Az életről soha senki nem állította határozottan, hogy egyszerű. Gyerekként normális esetben úgy tűnhet, hogy az egész világ körülöttünk forog és mindenki pozitív figyelme ránk irányul. Nem értettük teljesen a szüleink beszélgetéseit, mikor csínytalan hangulatunkban hallgatóztunk, nem értettük az igazi fájdalmat, azt, hogy a mindennapok képesek úgy elsuhanni, hogy egyik nap sem voltunk igazán boldogok, aztán mikor egy idő után realizáljuk, felfogjuk ezt, csak még szomorúbbak leszünk. 

Az élet soha nem volt egyszerű és ezzel előbb vagy utóbb mindenki szembesül. Egyszer mindenki kiszakad a gyermeki álomvilágból, ha kell, ha nem, de ez valójában nem is a lényeg. Lehetnek rossz napok, fájdalmas hónapok, de akár évek, mégis, ha marad benned némi gyermeki vidámság, gyerekes hóbort, meg fogod tudni találni az apró örömöket. 

Az élet soha nem volt egyszerű, de ha egy olyan szorongó rendetlenség vagy, mint én, akkor még inkább nem egyszerű. 

A nevem... Han Jisung, ez pedig az én szorongás naplóm. Az egyetem egyik terapeutája javasolta, hogy írjak egy ilyet. A szorongás napló képes feltárni, hogy mit érzünk valójában és segít abban, hogy rájöjjünk, mi az, ami miatt a leginkább szorongunk. Apró, rövidke kis szösszenetek ezek, olyan gondolatok, amik egy pillanatra megfogalmazódnak a fejünkben. Alapjáraton ezen kis gondolatok gyorsan eltompulnak, átlépünk rajtuk és az agyunk hátuljába söpörjük őket. A szorongás napló segít abban, hogy leírjuk ezeket a gondolatokat, ezáltal nagyon is valóságos problémákká téve őket, hogy igazán foglalkozhassunk velük. Úgy, ahogy mindig is kellett volna. 

De bár a szorongás napló nem egy rossz dolog, sőt, sokaknak segíteni is tud, vannak olyanok, mint én. Olyanok, akik szembesülnek a szorongásaikkal és azok tárgyaikkal, manifesztációjukkal, mégis... többnyire semmi sem változik. Legalább is mi így látjuk.

...

„Nem akarok újra szerelme esni,

Mindig csak másodiknak lenni.

Mindezek után csak reménykedem,

Mint lelkemben az utolsó hitem,

Hogy nem vagyok olyan felejthető,

Mint ahogy azt elhitette velem Ő."

Szeretek verseket írni. Szeretem leírni a gondolataimat. Viszont félek, hogy mások mit gondolnának, ha hallanák őket. Mindig is inkább a csendes oldalon álltam. Féltem az ismeretlenektől, még ha jogos lett volna, se tudtam felemelni a hangomat. 

Soha nem gondoltam magam igazán jóképűnek, de csúnyának sem éreztem magam. Mégsem volt soha sem barátnőm, akármennyire is vágytam rá, mint minden átlagos kamaszkorú fiú. Valahogy soha nem volt bátorságom ahhoz, hogy bárkinek kifejezzem az érzéseim és kikérjem egy randira. Mindig csak arról álmodoztam, hogy egyszer majd csak elhív randira valaki, elvégre vannak olyan lányok, akiknek nem probléma, ha kicsit ők dominálnak, ők a határozotabbak, de amennyire vártam ezt a pillanatot, annyira volt rossz az első ilyen alkalom. 

