Ｃｓｕｐáｎ ｅｇｙ  áｌｏｍ  ｖｏｌｔ

Klaus ajkai remegtek, miközben könnyezve öntötte a WC-csészébe az apró, kék piruláit. Nem mondom, rettenetes volt nézni a fájdalmát, az viszont örömmel töltött el, hogy úgy döntött, ideje lemondania a hallucinogén, ártalmas szerekről és egy kicsit talajt fogni a realitásban. Úgy döntöttem, nem zavarom meg, hanem inkább hagyom neki, hogy beletemetkezzen a szomorúságba, hogy a szervezete kivesse magából a fájdalmát legalább egy kicsit, így csak csendesen vettem el a tükör fölötti szekrényből az elsősegélydobozt, s kifelé menet finoman megsimogattam a vállát. Ő erre nem reagált, csak tovább szorította a csésze oldalát, így kiléptem a helyiségből, ügyelve arra, hogy résnyire nyitva hagyjam az ajtót. Ha butaságot készült tenni véletlenül, így legalább halhattuk. Fő a biztonság, főleg azok után, hogy elárulta: egy fekete aktatáska segítségével, amit Hazeltől és Cha-Chatól lopott el menekülés közben, visszakerült a Vietnámi háborúba, mert mint kiderült, a táskával időt lehetett utazni.

- Azt hiszem, ebben megvan minden, amit mondtál! - léptem be az akkora már kinyitott dobozzal Diego szobájába, aki addigra már kikaparta a karjából a golyót. - Mondtam, hogy várj meg - sóhajtottam nyugodt hangon, majd elé térdeltem a földre, mert nem szerettem volna az ágyon helyet foglalni, a temérdek, vértől csöpögő zsebkendő között.

- Hamarabb kellett volna intézkedned ahhoz, kedvesem - mondta mosolyogva, legnagyobb meglepetésemre cseppet sem cinikusan, mire én csak hümmögve adtam tudtára, hogy nincs kedvem ezekre az olcsó, humortalan vicceire. A férfi elhallgatott, majd hagyta, hogy kitisztítsam a vérző sebét és az utasításait pontosan követve bekötözzem azt. Végül egy géz a nyaka köré is került, hogy megtartsa vele a sebesült karját. Aztán a ládát becsuktam, a véres zsebkendőket pedig egy kupacba gyűjtöttem és a kukába hajítottam azokat.

- Megvolnánk - jelentettem ki, hátra sem fordulva felé.

- Kösz, Everley - köszönte meg ismét a dolgot, mire csak elégedetten magam elé mosolyogtam és elhagytam a szobáját, hogy az elsősegélydobozt visszaszolgáltassam a helyére. Klaus addigra már sehol sem volt, néhány pirula még gondosan ott lebegett a csésze tetején, én pedig lehúztam a vizet ismét, majd a helyére tettem a ládát. Indultam is volna a társalgóba - Luther bizonygatta, hogy ideje a többiek tudtára adni az Apokalipszis létezését -, ám hümmögő hangokat hallottam valahonnan a folyosó végéről, amint kiléptem a mosdóból. Meg mertem volna esküdni rá, hogy valaki a The Beatles egyik ismerős slágerét, a Here comes the Sun-t dúdolta, s közben a lábával ütemesen dobolt a hangokra. Zenekedvelőként természetesen nem hagyhattam ki az alkalmat, hogy a hang irányába induljak, s félúton rádöbbentem, hogy bizony bizony, a hümmögés Ben szobája felől érkezett. Erre természetesen a szívem izgatottan kezdett el dobogni a mellkasomban, a testemet jóleső bizsergés rázta meg, a lépteimet pedig megszaporáztam, mert hát arra gondoltam, hogy Uramisten, lehet végre találkozom Bennel!... ám amikor beléptem a nyitott ajtón, egyáltalán nem ezt tapasztaltam: a szoba közepén ugyanis egy fiú dobogott a lábaival, körülbelül Ötös korú lehetett - mármint a fiatal Ötösre gondolok - és tőle származott a hümmögés is. Kis híján a szívzűr kerülgetett, amikor felém fordította a fejét és felismertem benne a gyereket akit a veterán kocsma előtt láttam elsuhanni a gördeszkájával: a talpig feketébe öltözött, szőke tincses, aktatáskás fiút, aki annyira kilógott a sorból.

- Oh, a levakarhatatlan lány. Halihó! - vágta haptába magát, majd széles vigyorával mozgatta meg a kezét intésszerűen, vidáman üdvözölve. Fogalmam sem volt, hogy erre mit kellett volna reagálnom, így csupán értetlenül meredtem az ismeretlen ismerősre. - Daniel DeRulo vagyok, még mielőtt feltennéd a kérdést. Nem, nem vagyok érdemtelen betolakodó, Ötössel dolgozom, miatta vagyok itt!

- Ötössel? - tudtam végre megszólalni. - Ott volt a... a...

- Az autó mellett az úton, Lutherrel. Igen, jól tudod - biccentett. - Rendben van, csak tovább állt egy kis időre, a Bizottsághoz. Alkut kötött az Intézővel.

