Ａｚ  áｒｕｌáｓ  íｚｅ

- Hogy voltál képes elhallgatni előlem ezt az információt? - Teljesen kifakadtam Ötösre; sokként ért a hír, amit mellékesen a nyakamba zúdított, mintha csak egy vicces tényt közölt volna. Digeo végig itt volt, itt volt...

Ötös ingerülten felmordult, mint aki megbánta, hogy elárulta nekem az igazat. Őt ismerve valóban inkább örülnöm kellett volna annak, hogy egyáltalán megosztotta velem ezt a hírt.

- Nem hallgattam el, csak volt ennél fontosabb dolgunk is - közölte szemrebbenés nélkül. Hát persze, hogy ezzel takarózott...

- Neked talán, de nekem Diego a legfontosabb, hónapok óta kutatok utána! - vallottam be, idegesen ráncolva a homlokomat. Kezdett elárasztani a düh, holott tudtam, Ötös csak néhány órája volt Dallasban, tehát nem olyan, mintha évek óta tartogatta volna magában Diego hollétét. Mégis, tudhatta, hogy fontos nekem. Hogy fontosak vagyunk egymásnak.

- Kibírsz nélküle még néhány órát. Ne aggódj, biztonságban van! De előbb szedjük össze Luthert! - kérte, mire én csak hitetlenül Danny felé fordultam. Ő viszont a vállát vonogatta, így beláttam, hogy semmi értelme hisztibe kezdenem. Felsóhajtottam.

- Rendben. Úgysincs más választásom. Örülök, hogy életben van és itt van - nyugtatgattam magam, mert valóban megkönnyebbültem ezektől a tényektől, s egyelőre ez is elégtételt jelentett, így végre felkerekedhettünk megkeresni a szórakozóhelyet, ahol Luther dolgozott. 

Egyszerre éreztem magam ingerültnek és kicsattanóan boldognak is. A tudat, hogy Diego biztonságban volt és hamarosan újra láthatom őt, minden itt töltött pillanatért kompenzált. Már előre elképzeltem a nagy találkozást, ahogyan a nyakába vetődöm, ő pedig egy "Helló, kedvesem"-féle üdvözléssel szorosan magához ölel...

- Everley, hahó! - csettintett az arcom előtt Danny egyet, mire azonnal megráztam a fejem, sűrű pislogások közepette. - Fél perce szólítalak már, minden oké?

- Persze, jól vagyok - bólintottam, amit Ötös egy horkantással díjazott. Kezdett visszatérni a régi önmagához, pedig már majdnem megkedveltem ezt az új, bűnbánó énjét.

- Biztosan csak az ostoba testvéremről ábrándozott...

- Diego nem ostoba! - szólaltam fel az érdekében azonnal, mire Danny egy nevetséges fintort vágott.

- Eeeegy kicsit azért az - jegyezte meg, én pedig vigyorogva böktem oldalba a könyökömmel. Ő is csak vihogott a saját beszólásán, Ötös pedig a szemét forgatva baktatott mellettünk.

Az út további része csendesen telt, egészen addig, ameddig egy kétes környékre nem értünk. Az utcában sötét színek domináltak, egyedül egy-egy villogó felirat jelezte, hogy egy főúton jártunk. Férfiak tanyáztak minden sarkon, cigarettát füstölve és meredten bámulva bennünket. Elhiszem, bizarr jelenet lehetett, ahogyan egy harmincas lány két fiatal tini társaságában vágtatott át az utcán, de gyanítottam, hogy nem csak ezért figyeltek árgus szemmel. Az itt töltött hónapok alatt megtanultam már, hogy messziről kerüljem az efféle helyeket, mert nem volt biztonságos egy fiatal lány számára, még úgy sem, hogy egyébként könnyedén meg tudtam védeni magam. Jobb volt nem keresni a balhét, bár az igazat megvallva általában a balhé keresett engem.

- Jaj ne, ne mondjátok hogy ez...

- De, ez lesz az! - válaszolta Danny bólogatva, még mielőtt befejezhettem volna a mondatot. Elfintorodtam. A szórakozóhely bejárata fölött a következő felirat díszelgett: Carousel Burleszk Lányok. Ki gondolta volna, hogy Luther egy... kvázi sztriptízbárban vállal majd munkát?

- Miért nem lep meg? - sóhajtottam fel megadóan.

- A hatvanas években vagyunk. Mire számítottál, diszkóra? - kötözködött Danny. - Az egy évtizeddel odébb lesz...