Akkoriban vendéglátásban dolgoztam, én voltam a szende, mosolygós pultos fiú. Volt egy rámenősebb, határozott lány. A nap végén azt vettem észre, hogy határozottan hozzámpréselve magát, a karomat szorítva kísér haza. Igen, ő kísért haza. Aznap életem első csókjában részesültem, de valahogy nem volt jó érzés. Nem ismertem igazán a lányt. Szép volt, jól illeszkedett a karjaimba, de valahogy nem éreztem magam biztonságban mellette. Erőszakos és követelőző volt, én pedig abban a pár órában egyszer sem tudtam nem-et mondani neki. Mosolyogtam és boldognak tűntem, a szüleim sem vettek észre semmit, pedig akkor úgy összeszorult a gyomrom és annyira szorongtam, hogy enni sem voltam képes. Egy hétig őrlődtem, mire megszabadultam tőle, és akkor is erőszakos volt; annyira, hogy néha még mindig sírhatnékom van miatta esténként. 

-Jisung... Jisung... Jisung!

-Mi?! - Ijedtem kaptam fel a fejem, hogy mellettem egy aggódó Felixet pillantsak meg. Valószínűleg megint csak elbambultam, és elvesztem a gondolataimban. Nem olyan ritka eset volt ez, de nem is olyan gyakran jelent meg, mint mostanában. - Igen? Mi az? Figyelek! - Felix erre csak cinikusan ráncolta a szemöldökét.

-Megint elsüllyedtél, igaz?

-Dehogyis! Nem! Szó sincs erről...

-Sung... Már milliószor megbeszéltük, hogy a spirálozás miért rossz, igaz? 

-Igen, de...

-Sung! Figyelj egy kicsit! - Egyből elhallgattam és kerek, megszeppent szemekkel néztem a nálam kicsit magasabb fiúra. - Ne titkold, ha épp egy spirálba estél, semmi gond, oké? - Csak egy aprót bólintottam. - Nem vagyok mérges miatta, megértem. Mindenki máshogy védekezik a külső hatások ellen. Ha neked erre van szükséged ahhoz, hogy kicsit megnyugodj és józanabb legyél, akkor csak nyugodtan, de nincs szükség arra, hogy hazudj. Próbálok úgy segíteni, ahogy csak tudok, oké?

-Oké...

-Csak aggódom, mostanában ez túl sokszor történik meg. Írod rendesen azt a naplót?

-Igen, csak... nem tudom, mostanában különösen leterheltnek és fáradtnak érzem magam, ami miatt könnyebben elveszek a gondolataimban. Ennyi az egész, nem kell aggódni. - Erőltettem egy mosolyt az arcomra, Felix viszont továbbra is szkeptikusan nézett rám, majd teljesen felém fordulva a padban, a kezeimért nyúlt és a sajátjai közé vette őket. 

-Megint remegsz... Nem erőltetek semmit, csak kérlek szólj, ha nagy a baj, oké? - Megint csak bólintottam. - Szoktál még Minhon agyalni?

Kedvenc, kedves Minho hyungom. Nem igazán volt a suli menő fiúja, tekintve arra, hogy elég fura volt, de nem is volt a képzeletbeli hierarchia legalján sem, mint ahova én is gondoltam magam. A suli kezdetén sok lány oda meg vissza volt érte, mivel elég helyes arca volt, sőt, úgy összeségében egy elég helyes fiú volt. Viszont mivel kicsi volt az egyetem, a pletykák is gyorsan terjedtek, így elég hamar szembesült mindenki azzal, mikor én és ő összejöttünk. Nem volt belőle különösen nagy dráma, pár féltékeny lány és pár homofób fiú, de hol nincsen ilyen? A mai napig inkább azt bánom, hogy megint teret engedtem a szorongásomnak és túl sok dologtól féltem. Hiába fogadták el a szüleim probléma nélkül, hiába nem volt a barátaimnak sem egy rossz szava, szimplán csak féltettek, én mégis túlaggódtam mindent. Féltem attól, hogy tudatalatt mit gondolnak emiatt rólam mások, féltem attól, hogy Minho megun és emiatt szégyenbe jövök a szakítás után. Féltem attól, hogy milyen lesz vele az első csók, az első szex. Nem mertem neki őszintén beszélni magamról és bár szégyellem, de emiatt sokat hazudtam neki. Hiába volt még ő is szűz, én magamról azt állítottam, hogy már nem vagyok. Hiába volt ő is egy világi lúzer a középiskolában, én csak annyit mondtam neki, hogy nem jöttem ki az osztálytársaimmal túlságosan, de volt innen-onnan sok barátom. Sokat hazudtam neki... hogy nézhetnék így a szemébe? Főleg, hogy telefonon szakítottam vele az első vizsgaidőszakomban.

