Ａ ｆáｊｄａｌｏｍ   

ｖｉｌｌáｍｃｓａｐáｓｋéｎｔ   

ｓúｊｔｏｔｔ    ｂｅｌｅ   

ａ   ｊｏｂｂ   ｌáｂｓｚáｒａｍｂａ．

A bőrömet égette a betonnal való találkozás, a szívem embertelen zakatolásáért pedig a környezetváltozás hirtelensége volt a felelős. Minden izomszálam reszketett, egy pillanatra a levegő is kiszorult a tüdőmből, s a látásom korlátozottsága miatt először azt hittem, valamiféle éteri térbe kerültem. Csigalassúsággal mozdultam meg pár percnyi tétovázás után, de rögtön éles szisszenés hagyta el az ajkamat, amint a tenyeremet végighúztam a betonon. Szerencsére csak egy nagyobb horzsolást fedeztem fel rajta. Az arcomon is éreztem valamiféle zúzódás lenyomatát, de egyéb sérülést nem találtam magamon; a fejem kábulattól lüktetett, az első néhány pillanatban még le sem esett igazán, hogy mi is történt velem és hol lehetek.

Percek teltek el, mire felfogtam, hogy egy sikátorban tapogatóztam a vaksötétben.

A fal mentén húzódtam fel, majd lassan és óvatosan kezdtem el araszolni afelé, amit a főutcaként véltem felismerni. Bicegés közben lassan kezdett tisztulni előttem a kép, eszembe jutott Vanya hatalmas erejének megmutatkozása, a világpusztító holdkő zuhanása, az, ahogyan az Esernyő Akadémiásokkal egymás kezét fogva reménykedtünk abban, hogy megúszhatjuk... 

Összeállt a kép, s ez valamelyest megnyugtatott, hiszen az, hogy itt voltam, hogy éltem, bizonyítéka volt annak, hogy Ötös kísérlete az időugrásra sikeres volt, sőt, túlélhető: magam voltam rá az élő példa. Az viszont, hogy hol lehettem, melyik évtizedben és kivel, egyelőre rejtély volt számomra.

- Diego? - kiáltottam ösztönösen a férfi nevét, miközben lassan a sikátor elejére értem. Visszanéztem a vaksötétbe, de nem láttam egyéb mozgást odabent, csupán az egyik elsötétített emeleti ablaknál tűnt úgy, mintha megmozdult volna egy függöny. - Danny? Klaus? - próbálkoztam tovább, ám hamar rájöttem, hogy hiába. 

Háttal a bejáratnak léptem ki a sikátorból, mélyket lélegezve. Észre sem vettem, hogy időközben kicsordultak a könnyeim és az ajkam is remegésbe fogott; a valódi sokk még csak akkor érte el igazán a tudatomat. Az eluralkodó pánik árát rögtön meg is fizettem, amikor egy ütközés hatására újra fájdalmat éreztem a tenyeremben, ahogyan fenékre estem a főút melletti járdán. Ijedten kezdtem el kapkodni a levegőt, majd megpróbáltam feltápászkodni, de a horzsolás miatt elsőre nem sikerült. A lámpa, ami felettem égett mindeközben hirtelen elsötétült, ahogyan egy alak sziluettje takarta el azt.

- Allison? - szűkítettem össze a szemem, s egy röpke másodpercre remény költözött a mellkasomba, ám sajnos hamar el is illant, amint realizáltam, hogy előttem sajnos nem egy ismerős, hanem egy ismeretlen női alak állt, aki csak első pillantásra hasonlított Allisonra.

- Uram, irgalmazz! Jól van, kisasszony? Nagyon szépen kérem, ne jelentsen fel, baleset volt, az életemre esküszöm, nem láttam, hogy kifelé tart a sikátorból!  - kezdett el kétségbeesetten mentegetőzni, én viszont azt sem tudtam mi történt pontosan vagy hogy egyáltalán milyen világon vagyok.

- Nyugodjon meg, kérem, nincs semmi probléma! 

- Könyörgöm, három gyermekem van! Ne jelentsen fel, csak én vagyok nekik, még nagyon fiatalok mindannyian! - rogyott térdre mellettem, én pedig annak ellenére, hogy nem értettem ezt a zűrös kirohanást és még a szituációm súlyát sem tudtam felmérni igazán, rögtön a hölgy megnyugtatásába fogtam.

- Minek jelenteném fel ilyen csekélységért? Ne butáskodjon! Ráadásul az én hibám volt, én voltam figyelmetlen! - Igyekeztem a tőlem telhető módon, nyugodt hangnemben tisztázni a helyzetet, mire a hölgy megkönnyebbülten felzokogott. Mi a fene folyik itt? Hová kerültem?

