𝗘𝗴𝘆 𝗸𝗶𝘀 𝗯𝘂𝗹𝗶 𝗺é𝗴 𝘀𝗼𝗵𝗮 𝗻𝗲𝗺 ö𝗹𝘁 𝗺𝗲𝗴 𝘀𝗲𝗻𝗸𝗶𝘁

- Sajnálom, én vagyok az egyetlen aki szkeptikus itt? - akadt ki teljesen Allison, amikor Ötös részleteket mesélt nekünk Harold Jenkinsről. Tudni akarta, hogy Ötös honnan tudott ennyi mindent róla. Kaptunk rá valami nagyon bonyolult magyarázatot, aminek a háromnegyedét nem értettem, csak valami cédula meg Hazel és Cha Cha maradtak meg belőle, de a lényeg az volt, hogy akárcsak a kupaktanács során beszéltük, maga Ötös is úgy hitte, hogy a jelenlétével és az Apokalipszis okozójának kilétével volt esély arra, hogy megmeneküljön a Föld. Allisont ugyan még noszogatni kellett kicsit, de amikor Ötös előhúzta a titkos kártyáját, ami Allison lányának, Clairnek az említése volt, a nő rögtön becsatlakozott hozzánk.

- Engem már Gerald Jenkinsszel meggyőztél! - tette hozzá Diego is.

- Harold Jenkins.

- Mindegy. Már elveszítettem két embert ezen a héten, nem fogok mást is elveszíteni - fordult felém egy pillanatra, mire szégyenlősen irányítottam a tekintetemet a padlóra. Túl gyorsan dobogott a szívem, utáltam, hogy ez történik. Néhány napja még a hátam közepére sem kívántam Diegot, most meg hirtelen tetszett nekem. Még belegondolni is abszurd volt, mennyire fordult a kocka. Klaus heccelései nem voltak alaptalanok.

- Oké, akkor gondolom a barátnőd is benne van! - utalt rám Ötös, mire összevont szemöldökkel néztem fel rá.

- Everley. És igen, számíthattok rám! - bólintottam.

- És te Luther? - tette fel a kérdést a nagydarab férfinek is.

- Aham, ti menjetek csak skacok, én maradok és szétnézek apa dolgai között. Még mindig az az érzésem, hogy ennek köze van ahhoz, hogy elküldött engem a Holdra.

- Most komolyan? - szólt bele azonnal Diego. - Most már az Apokalipszis is rólad és apáról szól?

- Nem. "Figyelj a veszélyekre", ezt mondta nekem. Szerinted ez véletlen? Biztosan kötődik egymáshoz a két dolog!

- Nem, mindannyiunknak együtt kellene maradni! - lépett mellé Allison.

- Erre most nincs időnk! - szólt rájuk Ötös erélyesen.

- Induljunk. Tudom hol találhatjuk meg ezt az idiótát. Klaus, Everley, ti is velem jöttök!

- Oké - bólintottam azonnal, ám Klausnak más tervei voltak. 

- Köszi de... én megvagyok itt. Szerintem... szerintem ezt most kihagyom - legyintett erőtlenül. Kissé rosszul érzem magam, szóval... - helyezte kezét a hasára, majd szenvedve vonult ki a szobából. Összepréselt ajkakkal, sűrűn pislogva váltottam néma dialógust Diegoval. Az enyém és az ő tekintete is mindent elárult. Klaus kiszámíthatatlan volt.

- Majd én megyek helyette! - ajánlkozott ekkor Danny. A különc fiúnak valami furcsa mosoly volt az ajkán, s tekintete egyenesen Ötöst fürkészte. Mintha lett volna valami kimondatlan cinkosság kettejük között. A fiatalabbik fiú felvonta a szemöldökét, tetőtől-talpig végigmérte Dannyt, mintha próbált volna valami alternatívát kitalálni arra nézve, hogy hogyan rekessze ki őt.

- Nincs jobb dolgod? - vetette oda neki a saját, megvető arroganciájával. De a kis festett szőkét ennyivel nem lehetett elriasztani.

- Konkrétan szökevény vagyok már, szóval nem, nincs jobb dolgom. Ha már itt vagyok, talán hasznomat veszitek.

Ötös újra közbe akart szólni, ám Diego megelőzte.

- Úgy tudom, embereket tudsz fojtogatni az erőddel, szóval menő vagy, beveszünk! - zárta le a vitát, s diszkréten rám kacsintott, én pedig elmosolyodtam az orrom alatt.