- Rendben van, okostojás! Csak menjünk be és tudjuk le - kértem, s ekkor vettem észre, hogy Ötös már régen előttünk járt, utat törve magának az ajtóban tolongó embertömeg között. Dannyvel szó nélkül a nyomába eredtünk. 

A bárba belépve retro hangulat fogott el, pedig azoknak, akik élték, ez számított a legmodernebb, legkorszerűbb létesítménynek. Füstös félhomály uralkodott a helyiségben, a tömött asztaloknál középkorú férfiak hada ücsörgött, frissen szabott öltönyben, egy-egy pohár alkohollal - vagy többel - egyetemben, valószínűleg szigorú és szupertitkos "biznisz" ügyeket tárgyalva. Ahogy elhaladtunk mellettük, egyből megéreztem a tekintetüket rajtam, jobban mondva a lábaimon. Feszengve vonultam végig, megkérdőjelezve a döntésemet, hogy miért nem inkább nadrágot választottam erre az estére.

- Hol lehet ez az ember? - Danny a szeme fölé emelte a kezét, mintha bántaná a fény, Luthert kémlelve a teremben, de a hangos zene, a beszélgetők zsivaja és az embertömeg miatt nehéz volt bármit rendesen látni, arról nem is beszélve, hogy az egyetlen, rendesen kivilágított tér maga a színpad volt, ahol már javában zajlott a műsor; vörös fehérneműben egy szőke nő táncolt, feje fölött egy színben a performanszhoz passzoló, hatalmas tollas legyezőt lengetve. A férfiak persze elkápráztatott tekintettel, teli vigyorral élvezték a műsorát, miközben bankókat számolgattak az asztal alatt. Egy újabb fintort vágtam. De hát ilyen ez a showbiznisz...

- Elnézést! - szólítottam le egy flitteres ruhában flangáló pincérlányt, aki éppen mellettünk sétált volna el. - Luther Hargreevest keresem, jól tudom, hogy itt dolgozik?

A lány hosszasan végignézett rajtam, majd elmosolyodott.

- Nocsak, Luther nem említette, hogy barátnője van, ráadásul ilyen kis csinos vörös - bókolt, majd fejével a pult felé bökött. - Jobb oldalt, közvetlenül a nagy lámpa mellett! - magyarázta, s így már nem volt nehéz nekünk sem kiszúrni a félhomályban terpeszkedő Luthert, aki árgus szemekkel figyelte az egyik asztalt. Egyből nagy mosoly kúszott az arcomra és megnyugodtam, hogy nem maffiavezér lett belőle, hanem egy tisztességes kidobóember.

- Hálás köszönetem! 

- Igazán nincs mit. A fiatalembereket viszont meg kell kérnem, hogy odakint várakozzanak. Kiskorúaknak tilos a belépés! - nézett végig Dannyn és Ötösön. Előbbinek egy szórakozott vigyor, míg utóbbinak egy unott szemöldökrángatás volt erre a válasza. Azonnal mentettem a menthetőt.

- Ígérem, csak öt perc az egész és már itt sem vagyunk! - kacsintottam a lányra, miközben diszkréten egy ötdollárost csúsztattam a tálcájára. Ő csak elmosolyodott, majd egy apró biccentéssel tovalibbent a teremben.

- Micsoda képességek - jegyezte meg Ötös az orra alatt, ám láttam, hogy egy félmosollyal azért valóban díjazta az alakításomat.

Pillanatokkal később - utat törve magamnak az ittas férfiak között - hatalmas karlendítésekkel próbáltam meg felhívni Luther figyelmét magunkra. Sikerült. A férfi először összeszűkített szemmel, majd a felismeréstől felélénkülve, vigyorogva indult meg felénk, maga is integetve.

- Luther! - rohantam oda hozzá lelkesen, amint szabaddá vált a terep. A lábam alól kicsúszott a talaj amikor az ölébe kapva szorosan magához ölelt. Nem gondoltam volna, hogy ennyire örül majd nekem, bár szó, ami szó, nem ápoltunk rossz kapcsolatot korábban.

- Everley, de jó látni téged! - jelentette ki vigyorogva, amint visszaeresztett a földre. - Helló, újra, Danny!

- Helló, nagyfiú! - pacsizott le vele a szőke szórakozottan. - Elhoztuk neked Ötöst is, remélem, nem baj! - állt félre az útból, hogy a két Hargreeves újra láthassa egymást, de a nagy katarzispillanat sajnos elmaradt. Azt reméltem, minimális örömöt látni fogok legalább Luther részéről, de nagyon úgy tűnt, hogy inkább haragot, mint megkönnyebbülést érzett a testvére láttán; savanyú képpel mérte végig.