-Ezek szerint igen...

-Mi?! Esküszöm, hogy nem! - Felix erre csak horkantva megforgatta a szemeit.

-Persze... Megint elkezdtél spirálozni, de mindegy. Ha ennyit gondolsz rá miért nem beszélsz vele?

-Nem, köszönöm. Jobb nekem így.

-Te is nagyon hiányzol neki, tudod? Folyton rólad kérdez. -  Igen, tudom.

...

"Te voltál az egyetlen, aki különlegesnek tartott és végül mégsem én lettem a legkülönlegesebb számodra. Soha nem voltam különleges?"

A mellkasom szorított, a tekintetemet nem győztem a mennyezet vagy valamelyik másik barátunk felé irányítani. Szorosan Felixhez passzíroztam magam, lényegében az egész estét az ő seggébe bújva terveztem eltölteni, főleg, hogy látszólag annyira nem zavarta, vagy legalább is nem törődött vele nagyon. Rajtam kívül a társaság mindegyik tagja már önfeledten nevetett és mesélt valami sztorit, esetleg az egyik oktatót szidta az egyetemről, miközben én egyre rosszabbul éreztem magam, hiába ittam és hiába próbáltam magam elengedni. Ahányszor Minhora néztem, az amúgy is törött szívem csak még szilánkosabbra repedezett. 

Miért állít meg mindenben ez a hülye szorongás? Miért kell pont egy világ szerencsétlenjének lennem? Ha nem ilyen lennék, Minhonak biztos nem fakultak volna ki az érzelmei. Nem úgy történtek volna a dolgok, ahogyan. Nem szakított volna velem a második próbálkozásunknál. Nem unt volna meg...

Egyre feszültebbnek és szorongatottabbnak éreztem magam. Az este egy pontján már az sem segített, hogy minél inkább Felixhez bújtam, de hiába. Nem találtam a megszokott nyugalmat az ő ölelésében sem. Éreztem, hogy amúgy is apró testem csak még apróbb lesz, ahogy egyre jobban összehúzom magam. Zsibbadtnak érződött nem csak a testem, az elmém is, levegőt is alig kaptam. Eltompultak körülöttem a hangok és a kocsma zajai mindenhol csak újabb, zavaró impulzusként értek. Éreztem, hogy muszáj kimennem friss levegőt szívni, különben megőrülök. 

Egyszerű rutinként, autopilótán mozgott a testem, mikor halkan odasúgtam Felixnek, hogy kimegyek kicsit, majd felálltam és elsétáltam az asztalunktól. Kissé imbolyogva lépkedtem a tömegben, nem éppen a bevitt alkohol mennyisége, hanem inkább a bennem növekvő feszültség miatt. Páran nekem jöttek, a kábultság miatt kissé jobban odébb lökve a normálnál, de már látva magam előtt a kijárat ajtaját, képes voltam nem törődni ezekkel az impulzusokkal. 

Ahogy kiértem a friss levegőre, egy nagyot szippantottam abból. A tüdőm végre normálisan megtelt oxigénnel, végre nem a folyamatos szívdobogás és a véráram zajos zúgását érzékeltem. A látásom kitisztult és ezzel egyidőben egy újabb nagy lélegzetet vettem. A bőrömön apró libabőrök keletkeztek, nem éppen volt kint meleg, ezen pedig az sem segített, hogy egy szál pólóban jöttem ki, de a megnyugvás és a pillanatnyi lelkibéke még a fagyhalál gondolatától sem riasztott el. Végre nyugodt voltam, végre kicsit megpihentem, ha csak pár másodperc erejéig. 