Danny elégedettnek látszott, nagy vigyorogva a hóna alá kapta a gördeszkáját, majd a nyomunkba szegődött, miközben elhagyni készültünk az Akadémiát. Mint általában, ezúttal is Diego kocsija volt az utazóeszközünk, s miután Ötös jól leteremtett, hogy ő ugyan nem fog hátra ülni, kénytelen voltam a hátsó sorba húzódni Dannyvel. Nem volt ez így rossz, csak kissé szokatlan, már túlságosan hozzászoktam az anyósüléshez, a tágas ürességhez amelyben kinyújthattam a lábaimat, az oldaltükörhöz az ablakon, Diego kezéhez a kormányon. De Danny társaságát sem vetettem meg, valamiért már akkor megkedveltem. Aztán utolsó pillanatban Allison is csatlakozott hozzánk, így közé és Danny közé kerültem, egyenesen a középső visszapillantó tükörrel szembe, mintha a Fennvaló is így adta volna. Így tökéletes rálátásom nyílt Diegora, s ami azt illeti, neki is rám. És nem egyszer kaptam el a pillantását az út során.

- Milyen jó kis tesós program - mosolyodott el Allison. - A régi tesók, az újak...

- Azért az erős szó, hogy mind testvérek lennénk - tette karba a kezeit Danny.

- Végre valami, amivel egyetértek - jegyezte meg erélyesen, de elégedetten Ötös, mire észrevettem, hogy Danny elmosolyodott az orra alatt, majd becsukott szemmel fordította oldalra a fejét.

- Azt mondtad, 61 éves lennél, nem igaz? - kérdezősködött újra Allison, Dannyhez intézve a kérdést. - Akkor ti ketten már ismerhetitek egymást. Együtt éltetek az Apokalipszis után? Vagy csak ebben a Bizottságban...

- Még mit nem! - csattant fel Ötös, mintha csak a méltóságába tapostak volna bele. Szegény Allison még csak a mondatát sem tudta befejezni rendesen.

- Csak hírből hallottunk egymásról, csak jókat, de külön utakon jártunk - magyarázta Danny. Irigyeltem a higgadtságát és a lazaságát.

- A magad nevében beszélj - horkant fel Ötös. Rettenetesek voltak ezek a szarkasztikus beszólásai, mert bár tiszteltem őt, nem tudta velük túlságosan belopni magát a szívembe. Mindig elhatalmasodott rajtam a kisebbségi komplexus, ahányszor kitátotta a száját. És a legrosszabb az volt benne, hogy élvezte, ha mindenkinél jobb lehetett.

- Miért, te mit hallottál rólam? - ragadta meg Danny az anyósülés háttámláját előre dőlve, szinte a fiatalabbik fiú fülébe suttogva a kérdést. Ötös először összerezzent a hirtelen jött hang hallatára, majd irritált, szúrós szemekkel fordult Danny felé. Óráknak tűnt a közöttük lezajló szemkontaktus, annyira durva hatást keltett az egész. De valahogy a durvaság mellett elvegyült egy kis izgalom is. A szemkontaktusuk kémiája töretlen és megkérdőjelezhetetlen volt, olyannyira, hogy a lélegzetemet is visszatartottam közben. Mintha csak egy filmet néztem volna premier plánból.

- Te is érzed ezt a fura vibrálást? - suttogta nekem óvatosan Allison, én viszont nem tudtam kinyitni a számat, így csak bólintottam. 

- Ha annyira tudni akarod, hallottam egyet s mást. Lehet, hogy tényleg remek orgyilkos vagy, sőt a Bizottság legjobbja, de úgy rettenetesen egyszerű, hogy eleve megvan hozzá a képességed. Ha nem megy fegyverrel, majd megy egy kis fojtogatással meg robbantgatással, nemde? - vetette a szemére, végigelemezve a szőke fiú arcát, ám ő egy pillanatra sem bizonytalanodott el, csak még szélesebbé vált a mosolya.

- Folytasd - heccelte Ötöst. - Add ki magadból az alaptalan megbélyegzésed. Már hozzászoktam. És nem tud bántani!

Ötös összeszűkítette a szemeit ennek hallatán. Úgy tűnt, az univerzum összesodorta azt a két embert, akik egymás ellentéte, mégis egymás tökéletesen kiegészítő alkotóelemei voltak. 

- Holdkóros - sziszegte a fiú, mire Danny megszívta a fogát.

- Hát igen, így becéznek a fatális eset óta. Lehet, hogy tisztára ködös elmeállapottal vágtam bele a dologba, amikor belevágtam, lehet, hogy nem volt tervem, de neked meg igen és nézd hová jutottunk mindketten! 

Nem kellett egyetlen tizedmásodperc sem, hogy Ötös megragadja Danny pólóját, vadul megráncigálva őt. Diego próbálta nagy indulatok közepette lecsitítani őket, de nem ért vele semmit, így végül a vitát Allison zárta le.