- Nocsak, téged is látni lehet errefelé?

- Ilyen szívélyes fogadtatásban részesülök tőled minden egyes alkalommal, imádom - dugta zsebre a kezeit Ötös cinikusan. - Neked is helló, testvérem!

- Sajnálom, ha megsértettelek. Remélem nem gond azok után, hogy kibaszottul egy teljes évig magamra maradtam, abban a hitben, hogy mind meghaltatok - tette karba a kezeit a férfi, mire Ötös felsóhajtott; Luther egyből belevágott a gyenge pontjába.

- Sajnálom, rendben? Bevallom, hogy nem voltam teljesen tisztában azzal, hogy miként fog ez működni. Vagyis tudtam, hogy elkerülhetetlen a szétszóródás, de nem gondoltam, hogy ennyire súlyos lesz... Nem akartam senkit sem magányba kényszeríteni, ha hiszed, ha nem.

- Nem érdekel - söpörte félre a nagydarab férfi a bocsánatkérést. - Már amúgy is mindegy, nem igaz?

- Te is egy éve? - tettem fel a kérdést elképedve, megszakítva egy pillanatra az eszmecseréjüket. - Baromi furcsa, hogy össze sem futottunk... Én is azóta vagyok itt, körülbelül.

- Valóban furcsa. De örülök, hogy életben vagytok, ez a legfontosabb! - mosolyodott el, s látszott rajta, hogy őszintén gondolta ezt. Együttérzőn veregettem meg a vállát; jól esett látni azt a nagy, bamba fejét, annak ellenére is, hogy az őáltal okozott Vanyás eset még mindig szálka volt a szememben.

- Nos, akkor segíthetsz nekünk! - tette félre Ötös is a sértettségét egy pillanatra. Éreztem a hangjában, hogy nagyon reménykedik, ami miatt összeszorult a szívem. Nem tudtam őt hibáztatni, hiszen minden erejével próbált megmenteni bennünket, de valahol Luther haragját is megértettem; lehet, hogy nem volt olyan szerencsés az élete Dallasban, mint nekem vagy Dannynek.

- Segíteni? Mégis minek? Akármit csinálsz, az káosszal végződik. Nem unod már, hogy állandóan szervezkedj? - lökte oda neki Luther a szavakat. Dannyvel meg sem mertünk mukkanni, de baromira féltem, hogy Ötös robbanni fog mint a bomba. Ám amikor a fiú arcára néztem, azon megbánás és bűntudat tükröződött. Lelkileg elgyengült, ez tény és való.

- Figyelj ide. Jómagam is tudom, milyen érzés elveszni az időben. Azt hiszed, így kell leélned az életedet. Menekülnöd kell, és nem tudod, láthatod-e újra a szeretteidet. Egy ismeretlen világban vagy. De Luther, nem vagy egyedül! - Ötös szavai a lelkemig hatoltak; végre megmutatta, hogy ő is csak egy egyszerű, érző ember. - Meg kell találnunk a többieket, mert a világ újra véget fog érni tíz napon belül... és nem tudom, hogyan akadályozzam meg!

Egy bő fél percig síri csend támadt közöttünk. Hiába szólt a zene körülöttünk, a fülem minden hangot kizárt, s csak azt éreztem, ahogyan a tér egyre inkább zár be körülöttem - mintha zsugorodni kezdtem volna. Danny ijedten kapta felém a fejét, s viszonoztam ugyanezt az ijedtséget jómagam is a pillantásommal. Mégis hogy lehetett lehetséges? Hiszen éppen azért ugrottunk időt, hogy...

- Mit mondott? - pislogott Luther kettőt, mintha nem hallotta volna elsőre jól.

- Azt hiszem azt, hogy kurvára magunkkal hoztuk a világvégét ide is - tette csípőre a kezét Danny nevetve, de a nevetése keserű volt és aggodalommal teli, ami azt jelentette, hogy valóban hatalmas szarban voltunk. - Bassza meg!

- A segítségetekre van szükségem. Be kell látnom, hogy egyedül tehetetlen vagyok - zárta le Ötös a monológját.

Már éppen válaszoltam volna valami támogatót, de Luther hamarabb szólalt meg.

- Őszinte leszek... - kezdett bele. - Magasról leszarom!

Elkerekedett szemekkel néztem rá.

- Ugye nem gondolod komolyan? - bukott ki belőlem a szó.

- Mi van veled, Luther? Nem hallottad, mit mondtam? - idegeskedett fel Ötös is egyből. - A világ tíz napon belül véget fog érni!

- Mindig ezt mondod. 

