer éve! Remekül nézel ki - bókoltam a férfinak.

- A korodhoz képest te is rendbe vagy szedve - ismerte el, arra utalva, hogy a vén tata helyett akit évekig ismert, most egy tizenéves tini állt előtte. - Egyébként meg tudom érteni, hogy miért hiszitek azt, hogy gyilkolni jöttem.

Ötös mélyet szippantott a margaritaból, majd laza hangon válaszolt.

- Hát, megtámadtátok a házamat, megpróbáltátok megölni a családomat, elraboltátok a testvéremet... - sorolta.

- Nem tehetek már sokat az ellen, ami a múltban történt - vágta rá Hazel ösztönösen. - És hadd ne feledjük el, hogy nem én vagyok az egyetlen gyilkos ebben a légtérben, nektek is megvan a magatok véres múltja.

Ebben teljes mértékben igazat kellett adnom neki. Ötössel nem játszhattuk az áldozatot, ameddig a mi kezünkhöz is vér tapadt. Igaz, én nem voltam jelen az említett támadáskor, de a szinte bekövetkező katasztrófának az úttesten én is résztvevője voltam. Hazel és Cha-Cha remek nyomozók voltak, hamarabb megtalálták Ötöst mint bárki más tette volna.

- Hazel... miért vagy itt? - szakította félbe Ötös a gondolataimat, mire a nagydarab férfi arcára fagyott a mosoly.

- Hát, tudod...

Everley szemszöge

Diegoval éppen Vanya keresésére indultunk volna, amikor ismeretlen hang ütötte meg a fülünket a társalgóból. Mivel mindkettőnknek gyanús volt ez a fesztelen hanghordozás, mindenféle további nélkül belestünk a társalgóba. És amit ott láttunk...

Fogalmazzunk úgy, hogy túl későn, tulajdonképpen az utolsó utáni másodperben kaptam Diego karja után, de mindhiába. Olyan erővel robbant be a helyiségbe és rúgta le a lábáról a - ha az emlékezetem nem csalt, Hazel nevű fickót -, hogy csak akkor ócsudtam fel újra, amikor Ötös rákiáltott. Kissé elképedten néztem végig ahogy Diego és a nagydarab verekedésbe fognak, ellenben Danny annyira élvezte a műsort, hogy töltött még magának abból az italból, amit az imént szürcsölt. A verekedésnek végül Ötös vetett véget, aki mindenfajta habozás nélkül egy üvegvázát tört szét a testvére fején, aki ennek hatására ájultan esett a padlóra.

- Ötös! - kiáltottam fel ijedten, majd rögtön utat törtem magamnak Diegohoz.

- Mi az? Mindjárt magához tér! - pillantott rám, látva a sokkos arckifejezésemet, mire a Hazel nevű pasas is rám emelte a tekintetét.

- Figyelj, én igyekeztem vele szépen bánni, de nem igazán tűnt úgy, hogy hallgatna a...

- ...Hazel, az én javaslatom az, hogy minél előbb bökd ki, hogy mit szeretnél, még mielőtt felébredne - utalt Ötös Diegora, beleszólva a férfi mondatába. - Vagy még mielőtt a barátnője szedne szét!

- Nem vagyok a barátnője - fújtattam dühösen, de különben sem szerepelt a terveim között szembeszállni egy orgyilkossal.

- Még - kuncogott Danny, én pedig a fiktív testvéri szolidaritás jegyében bemutattam neki egyet, s leguggoltam Diegohoz, aki szerencsére nem szenvedett komolyabb sérülést, csupán tényleg elájult. Végigfuttattam az ujjbegyemet az arcán, s egy pillanatra elmosolyodtam. Aranyos volt, amikor éppen nem forrt az agyvize.

- Hazel? Nos? - törte meg a kínos csendet Ötös, mire a nagydarab pasas megköszörülte a torkát.

- Elhagytam a társam, kiléptem a Bizottságból és önkénteskedni jöttem ide! - érkezett a válasz egy szuszra, én pedig igencsak felkaptam a fejemet e szavak hallatán.

- Önkénteskedni?

- Az Apokalipszis megállításához.

Ötös ennek hatására kuncogni kezdett, ellenben Danny arca kissé szkeptikus volt, amikor hozzám hasonlóan ő is a fiúra pillantott. Valami nem volt teljesen okés a történetben.

- Mi olyan vicces? - értetlenkedett maga Hazel is.

- Mielőtt válaszolnék neked, hadd tegyek fel egy kérdést: miért akarsz segíteni nekünk? - érdeklődött Ötös.

A nagydarab férfi sóhajtott egyet.

- Maradjunk annyiban, hogy élénken érdeklődöm egy fánkos bolt iránt.

Ötös aprót bólintott, mintha értené mire akar kilyukadni, majd közölte vele az "egyértelműt".

- Hát, sajnálom, hogy tőlem kell megtudnod, haver, de elkéstél. Az, hogy te most itt vagy, teljesen világosan azt bizonyítja, hogy az Apokalipszisnek hivatalosan is vége.