- Hallottam egy pletykát... hogy mindketten visszaültetek a helyetekre! - jelentette ki lazán, erőteljes hanghordozással, mire mintha egy láthatatlan erő mindkettejüket visszalökte volna az ülésükbe. Ötös fortyogni kezdett az anyósülésen, ellenben Danny vigyorogva meredt maga elé, mintha most nyerte volna meg a béke Nobel-díjat.

- Annyira menő vagy! - ragadtam meg egy pillanatra Allison kezét, hogy gratuláljak, mire a nő csak gyorsan legyintett.

- Ugyan, ez inkább átok, mint áldás!

Az út további része már csendesebben telt. Diego a rendőrséghez vezetett, nem volt nehéz felismernem az odavezető utat. Leparkolt az épület előtt, egy pillanatig az embereket figyelte, aztán megszólalt:

- Biztos vagyok benne, hogy ennek a Jenkins nevű fickónak van rendőrségi jegyzőkönyve. Rá kell tennünk a kezünket valahogy!

- És ezt mégis hogy gondoltad? Bekeringőzöl az őrsre és csak úgy elkéred? - vonta fel a szemöldökét kérdőn Allison, miköben ő is kémlelni kezdte az utcát.

- Úgy ismerem az őrsöt mint a tenyeremet, hugi! Elég sok időt töltöttem odabent.

- Megbilincselve.

Felvihogtam Allison visszavágóját hallva. Hát igen, Diego le sem tagadhatta már ezt.

- Mindegy, itt a terv! - legyintett a férfi gyorsan. Élvezetes volt megfigyelni, hogy minden szembejövő cikizést amit a testvéreitől kapott, megpróbálta elhessegetni. 

- Terv? - vonta össze a szemöldökét Ötös. - Csak bevillanok oda és megszerzem a fájlt!

- Nem ez nem... Te nem ismered ennek a helynek a be- és kijáratait, oké? - tiltakozott azonnal Diego.

- Konkrétan ezt csináltam a tegnap!

- Mi?

- Az én tegnapomban, nem a tiétekben - rázta a fejét ingerülten. - Két másodpercet sem fog tartani. Mehetnék végre?

- Figyelj rám! Te nem fogsz bemenni oda. Már dobtam egy hívást. Ezt teszi egy főnök... Főnökösködik! - jegyezte meg Diego lazán, majd még mielőtt bárki bármit mondhatott volna, kiszállt az autóból és besietett a sikátorba. Néha azt képzeltem, hogy flúgos volt.

- Barom - sziszegte Ötös a fogai között. - Csak az időnket vesztegeti!

- Hagyd már érvényesülni! A világ nem csak körülötted forog! - ripakodtam rá, majd jómagam is idegesen szálltam ki a kocsiból, mert egy tizedmásodpercet sem voltam már többé képes eltölteni ezzel a méregzsákkal egy légtérben. Idegesen csaptam be magam mögött az ajtót, szegény Danny össze is rezzent a hangra, majd a sikátor bejáratának falához dőltem, karba tett kézzel, becsukott szemekkel. Volt bennem egy bizonyos furcsa fáradtságérzet, mintha egyszer már végigszenvedtem volna ezt a napot. Képes lettem volna lábon elaludni, de a nyomozás közepette nem engedhettem ezt meg magamnak. Plusz ott volt még Klaus is, aki látszólag rosszul volt. Csak abban tudtam reménykedni, hogy ledől egy kicsit, kijózanodik és végre valahára beszélhetek anyával. Vagyis ő beszélhet. Vagyis... mindegy!

- Ne haragudj rá, az egyedüllét néha ilyenné teszi az embert - szólalt meg egy hang, egyenesen az orrom előtt, s kinyitva szemeimet Danny szőke hajával találtam szemben magam.

- Seggfejjé? - kérdeztem vissza automatikusan. - Ez nem mentség arra, hogy lépten-nyomon bunkó légy.

- Hidd el, ő nem az. Próbálja idegességgel leplezni a valódi érzéseit. Süt róla, hogy félti a testvéreit. Nem csoda, hogy mindent egyedül akar elintézni! - mosolyodott el halványan.

- Miért van egy olyan érzésem, hogy totál bele vagy zúgva a srácba? - tettem fel a kérdést őszintén. Furcsa volt, hogy hiába küldte el Ötös szinte melegebb éghajlatra, a fiú mégis tűzön-vizen át védte őt.

- Mert totál bele is vagyok - válaszolta szemrebbenés nélkül.