- És eddig igazam is volt!

A műsor a színpadon időközben drasztikus váltáson esett keresztül; a táncoló nő helyét egy férfi vette át, ami csak azért ragadta meg a fülemet, mert Lesley Gore "It's My Party" című számát kezdte el énekelni, amelyet Melanie Martinez is feldolgozott 2015-ben. Azonnal elkapott tőle a honvágy; 2019-ben akartam lenni minél előbb.

- Figyelj, ha meg akarod menteni a világot, hajrá! Nekem már van munkám! - adta Luther Ötös tudtára a dolgot, mire Danny is megszólalt végre.

- Szóval tényleg ebben a bordélyban dolgozol? 

- Ez nem egy bordély. És egyébként nem, a főnökömé a hely. Én vigyázok rá - közölte Luther a tényeket.

- Mint egy bébiszitter? - húzta össze a szemöldökét Ötös értetlenül.

- Kigúnyolhatsz, de nagyon jó gondját viselem Mr. Rubynak!

- Várj, Ruby? - tátotta el a száját Danny.

- Az a gengszter Jack Ruby, aki lelőtte Oswaldot? - egészítette ki a mondatot Ötös.

- Igen, ő az.

- Öhm... csak én nem értem miről van szó? Ki az az Oswald? - érdeklődtem őszintén, mire Danny felnevetett.

- Ennél britebb már nem is lehetnél, Everley!

Rendes választ persze nem kaptam. Ötös tovább vitatkozott Lutherrel a semmiről, próbálva meggyőzni őt azzal, hogy mégis csak egy Esernyő Akadémia tag, de nem úgy tűnt, hogy a férfit különösebben meghatotta volna a dolog; gyanítottam, hogy Luther ott vesztette el a hitét az egész hősködésben, amikor nemrég kiderült, hogy az apja a semmiért küldte őt a Holdra.

- Luther, szivi, Jack mindjárt szétver valami féleszűt. Segítenél? - lépett oda hozzánk a korábban látott pincérnő, mire a férfi ismét egy asztalra pillantott és kiegyenesedett.

- A francba... Mennem kell, skacok! Tök jó volt látni benneteket, majd még összefuthatnánk valamikor! - próbált meg kikerülni bennünket, de Ötös elkapta a karját menet közben.

- Luther, várj...

- Na jó, ide figyelj! - kezdett bele Luther erélyesen; tudtam, hogy ez lesz nála a végszó. - A te zseniális ötleted volt az időutazás. Miattad ragadtunk itt. És te hoztad át Vanyát. Szóval valószínűleg ő okozza a világvégét újra. Ha meg is akarnám akadályozni, azt nem veled tenném!

Ötös köpni-nyelni nem tudott a vádakra, s ami azt illeti, nekem is a torkomon akadt a szó; Luther minden elképzelésemet szétrombolta, amit szét lehetett. Az, hogy csalódott voltam, enyhe kifejezés volt.

- Oh, jut eszembe... jókor érkeztetek, ma 'open mic' este van. Bárki felmehet a színapdra énekelni, szóval ha úgy tartja kedvetek... - tette hozzá mellékesen, mintha ez bármiféle vígaszt nyújthatott volna.

- Tényleg? - csillantak fel Danny szemei, aki természetesen nem azt nézte, hogy szolidaritást mutasson ezúttal; ha zenéről volt szó, megállíthatatlan volt. - Úristen, nyomatnom kell egy Elvist!

- Hé, erre most nincs id-... - de Ötös nem tudta befejezni a mondatot; Danny már a színpad körül settenkedett, valamit odasúgva az eddig éneklő pasi fülébe aki csak nagy lelkesedéssel bólogatott. Ötös elhúzta a száját majd leült a pult mellé. - Jó, egy dal. Aztán húzunk a fenébe! Kérsz nekem egy pohár whiskyt? Ha már magára hagyod a családunkat... - nézett a testvérére morogva, az pedig bólintott.

- Miért is ne? A ház ajándéka! Everley? - fordult felém Luther, s ezen a ponton már elengedtem én is a belé vetett bizalmamat, legalábbis részben. Úgy tűnt, a döntése megingathatatlan volt.

- Nekem is jöhet egy, igen - hálálkodtam, majd helyet foglaltam Ötös mellett a pultnál. Akkor szólaltam meg újra, amikor kihozták az italainkat, s Luther is eltűnt kidobóembert játszani. Feszült volt a hangulat rendesen. - Ne csüggedj, Luther majd biztosan meggondolja magát. Nem hiszem, hogy komolyan hidegen hagyná őt a szó szerinti világvége...