Még mindig remegő kezekkel nyúltam nadrágom mély zsebébe, onnan előhalászva a bagó dobozát és a már régi, megviselt öngyújtómat. Nem voltam láncdohányos, soha nem is lettem volna képes rá. Édesanyám mindig is nagy becsben tartotta az énekhangomat, emiatt már kicsi korom óta óvom én is, és mint életem egyetlen örömét és kincsét, úgy őriztem az épségét. De néha annyira feszültnek és zsibbadtnak éreztem magam a szorongástól, hogy az már zavart a mindennapi életemben, emiatt pedig néha segített egy-egy slukk. Tényleg nem sok, és nem sokszor, csak a legfeszültebb és legszorongásosabb helyzetekben.

-Te szoktál cigizni? - Hallottam meg egy szelíd hangot magam mellett. Elkerekedett szemekkel néztem a tőlem nem túl messze lévő, mosolygós Minhora. Olyan nagyon ledöbbentem jelenlétén, hogy hirtelen még azt is elfelejtettem, túl hosszú ideje nem fújtam ki a füstöt, aminek hatására szinte elrántottam a számtól a bűzrudat és buzgón köhögni kezdtem. - Upsz... Megijesztettelek? - Veregette meg a hátam segítségképpen. 

-Csak meglepődtem, ennyi... - Próbáltam lazának tűnni, mint akit egyáltalán nem érint a helyzet, de végül is kit áltatok? Olyan átlátszó voltam és olyan jól lepleztem az érzéseim, mint egy kristálytiszta üvegfal. Soha nem voltam jó ebben.

-Hmm... - Minho csak megértően hümmögött egyet, majd ő is elővette a saját dohányát és rágyújtott. - Ne szokj rá erre a szarra, nem jó. - Fújt ki egy nagyobb füstfelhőt. - Igazán szexi vagy tőle, ha engem kérdezel, de szerintem rád nézve nem túl önazonos. 

-Ezt hogy érted? 

-Te olyan... jó kisfiú vagy. Nem rossz értelemben. Van egyfajta veled született bájod. Mindig is volt. Az emberek emiatt vagy akaratlanul ártanak neked, vagy óvnak minden rossztól. 

-Vagyis egy világ szerencsétlenje vagyok, igaz? - Nevettem fel zavartan, míg Minho csak elmélyülten nézett rám. - Sokan ártottak már nekem... - Suttogtam el a mondatom végét.

Minho még egy nagyon szívott a cigijéből, majd egy közeli kuka hamutartójában elnyomta azt. Vissza lépkedett hozzám és mélyen a szemeimbe nézett, míg én továbbra is csak zavartan egyik lábamról a másikra léptem. 

-Mint, ahogy mondtam... a bájod miatt tették. Vannak emberek, akik természetüknél fogva rosszak, de ez nem jelenti azt, hogy emiatt te kevesebb vagy. Egy teljesen normális fiú vagy Sungie.

-Aha...

-Tudod mit szerettem benned nagyon? - Kérdőn pillantottam rá. - Hogy érdekes vagy. Számomra igazán különleges egyén vagy és nagyon gyönyörű, mind külsőleg, mind belsőleg. Valójában sokkal többet érsz bárkinél, ezt ne felejtsd el. Ha valaha is feszengsz amiatt, mert nem érzed magad elégnek, csak gondolj arra, amiket mondtam neked. - Ezután mosolyogva felborzolta kiszőkített hajam, majd visszament a kocsmába, de még utoljára visszafordult és megállt. - Ne maradj kint sokáig, meg fogsz fázni. 

Nagyon nehezen kapartam magam össze ezután. Hogy mondhat ilyet, mikor amiatt szakított velem, mert egyszerűen csak megunt? Soha nem haragudtam rá emiatt igazán, de most...

Továbbra is remegő kezekkel vettem elő egy újabb bűzudat és miután rágyújtottam, aggresszíven beletúrtam a hajamba. A szívem fájdalmasan dobogott a mellkasomban, úgy éreztem, nem kapok normálisan levegőt, megint. Az az átkozott... Hogy meri? Soha senkinek nem voltam és nem is leszek elég jó és pont ő hiteget? Pont ő?