Karba tettem a kezeimet, nem gondoltam volna, hogy tényleg igaz lesz a feltételezésem. Plusz ez a laza stílus is olyan hirtelennek, de valahogy mégis őszintének tűnt. 

- Hány napja ismered? Kettő?

- Na és te hány napja ismered Diegot? - kaptam vissza azonnal a vádló hangnemet, mire zavaromban félrefordítottam a fejem. - Az emberi szív kifürkészhetetlen, még nekünk, káoszhalandóknak is!

- Káoszhalandók?

- Csak nézz végig rajtunk! - nevetett fel. - Különleges képességeink vannak, olyasmik, amiket sosem kértünk, sosem szerettünk volna. És hová jutottunk mindannyian? A káosz, a kapkodás, a világ megmentése lassan megfullaszt bennünket. Túl nagy terhet helyeztünk a vállunkra. 

- Igen, de ha belegondolsz, sem neked, sem nekem nem kellene itt lennünk - érveltem. - Ha tehetném, haza is mehetnék. Nem vagyok köteles itt maradni, te pedig...

- Nekem nincs otthonom - felelte Danny azonnal. - Soha nem is volt. Ha visszamennék, megölnének. Azonnal. És kétlem, hogy miután tudsz az Apokalipszis létezéséről, te is elmennél innen. Mit csinálsz, élsz még két-három napot, egyedül, szomorúan, szánalmasan? Szerintem ahogy én is, úgy végre te is megtaláltad a helyed közöttük. Nem vagy többé magányos.

Igazat kellett adnom neki, egyetérteni minden szavával. Még azzal is, hogy Diego nem volt közömbös számomra. De arra még nem gondoltam, hogy talán azért maradtam igazán, mert egynek éreztem magam közülük. Így viszont már minden világos volt.

Időközben Allison és Ötös is kiszálltak, előbbi egy nyilvános telefonon próbálta elérni Vanyát, utóbbi pedig a falnak dőlve várta a fejleményeket. Diego hamarosan megérkezett a fájlokkal, már messziről vigyorgott ránk, s amint elhaladt mellettem, diszkréten kacsintott egyet. Már másodjára ezen a napon.

- Te jóságos Szűzanyám, ennyire nem is lehet egyértelműbb, hogy bejössz neki! - sóhajtotta Danny. - Már másodjára csinálja ezt.

- Ugyan, csak heccel! - legyintettem gyorsan. - Folyton ezt csinálja. Ezért nem tudom eldönteni sokszor, hogy tetszik-e nekem vagy inkább jól pofánverném! 

Danny felkucogott a szavaimat hallva, miközben Diego átadta a fájlokat Allisonnak.

- Hát azért ez már nem heccelés volt. Az első kacsintás a cinkosságért volt, tehát elismeri, hogy egy csapat vagytok. Ez a második pedig egész egyszerűen annak a jele, hogy kedvel téged. Tényleg, abszolút semmi oka nem lett volna rád kacsintani, szóval...

- Te szent szar! - szakította meg Danny beszédét Allison kiáltása, mire mindannyian felé kaptuk a fejünket.

- Mi az?

- Harold Jenkins... Leonard Peabody! - fagyott le a nő arca szinte teljesen. - Ez a pasi Vanya után kullog már egy ideje. A fenébe! - csukta be a szemét, arcára pedig bűnbánat ült ki. - Tudjátok, a pasas aki ma...

Nem is kellett befejeznie, mindannyian nagyon jól emlékeztünk az alakra. Még mindig élénken égett a kép a fejemben, ahogyan végignézett rajtam. Már akkor ellenszenves volt.

- Biztos rajta keresztül próbál majd meg szabotálni bennünket - tűnődötem hangosan.

- Hát akkor... látogassuk meg! - inditványozta Ötös, s nem is volt több kérdés, azonnal visszaültünk az autóba mind. A fájlban szerencsére minden szerepelt a férfiről, így a lakcíme is, s nem is kellett sokat keresgélnünk, negyed óra múlva már a háza előtt voltunk, egy egyébként igencsak nyugisnak látszó lakónegyedben.

- Legyetek óvatosak, oké? - kérte Allison, főleg az elszánt Diegotól, aki határozott léptekkel sietett a ház felé. - Nem tudjuk, Peabody mire képes.

- Nem tűnt veszélyesnek amikor először láttam - felelte a férfi. - Inkább vézna volt.

- Hát igen, mint a legtöbb sorozat- és tömeggyilkos! - jegyezte meg Allison. - Mármint... nézz rá! Vagy Dannyre! - mutatott Ötösre és a szőkeségre.

- Kösz - válaszolta Ötös, mintha egy pozitív kommentárt fogadott volna be éppen.