- Ezen a ponton pont leszarom - szögezte le Ötös. - Apának a Holdon kellett volna hagynia őt. Ami az ügyünket illeti... talán te és DeRulo is elég lesztek, ha a többiek nem bukkannak elő. 

- És Diego - tettem hozzá, emlékeztetve arra, hogy ő is velünk volt.

- Nem sok remény fűz ahhoz az agyalágyulthoz sem. Bolondok házába került, mert időnap előtt megpróbálta megakadályozni Kennedy halálát!

Éppen beleittam a whiskybe, amikor ezt közölte velem, így kicsin múlott, hogy a hirtelen feltörő nevetéstől meg ne fulladjak.

- Úgy hangzik mint valami, amit Diego csinálna - helyeseltem vigyorogva.

- Pontosan - kortyolt bele az italába ő is, majd a színpad felé fordult, mivel Danny rázendített az Elvis dalra annak a srácnak a társaságában, aki eddig a mikrofonnál állt. Egy ideig én is őket bámultam, öröm volt nézni, hogy Danny mennyire élvezi az éneklést, egészen elemében volt, teljesen felszabadult, a szöveget pedig kívülről fújta; mintha egész életében ezt az esélyt várta volna.

A tekintetem nemsokára újra Ötösre siklott. Szerettem volna közölni vele, hogy minden rendben lesz, mi egész biztosan a segítségére leszünk, de rögtön elvetettem az ötletet, hogy megszólaljak, amikor megláttam az arcát. Még csak pislogni sem pislogott, olyannyira belemerült a műsorba. Tenyere az üvegpoháron pihent, egyetlen izma sem rándult, de tudtam, hogy belül teljesen átjárták őt az érzelmek; egyértelmű volt, hiszen az sem tűnt fel neki, hogy őt figyelem. Visszafojtott levegővel néztem őt. Reméltem, hogy Danny látta, mennyire a hatása alá került...

- Úgy örülök neki - jegyeztem meg kis idő múlva, mire a fiú azonnal rám kapta a fejét.

- Mi van?

- Dannynek - böktem a fejemmel a színpad felé csak úgy mellékesen. - Annyira élvezi a hatvanas éveket. Azok után, amiket megtudtam a múltjáról... nos, mindegy, egyszerűen csak hálás vagyok azért, hogy végre azt tehet az életével amit csak szeretne.

- Tiszta őrült - jegyezte meg Ötös, s értetlen arcomra felsóhajtott. - Bármit kezdhetett volna magával, mégis itt van. Egész egyszerűen nem értem...

- Tartozni szeretne valahová - feleltem hezitálás nélkül. - Ahogyan én is. A ti családotok pedig...

- ... eléggé flúgos ahhoz, hogy csatlakozni akarjatok? - húzta le egyből az italát.

- Én úgy fogalmaztam volna, hogy eléggé elfogadó ahhoz, hogy be tudjunk illeszkedni. Nem csak arra gondolok, hogy mi is rendelkezünk szupererőkkel, hanem arra is, hogy egyikünk sem egyszerű személyiség és ti mégis...

- Nevezz meg egyetlen egy személyt a testvéreim közül, aki egyszerű lenne. Spoiler: nem tudsz! - közölte velem, majd lehuppant a bárszékről. 

- Most már elmehetünk Diegohoz?

Ötös felsóhajtott, majd előkapott egy tollat a zsebéből, megragadta a karomat és felírt rá egy címet.

- Itt keress holnap este. Addig visszarángatom Diegot is - közölte velem. - Nem ígérem, de...

- Nem számít, ott leszek! Oh és... megkérhetlek, hogy ne szólj neki rólam? Szeretném, ha meglepődne majd!

Ötös felsóhajtott, de végül egy apró biccentéssel adta a tudtomra, hogy tartani fogja a száját. Elindult a kijárat felé, de hirtelen megtorpant. Felém fordult újra.

- Szólj DeRulonak, hogy hozza magával azt a bőröndöt. Talán van rá alternatíva, hogy valahogy mégis működőképessé tegyük. 

- Rendben - biccentettem, majd amint a fiú eltűnt, sóhajtva ittam ki én is a pohár maradék tartalmát. Csüggedten lógattam a lábaimat. Ez az egész küldetés baromi rosszul kezdődött. Rettegtem, hogy ennél minden csak borzasztóbbá válik majd...

*Danny*

- Szia! - léptem be másnap este az Ötös által megadott cím alatti lakásba, a szabad kezemmel integetve, a másikban ugyanis a bőrönd lapult, amit Ötös kérésére magammal hoztam.