- Az Intéző... - ízlelgettem a megnevezést, s eszembe ötlött, hogy Ötös említette is őt aznap hajnalban, amikor felébredt a bódult állapotából. Akkor az ügy valóban fontos lehetett, lehengerlően fontos. - Miért bíznék benned? - érdeklődtem.

- Mert olyan vagyok, mint ők - felelte. - Csak még nem tudnak róla.

- Hogyan? - értetlenkedtem ismét.

- Egy vagyok az idő árvái közül - felelte rejtélyesen, majd még hozzátette: - és egy a 43 gyerek közül, akik október elsején születtek, 1989-ben.

Elkerekedett szemekkel néztem rá, szinte hanyatt estem döbbenetemben. Végignéztem a tizenéves forma fiún, akinek bár a szeméből áradt az igazság, mégis, megtanultam már, hogy a szavaknak valami keveset hihetett az ember. Beszélni bárki tudott bármit, ellenben tettekben már nem volt az ember ugyanannyira bátor.

- Bizonyítsd be - szólaltam meg nyugodt, kimért hangon.

- Huh?

- Hogy olyan vagy, mint mi - világosítottam fel. Erre szemei megcsillantak a lámpafényben és újra szélesen elmosolyodott.

- Szóval te is? - kérdezte lelkesen. - Azt hittem, csak portyás vagy. Ötös említette, hogy nem vagy a testvére.

- Ez így is van - bólintottam. - Az is, hogy nem vagyok egy Hargreeves-gyerek és az is, hogy portyás vagyok. Vagy hát annak indultam. Aztán itt ragadtam. Megkedveltem ezt a kócerájt, nem tehetek róla! - sóhajtottam, ám arcom vidám volt, szinte már nevettem, ahogyan belegondoltam az egészbe. - Ennek ellenére én is egy vagyok a 43-ból.

- Kedvelhető bagázs, vagy hát Ötös alapján eléggé... az... gondolom, csak Luthert ismerem még, ő nagyon nagy arc - vonogatta a vállát, vigyorogva masszírozva a halántékát közben. - Na de hát bizonyítékot kértél: tessék! Előre figyelmeztetlek, ne ijedj meg, nem akarlak bántani! - mondta, én pedig hirtelen úgy éreztem, mintha a levegő a torkomban akadt volna a következő pillanatban. Egyre inkább fogyatkozott, a félelemtől hátratántorodtam és az ajtókeretnek támaszkodtam, ujjaimmal a nyakam felé közelítve. Fojtogató, kínzó érzés volt, már-már megfulladtam, ám pár másodperc múlva újra levegőhöz jutottam: a szörnyűségek elmúltak, én pedig zihálva zuhantam a fenekemre, még mindig a hátammal támasztva az ajtókeretet. - Sajnálom, ez az enyhébbik verzió volt, a többi végzetes lett volna - jött oda hozzám a srác, leguggolva mellém.

- Ez mi volt? - krákogtam, még mindig érdez, karcos hangon. 

- A képességem - felelte. - Irányítani tudom az ember... nos az ember belsőjét, ha fogalmazhatunk így. Kiszorítom belőlük a szuszt, ezt tapasztalhattad te is az imént. Emellett a vérüket is felforralhatom, csak úgy robbanva ömlik ki belőlük a vörös, sós lé amikor kiborulok, átrendezem a belső szerveiket, csavargatom őket, összeszorítom... hadd ne kelljen folytatnom, annyira nem kedvelem az agressziót - sóhajtotta, én viszont teljesen le voltam taglózva. Már megint itt állt előttem valaki, aki százszor, sőt, ezerszer jobban tudta irányítani a képességit nálam. Még temérdek kérdésem lett volna hozzá, de inkább nem szólaltam meg. Elég sok(k) volt a srác karaktere már számomra. - Beszélnem kell a többiekkel - jelentette ki majd felállt és felsegített engem is. - Jól érzed magad?

- Megvagyok - köhécseltem még egy utolsót. - A társalgóban lesznek, én is oda tartok - intettem a fejemmel, mire a fiú zsebre dugott kézzel, hanyag testtartással követett. A társalgóban már mindenki összegyűlt, s nagyot is néztek amikor a nyomomban besétáltam ezzel a DeRulo gyerekkel, aki egyes egyedül csak Luthert nem lepte meg. Tehát ő tényleg ismerte a srácot.