- Tényleg? Honnan tudod?

Onnan, hogy megtaláltuk Leonard Peabody, avagy Harold Jenkins holttestét még a délelőtt. 

A pasas konkrétan halálra volt késelve, egész egyszerűen undorítóan bizarr volt a jelenet, ahogyan több konyhakés és éles eszköz is kiállt a mellkasából. De valahol mélyen mégis megkönnyebbültem a látványtól, mert tudtam, hogy anya halála ezzel meg lett bosszúlva. Kicsit bántam is, hogy én nem szúrhattam bele egyetlen kést sem a gyilkosába. Mert képes lettem volna rá.

Ennek ellenére sehogy sem állt össze a kép. Még mindig nem tudtuk, hogyan halt meg, már úgy értve, hogy ki vagy mi végzett vele, vagy hogy Vanya merre kószálhatott, ha egyáltalán életben volt még. Tudtam, hogy meg kellene nyugtatnia a ténynek, hogy Jenkins halott volt, övé volt a szem és így semmi akadálya sem volt a további, felhőtlen életünknek, valahogy mégis nyugtalanító volt a helyzet, mert benne volt a pakliban, hogy létezett valami hatalmasabb és ördögibb Jenkinsnél. Az, ami vagy aki vele is végzett.

- A fickó, akinek hiányzott a szeme meghalt. Ma reggel találtunk rá. Te voltál az utolsó ismertlen az egyenletből - tolmácsolta Ötös, mire Hazel arca egy csapásra örömittas lett.

- Mi a szar... Tényleg?

- Ühüm.

- Oh. Szuper! - a férfi szinte már nevetve ült le Ötös és Danny mellé, maga is belekóstolva az italukba. Próbáltam lefoglalni magam azzal, hogy Diegot ébresztgessem, ám úgy tűnt, a férfi még egy ideig Csipkerózsikát játszana, mert az arca csapkodása nem segített semmit. Kénytelen voltam így tovább hallgatni a három csodabogár eszmecseréjét.

- És most mi lesz? - kérdezte Hazel.

- Hát ha igaz, hogy minden laza s fasza, én is elbujdosok a Bizottságtól, egész biztosan punk-rock bandát alapítok és szarásig turnézni fogok világviszonylatban - válaszolt Danny a maga stílusában, majd Ötösre sandított. - Te mit szeretnél kezdeni az életeddel?

- Őszintén szólva, fogalmam sincs - rázta a fejét a fiú csalódottan. - Annyi ideig üldöztem ezt a dolgot, hogy... sosem gondoltam az utána következő napra. Nem tudom. Veled mi a helyzet? - bökött a fejével Hazelre, aki felsóhajtott.

- Nekem is elegem van ebből az őrületből. Itt az idő, hogy újrakezdjem. Nektek is ezt kellene tenni, Danny jól gondolkodik.

Ötös felhorkant e szavak hallatán.

- Könnyebb mondani, mint megtenni.

Ebben igaza volt. Ha az ember egész életében csak egy dolgot ismert, változtatni volt a legnehezebb. Ezt én is a saját bőrömön tapasztaltam anya halála után. Elveszett voltam és rettegtem, de úgy érzem, már nincs mitől tartanom. Túl jó helyre kerültem, még akkor is, ha kettyósok közé.

- Annyira nem nehéz - tiltakozott Hazel. - Mármint gondoljatok arra, ha sosem időutaztatok volna, sosem találkoztatok volna az Intézővel, akkor mi történt volna? 

Láttam, ahogyan Ötös Diegora pillant, majd rám, mielőtt még válaszolt volna a kérdésre.

- Gondolom egy emocionális értelemben hibás, felnőtt gyerek lett volna belőlem, mint mindenki másból errefelé - jegyezte meg és esküszöm, képes lettem volna felborítani székestől. Annyira biztos volt abban, hogy ő emocionálisan stabil, érett férfi, hogy el is felejtette a random dühkitöréseit. Vele sem volt minden játék és mese, hiába hitte magát a... janinak.

- Hát akkor megvan a válaszod. Most már felnőhettek! Sok sikert! - utalt a nagydarab férfi a két "fiatalra", s egész egyszerűen nem tudta elkerülni a figyelmemet, hogy Ötös előbb a próbababára, majd utána Dannyre pillantott, kissé hosszabb ideig elidőzve a tekintetét a szőkén, aki amint észrevette és tartotta volna vele a szemkontaktust, el is veszítette a fiú figyelmét. Ötös azzal terelt, hogy újra megszólította Hazelt.

- Még egy dolog, mielőtt elmennél - köszörülte meg a torkát.

- Csak nyugodtan.

- Melyikőtök orvlövész tehetsége húzódik Patch nyomozó halála mögött? - Meglepett, hogy erről kérdezett, őszintén. Talán ez volt az első nyilvánvaló megnyilvánulása arra nézve, hogy igenis törődött a testvéreivel. Jelen esetben Diegoval.