-Bocsi, van tüzed? - Egy fiatal lány állt meg előttem, ajkain egy határozott vigyor. Ahogy felfogtam a szavait, csak bólintottam egy aprót, majd felé nyújtottam az öngyújtóm, ő viszont ahelyett, hogy simán elvette volna tőlem azt, a kezemre fogott, meggyújtatta velem azt, majd az ajkai közé helyezve sagát cigarettáját, erőteljesen maga felé rántotta a kezem. - Köszi. - Szívott egy nagyot a cigiből, ajkain egy rémisztő vigyor terült el. Ekkor ment el teljesen a kedvem a kint léttől. Elnyomtam az alig elszívott rudat, majd távozni akartam, mikor az ismeretlen nő gyorsan elém állt. - Ne olyan gyorsan, helyes vagy. Tetszesz nekem. - Fogott rá határozottan a vállaimmra, mire pillanatnyilag ledermedtem a sokktól. Azta Jisung... te, a nagy határozott férfi. Gúnyolódtak rajtam a fejemben a hangok. - Nincs kedved meginni valamit?

-Kérlek szépen, hagyjál békén. - Szuggeráltam a cipőm orrát, a lányra fel se pillantva.

-Agh... Akkor csak menj, nyomi. Szívesen felvittelek volna magamhoz, de úgy látszik, rosszul választottam. - Megalázva éreztem magam, ráadásul egy lány alázott meg. Legszívesebben sírni lett volna kedvem akkor. Először Minho hyung, aztán ez a lány.

Nem is emlékszem pontosan, hogy mikor és hogyan kerültem vissza Felix mellé. De abban biztos vagyok, hogy onnantól kezdve egy centivel többre sem mozdultam el mellőle, sőt, aznap este mellette aludtam el a koli szobánkban, miközben ő addig simogatta a fejem, amíg el nem nyomott az álom.

"Néha a fáradtságtól zsibbadtnak érzem nem csak a végtajaim, de a fejem, sőt, a gondolataim is."

...

"Soha nem leszel másodszor szerelmes ugyanabba a személybe. Az emlékekbe szeretsz bele megint."

Ismételgettem a fejemben a szorongás naplóm egy számomra nagyon fontos mondatát. Minden egyes idegszálammal az ellen küzdöttem, hogy ne szeressek, ne legyek megint szerelmes. Mindenem megfeszült, csorgott rólam az izzadtság, a szám, akár egy sivatag. Talán emiatt a nyugtalan állapotom miatt ébredt fel mellettem Lix is.

-Minden rendben amúgy? - Hozott be két csésze kávét a szobába pár perc múlva és helyet foglalva mellettem az ágyon, az egyiket nekem nyújtotta. - Mi történt tegnap este? - Nem tudtam, hogy mit kéne válaszonom Felixnek. Tudtam, hogyha másba nem, benne biztosan megbízhatok. Felix soha nem ártana nekem, hiszen amióta csak ismerjük egymást babusgat. Akár egy szorgos tyúkanyó, úgy egyengeti előttem az utat. Tény, hogy mindig is jobb volt, mint a saját anyám. Minden egyes porcikám tudta, hogy megbízhatok Felixben, mégis olyan nehezen jöttek ki a szavak. - Sung-

-Még mindig szerelmes vagyok Minhoba. - Szipogtam szomorúan. - Amit őszintén szólva nagyon nem értek, mert tegnap mérhetetlenül dühös voltam rá és legszívesebben a fejére húztam volna valamit. Most meg itt ülök, és nem is értem miért sírok, egyszerűen csak túl sok ez az egész, meg minden. 

-Sung, sung... Nyugi. - Fogta apró kezei közé az arcom és mosolyogva törölgette le a folyton csak folyó könnyeket. - Történt még valami tegnap? Beszéltél Minhoval vagy mi volt? Emlékszem, hogy kimentél egy kis időre. Akkor történt valami? - Felix olyan szelíd és kedves volt velem, hogy az csak egy újabb nagy szippantást eredményezett.