Hamar kiderült, hogy Danny - Luther így nevezte őt - nem sokkal a távozásunkat követően Diegoval jelent meg a fiú lakásán, ahol ott találta Ötöst és Luthert. Segítséget kínált nekik és egy kész, kitervelt ötlettel szolgált, amivel Ötösnek talán sikerülhetett kijátszania az Apokalipszist, ha a terv sikerrel járt. A többiek csak megrökönyödve hallgatták, hogy elvileg három nap múlva a nyakunkba készült szakadni a világvége, egyedül jómagam, Luther és meglepő módon Klaus nem lepődött meg, utóbbi állítólag találkozott is Ötössel még mielőtt én és Diego visszatértünk az Akadémiára a lelkizésünket követően. Apropó, én az említett mellett foglaltam helyet a díványon, aki minduntalan szkeptikus arckifejezéssel hallgatta a történetet, egyszerűen képtelen volt elhinni, hogy az előttünk álló srác egy időutazó volt, aki Ötöshöz hasonlóan kicsit rossz irányba haladt az időutazás szabályait illetően, s ha ez nem lett volna elég, még egy is volt közülük. Az igazat megvallva, Danny története elég szomorú volt: a szülei egy balesetet követően életüket veszítették öt éves korában, így a fiú árvaházban nevelkedett egy ideig, egészen pontosan addig, ameddig a különleges képessége miatt a Bizottság fel nem kutatta őt. Örökbe fogadták, egy lett az idő árvái közül, majd a távoli jövőbe küldték, túl még az Apokalipszis pusztító ereje utáni időszakra, hogy felmérje, mennyire lenne lehetséges egy új, élhető társadalmat létrehozni a romok helyén. Emellett pitiáner bűnözői munkákat is végzett: rengeteg embert gyilkolt meg, de állítólag rühellte ezt a melót, szinte ötven évig űzte a szakmáját, eredetileg állítólag egy 61 éves férfi tudatával rendelkezett egy 15 éves testében. Teljes mértékben olyan volt, mint Ötös, vagy hát nagyon is egyezett az életutuk, pedig állítólag néhány órája találkoztak először.

- Te hiszel ennek a különcnek? - suttogta az irányomba Diego. - Rettenetesen gyanús!

- Egy húsz perce majdnem megfojtott az erejével - feleltem neki halálnyugodtan, mire elkerekedett szemekkel fordult felém. - Megölhetett volna simán, de nem tette. Szóval nem kételkedem benne, szerintem neked sem kellene.

A férfi persze erre elfintorodott, aztán szeme kissé elkalandozott az arcomon. Bevallom, nagyon feszengetett a pillantása, de igyekeztem nem kikészülni attól, ahogyan rám nézett. Álltam a pillantásokat és lovagiasan kitartottam. Diego végül elfordult és hálának hála letudhattuk ezt a kis közjátékot.

- Rendben - motyogta az orra alatt. - Ameddig nem ad okot rá, nem gyanakszom. De csak miattad - tette hozzá, a torkát köszörülve, ezzel pedig sikerült kicsikarnia belőlem egy félmosolyt, amit Klaus rögtön ki is szúrt, mivel igencsak sokatmondón kacsintgatott felém. Érdekes hangulatingadozásai voltak: fél órája még a mosdóban szomorkodott, most meg már vigyorogva és bólogatva hallgatta a sztorit körülöttünk. No meg lázasan szurkolt a nemlétező kémiának közöttem és Diego között.

- Oké, szóval akkor foglaljuk össze: te egy időutazó, különleges képességekkel rendelkező felnőtt férfi vagy egy tinédzser testében ragadva, aki nem ártani szeretne nekünk, hanem Ötös pártját fogja - kezdett bele Allison, Danny felé intézve a szavait, mire a kölyök helyeslően bólintott. - Te pedig - fordult ekkor felém - szintén egy lehetnél a testvéreink közül és mivel túlságosan belelovaltad magad a dolgokba, velünk maradtál, hogy segíts.

- Valahogy így, igen - bólintottam. 

- És ha ez nem lenne elég, nyakunkon van az Apokalipszis is, ami három nap múlva érkezik, fogalmunk sincs róla, hogy mi okozza, Ötös eltűnt, egyedül akarja elintézni az ügyet mivel első alkalommal hiába harcoltunk, mert meghaltunk? - vonta fel a szemöldökét összezavarodva, mire mindannyian egy emberként bólintottunk. - Rendben, valakinek hozzak még poharat? Mert erre innom kell!

Klaus rögtön felemelte a kezét, ám én megfogtam azt és leeresztettem, szigorú szemekkel nézve rá. Ő csak felsóhajtott majd bólintott, rám hagyva a dolgot. Ameddig Allison és Luther elindultak alkoholt keresni és néhány poharat összeszedni, addig Diego felém fordult és Klaus is élénk fülelésbe kezdett.

- Ott voltál Lutherrel amikor Ötös beszámolt nektek erről, ugye? - kérdezősködött, én pedig aprót bólintottam. - Rólad mit mondott? Te is...

Először picit lefagytam a kérdés hallatán, de aztán összeszedtem magam.

- Úgy tűnik - feleltem. - Azt mondta, emlékszik rám, ott látott holtan...

- Diegoval? - húzogatta Klaus játékosan a szemöldökét, mire megfogtam egy díszpárnát a díványról és nemes egyszerűséggel a fejének hajítottam. Dühösen fújtattam egyet, majd kisepertem a dühöm hevében szemem elé került tincseket. Diego alig tudta visszatartani a nevetését mellettem, Klaus már a padlón folyt el a röhögéstől, Danny pedig maga is az orra alatt vigyorgott már. Úgy éreztem magam, mintha ovisokkal lennék körülvéve.