- Na végre, azt hittem már sosem fogtok eljönni - nyitott ajtót a fiú, morcosan nézve végig rajtam, bár gyanítottam, nem én hoztam ki a sodrából, hanem eleve stresszes lehetett valami miatt. - A vöröske merre van?

- Parkolóhelyet keres, mindjárt itt lesz!

- Remek - jegyezte meg, majd szélesebbre tárta az ajtót, hogy Everley is betaláljon. Esze ágában sem volt megvárni őt, ugyanis a következő pillanatban visszasétált a szoba irányába ahonnan érkezett.

- Mi a helyzet? - kérdeztem rá, követve őt az igencsak impozáns apartmanba. Sejtettem, hogy nem az ő lakása lehet, hanem ráronthatott valami helyi lakosra, de nem firtattam a dolgot.

- Elég sok, ami azt illeti. Ide hoztam Diegot Everleynek, megtaláltam Vanyát... meg a Frankel Felvételt a zakóm zsebében.

Egy pillanatra megtorpantam, mert túl sok információ zúdult rám hirtelen.

- Vanya? A Frankel Felvétel? - képedtem el. Fogalmam sem volt, a második mit takarhatott.

- Hazeltől. Hosszú történet. A lényeg az, hogy ezen a felvételen ott látható az apám, Kennedy meggyilkolásának napján; az út szélén ácsorog egy esernyővel a kezében. Beszélni akartunk vele, hátha segíteni tudna visszaállítani az idővonalat. Diegoval meg is találtuk a címét, ellátogattunk hozzá, de csak összeverekedett velünk és elsétált egy kisbaba korú Pogoval. 

- Mi a faszom... - hülledeztem. - Jól vagy?

- Igen. Pogo megsebesítette a nyakam, de semmi bajom. Túlélem.

Ötös előrébb sétált, egyenesen egy nyitott ajtóhoz, de meg is torpant azon nyomban. Rezzenéstelen arccal fordult vissza felém.

- Mi az?

- Srácok, hahó! Idebent vagytok? - hallatszódott Everley lelkes hangja.

- Ne engedd be oda! - fogta meg a karomat Ötös erélyesen. Nem értettem, miért ilyen vehemens, ameddig én magam be nem néztem a szobába; a látvány lesokkolt. Kicsin múlott, hogy ne kiáltsam el magam.

- Ki ez? - sápadtam el teljesen, de Ötösnek nem volt ideje válaszolni, mert Everley fel is tűnt a színen, hatalmas mosollyal az ajkain. Szegény két órán keresztül csinosította magát a nagy találkozás alkalmára; az egész lány ragyogott. Elkapott a gyomorgörcs. Azonnal akcióba lendültem.

- Vissza kell menned, EVERLEY! - mondtam ki hangosan a lány nevét, hogy az is hallhassa, akinek hallania kellett. Nem mintha tartoztam volna neki bármivel ezek után, de megpróbáltam menteni a menthetőt; megpróbáltam megvédeni annak a szívét, akinek meg igenis sok mindennel tartoztam.

A sors viszont úgy tűnt, nem akarja megadni ezt a kegyet sem neki, sem nekem.

- Mi az már? - tért ki az utamból a lány.

- Tényleg jobb lesz, ha visszamész. A saját érdekedben mondom! - állta útját Ötös is, de ez már túl gyanússá vált a lány számára.

- Mi a fene folyik itt?

Összenéztünk Ötössel, de egyikünk sem tudott megmukkanni és sajnos Everley is kíváncsibb természet volt annál, mintsem annyiban hagyja ezt. Kissé arrébb tolta Ötöst és benézett a szobába.

Egy hatalmas mosolyt lehetett látni az arcán egyetlen röpke pillanatra. Aztán ez a mosoly fokozatosan lehervadt, amint leesett a lány számára, hogy minek is lett a szemtanúja.

*Everley*

Mozgolódást láttam mögötte. Először fel sem fogtam, hogy egy másik emberi lény lehet ott, olyannyira csordultig töltött az öröm. Amikor megfordult, legszívesebben odarohantam volna hozzá, a karjaiba vetettem volna magam. Tudhattam volna pedig a reakciójából, hogy sajnos semmi sem lesz már olyan közöttünk, mint az időugrás előtt volt. Amint észrevett, elkerekedtek a szemei; riadtnak tűnt. A nevemet is alig mondta ki.

- Everley?