- A lövészasszonyé - érkezett a szomorkás válasz, melytől maga Ötös is kissé lelombozódott.

- Az kár. A pisztolytölténye eltörölhette volna a testvérem nevét a gyanusítottak listájáról.

Kissé elmosolyodtam az átgondolt észjárásán. Jól esett Ötöst nem egy teljesen köcsög, szívtelen méregbombaként látni. Talán tényleg hálás lehetett az ember Hazelnek amiatt, hogy elgondolkodtatta picit a fiút.

- Hát, ma van a szerencsenapod, amigo. Mindkettő a tiéd lehet. Én befejeztem itt a pályafutásomat - adott át neki a férfi kettő darab pisztolyt, majd olyan gyorsan hagyta el a házat, hogy mire feleszméltem, Ötös már a töltényeket elemezgette a pisztolytárakból, s maga Danny is érdeklődve hajolt fölé.

- Tipikus - sóhajtotta a szőke. - Bár azt hittem, ezt már kivonták forgalomból.

- A kiskedvencekre nem érvényesek a szabályok! - Meg mertem volna esküdni, hogy egy halvány mosolyt láttam megbújni Ötös ajkán, ami nem volt sem megvető, sem pedig végtelenül cinikus. - Használtál valaha ilyet?

- Talán kétszer - tűnődött el Danny. - De még a pályafutásom legelején. Amint sikerült teljes kontroll alatt tartanom az erőmet, már inkább csak kiegészítőként hordtam ezeket - ismerte be, mire Ötös letette a fegyvert az asztalra és komolyabb hangnemre váltott.

- Ha ilyen hatalmas erő birtokában vagy, mégis miért nem nyírtad ki az egész Bizottság-bagázst? Egy szempillantás alatt végezhettél volna az összesükkel. Mi állított meg?

Örültem, hogy Ötös feltette ezt a kérdést, mert engem is roppant mód érdekelt Danny múltja. Ugyan már tudtam róla egyet s mást, de biztos voltam benne, hogy voltak ott még elhallgatott dolgok.

- Az elején a hála, a tudat, hogy tartozhattam valahová - vallotta be a szőke, az inge ujjával játszadozva. - Aztán ez - tűrte fel az ingujját, hogy megmutassa Ötösnek a karjában lévő chipet.

Ötös óvatosan megérintette Danny karját, s láttam, hogy ettől a szőke zavarba jött. Megint éreztem azt a furcsa vibrálást amit akkor az autóban, amikor majdnem egymás torkának ugrottak, bár most a körülmények sokkal nyugodtabbak voltak közöttük, mint eddig bármikor.

- Jézusom - suttogta Ötös, s csigalassúsággal emelte fel a tekintetét Dannyre. - Ez az, amire gondolok?

- Nem tudom, bőr alá ágyazott sokkolóra gondolsz? Mert akkor igen - bólintott a szőke. - Találd ki kinél van az irányítógomb.

Ötös behunyta a szemét egy pillanatra, majd erősen kifújta a levegőt az orrán át.

- Sajnálom.

- Ugyan, volt már rosszabb - Danny szomorkás mosolya még sokáig a fejemben maradt, hiszen amit ő volt már rosszabbként definiált, az konkrétan azt jelentette, hogy átesett nagyobb problémán is, mint a szó szerinti kínzás.

- Annyira szerették volna elérni azt, hogy ha egyszer benne vagy a rendszerükbe, többé ne juss ki onnan - szorította ökölbe a markát Ötös, s láttam, hogy Danny habozott, hogy rátegye-e a saját tenyerét a fiú öklére. Végül nem merte meglépni, de helyette tett róla, hogy ne veszítse el a fiú érdeklődését.

- Ennek ellenére mindketten itt vagyunk. Szóval csesszék meg! - A szomorkás mosoly egyszerre felengedett, s amint a tekintetük összetakálkozott, mindketten megengedtek maguknak egy kisebb, cinkos nevetésfélét. Még sosem láttam Ötöst szívből nevetni, sőt, mosolyogni sem. Letaglózott a látvány és az, hogy Dannynek sikerült ezt szempillantások alatt elérnie.

Aztán csend következett. Kínos, fojtogató csend. 

- Ezekszerint Diego neve tisztára lesz mosva? - szólaltam meg én is, bár talán nem kellett volna, hiszen lehet, hogy elrontottam a pillanatot, hogy közelebb kerüljenek egymáshoz. Akármennyire is tartottam elképzelhetetlennek, hogy Ötös valaha is érzelmeket tápláljon bárki iránt, azért valahol szurkoltam Dannynek, hogy megtörje azt a jeget.

- Hát ha nem süketültél meg hirtelen, hallhattad, hogy ezzel a szándékkal kértem el Hazeltől a fegyvert - förmedt rám Ötös, s tudtam, el is engedhettem az idilli énjét, amit pár percig tudatlanul sugárzott a környezete felé. Be kellett volna fognom a számat.