- Az Apokalipszis konkrétan három nap múlva becsap, ti meg itt röhécseltek! - dorgáltam meg őket, felhúzva a lábamat a díványra, térdeimet átkarolva.

- És mégis mit tehetnénk? - kérdezte Diego. - Ötös nélkül nem sokra megyünk, ha első alkalommal is megmurdeltünk - vont vállat, ami egyáltalán nem volt tőle megszokott.

- Ki vagy és mit csináltál Diego Hargreeves-el? - szűkítettem össze a szemem felé fordulva, mire ő csak értetlenül bámult vissza rám. - Ő sosem mondana ilyet, benne azért több a kurázsi és a felelősségérzet! - érveltem, mire a férfi elhúzta a száját. Tudtam, hogy a lényegre tapintottam a kijelentésemmel.

- Nyugalom, biztos vagyok benne, hogy Ötös sikerrel jár majd - szólalt meg ekkor Danny, a sarkán egyensúlyozva közben. Különc figura volt, meg kellett hagyni, pont úgy nézett ki, akár egy vérbeli punk. 

Allison és Luther nemoskára visszatértek és máris megalakult ezzel a kupaktanács. Egymást túlkiabálva próbáltunk meg érveket és ellenérveket felhozni azzal kapcsolatban, hogy most mit is kellene tennünk, amikor egy hang zavarta meg a csevejünket.

- Öhm... helló? Mi folyik itt?

Mindannyian egy emberként fordultunk hátra. A társalgóban Vanya állt egy férfi társaságában és összezavarodva nézett végig rajtunk. A háta mögött ácsorgó férfi is jól végigmért bennünket, mintha mindannyiunkat egyesével szeretett volna az eszébe vésni.

- Ez most egy családi probléma - jelentette ki Allison meggondolatlanul, mire Vanya szomorúan elmosolyodott.

- Családi probléma? Hát persze, ezért nem is fáradtatok azzal, hogy nekem is szóljatok róla!

- Ez most nem arról szól, hogy... - kezdett volna bele Luther, ám Vanya megállította.

- Mióta számítanak ők ketten családtagnak és én nem? - mutatott rám és Dannyre, mire mélységesen elszégyelltem magam. Megint eszembe ötlött a tény, hogy semmi keresnivalóm sem volt ezen a helyen. Szinte úgy éreztem, mintha átvettem volna Vanya helyét. A nőnek igaza volt: hiába nem rendelkezett szuperképességekkel, több joga lett volna ott lenni a családi kupaktanácson, mint nekem vagy Dannynek. Meglepetten emeltem fel a fejem, amikor Diego szabad keze alig láthatóan az enyém után nyúlt, mint aki biztosítani akart róla, hogy nem kellene magam rosszul éreznem. A szívem kissé megenyhűlt a gesztusától, ám a bűntudat továbbra sem tűnt el az alhasamból. - Nem is zavarok tovább... - indult volna kifelé, mire Allison utána iramodott.

- Várj!

- Allison, ne is fáradj!

- De elmondtam volna neked mindent, amint kettesben lettünk volna! - érvelt a nő azonnal, de Vanya arcáról le lehetett olvasni, hogy neki ennyi nem volt elég. Mélységesen megbántották, újabb sebeket ejtve a valószínűleg egyébként is megsebzett szívén. Utáltam ezt látni, gyűlöltem, hogy ezt kellett éreznie.

- Kérlek ne fáradj! Én sem fogok - válaszolta Vanya újra.

- Vanya ez nem korrekt! - öntött Allison ismét olajat a tűzre, mire Vanya ábrázata újra megváltozott. Szkeptikussá vált, szinte szembenevette a testvérét. Tudtam, itt most kő kövön nem marad: Vanya robbanni készült.

- Korrekt? Semmi sem korrekt abban, hogy a testvéretek vagyok! Mióta az eszemet tudom, mindenből ki voltam hagyva. És mindig abban a hitben éltem, hogy ez apa hibája volt, de ő már halott. Szóval úgy tűnik, ti vagytok a seggfejek! - döfte a testvéreibe az utolsó mondatot, majd kisétált a helyiségből. A férfi, aki vele volt sokat sejtető pillantást küldött felénk, kissé el is mosolyodott, sőt, nekem extra adag figyelmet adott, mintha elégedett lenne a jelenlétemmel, majd szó nélkül Vanya után indult. 

- Auch! - jegyezte meg Klaus, megszívva az ajkát. Ugyanazt éreztem amit ő is, pedig Vanya szavai nem nekem szóltak.

- Vanya után kéne mennem és elmondanom neki... - indult volna meg Allison, ám Luther megállította.

- Nincs időnk erre, ki kell találnunk, hogy hogyan állítsuk meg az Apokalipszist! 