- Lila! - dünnyögte egy női hang, majd Diego teste mögött egy vékonyka, csenevész női test jelent meg, teljesen meztelenül, kebleit alig fedte a takaróréteg. A sokktól képtelen voltam megszólalni. Az agyam nehezen dolgozta fel, hogy éppen egy szexuális aktus utáni sziesztának volt a szemtanúja. Hányingerem lett. Azt éreztem, helyben leáll a szívem. - Ki ez a nő?

Diego hangtalanul motyogni kezdett; tátott szájjal nézett rám, szemei továbbra is hitetlenséget tükröztek. Aztán végre megmozdult; a teljes pánik uralmát véltem felfedezni rajta.

- Everley, te jó ég! - szökkent ki az ágyból, gyorsan magára rángatva a nadrágját, miközben a háta mögött fekvő nő értetlenül figyelte a jelenetet. De nem vártam meg, hogy felöltözzön, egyből kifordultam az ajtón. Nem akartam látni őt és nem akartam tudni semmit. Nem akartam a magyarázkodását hallgatni. Egész egyszerűen azt éreztem, hogy darabjaira hullok szét. Mintha nem is a valóságban lettem volna...

- Everley! - kiáltott utánam, majd nem sokkal később lazán elkapta a karomat.

- Ne érj hozzám! - kiáltottam rá, könnyektől csillogó tekintettel. A férfi megmeredt egy pillanatra, de gyorsan összeszedte magát.

- Eve, beszéljük ezt meg, ez nem az aminek...

- Hülyének nézel? Valami viccet fogsz betolni, hogy jobban érezzem magam? - csattantam fel újra. - Felesleges bármit mondanod. Felejts el, Diego. Számomra most szűntél meg létezni! - közöltem vele szemrebbenés nélkül. Annyira fájt ez az egész, hogy csak távol akartam lenni tőle. Minél távolabb.

- Ne mondj ilyeneket, könyörgöm... Én azt hittem, hogy te....

- Nem érdekel! - üvöltöttem, kissé erélyesebben, mint szerettem volna, de a keserűség egészen felemésztett. Nem tudtam visszafogni magam. Kitéptem a kezemet a szorításából.

- Everley! - próbálta meg elkapni a karom újra, de ezúttal kitértem előle.

- Ember, hagyd őt békén! - ragadta meg a vállát Danny ekkor. - Nem akar beszélni veled!

- Te ne szólj bele ebbe! - szűkítette össze a szemét a férfi. Mindeközben a Lila (?) nevű nő a szobaajtóból nézte végig az eseményeket.

- Hát meg ne haragudj, de inkább neked kellene befognod - horkant fel Danny; még sose láttam őt ilyen dühösnek korábban, pedig fél éve éltem vele együtt.

- Oh, igazán? Verekedni akarsz?

Danny ingerülten lépett hozzá közelebb. Összeszűkítette a szemeit.

- Azt te nem élnéd túl, jobb, ha nem fenyegetsz!

- Kipróbáljuk?

- Diego, csillapodj! - szólt rá Ötös is, megelégelve a vitát. - Úgy viselkedsz, mint egy kisgyerek. Vállad a felelősséget a tetteidért, a fenébe is! Légy férfi!

- Nem kell annak lenned. Én leléptem innen! - jelentettem ki, majd hátat fordítva mindenkinek, kisiettem az albérletből. Éreztem, hogy hányni fogok, most már egészen biztosan.

Végül a ház mögötti folyó partján leltem menedékre. Alig bírtam letörölni a könnyeket az arcomról. Utoljára akkor sírtam ennyire erősen, amikor anya meghalt. Diego annyira összetörte a szívemet, hogy képes volt előcsalogatni belőlem a legmélyebben érző lényemet. Abban a pillanatban értettem meg, hogy vitathatatlanul beleszerettem. Ő viszont nem érzett ugyanígy irántam. Mindvégig hiú ábrándokat kergettem.

- Everley, hála az égnek, végre megvagy! - Összerezzentem a hangjára. Lehunytam a szemem.

- Nem akarok beszélgeti - jelentettem ki, anélkül, hogy megfordultam volna. Remegett az ajkam, a kezem, a szívem pedig heveseket dobbant a mellkasomban. Nem hiányzott, hogy itt legyen és újra felzaklasson.

A férfi felsóhajtott; fájdalmas megbánást éreztem a hangjában. Rossz volt hallani, hiszen így még szörnyűbb volt a tudat, hogy valamilyen formában mégis kötődhetett hozzám; jobb lett volna, ha úgy tudjuk le, hogy csak figyelemelterelésnek használt a múltban, hogy csak izgalmas volt neki a kis macska-egér játékunk. 

- Bocsáss meg! - bukott ki belőle a szó. Tovább hulltak a könnyeim. Keserű íz kaparta a torkomat. 