- Maga egy valódi angyal! - hálálkodott, majd megsimította a karomat, aggodalmasan összehúzva a szemöldökét, az arcomat vizsgálva. - Megsérült, nem igaz? Meggyötörtnek és fáradtnak látszik, engedje meg, hogy segítsek! - kérte, de szavai tompa hangzavarként jutottak el a tudatomig, mivel a szituáció furcsasága szöget ütött a fejemben. Égetően tudnom kellett a választ valamire.

- Mondja csak, milyen évet írunk? - tettem fel az ösztönös kérdést, mire válaszul egy megilletődött pislogást kaptam. Már akkor tudtam, hogy hogyan fogja kivenni magát a kérdésem, amikor még fel sem tettem azt. 

- Szegénykém, biztosan beüthette a fejét! Engedje meg, hogy elkísérjem a kórházba! Engem ugyan nem biztos, hogy beengednek, de magácska..

- Kérem! - szakítottam félbe kétségbeesetten újra. - Az évszám... nagyon fontos az évszám! - könyörögtem, s a könnyek újból elfutották a szemem. A hölgy sajnálkozva nézett rám, mintha bolond lennék, de végül sóhajtva megadta nekem a választ.

- 1962-ben vagyunk, kisasszony! Augusztus hónapban - közölte lassan, mintha csak egy kisgyermeknek adta volna meg a választ. Először azt hittem, szórakozik velem, de amikor egy fél perc elteltével sem nevetett, végre nekem is leesett a helyzet súlyossága. Villámgyors rosszullét fogott el, olyan, amit utoljára anya holttestének látványa okozott korábban. Az agyam nem bírta feldolgozni a hallottakat, a testem pedig feladta a küzdelmet egy pillanatra; magatehetetlenül terültem el a betonon, mert forogni kezdett velem a világ. - Kisasszony! Kisasszony! - próbált meg a nő kétségbeesetten felsegíteni, de csak a pislogásomból és a mellkasom fel-le mozgásából tudhatta azt, hogy még életben vagyok; percekig nem jött ki egyetlen hang sem a torkomon. - Kisasszony! - locsolta meg az arcomat végül egy kis vízzel, aminek hála sikerült újra magamhoz térnem. Könyökre ereszkedtem.

- Semmi gond, jól vagyok! Jól vagyok! - motyogtam, inkább magamat győzködve, mint őt. - Vagy hát... azt hiszem... azt hiszem a kórház mégis remek ötlet lenne! - néztem rá kérlelve, mert nem volt egyéb ötletem arra, hogy merre tölthetném az éjszakát, s azt sem szerettem volna, ha valamiféle diliház kapujában hagyna ott inkább a korábban feltett, furcsa kérdésem miatt. Egyetlen vasam sem volt, mindenem fájt és a szorongásom, a tudat, hogy újra egyedül voltam, átvette a teljes irányítást az egész lényem felett. Meg kellett nyugodnom; ez a szituáció hidegvérű, higgadt orvosolást kívánt meg.

- Jöjjön, kérem! - húzott fel a betonról a hölgy, majd engedte, hogy belé karoljak és elindultunk egy ismeretlen irányba. Annak ellenére, hogy nem ismertem őt, teljes mértékben megengedtem magamnak, hogy rá hagyatkozzak, hiszen szuperhős voltam... vagy mi. Ha meg is próbálkozott volna valamivel, volt bennem annyi, hogy kiszedjem magam a csávából, de szerencsére semmi hasonló sem történt.

Séta közben a környező boltokat figyeltem, hátha találok valamiféle magyarázatot arra, hogy miért éppen ide keveredtem. Az engem kisegítő hölgyet nem mertem megkérdezni róla, hogy helyileg hová csöppentem, mert nem engedhettem meg magamnak azt a luxust, hogy tényleg dilisként könyveljen el. Arra magam is rájöttem, hogy ez már nem New York, egész egyszerűen nem passzolt ahhoz a városhoz, ahol az Esernyő Akadémia helyezkedett el, még úgy sem, hogy elméletileg a hatvanas éveket tapostuk. Az utcák túl szélesek voltak, a hirdetések kevésbé villogóak és csábítóak, az emberek jelenléte pedig hiányos, annak ellenére, hogy már éjfél felé közelíthettünk. Végül egy reggelizőnek hála sikerült betájolnom magam, amikor a bolthelyiség mellett elhaladva a következő feliraton akadt meg a szemem:

Dallas Diner.

Nagyot nyeltem az új információ birtokának hatására. Hogy a fenébe kerülhettem a hatvanas évek Dallasába? Vajon hová jutottak a többiek?  Ugyanitt vannak? Másik évtizedben? És ami a legfontosabb:

Ｈｏｇｙ  ａ  ｆｅｎéｂｅ  ｔａｌáｌｏｍ    íｇｙ   ｍｅｇ   Ｄｉｅｇｏｔ？