Aztán Luther magyarázni kezdett arról, hogy biztosan a Hold okozza majd az egészet és hogy az apja okkal küldte őt fel oda, hogy tanulmányozza azt, mire természetesen rögtön jöttek is az ellenérvek, hogy de hát legutóbb mind meghaltunk, most mégis mi változna, mire Luther Ötös jelenlétével kezdett el érvelni, majd Klausnak hirtelen erős hányingere lett és leült a kanapéra. Mellé akartam telepedni, ám ő azt mondta, hogy az a hely foglalt, így inkább nem vitatkoztam - tuti valami szellem ülhetett ott - és csak gondterhelten vizslattam tovább a történteket. Aztán Diego hirtelenjében megbolondult és kijelentette, hogy bizony ő elindul újra Hazel és Cha-Cha után, Luther persze próbálta megálltani, de Diego kisietett, én pedig újra utána, mert nem hagyhattam, hogy a csávó fél kézzel induljon két tapasztalt bérgyilkos kivégzésére. A szobájában találtam rá újra, éppen kutakodott valami után, így csak csendesen leültem az ágyára, ő pedig nem is fírtatta már a jelenlétem.

- Hey! - állított be váratlanul Klaus. 

- Hey! Öhm... segítenél? - köszönt vissza Diego, majd a mondata második felét hozzám intézve, átnyújtotta nekem újra a kötszert.

- Én is beköthetem, ha utána ti is bekötöztök engem! - ajánlkozott Klaus, a vállán vonszolva egy kék kötelet. Mind én, mind pedig Diego értetlenül kaptuk felé a fejünket, majd Klaus az utóbbi kezébe hajította a kötelet.

- Mit akarsz ezzel?

- Amikor utoljára tiszta voltam az akkor volt - kezdett bele Klaus - amikor azok a különcök megkötöztek abban a Motelben.

- Wow, ez aztán a meglepetés! - ámuldozott Diego szkeptikusan, mire Klaus felsírt.

- Miért? Te mondod mindig azt, hogy "Klaus, ki kellene tisztítanod a fejed, tesó!". Plusz ha tiszta leszek, végre Everleynek is segíteni tudok majd! - érvelt, mire azonnal felkaptam a fejem. Egyrészt azért, mert végre valahára megjegyezte a nevem, másrészt viszont azért mert VÉGRE VALAHÁRA tényleg megkaptam a fikarcnyi esélyemet, hogy az iniciális tervemet végrehajtsam: talán sikerülhetett végre beszélnem anyával!

- Én segítek! - kiáltottam fel azonnal. - Mit kell tennem?

- Hé, várjunk már, ennél vannak sokkal jobb módszerek a kijózanodásra! - érvelt Diego.

- Nekem nem - rázta a fejét Klaus. - Szükségem van valakire, aki segít! - reszketett bele a szavaiba, mire meglöktem Diego vállát. A férfi felém fordult, én pedig sokat sejtető pillantásokkal és heves bólintásokkal jeleztem felé, hogy legyen már szíves segíteni. Ő végül felsóhajtott és beleegyezően fordult vissza Klaushoz.

- Rendben.

- Köszönöm! - hálálkodott Klaus, majd amint bekötöztük Diego sebét, el is indultunk egy csendes, nyugodt helyet keresni. Végtül a padlás bizonyult a legjobb választásnak, ahol Klaust egy székre ültettük és elkezdtük körbe tekerni őt azzal a kötéllel, amit nekünk adott.

- Utálom ezt a szobát - jelentette ki Diego.

- Oh, én itt mindig betéptem! - kiáltotta fennhangon Klaus, mire egy kuncogásféle hagyta el a számat.

- Én is szerettem a padlást odahaza - jelentettem ki, hogy ne érezze magát rosszul. - Mivel társasházban éltünk, a padlás tele volt a szomszédok cuccaival. Nagyszerű kacatokat találtam ott!

- Hadd találjam ki: mindet el is loptad, mi? - csipkelődött velem Diego, mire egy sokat sejtető pillantás volt a válaszom. Naná, megesett, hogy el-elcsentem pár értékesnek látszó holmit.

- Mentségemre szóljon, a legtöbben meg is feledkeztek arról, hogy mit tárolnak odafent! - érveltem. - Ha pedig nekik nem kellett, én legalább kihasználtam!

- Ez egy korrekt mentalitás - adott nekem igazat Klaus. - Kár, hogy nem ismertelek hamarabb, szuper csapatot alkottunk volna!

- Na ja, elcsenhettem volna neked pár pirulát, ugye? - kacsintottam rá, mire ő negédes vigyorral adta a tudtomra, hogy rátapintottam a lényegre.

- Oh, kicsit szorítsátok meg. Igen, úgy, sssszzzz, nagyszerű! - bólogatott.

- Biztosan nem fulladsz meg? - méregettem a helyzetet hitetlenül.

- Hidd el, muszáj lesz annyira lekötnötök, hogy meg se bírjak moccanni, különben lelépek mint a sicc és nem lesz az egésznek semmi értelme sem! 