- Jó érvelés. De mit akar ez a pasas Vanyatól? - tette fel a jelentőségteljes kérdést Diego.

- Nem tudom. Mi lenne ha megkérdeznénk tőle, miután kinyírtuk? - jött elő ismét Ötös erélyes, türelmetlen énje, mire egy elég egyértelmű pillantást vetettem Dannyre, aki viszont csak szórakozottan megrázta a fejét.

- Na figyeljetek, én ezen most át fogok... - kezdett bele Diego, az ajtó előtt állva, de amint megfordult és azt látta, hogy Allison és Danny is eltűntek egy hátsóbejáratot keresve, ingerülten forgatta meg a szemeit. - Tudjátok, örülnék ha az emberek tartanák magukat a terv... - de amint Ötös maga is egy szempillantás alatt eltűnt, kifújta a dühös levegőt, majd rám nézett.

- Mi az? Én tartom magad a zseniális tervedhez! - kuncogtam, miközben felcaplattam a lépcsőn. - Bármi is legyen az.

- Szuper - mondta a férfi, majd minden előzetes nélkül egyszerűen csak átugrotta az üveget az ajtón, arccal a padlóra esve, fenyögve fájdalmában. Olyan gyorsan történt az egész, hogy még csak pislogni sem volt időm.

- Ez volt a terved? - kiáltottam rá hitetlenül, majd megragadtam a kilincset és az ajtó csodák csodájára kinyílt. Vissza kellett tartanom a nevetésem.

- Ugye tudod, hogy az ajtó nyitva volt? - lépett Ötös Diego elé, aki csak szerencsétlenül próbálta felkaparni magát a padloról. 

- És akkor mi van? Az én tervem is tökéletesen működött! - kerülte ki azt, hogy balfácánnak higgyék, majd az üvegszilánkokat elkezdte lefelé seperni a ruháiról. - Széledjünk szét! Kiabáljatok ha... tudjátok, bajban vagytok! - indult meg a konyha felé, én pedig ösztönösen követtem őt. 

- Ugye tudod, hogy hihetetlen vagy? - jegyeztem meg, miközben beléptem utána a konyhába.

- Te miért követsz engem mindenhová? - sóhajtott fel, de azonnal nevetni is kezdett közben. - Mintha megszállott lennél velem!

- Az vagyok! A legnagyobb rajongód... se! - viccelődtem, miközben elkezdtem Harold vagy Leonard vagy bármi is volt a neve szekrényeit nyitogatni. - Az egyetlen, akit szégyenérzet nélkül sztárolok, az Ben és senki más! - tanusítottam, s már fordultam is volna meg, hogy a konyha másik felébe sétáljak át, amikor Diego mellkasának ütköztem. Döbbenten néztem fel a csokoládébarna tekintetébe, amely nyugalmat és szórakozottságot árasztott. Bele is pirultam egy pillanatra a túlságosan közeli kontaktba.

- Szerintem kedvelt volna téged - jelentette ki, halványan mosolyogva.

- Hogy mondod?

- Ben. Kedvelt volna téged - ismételte meg.

- Honnan tudod?

A fiú vigyorogva nézett oldalra.

- Hasonló volt az ízlésünk - fordult meg azonnal, kissé zavartan. Nem tudtam hová tenni a hirtelen jött... vallomását? Azt sem tudtam mit reagálhatnék rá. Rendes esetben heccelni tudtam volna őt miatta, de most nem jött ki hang a torkomon. 

- Srácok, gyertek, ezt látnotok kell! - hangzott fel ekkor Allison kiáltása az emeletről, így megszűnt közöttünk is a kínos légkör, s mindketten felrohantunk az emeletre. Allison, Ötös és Danny is már mind Harold padlásán álltak, döbbenten és kissé ijedten. Megértettem a megilletődést: a fickó "titkos szobája" olyan beteges szinten tele volt plakátolva különböző Esernyő Akadémiás poszterekkel, fecnikkel és feljegyzésekkel, ráadásul más Akadémiás tárgyak is megbújtak a helyiségben, hogy még én magam is aggodalmasan ráncba vágtam a homlokomat. Ez már több volt a soknál. - Az arcunk le van égetve ezeken...

- Hát, ez nem ijesztő - jegyezte meg Diego cinikusan. - Ennek a csávónak komoly gondjai vannak.

- Basszus - suttogta egyszerre Diego és Ötös.

- Ez soha nem Vanyaról szólt - nézett ránk ijedten Allison. - Hanem rólunk. 

- De mégis mit árthattatok neki? - léptem közelebb az egyik poszterhez, annak egy lekopott csücskét birizgálva. - Mármint... én is rajongó voltam, de eszem ágában sem lenne bármi rosszat elkövetni ellenetek. 