-Kijött Minho és nagyon szép dolgokat mondott nekem. Hogy szerinte érdekes és értékes vagyok, és bájos. Aztán magamra hagyott és jött az a lány, aki... olyan erőszakos volt Felix. Egyáltalán lehetséges, hogy egy lány erőszakoskodik egy fiúval és nem fordítva? Elvileg én vagyok a nagyobb és erősebb, de...

-Sung... tett valami konkrétat az a lány? Megcsókolt vagy valami?

-Nem, csak... megszorította a csuklómat, de ennyi. És nehezen engedett el, de tényleg csak ennyi és ez valójában nem is probléma, igaz? Elvégre én vagyok a férfi...

-Sung! Sshhh... Semmi baj, ne sírj édesem. - Tényleg igyekeztem mindent megtenni, hogy teljesítsem Felix kérését, viszont apró csuklások továbbra is voltak. - Először is... tudom, hogy mi erről a világon az elterjedt megítélés, de igen is vannak olyan helyezetek, amikor lányok zaklatnak férfiakat szexuálisan. Veled is ez történt. Hiába vagy nagyobb és erősebb, a szelíd természeted nyílván nem engedi, hogy bárkire is kezet emelj, de soha nem normális, ha bárkivel is kicsit erőszakosabban kell tudatnod azt, amit akarsz, hogy megértse. - Csak szipogva bólogattam Felix szavaira miközben a félig üres csészémben lévő tejes barna folyadékot szemléltem. - Minho pedig... akármi is történt fél éve, nem tudhatod pontosan, hogy akkor mi játszódott le benne. Sokat voltatok távol egymástól, neked sem alakult jól az az időszakod és neki sem. Viszont amit most én látok és ebben százszázalék biztos vagyok, hogy egyikőtök sem közömbös a másik iránt. Beszélned kéne vele.

-Soha nem leszel másodszor szerelmes... - Suttogtam magam elé fáradtan, mire Felix egy nagyot sóhajtott. Szemei őszinte fájdalmat és sajnálatot tükröztek felém. 

-Bármikor úgy érzed, hogy kezdesz túlterhelődni, vagy egyszerűen csak nyomja valami a szívedet... hozzám nyugodtan jöhetsz, hisz tudod...

...

Úgy éreztem, hogy egy kis magányra van szükségem. A következő nap csúnyán lebetegedtem, már este nyolckor lázas voltam és kegyetlenül fájt a torkom. Ugyan állítottam ébresztőt a következő napra és azt terveztem, hogy bemegyek az órákra, de mikor hajnal kettőkor sem tudtam még aludni és csak egyre rosszabbul éreztem magam, Felix javaslatára úgy döntöttem, kihagyom az egész hetet. Szerinte annyira túlterhelődtem érzelmileg, hogy megbetegedtem és a legjobb számomra, ha pihenek legalább egy hetet. "A tananyagok miatt ne aggódj, lebeszélek minden tanárral mindent". Csak is Felix érdekében, de szerintem túl kedves volt. Soha nem érdemeltem meg a figyelmét és a törődését ilyen szinten, elvégre miben segítettem én őt? Csak egy hatalmas púp voltam a hátán. 

És bár tudtam, hogy ebben az időben ő tudna nekem segíteni, délben mégis úgy döntöttem, hogy vonatra szállok és a bőröndömet csak félig teli pakolva haza utazom. Régen voltam otthon, régen voltam már a szobám falai között a kutyámmal. 

Csodálatos, hogy október vége volt ugyan, de az én szülővárosomban szakadt a hó és borongós volt minden. Nem mintha kint akartam volna bármikor is magamtól időt tölteni. A nem is olyan kicsi családi házunkba beérve viszont megkönnyebbültem fellélegeztem. Hála égnek, a kutya miatt folyton ment a fűtés. A szüleim szokásukhoz híven nem voltak otthon, már egész kicsi koromban megszoktam ezt. Egyik országból a másikba mentek, erről szólt az életük. Nem mintha rossz viszonyom lett volna a szüleimmel; megértők és kedvesek voltak, bár távolról ugyan, de mindenben támogattak. Egyszerűen csak fizikálisan hiányoztak a bátyám és az én életemből. 