- Oké, de ha meglátom, hogy feláll neked, leléptem! - jegyezte meg Diego, mire Klaus felvihogott. Kissé karba tettem a kezeimet a döbbenettől, bár valahol sejtettem, hogy a férfi nem volt hetero, ahhoz túlságosan jól sminkelt. - Itt van a világvége, te pedig hirtelen ki akarsz józanodni. Ne érts félre, szerintem ez nagyon is jó, de... szokatlan. Azt hittem, minden egyes pirulát ki akarsz próbálni, ami ezen a világon létezik.

Klaus súlyosan felsóhajtott.

- Oh, hidd el, annyiszor átfurakodott a fejemben ez a gondolat... de van valami, amit meg kell tennem. És ez az egész nem működik, ha nem vagyok lekötözve.

- Ez arról a személyről szól, akit elveszítettél? - érdeklődött Diego, mire Klaus ismét sóhajtott és aprót bólintott. - Hogy hívták a nőt?

- Vagy a férfit - tettem hozzá gyorsan, s éppen a lényegre tapintottam, mivel Klaus rám mosolygott, még mielőtt elmerült volna a szomorú emlékezésben.

- Dave volt a neve - felelte. - Együtt szolgáltunk a hadseregben az A Shau Völgyben a Guggoló Szörny Hegyében. 

Annyira szomorúan ejtette ki a száján a szavakat, hogy láttam, még Diego is elérzékenyült picit. Egy pillanatra meg is állt a kötözésben, majd a következőt mondta neki:

- Hát, Dave biztosan egy rettenetesen különleges személy lehetett... hogy kibírta minden egyes furcsaságodat!

Klaus erre szórakozottan felhorkant.

- Igen. Kedves volt és erős és sebezhető, meg... gyönyörű!

Olyan áhitatos szemekkel ejtette ki a száján az utolsó szót, hogy azon kaptam magam, hogy már én is nehezen tartom vissza a könnyeimet. Most már teljes mértékben megértettem a tegnapi beszédét amit a lépcsőn adott elő nekem. Dave a mindent jelentette Klaus számára. Olyasmivel ajándékozta meg őt, amire a férfinek a leginkább szüksége volt: szeretettel, törődéssel. És miatta tette ezt Klaus, ő volt az, aki miatt a józanságot akarta választani: látni akarta Dave-et. Mindennél jobban látni. Annyira különlegesnek éreztem ezt, annyira varázslatosnak.

- Gyönyörű volt. Én pedig elég ostoba ahhoz, hogy kövessem őt a frontvonalba.

- Harcoltál is? - nézett fel rá Diego döbbenten.

- Oh, bizony, baby! - bólogatott Klaus.

- És engedték neked?

- Engedni? A háború csak úgy gyűjtögette a testeket... beleértve az övét is. De hé, nézz ránk! Minőségi tesós időt töltünk a világvége előtt! - váltott át hirtelen másik témára, gondolom azért, mert túlságosan intimnek érezte már az előzőt.

- Úgysem számít. Mindenki akit szeretek, már halott! - jegyezte meg Diego szomorúan. Bevallom, kissé felkavarta a gyomromat a kijelentése, bár nem nagyon értettem, hogy mit vártam. 

- Oh, a rendőrnő! - bólogatott Klaus.

- Aham. Meg Anya is. Mindkettőjüket cserben hagytam. Szóval már csak veled maradtam! - csapott egyet Klaus vállára, mire az azonnal tiltakozni kezdett, az én legnagyobb örömömre.

- Nana, ne hazudj magadnak, Everley még itt van és nektek még mindig minden esélyetek megvan arra, hogy együtt legyetek, szóval álljon már valamelyikőtök a sarkára és vigyétek a kisiskolás szintű, egymás iránt érzett bugyuta szerelmeteket egy kissé magasabb fokozatra! - viccelte el a tragikus monológja végét, mire csak a halántékomat kezdtem el masszírozni és Diego is kényszeredetten felmordult. Nem ez volt a megfelelő alkalom Klaus poénjaira. Még akkor sem, ha igaza volt abban, hogy kedveltem Diegot, jobban is, mint kellett volna. - Oh, basszus! - kiáltott fel.

- Mi az? - kérdeztem.

- Pisilnem kell! - jajdult fel Klaus, mire én és Diego kelletlenül elengedtük őt. Persze miután elvégezte a dolgát és újra visszaült a székbe, megingott az elhatározása és már-már készült elsietni, amikor Diego hasba ütötte és visszakényszerítette őt a székbe. Klaus persze minden mozdulatával ellenkezni próbált, még azt is mondta, hogy megidézi neki Patch nyomozót, mire Diego irdatlan dühbe gurult és kijelentette, hogy addig amúgy sem akarja látni a nőt, ameddig el nem temette előbb Hazelt és Cha-Chat.