- Talán ő is egy beteges rajongóból evolvált pszichopata. Ilyen "ha ő nem kaphat el titeket, akkor senki más sem" fajta - feltételezte Danny, de alighogy kimondta a mondatot, egy csapásra megváltozott az arca. - Ötös?

Ő volt az első aki kiszúrta, hogy a fiú nem viselkedett önmagaként. Ötös szédelgett, már-már ájultan esett össze, eléggé furcsán viselkedett ahhoz képest, hogy az imént még mennyire dacos és elszánt volt. Danny egy szempillantás alatt elkapta a fiú csuklóját, Diego pedig segített neki a földre helyezni a fiút.

- Ötös, mi a baj? - kérdezte Allison.

- Az ott... vér? - mutattam a fiú alhasának környékére, s amint Diego felhúzta a pólóját, egy jól látható lőtt sebet fedeztünk fel rajta.

- Ez nem is golyó, hanem repesz okozta seb - motyogta Danny az orra alatt.

- Miért nem mondtál semmit? - vádaskodott Diego.

- Mert haladnunk kell. Annyira közel... - suttogta a fiú erőtlenül, éppen mielőtt elájult volna. 

- Ötös? - szólongatta Allison az ájult fiút, de nem érkezett már válasz.

- Vissza kellene vinni őt az Akadémiára. El tudom látni a sebet - mondta Danny.

- Várjatok, talán tudok nyitni egy portált - mondtam, majd kissé odébb álltam és elkezdtem a szokásos, körkörös mozdulatokat végezni, hogy megjelenjen a narancsszínű, kavargó portál. Az Akadémiára gondoltam, kristálytisztán, s mire feleszméltem, meg is volt az átjáróm. Ezúttal szerencsém volt.

- És hogy még én vagyok a menő! - jegyezte meg Allison halvány mosollyal, majd Diegoval megragadták Ötöst és átvonszolták az átjárón, egyenesen a társalgóba sietve vele.

- Tényleg menő képesség - tette hozzá Danny is, majd mi is átléptük a küszöböt és az átjáró ösztönösen be is zárult mögöttünk.

- Nem lett volna mégis jobb, ha kórházba visszük? - kérdezte Allison.

- Egy gyerek egy lőtt sebbel gyanút ébresztett volna - motyogta Ötös erőtlenül, úgy tűnt visszanyerte az eszméletét.

- Hát igen, ugyanígy Harold Jenkins gyilkos szentélye is! - jegyezte meg Allison az orra alatt, majd Diegoval a kanapéra helyezték Ötöst. - Oké és most?

- Ki kell szedni a repeszt! - mondta egyszerre Diego és Danny is, majd cinkosan lepacsiztak egymással. Aztán Diego hirtelen felnézett és elkerekedtek a szemei: Grace sétált el az előcsarnokban, a lépcsők felé menetelve. A férfi azonnal a nyomába szegődött, meg is feledkezve Ötösről, Danny viszont egy másodpercig sem teketóriázott: azonnal kiadta az utasításokat. - Allison, Everley, szerezzetek elsősegélydobozt, fertötlenítőt és fájdalomcsillapítot. Vagy whiskyt, lehet azzal jobban bírja majd! - mosolyodott el halványan, én és Allison pedig rögtön a segítségére is siettünk. Ezen a ponton az elsősegélydoboz már jó ismerősöm volt. Danny rögtön neki is látott a munkának, én viszont nem bírtam végignézni a procedurát. Ezt nem igazán lehetett érzéstelenítők nélkül fájdalommentesen végezni, így Ötös földöntúli ordításai a lelkemig hatoltak, nem bírtam tovább hallgatni a szenvedését. Az előcsarnokba húzódtam, ahol Diego ott ült a lépcsőn, teljesen a gondolataiba merülve.

- Minden oké? - kérdeztem tőle, miközben próbáltam kizárni Ötös üvöltéseit.

- Jól vagyok - felelte. - Csak furcsa újra látni anyát. Szürreális.

- Valaki újra bekapcsolhatta - feltételeztem. - Talán Pogo?

- Talán - túrt bele a hajába a férfi. Tényleg megviseltnek tűnt. - Mész valahová?

- Csak Klaus szobájába - intettem a folyosó felé. - Megnézem hogy jobban van-e.

Diego aprót bólintott, én pedig magára hagytam, hogy feldolgozza az anyja újraéledését. Azt kívántam, bárcsak nálam is ilyen egyszerű lett volna a helyzet. Ha az én anyukám is ugyanilyen könnyen visszatérhetett volna az életbe.