- Bekaphatod - sziszegtem a fogaim között, bár szerintem meghallhatta, hiszen sötétbe borult homlokkal, bosszúsan pillantott rám. Talán meg is szólalt volna, ha Diego el nem kezd közben mocorogni, s vissza nem nyeri az eszméletét pár perccel később. A megnyugvás kiülhetett az arcomra, ugyanis amint a férfi kinyitotta a szemét, rögtön engem pillantott meg, majd elmosolyodott.

- Hú de jó erre a látványra ébredni - csipkedte meg az arcomat, valószínűleg totál megfeledkezve arról, hogy hol van, mire Danny kuncogva fordult el, Ötös pedig egy undorodó arcot vágott.

- Kedvesem, kiütött a testvéred, amikor megpróbáltad kinyírni a nagydarab gyilkos pasit - emlékeztettem, mire egy csapásra megváltozott a kedve.

- A fenébe - sziszegte fájdalomittasan, majd feltápászkodott a földről.

- Szuper, végre fent vagy! - örvenedezett Ötös is, kissé ironikusan. - Kérsz egy italt?

- Hol van? - Természetesen Diegot egyetlen dolog érdekelte csupán: a bosszú. Egyszerre csodáltam a kitartásáért, de közben fogtam is a fejem amiatt, hogy folyton csak a konfrontációt leste. De hát ez volt a lételeme, ez éltette.

- Elengedtem őt - közölte vele Ötös. - Most, hogy az Apokalipszisnek vége, a harcnak is ideje véget vetni.

Ám Diegot nem volt ilyen könnyű meggyőzni. Már indult is volna kifelé, felbolygatta volna az egész világot Hazel után, ha Ötös ismét utána nem szól.

- Hé, nem ő ölte meg Patchet, a társa, Cha-Cha tette!

- És akkor mi van? Mindketten ott voltak aznap éjjel - érvelt Diego, egyébként valamelyest jogosan.

- Hazel itt hagyta nekem mindkét fegyvert. Az egyik majd tisztázza a neved, mert tökéltesen talál a golyóhoz, amivel Patchet eltalálták a gyilkosság helyszínén. Hazel kiutat jött keresni ide, új életet akar kezdeni, és éppenséggel nála volt az egyetlen dolog, ami egy kis elégtételt tud adni a családunk számára. Szóval ideje továbblépni - javasolta, holott éppen ő volt az, aki pár perccel korábban szinte lehetetlennek nyilvánította azt, hogy továbblépjen az életben.

Természetesen hamar kapott is rá egy cinikus választ.

- Az esélytelen.

Ezen a ponton már kezdtem én is kijönni a sodromból. Szerettem volna ellenérvelni, hajlandó lettem volna egyetérteni Ötössel és javasolni neki, hogy hagyja abba ezt a gyerekeskedést, ám ugyanakkor azt is nagyon szerettem volna, ha hozzám hasonlóan ő is elégtételt kapna azért, hogy az ember, aki megölte azt, aki az élete egyik legfontosabb része volt, maga is halállal lakolna a tettéért. Nem voltam tökéletes morális szempontból. Túl sok volt nekem az elmúlt egy hét ebben a környezetben, lassan jómagam is része voltam a folytonos gyilkossághullámnak.

-  Oké, kíváncsivá tettél, szóval beszélj! A barátnőd, Patch... mit szerettél benne? - A kérdés váratlanul érkezett Ötöstől, olyannyira, hogy nem csak én fagytam le annak hallatán, hanem maga Danny is, aki elkerekedett szemekkel dőlt előre a székében, majd pillantott egyenesen rám. Éreztem, hogy rendesen ég az arcom, gyorsabban felzaklatott a kérdés, mint azt gondoltam volna. Számítottam rá, hogy egyszer még féltékeny leszek Diego és Eudora múltjára, de azt hittem, tartani tudom majd magam. Tévedtem.

- Sok mindent - Diego arca meglepett volt, ám könnyűszerrel ejtette ki a száján a szavakat. - Aranyos fenék, karcsú lábak... 

- Izé, Everley, eszembe jutott valami, amiben a segítségedre lenne szükségem! - pattant le Danny a székről gyorsan reagálva és mentve a menthetőt. Miközben hozzám sietett, tett róla, hogy vállával kicsit nekimenjen Ötös vállának, jelezve felé, hogy totál érzéketlen volt a részéről előttem kérdeződködni Diego exéről, noha bizonyos voltam benne, hogy a fiút hidegen hagyták az érzéseim, sőt, biztosan fogalma sem volt róla, hogy tényleg éreztem valamit Diego iránt; a barátnős beszólása is heccelés lehetett, semmi több annál.