- Mégis miért? Nincs miért. Végtére is sosem mondtuk ki hangosan, nemde? Minden jogod megvan hozzá, hogy mással is kavarj. Semmit sem szögeztünk le. Igazad van.

- Everley...

- Menj el, Diego.

- És ha nem akarok?

Könnyes szemekkel fordultam felé. Mosolyogtam, de belül halott voltam; az árulás íze kesrű volt és kegyetlen.

- Esküszöm, beleugrom a folyóba. Ha nem akarsz öngyilkosság szemtanúja lenni, akkor jobb lesz, ha visszamész a lakásba.

- Beszéljük ezt meg, kérlek!

- Nincs miről beszélnünk. Komolyan.

- Azt hittem, halott vagy!

- Hát én egyáltalán nem hittem azt, hogy te az lennél! - kiáltottan fel ingerülten. - És ez a különbség közöttünk, Diego. Te ígérted meg nekem, hogy meg fogsz keresni, mégis én voltam az, aki éjt nappallá téve kutattalak!

- Bolondok házában voltam! Addig a pontig folyamatosan kerestelek! - bizonygatta. A fejemet ráztam.

- Úgy érzem, hogy nem ugyanazt a nyelvet beszéljük. Hagyjuk ezt az egészet, Diego.

A férfi keserű mosolyt villantott; jellegzetes horkantásától a hideg kúszott fel a gerincemen.

- Talán tényleg hagyni kéne. Felesleges tovább vitázni. Döntöttél. Az én álláspontomnak itt nincs súlya, nem igaz? - horkant fel feszülten.

- Menj a fenébe! - kiáltottam rá, már-már felnevetve fájdalmamban. - Csak magadra gondolsz, nem igaz? Mosnád a kezeidet, miközben itt én sérültem. Szóval közlöm veled: arra, amit tettél, nincs mentség, bocsánatot pedig még annyira se remélj. Nem hiszem el, hogy megnyitottam egy ilyen értéktelen embernek a szívemet. Most tanítottál meg nekem egy életre szóló leckét, Diego Hargreeves!

Diego szótlan lett egy pillanatra; könnyek csillogtak a szemében.

- Figyelj, sajnálom, rendben? A hangnemet. Meg ezt is amit látnod kellett... Vállalom érte a felelősséget! Egy utolsó alja szemét voltam, aki nem tartotta be az ígéretét. Valóban. De az, ami közöttünk van, Everley... az igaz, nem játszadoztam veled soha, még akkor is, ha most azt hiszed. Te meg én... összetartozunk! És ezt te is jól tudod. Tudom, hogy érzed legbelül!

- Olyan, hogy te meg én? Nincs többé - szögeztem le, érzelemmentes hangsúllyal. - Most ölted ki belőlem teljesen a csíráját is annak, ami volt. Nem bírlak látni. Kérlek, menj el. Puszta kézzel tépted ki a szívemet, Diego és minden szavaddal csak újabbakat taposol belém. Hagyj magamra, ha valóban jelentek neked bármit is!

Diego egy szót sem szólt többé; percekkel később sarkon fordult és elsétált, én pedig zokogva omoltam a térdemre. Üvölteni tudtam volna; még soha senki nem szúrt ilyen módon hátba korábban. Borzalmas érzés volt. Leírhatatlan fájdalmat éreztem. Valósággal meg akartam halni...

- Eve?

Ijedten fordultam hátra, de szerencsére csak Danny ácsorgott mögöttem. Gyorsan letöröltem a könnyeket az arcomról, próbálva mosolyt erőltetni rá, de tudtam, hogy felesleges volt. Alig kaptam levegőt.

- Rendben vagyok! Minden okés, Danny...

A fiú így sem tágított mellőlem; nem volt kit átverni. Egy szót sem szólt, csak közelebb sétált hozzám és szó nélkül átölelt. Ömlöttek belőlem a könnyek, miközben rázkódó testtel kapaszkodtam a vállába.

Sose volt annyira keserű a szívem, mint abban a pillanatban.

Author's note

Ma van a születésnapom és egyben ma adták ki a The Umbrella Academy utolsó évadát. Keserédes a szívem, nem csak amiatt, mert 26 éves lettem, hanem amiatt is, mert a kedvenc sorozatom pont a mai napon fejeződik be. Szívem csücske a Hargreeves-família, ezt a fejezetet nekik dedikálom. Ígérem, mind a négy évadot végigírom Everley és Danny szereplésével, még sok izgalmat tartogatok a tarsolyomban. Sok-sok puszi nektek! ❤