- Klaus? - kopogtam be a férfi félig nyitott ajtaján, de mivel nem érkezett válasz, beljebb löktem kissé az ajtót. Elkerekedett szemekkel néztem a kupit, ami a szoba közepén fogadott. Rengeteg papír volt szanaszét szórva mindenütt, mintha valaki keresett volna valamit. Közelebb mentem és lehajoltam a padlóhoz, majd a kezembe vettem az első prospektust amit megláttam és amin egy szórakozóhely neve és címe szerepelt, azzal a szlogennel, hogy "Nálunk nincs tabu: engedd el magad!". Szinte azonnal idegesség ült ki az arcomra és összeszorítottam a kezemben lévő papírost, majd dühösen csörtettem ki a szobából.

- Eve! - szólított meg Diego, amint indulatosan kicsörtettem az előcsarnokba. - Mi a baj?

- Klaus! - mutattam fel neki az összegyűrt prospektust. - Úgy tűnik, bulikázni ment!

- Tipikus - sóhajtotta Diego.

- Utána megyek - jelentettem ki határozottan. - Ez volt az utolsó, hogy szórakozni fog velem! Most már tényleg! - fordultam a kijárat felé, mire Diego rögtön utánam kiáltott.

- Woah, nyugalom, Everley! Csigavér! - hallottam, ahogy lefelé trappol a lépcsőkön, majd megragadta a kezem. - Nem ér ennyit. Klaus hazatalál.

- Nem adom fel a céljaimat - fordultam felé, mélyen a szemébe nézve. - Megkedveltem a családodat. Tényleg. Nagyon is. És hálás vagyok azért, hogy még nem tettétek ki a szűrömet innen. És igen, bármiben segítek nektek, ha hasznomat veszitek. Ötös viszont most biztosan ki lesz ütve néhány óráig, addig kihasználom az alkalmat és hazahozom Klaust. Pontot teszek anya halálának kérdésére, hogy végre nyugodtan tudjak élni tovább. És ebben nem fog egy függő megállítani, ha kell, odakötözöm egy székhez a pincében!

Diego halványan elmosolyodott, majd elengedte a karomat.

- Kemény csaj, mint mindig! - jegyezte meg, én pedig zavartan forgattam meg a szemem. Kezdett bókolgatni az utóbbi időben és ez nagyon zavarba tudott hozni. - Veled menjek? Most már egy duó vagyunk! Kraken és Vándorsólyom!

Felnevettem a megnevezést hallva. Ötletes volt.

- Miért éppen Vándorsólyom?

- Mert gyors, mint te is - mosolyodott el újra. - De hívhatlak Nyuszinak is, végtére is te is Mackónak neveztél.

- A Vándorsólyom tökéletes, tényleg! - ráztam a fejemet szórakozottan. - De nem kell velem jönnöd, egyedül is elbánok vele. Maradj a családoddal, menjetek át Vanyahoz vagy valami... szükségük van rád. Végtére is te vagy a vezér most, nemde? - húztam meg a fülét játékosan, mire hatalmas, szégyenlős vigyort villantott.

- Ne bókolgass már ilyen feltűnően! - mondta, de nem nézett rám, szóval kihasználtam az alkalmat, hogy egy őrült dolgot tegyek: közelebb léptem hozzá és egy apró puszit nyomtam az arcára.

- Te kezdted, kedvesem! - kacsintottam rá, s még egy másodpercig láttam csak a felém forduló, teljesen kábult arcát, mielőtt kiszaladtam volna az ajtón és eltűntem volna az éjszakában.

Gyors voltam. Túlságosan gyors. Annyira gyors, hogy használni tudtam a képességemet is. Mintha menekültem volna azelől, amit az imént csináltam. Mintha menekültem volna azelől, hogy mit éreztem Diego iránt. Aztán megálltam. Útbaigazítást kellett kérnem valakitől, hogy megtaláljam a szórakozóhelyet, de szerencsére már elég közel jártam, körülbelül öt percnyire. Már messziről láttam, hogy ez a hely minden ízében illett Klaushoz: extravagáns alakok, villogó neonszínek és hangos, dübörgő zene jellemezte már odakintről. Tökéletes helynek bizonyult, ha az ember be szeretett volna tépni.