Danny karon ragadott, meg sem várva a reakciómat, úgy vonszolt kifelé a szobából. A tarkómon éreztem Diego égető tekintetét, de még véletlenül sem mertem ránézni, szedtem a lábamat, amilyen gyorsan csak lehetett. Ellenben amint kiértünk a csarnokba, én ragadtam meg Danny kezét, a társalgó bejáratának egyik falához húzva őt. Kíváncsi voltam a beszélgetés többi részére, akkor is, ha fájt a dolog. Nyilván nem pótolhattam egy éveken át tartó szerelmet, hiába is reménykedtem benne, hogy én sem voltam teljesen közömbös Diego számára.

- Ennél valami jelentőségteljesebb nincs? - folytatta Ötös a beszélgetést.

- Hitt az emberekben. Akármennyi szennyet és mocskot látott az utcán. Mindenkiben meglátta a jót - válaszolta Diego, s nem kellett látnom az arcát, elég volt hallani a meghittséget a hangjában ahhoz, hogy lefelé görbüljön az ajkam. Először éreztem a szívemben mardosó féltékenységet, annak ellenére, hogy Eudora Patch már halott volt, s ráadásul még kedveltem is őt, pedig csak egyszer találkoztunk személyesen. 

- Hát biztosan örülne neki ha tudná, hogy meg fogod ölni Hazelt és Cha-Chat, ezzel honorálva az emlékét - döfött egy utolsót belé Ötös, mielőtt végtelen csend telepedett volna a szobára.

A szívem ezer darabkára tört, legalábbis ezt éreztem. Tudtam, hogy gyerekes volt a részemről azt képzelni, hogy közöttünk lesz valami. A naivságom már megint a bolondját járatta velem. Esélyem sem volt.

- Nem versenghetek vele - suttogtam, behunyva a szemem, csalódott mosolyra húzva az ajkamat. A tények magukért beszéltek.

- Eve... - Danny hangja szinte azonnal betöltötte a teret.

- De tényleg, Danny! - tiltakoztam, mintha csak egy tinifilm végtelenül elkeseredet főszereplője lettem volna. - Nem az vagyok, akit ő keres, aki méltó hozzá, méltó az élethez és az elvekhez amiket képvisel. Sosem fogok tudni Eudora helyébe lépni - haraptam be gondterhelten az alsó ajkamat, elrugaszkodva a faltól.

- Mert nem is kell a helyébe lépned. Önmagadként vagy az igazi, Everley, meg ne próbálj megváltozni! - tiltakozott a fiú. - És ne tántorítson el az, amit hallottál. Egészen világos, hogy tetszel neki!

Valaki megköszörülte a torkát mögöttünk, mire ijedten ugrottam hátra.

- Én igazán nem az az ember vagyok, aki beleszól az ilyesmibe, sőt, hidegen hagy a téma, de igazat kell adnom neki! - sétált ki Ötös a társalgóból, hóna alatt Deloresszel, állával Danny felé bökve. - Annyira egyértelmű, hogy még nekem is feltűnt.

- Te hová mész? - érdeklődött Danny, elterelve a figyelmet a zavaromról, mire Ötös összevonta a szemöldökét.

- Semmi közöd hozzá! - közölte a fiúval, majd azonnal el is teleportált. Danny persze pislogott párat, hiszen Ötös az imént még végtelenül jófej volt vele. Ez az ember kiszámíthatatlanabb volt az időjárásnál is.

- Örülj, hogy nem ezzel kell megküzdened! - sóhajtotta a fiú, Ötös hűlt helyére mutatva, majd fél szemével az ajtóra sandított, én pedig szinte azonnal megértettem mit szeretne.

- Menj csak utána - mosolyodtam el halványan. - Megleszek!

- Huh?

- Tudod hová ment, nem igaz? El ne szalaszd!

A szőke fiún látszott, hogy tépelődik a dolgon, de végül hálásan bólintott.

- Mire visszatérek, holtbiztos, hogy másként látod majd a dolgokat. Fel a fejjel, ismerd a saját értékeid! - mutatott rám nevetve, majd amint kiszaladt az ajtón, én csak szórakozottan megráztam a fejem és jómagam is levegőre vágyván, a hátsó udvarra húzódtam. 

Nem gondolkodtam kétszer, egyenesen Ben szobra előtt álltam meg odakint, vagy jobban mondva Ben szobrának maradványai előtt, ami még az érkezésemkor Diego és Luther vitájának áldozata lett. Mosolyogva guggoltam le hozzá, valami teljesen abszurd dolgon gondolkodva.

- Tudod, ha életben lennél, holtbiztos, hogy te tetszenél nekem és nem kellene Diego miatt fájnia a fejemnek. Igazán megkönnyítenéd a dolgomat! - kuncogtam, bár azt sem tudtam, mit beszélek. Ha Ben életben lett volna, talán soha meg sem fordult volna a fejében, hogy akárcsak egy pillantást is vessen rám. Bár ha hihettem Klaus szavainak, elvileg a fiú kedvelt engem. De hogy mi lehetett volna, azt valószínűleg sosem tudom már meg.

Nem tudom mennyi idő telhetett el azóta, hogy kint voltam, csak akkor döbbentem rá, hogy már sötétedik, amikor a hátsóajtó kinyílt és Diego sétált ki rajta hatalmas lendülettel, majd amint meglátott, aggodalmas arca egy csapásra nyugodttá vált.