- Különben is, csak józanon tudsz bárkit megidézni és Everley már öt napja türelmesen vár rád, szóval tedd a dolgod, Klaus és tartsd be az ígéreted! - tette hozzá, majd kicsörtetett a padlásról, menet közben az én csuklómat is finoman megragadva és maga után húzva. - Idő kell neki, hogy kijózanodjon, addig megkeressük azt a két pszichopatát és végzünk velük! - jelentette ki, miközben a lépcsőn caplattunk felfelé. Olyan gyorsan pörögtek már megint az események körülöttem, hogy már-már azt sem tudtam mi történik.

- Ketten? - tettem fel a kérdést meglepetten.

- Ketten - felelte határozottan. - Most már egy csapat vagyunk!

- Igazán? - kuncogtam fel szórakozottan. - Mióta?

- Mióta tudom, hogy számíthatok rád - jelentette ki, majd a torkát megköszörülve hozzátette. - A csapatnevünkön még gondolkodom!

Rendkívül jól szórakoztam a kis beszédén, de egyben jól is esett ezt hallani tőle. Most már biztosan kijelenthettük, hogy Diegoval egy nem mindennapi duó voltunk.

- Hé, várj csak egy picit! - lassítottam le az előcsarnokban, visszarántva őt.

- Mi az? - vonta fel a szemöldökét.

- Ezúttal én tartozom neked köszönettel - mondtam, mélyen a szemébe nézve. 

- Nem tettem semmi triviálisat! - rázta meg a fejét.

- Leteremtetted Klaust az érdekemben és ez már így is rengeteg minden, hidd el nekem! - mosolyodtam el, majd váratlan dologra szántam el magam: lábujjhegyre ereszkedtem és egy apró puszit nyomtam a férfi arcára. Diego csak döbbenten pislogott felém, látszólag rettenetesen zavarba hozta őt a váratlan gesztus. De nem csak ő pislogott döbbenten, hanem én is, amikor a háta mögött megláttam elsétálni Gracet. Igen bizony, az édesanyját, akit nemrégiben még ő kapcsolt ki. - Diego! - ragadtam meg a férfi vállát hirtelen majd a társalgó ajtaja felé fordítottam, mire egy meglepett sóhaj hagyta el a száját. Tudtam, hogy le kellett lépnem, ezt neki kellett elintéznie. - Odafent leszek az emeleten! - biztosítottam róla, majd magára hagytam és felsiettem a felső emeletre, egy szintel lentebb mint a padlás, hogy majd Klausra is tudjak rálesni néha. Kis idő múlva rájöttem, hogy nem egyedül voltam a folyosón: Danny DeRulo ücsörgött annak a végén, egy széles ablakban, kifelé nézegetve az utcára. Úgy döntöttem, mellé ülök, ha már ennyire szerencsésen összehozott bennünket a véletlen. 

*Danny szemszöge*

- Helló, ismerős idegen! - huppant le mellém az ablakpárkányra a rézvörös hajú lány, akit a reggel majdnem megfojtottam a képességeimnek hála. Kissé még mindig bántam a dolgot, elvégre nem szerettem volna bántani őt, de másképpen nem tudtam volna bemutatni, hogy mire is vagyok képes.

- Helló, vöröske! - szalutáltam neki, majd beljebb húztam a lábam kissé, hogy ő is kényelmessen elférjen az ablakpárkányon.

- Oh, egek, be sem mutatkoztam a reggel neked, nem igaz? - csapott egyet a homlokára zavartan. - Everley Macy-Williams! - fogtunk kezet.

- Örvendek! - mosolyodtam el. - Hol hagytad a mogorva arcút?

- Diegot? - kérdezte szórakozottan. - Saját ügyeket intéz. Én pedig arra várok, hogy Klaus kijózanodjon és megidézze nekem az anyámat. 

- Ezt meg hogy érted? - kérdeztem kissé zavartan, mire a lány hosszan és részletesen elmesélte azt, hogy hogyan jutott idáig, mit keresett itt és hogy az Esernyő Akadémia tagjai milyen képességekkel rendelkeztek. Bevallom, nagyon izgalmasnak ítéltem meg az egészet, annyira tudtam irigykedni az egyszerű emberek kusza napjaira. Én magam sem vágytam többre néhány egyszerű, kalandosabb napnál, ahol nincs vér és értelmetlen gyilkosság és ahol nincs sem Bizottság, sem pedig időutazás.

- Megmutatod a te képességeidet is? - kértem, mire a lány bólintott, felállt és szaladni kezdett, ám a folyosó felénél megállt és értetlenül meredt maga elé. Aztán a kezeivel kezdett el hadonászni, majd fájdalmasan felszisszent.

- Ez ma nem az én napom - bizonygatta, majd csüggedten visszasétált hozzám és újra helyet foglalt a párkányon. - Irányíthatatlan - húzta el a száját. - Rettenetesen szeszélyes, sosem tudom, hogy mikor tudom kontroll alatt tartani és mikor nem. Akkor működik, amikor ő szeretné.

- Nem lehet, hogy csak vészhelyzetekben vagy képes irányítani?

Ám a lány megrázta a fejét.

- Ha így lenne, időben elértem volna anyához. Valami más oka kell hogy legyen.