-Mit szólsz Bbama? Egész héten csak mi ketten leszünk. - Simogattam meg mosolyogva a felém boldogan rohanó kutya fejét. Szegény talán még néha nálam is magányosabb volt ebben a nagy házban egyedül. Csak a szomszédban élő néni adott neki társaságot, mikor átjött napi szinten megetetni. 

A meghitt pillanatomat a kutyámmal egy heves köhögés roham szakította meg. Ekkor éreztem meg, hogy az utazás és a hidegben való rövid séta miatt csak még rosszabbul fájt a torkom, irreális mértékben remegtem és izzadtság csorgott a homlokomról. Muszáj volt vennem egy nagy fürdőt. 

...

Valahogy a szokásosnál is betegebb voltam, erre pedig akkor jöttem rá, mikor egy hatalmas pólóba és egy lenge melegítőben kisétáltam a fürdőből. Odakint közben megállt a vihar, így teljes csend telepedett a házra, Bbama is csak az ágyikójában feküdt halkan. Ahogy felodottam a telefonom elkerekedett szemmekkel vettem észre, Felix már vagy ezer üzenetet írt és jó néhányszor próbált felhívni is. Ekkor jutott csak eszembe, hogy teljesen elfelejtettem neki szólni. Sietősen hívtam vissza és alig kellett egyszer kicsöngenie, a szeplős gyönyörűség egyből fel is vette.

-Hol a francba vagy Sungie?! Igazán szólhattál volna, ha orvoshoz akarsz menni, elkísértelek volna! És miért nem veszed fel a telefonod?! Egyáltalán hol csatangolsz már vagy két kibaszott órája?!

-Én... sajnálom Lix, teljesen elfejtettem szólni, de nem orvosnál vagyok. Haza utaztam, mert úgy éreztem, hogy itt jobb lesz nekem most, ráadásul nem akarom, hogy te is elkapd, ha fertőző. 

-Istenem Sungie! Innen távolról nem tudok neked levest főzni! Ahj... Miért nem volt itt jó? - Egy ideig feszengve gyűrögettem a pulcsim ujját és harapdáltam az alsó ajkam, azon gondolkodva, hogy mégis mit is kéne válaszolnom legjobb barátomnak. Felix hihetetlen módon gondoskodó, nem is értem mit gondoltam, amikor elfelejtettem szólni neki, hogy elmegyek.

-Olyan önző voltam megint, igaz? - Kérdeztem halkan.

-Mi?! Sungie... nem! Dehogy! Sajnálom, ha kiabáltam veled, biztosan fáradt vagy, ráadásul beteg. Hallom a hangod is csak betegebb lett reggel óta. Inkább most igyál egy meleg teát, aztán aludjál és pihend ki magad. 

-De...

-Sungie... Az én hibám, én kiabáltam le a fejed, nem csináltál semmi rosszat. De azért legközelebb mindenképp szólj előre, oké?

-Oké...

...

"Néha csak sírok és sírok, és azt érzem, hogy feleslegesen, hogy túl drámai vagyok. Csak magamat tudom igazán sajnálni. Önző és meggondolatlan vagyok."

Az első két nap otthon rémes volt. Másnap, mikor a szomszéd néni jött etetni, leállt velem beszélgetni és vagy délig ott volt miközben végig be nem állt a szája. Kedves idős hölgy volt, de ennyire betegen és fáradtan csak még inkább pépes volt az agyam, így alig tudtam értelmes válaszokat adni neki. Talán emiatt is lépett le egy idő után, mert teljesen használhatatlan voltam és csak untattam. Minden esetre azzal hagyott magamra, hogy pihenjek és nem fog zargatni amíg itt vagyok, és hogy feltétlen szóljak, ha visszamegyek az egyetemre, hogy jöhessen foglalkozni Bbamaval. 