- Már mindenütt kerestelek - dobta felém a szavakat, mintha az annyira természetes lett volna.

- Csak Bennel csevegtem - válaszoltam, bár alig bírtam megszólalni. A torkom azonnal kiszáradt a feszültségtől, s a helyzetemen nem segített az, hogy Diego egyre csak közeledett felém. - Elindulsz megkeresni Vanyat? Veled mehetek... ha szeretnéd.

A férfi körülbelül öt lépésre állt meg előttem, s valamiféle halvány mosoly ült ki az arcára.

- Tudom, hogy hallottad azt, amiről Ötössel beszéltünk. Mármint a folytatását is. 

Látványosan nagyot nyeltem a szembesítés hallatán. Még csak tagadni sem tudtam a vádat.

- Nem állt szándékomban - préseltem ki az ajkamon a szavakat.

- Ugyan már, mindketten tudjuk, hogy ez nem igaz! - rázta a fejét, nevetve mellé, ám a nevetése nem volt megvető, sokkal inkább őszinte.

Lesütöttem a szemem, majd ösztönösen a hajam végével kezdtem el babrálni. Utoljára akkor éreztem ennyire sarokba szorítva magam, amikor a rendőrség rajtakapott, hogy megpróbáltam elcsenni egy doboz cigarettát tizennégy éves koromban, kleptomániás pályafutásom kezdetén.

- Everley...

- Most rosszul kellene éreznem magam, Diego? Vagy mit akartál ezzel mondani? - néztem fel végül rá, s magam sem tudtam honnan vettem a bátorságot hozzá. Nem szerettem volna szemrehányónak tűnni, de valamiért mindig indulatos tudtam lenni, ha rajtakaptak valamin.

- Nem - felelte a férfi, halálnyugodt hangon. - Csak tudom, hogy mit érzel azzal kapcsolatosan, amit hallottál.

Diego ösztönösen előre lépett egyet, én viszont hátráltam. Nem volt az én részemről sem tudatos, inkább csak valamiféle átörökölt védekezési mechanizmus. 

- Nekem és Eudoranak... sok évre visszanyúló múltunk van. Ez tény és való. És igen, tényleg jártunk valamikor. De annak már ezer éve. Okkal szakítottunk, Everley. Más céljaink voltak az életben.

- Nem kell magyarázkodnod, főleg nekem. Semmi közöm hozzá. A mai napig szereted őt. Nyilvánvaló - csúszott ki a számon, mire a férfi elmosolyodott.

- Mert az első szerelem olyasmi, amit sosem feled el az ember. Vagy tévedek?

Megráztam a fejemet. Igaza volt. Én sem felejtettem el sosem azt, akit először szerettem.

Diego ismét tett egy lépést felém, ám még mielőtt elléphettem volna, szabad kezével finoman megragadta a karom.

- Félsz tőlem?

- Nem!

- Akkor miért hátrálsz?

- Fogalmam sincs - vallottam be.

A férfi erre csak még inkább megszűntette az űrt, már csak alig pár centi volt közöttünk. A szívem olyan gyorsan kalapált a mellkasomban, hogy már vártam mikor mondja fel a szolgálatot.

- Mit szólnál hozzá ha abbahagynánk ezt az ovit, kedvesem? - arca szórakozott volt, s elengedett, azért, hogy épp kezével végigsimítson az arcomon. Nem kellett kevés, hogy ott helyben elájuljak. - Vagy én értelmeztem volna félre a jeleket?

Nem tehettem róla, ösztönösen elkapott a nevethetnék a szavaitól és olyan röhögőgörcs tört rám, hogy Diego nem értette mi történik, csak bambán pislogva, megszeppenve figyelte a különös jelenetet. Olyan erősen nevettem, hogy könnyek buggyantak ki a szemem sarkából, amiket gyorsan letöröltem.

- Szerinted? - szólaltam meg végre, s még mielőtt félreérthette volna, én magam voltam az, aki megragadta az arcát és apró csókot lehelt az ajkára. Már olyan régóta nem volt senkim, hogy el is felejtettem, milyen érzés mással csókolózni. 

Talán meglephettem Diegot, mert az első másodpercekben bátortalanul, lecövekelve fogadta a csókot, mintha kissé le is dermedt volna. Ám amint elhúzódtam, kislányos ártatlansággal nézve fel rá, rögtön visszatért a valóságba, s ép kezével átkarolva a derekamat, rögtön visszatámadta az ajkaimat, szenvedélyesen, teljes átéléssel csókolva őket. A testem összes idegszála beleborzongott az érzésbe, a kezem ösztönösen a férfi tarkója köré kulcsolódott, s pontosan úgy éreztem magam, akár egy romantikus film közhelyes főhöse.