- Nem lesz ez mindig így! - próbáltam megnyugtatni. - Nekem sem ment könnyen, de majdnem ötven év alatt mesterien kifejlesztettem a képességemet. Igaz, néha még így is zűrös!

- Te és Ötös is brilliánsak vagytok, esküszöm! - bizonygattam. - Ha csak fele annyira tudnám irányítani a képességeimet mint ti... nagyszerű lenne!

Halványan elmosolyodtam, majd eszembe jutott egy kérdés. Egy rettenetesen hülye kérdés, ami viszont nagyon bökte a csőrömet.

- Ha már Ötös... nos... tudsz-e róla bármit? 

- Azon kívül, hogy egy koffeinfüggő, hirtelenharagú szociopata? Nem, nem sokat! - ráztam meg a fejemet. - Mi érdekelne?

- Izé... kicsit kínos, de... - kezdtem el vakarni a tarkómat. - Tudsz-e arról esetleg, hogy neki most van-e valakije?

A lány meglepetten pislogott párat, de rögtön utána el is mosolyodott. Aztán meg már-már nevetett, úgy tűnt, eszébe ötlött valami.

- Hülyén fog hangzani, de itt van ez a próbababa. Luther szerint Ötös nagyon ragaszkodik hozzá. Delores a neve, Klaus pedig említette, hogy Ötös mesélte neki, hogy körülbelül harminc évig együtt volt egy ilyen nevezetű valakivel. Rakd össze a puzzledarabokat! - csapta össze a tenyerét vigyorogva, mire belőlem is kiszakadt egy kuncogásféle.

- Szerencsétlen férfi - ráztam a fejemet. - Bár meg tudom érteni, ő sokáig azt hitte, örökre egyedül maradt. Borzalmas lehetett!

- Tetszik neked? - döntötte a lány picit oldalra a fejét, továbbra is mosolyogva rám.

- Azt hiszem! - húztam fel a lábaimat, átkarolva a térdemet. - Sosem éreztem ilyet korábban, de amint megláttam őt én... csak tudtam, hogy ezt a szempárt kerestem egész életemben. És tudom, tudom, kemény fába vágtam a fejszémet, ne is említsd! - ráztam a lógó, fekete ingem ujját zavaromban, mire a lány felnevetett.

- Azért ne add fel. Ki tudja, talán megenyhűl az ő szíve is! 

Alighogy kimondta ezt a mondatot, hirtelen egy órához hasonló kattogó hang szólalt meg a folyosón, majd egy kék fény mindkettőnket rángatni kezdett: a testem magától mozgott, a kék fény csak úgy sodort és sodort, vissza azokba a korábbi eseményekbe, amelyek előzőleg megtörténtek a nap folyamán. És akkor végre leesett nekem: 

MEGCSINÁLTA! Ötös, te zseni, megcsináltad!

Míg én tudtam, hogy mi történik és emlékeztem mindarra, ami ezidáig történt velem, addig a többiek elfelejtettek mindent, ami aznap történt. Számukra ez az egész egy álom volt csupán. Egyedül én, Ötös és valószínűleg a Bizottság tudtuk , hogy mi a fene folyt le az imént: Ötös visszatekerte az időt aznap reggelre. Szóval minden ami történt a családi kupaktanácsot követően, mind-mind elpárolgott valahol a meg nem történt idősíkok idejében.

- ... mindannyian meghaltunk amikor legelőször szembeszálltunk ezzel az izével, emlékszel? - mondta a betépett férfi, miközben újra a társalgóban találtuk magunkat, ugyanúgy, ahogyan a nap legelején is. 

- Klausnak meglepő módon igaza van - tette hozzá a mogorva arcú. - Mi változna ezúttal?

És akkor megtörtént: újra megjelent a kék fény, amiből Ötös zuhant ki, kissé porosan, kissé zilláltan, de épségben. Hatalmas kő esett le a szívemről, amikor megláttam, szinte már a nyakába ugrottam örömömben. Tényleg megcsinálta!

Mormolt valamit az orra alatt, kiragadta a nővére kezéből a kávét, egy szusszra kiitta annak tartalmát, majd egy fél pillanatra rám nézett, hálásan biccentve felém. Aztán szónoklatot tartott, ami látszólag hatással volt a testvéreire: 

- Az Apokalipszis három nap múlva lesz és az egyetlen esély a világ megmentésére az... hát, azok mi vagyunk! 

- Az Esernyő Akadémia! - jelentette ki Luther, mire Ötös rárivallt.

- Igen, de természetesen velem együtt! Szóval ha nem szeditek végre össze magatokat, megszívtuk. Ki a fenét érdekel, hogy apa elcseszett bennünket? Hagyni fogjuk, hogy ez határozzon meg bennünket? Nem. És ha már itt tartunk, megnöveltem a győzelmi esélyeinket és hoztam egy nyomot! - emelt meg egy kis papírlapot. - Tudom, ki okozza az Apokalipszist!

Átadta a testvéreinek a papírlapot, mire a mogorva arcú értetlenül pillantott fel.

- Ki a fene az a Harold Jenkins?