A zaj csak még elviselhetetlenebb lett, ahogyan egyre beljebb és beljebb meneteltem a szórakozóhelyen. Nyalakodó testek csapódtak nekem, mindenhonnan megvadult üvöltések keveredtek a hangos zenével és ha ez nem lett volna elég, legalább kétszer a nyakamba öntötte valaki a piáját. Elegem volt az életemből azon a ponton és valahol bántam már, hogy visszautasítottam Diego ajánlatát, hogy velem jöjjön. Ám akkor megpillantottam Klaust. A férfi éppen a földről próbált meg feltápászkodni, körülötte egy csapat ember kísérte őt figyelemmel. Minduntalan Luther nevét kiáltotta, amit nem értettem, mert ugyan a nagydarab férfi hatalmas zenerajongó volt, nem tudtam volna elképzelni őt egy ilyen helyen. 

- Klaus! Klaus! - kiáltottam utána, mire a férfi félszegen fordult felém, majd amint meglátott, rögtön hozzám sietett és legnagyobb meglepetésemre a nyakamba borult, szorosan átölelve. Nem tudtam hová tenni ezt a hirtelen és szokatlan megnyilvánulását, de ennek ellenére visszaöleltem őt. Arra gondoltam, hogy trauma érhette vagy esetleg beverhette a fejét, hiszen a földről kapaszkodott fel az imént.

- Jól vagy? - kérdeztem.

- Többnyire - felelte azonnal, majd elhúzódott, de a vállamat nem eresztette el. - Nem vagyok részeg, sem betépett, esküszöm neked! - nézett rám hatalmas, ijedt szemekkel, mire aprót bólintottam, majd intettem, hogy menjünk ki.

Miután sikeresen kivonszoltam Klaust és jómagamat is a szórakozóhelyről, egy fal mellé húzódtunk, távol a zajoktól. Klaus erőtlenül dőlt neki a falnak, majd szomorú hangon elmesélte, hogy hogy került ide, hogy Luther teljesen le volt lombozódva amiatt, hogy az apja soha fel sem bontotta a Holdról küldött leveleit és hogy hiába találta meg őt, elveszítette a nyomát a klubban.

- Ne aggódj, egy kis buli még soha nem ölt meg senkit sem! - érveltem. - Luther tud vigyázni magára, lehet jobb is, hogy kirúgott a hámból. 

- Az ő esetében inkább veszélyes. Egész életünkben visszafogott volt, tuti szűz még, erre a fejemet tenném! - kiáltott fel.

- Cssst, Klaus, nem szép dolog ezt így kivesézni. És szó ami szó, nem érdekel Luther szexuális élete, mindenki azt csinál magával amit szeretne. Te viszont megjártad a Poklot ma, az biztos! - húztam el a számat.

- Meg. És ha ez nem lenne elég, átkerültem a másvilágra is - fogta a fejét ingerülten. - Találkoztam Istennel. Bizarr egy kiscsaj - borzongott meg hirtelen.

- Biztosan nem szívtál semmit? - kérdeztem rá újra, de ő csak a fejét rázta.

- Nem. A túlvilágon voltam, Isten odaküldött az apámhoz. Találkoztam vele, megpróbált megborotválni és... megtudtam hogyan halt meg.

Mellé dőltem a falhoz, óvatosan megérintve a vállát. 

- Hogyan történt? - kérdeztem.

- Öngyilkos lett - sóhajtotta a férfi, majd a kezeibe temette az arcát egy pillanatra, majd felnézett rám. - Remélem a te anyukád nem ezt tette, mert én utáltam apát, mégis elbőgtem magam amikor ezt közölte velem.

- Kétlem, hogy anya ilyet tett volna - suttogtam. - Megtalálták a fegyvert, amivel megölték, minden jel arra mutatott, hogy gyilkosság áldozata volt. 

- Holnap megtudakolom, okés? - nyúlt a kezem után, szomorú mosollyal. - Mert ma nem hiszem, hogy képes lennék újra átmenni. 

- Tényleg végigcsinálod holnap? - csillantak fel a szemeim reménykedve.

- Letettem a piáról, a kábítószerekről... nincs többé szükségem erre. Most egy ideig nem. Használjuk ki ameddig van alkalmunk! - keserű nevetése betöltötte a sikátort, s jómagam is megmosolyogtam a szavait.

- Köszi, Klaus - hálálkodtam, átkarolva a vállát, hogy elinduljunk közben vissza az Akadémiára. Nem aggódtam Luther miatt, tudtam, ha részeg is, nem eshet bántódása. Bárkit szétzúzott volna egyetlen ütéssel.

- Már régen meg kellett volna tennem. Ben azóta rágja a fülem vele, amióta ismerlek!

Megtorpantam, amint meghallottam a szavait.

- Micsoda? Miről beszélsz, Klaus?

A férfi elmosolyodott az orra alatt.

- Ben kedvel téged - jelentette ki határozottan, nekem pedig a fejem kavarogni kezdett az elmémet hirtelen elárasztó gondolatrengetegtől.