- Hihetetlen vagy! - csúszott ki a számon, amint elengedtük egymást. Még mindig teljesen kábult voltam, a fejem ezerrel pörgött, de rég voltam már ennyire boldog és zavarodott egyszerre.

- Igen, sokan mondták már - Diego ezer wattos mosolya villámgyorsan kúszott fel az ajkára, mire megráztam a fejem.

- Úgy értem... mégis honnan volt merszed előrukkolni ezzel az egésszel így a semmiből? 

- Csak arra gondoltam, hogy nem akarlak elveszíteni úgy, ahogyan őt is elveszítettem annakidején. Nem kertelek Everley, nem vagyok egy könnyű eset, nem bír velem meglenni mindenki, szerintem ezzel magad is tisztában vagy. Eudorának sem sikerült. Te viszont... ugyanolyan végtelenül forrófejű és idegesítő vagy, akárcsak én. Passzolunk, mint zsák és a foltja.

- Jaj menj már! - löktem vállon a férfit játékosan, majd kissé meginogtam, amikor hirtelen, minden előzmény nélkül megremegett alattunk a föld.

- Azt nem mondtad, hogy földrengést is képes vagy előidézni - vonta fel a szemöldökét Diego. - Mit titkolsz még? Jobb lesz, ha most elmondod, nehogy meglepetések érjenek! - poénkodott, de én egyáltalán nem voltam ilyen felhőtlen.

- Nem én csinálom, esküszöm - suttogtam, mert őszintén szólva kissé magam is megijedtem a hirtelen jött erőhullámoktól, majd megragadtam a férfi karját. A rengés pár pillanat múlva elállt, de egyikünket sem hagyta nyugodni a dolog. Valami történt odabent. 

Szinte már versenyt futva loholtunk az előcsarnokba, s Luthert láttuk visszatérni egy félreeső folyosóról, ami eddig számomra soha fel sem tűnt.

- Mi a szar történt az előbb? - sietett ki a szobájából Klaus is, választ várva tőlünk.

- Gyertek utánam, mutatok nektek valamit - intett a fejével Luther, majd se szó, se beszéd újra lesétált a mellékjáraton, mi hárman pedig félszegen követtük őt, picit sem sejtve, hogy mivel fogjuk nemsokára szembetalálni magunkat.

Egy nagyon furcsa, ablaktalan szobába kerültünk, ami egy barlang érzését keltette fel bennem. Még poénkodtam is volna, hogy biztosan itt él Bruce Wayne, amikor a terem végében megpillantottam egy hatalmas vasajtót, s a vasajtó mögött, egy kis ablakon át  Vanyat, akinek bár nem lehetett hallani a hangját, látni lehetett, hogy kétségbeesetten kiabál és ütlegeli az ajtót.

- Mi a fene? - sietett oda Klaus az ajtóhoz és én is ösztönösen követtem őt.

- Mi történik, miért van Vanya bezárva? - fordultam Luther felé, kicsit sem értve a helyzetet, mire az megköszörülte a torkát.

- A földrengés, amit az imén éreztetek, Vanya műve volt - közölte velünk, mintha annyira egyértelmű lenne. - Egészen idáig nem tudtunk róla, de ahogyan nekünk, neki is van szuperereje.

Döbbenten pislogtam a férfire, majd vissza Vanya irányába, aki már zokogott az ajtó túlsó oldalán. Megszakadt a szívem a látványtól, éreztem, hogy fél és hogy szenved, s egyáltalán nem értettem, hogy mégis mire volt jó Luthernek az, hogy elzárta őt.

- Bezártad a testvérünket, mert azt hiszed, hogy neki is szuperereje van - Diego szkeptikus hangon szólalt meg, maga is döbbenten állva a helyzet előtt.

- Nem. Tudom, hogy van neki. Pogo elmondta. Ő mindig tudta, ahogyan apa is - magyarázta Luther.

- Miért rejtették ezt el előlünk? - nézett körül Diego, s úgy tűnt, maga sem volt tisztában azzal, hogy milyen helyre került. - Úgy értem... én vagyok egyetlen, akinek fogalma sem volt róla, hogy ez a hely létezik?

Klaus megrázta a fejét.

- Annyi mindent titkolt előlünk - suttogta, s látszott rajta, hogy megijesztette ez a tény. Még én is beleborzongtam, pedig én nem is itt nőttem fel.

- Azért titkolta, mert félt - jegyezte meg Luther - Tőle.

- Ez nevetséges - rázta a fejét Klaus.

Luther morogni kezdett.

- Az lenne? Apa rengeteg dologról hazudott, ez miért lenne más?

- Ha igazat beszélsz, akkor talán ő ölte meg Peabodyt - fordult hozzá Diego, mire a férfi elhúzta a száját.

- És ő vágta el Allison torkát is.

A következő pillanatban Klaus szinte teljesen kitért a hitéből, s őszintén szólva én magam is nem kevésbé voltam kiakadva.

- Na ne. Csak... térjünk vissza, oké? Vanyaról beszélünk, a testvérünkről, aki sírva fakadt gyerekkorunkban, valahányszor széttapostuk a hangyákat! - érvelt, mire Luther szomorkásan felsóhajtott.

- Tudom. Tudom, hogy nehéz ezt elfogadni.

- Nem nehéz elfogadni, hanem lehetetlen! - zsörtölődött Klaus.

Erre már Diego is felszólalt.

- Klausnak igaza van, nem zárhatjuk be őt bizonyíték nélkül.

- Milyen bizonyítékra van még szükséged? - lökte oda neki Luther.

- Miért nem nyissuk ki az ajtót és kérdezzük meg őt? - kérdezte Diego.

- Egyetértek. Ez így embertelen - szólaltam meg én is, bár tudtam, hogy semmi jogom nem volt hozzá.

- Nem, nem megy sehová innen! - szögezte le Luther, de ettől Diego csak még idegesebb lett.

- Nem. Még akkor is, ha igazad van, szüksége van a segítségünkre. De nem segíthetünk rajta ha be van zárva! 

- Pontosan és talán önmagában vesződik ezzel az új erővel. Mert hát ijesztő lehet, sőt, rémisztő, hogy megtudd magadról, hogy képes vagy olyat tenni amit még sosem - érvelt újra Klaus zaklatottan, én pedig teljes mértékben egyet tudtam érteni minden szavával.

- Figyelj, ha igaz az, amit Pogo mondott, ő nem csak ránk nézve lehet fenyegető... - kezdett volna vitába szállni Luther, ám ekkor léptek zaja ütötte meg a fülünket, s az ajtóban, bekötött torokkal Allison jelent meg, értetlenül bámulva a jelenetet.

- Allison, mit keresel idelent? Ágyban kellene lenned.

ENGEDD KI - írta fel a nő egy cetlire az üzenetet Luther számára, aki csak a fejét rázta.

- Nem lehet. Bántott téged.

AZ ÉN HIBÁM VOLT - érkezett az újabb válasz, de a férfit ez sem tudta meggyőzni. Hiába voltunk négyen egy ellen, Luther nem ingott meg és nem hagyott a magáéból.

- Sajnálom, de odabent marad. Csak addig, ameddig rájövünk mivel van dolgunk.

Mindannyian csüggedten hagytuk el a helyiséget, bár engem nagyon zavart, hogy ezt így annyiban hagyjuk. Ha Vanya ölte meg Jenkinst, akkor pláne beszélnünk kellett volna vele és nem ellene fordulni, hiszen egész életében kirekesztett volt amiatt, hogy nem volt olyan mint a többiek. Mégis... nem a sors ironiája, hogy ezúttal azért volt kirekesztve, mert pontosan olyan volt, mint ők? Mint mi? 

Danny szemszöge

Kissé bárgyú mosollyal, távolról figyeltem Ötöst, aki a turkáló közepén, a többi próbababa közé állította Delorest. Ugyan rajtam kívül senki sem figyelt fel a bizarr jelenetre, mégis különös volt látni az egészet. Mert míg más csupán egy játszadozó kisgyereknek titulálta volna be őt, addig én tudtam, hogy búcsúzkodik. Elbúcsúzik egy olyasvalakitől, aki egész életében mellette volt.

- Hé! Biztosan jó érzés lehet neked újra itt lenni a barátaid között - mondta neki, kissé meghatódva. - Minden rendben, kimondhatod. Mindig is egy furcsa páros voltunk. 

Az nem kifejezés - gondoltam magamban, bár nem ítélkezni szerettem volna, a múltját tekintve pláne.

Ötös megszeppenve folytatta.

- Ez nem könnyű nekem Delores és én... nos, tudnod kell, hogy értékelek minden egyes pillanatot amit veled tölthettem. Mind a huszonhárom és fél milliót. 

Nem lepett meg különösebben, hogy kiszámolta. Nem hazudtolta meg önmagát.

- Egy egész élet. És most nézz ránk! Elég szerencsések voltunk ahhoz, hogy kapjunk egy másodikat - mosolyodott el lágyan, én pedig teljesen elolvadtam. Annak ellenére, hogy ma én is kicsikartam belőle egy őszinte mosolyt, ez mégis más volt. Azt hiszem, erre a fajta mosolyra vágytam én is. - Igen, igazad van. Sok idő kell ahhoz, hogy felnőjjek. Sosem feledlek el, Delores!

A búcsú gyors volt, könnyektől mentes, valahol mégis szívbemarkoló. Még engem is megindított, pedig még véletlenül sem volt hozzá közöm. Csak egyre figyeltem Ötös távolódó alakját, majd amint a fiú nem volt többé a láthatáron, én magam siettem oda Deloreshez. Hatvanegy esztendősen őrültségnek tartottam, amit teszek, mégsem tudtam úgy elhagyni a boltot, hogy nem szólok hozzá jómagam is néhány szót.

- Ne aggódj - suttogtam, mélyen a baba szemébe nézve, - én majd vigyázni fogok rá helyetted is!