Egész délután azon járt az agyam, hogy vajon meglátogassam az orvosom szerdán, ha még akkor is életben leszek vagy inkább ne tegyem ki magam több hidegnek. Régen voltam már ennyire beteg. Este még megpróbáltam Felix csoda levesét elkészíteni, ami egész jó lett, de a szokásostól eltérően semmi étvágyam nem volt és két kanálnál többet nem is tudtam belőle enni.

...

"Talán nem nekem való ez a szerelem dolog, vagy ha mégis, ahhoz olyan ember kell, aki mindig meg tudja érteni az aggályaimat."

Csütörtök reggel kopogtattak a bejárati ajtón. Nem tudtam, hogy ki lehet az, a szomszéd néni biztosan nem, mert ő bármi kérdés nélkül mindig beengedte magát a házba. Csiga lassúsággal kászálódtam ki az ágyamból, majd magam köré csavarva a takarót, úgy lépkedtem álmosan az ominózus tárgyhoz, viszont bárki másra inkább számítottam a bejáratunk előtt, csak nem Minho hyungra. 

Hófehér bőre pirospozsgás lett a hideg miatt, ajkain egy határozott, kedves mosoly foglalt helyet. Olyan gyönyörű volt, mint mindig, ellenben velem, akinek kócos és valószínűleg zsíros volt a haja, izzadtam, mint egy ló és úgy általánosságban sem értem fel sohasem ő hozzá; ilyen téren biztosan nem. 

-Hyung...

-Junga néni mondta, hogy itthon vagy, mert rosszul érzed magad. Gondoltam meglátogatlak, ha már én betegen tespedek otthon. - Vonta meg a vállát lazán, majd arca aggodalmasra váltott. - De te sokkal betegebbnek tűnsz, ilyen rosszul vagy?

-I...inkább gyere be, hideg van kint. - Léptem kicsit oldalra, hogy beférjen mellettem az ajtón. Néma csendben a nappaliba kísértem, majd félénken a kanapénkra mutattam, hogy foglaljon helyet. - Adhatok valamit esetleg?

-Picim, beteg vagy, inkább te ülj le és pihenjél. 

-Nem, nem kell hyung, tényleg csak... csak egy kis torokgyulladás, I guess... nincs baj. - Minho egy ideig csak értetlenül pislogott rám, majd a csuklómra fogva lerántott maga mellé. 

-Soha nem láttalak még ilyen betegnek. Szólok apámnak, átjön és megvizsgál.

-Nem! - Oké, lehet ez a "nem" kicsit erősen jött ki, ugyanis belesajgott a torkom és köhögni kezdtem. - Nem kell, tényleg. Majd rendbe jövök.

-Aha. - Nézett rám ismét szkeptikusan. - Hívom apát. 

...

Kibaszott súlyos felsőgarat gyulladás... Csodás. Én nem értem, hogyan sikerült ezt összehozni, de legalább Minho apukája kedves volt. Nem tudtam, hogy mire számítsak, hogyan fog kezelni, ha már a fia exe vagyok. Arra viszont még inkább nem számítottam, hogy Minho addig itt marad velem, amíg azt nem veszem észre, hogy hajnali egy óra van, és összebújva alszunk a nappaliban kihúzott kanapén. Meglepően kényelmes volt a helyzet. Végre ugyanazt a meleget és biztonságot éreztem, amit akkor, amikor még együtt voltunk. Akkoriban soha nem fáztam éjszakánként, nem betegedtem le két hetente és úgy összességében minden sokkal szebbnek és jobbnak tűnt a világon, még annak ellenére is, hogy abban az időben is megvoltak már a folytonos aggályaim. 

Viszont hiába a megnyugtató meleg, a tévé halk zúgása, az agyam mégsem tudott kikapcsolni és teljesen elengedni magát. Rosszabbnál rosszabb gondolatok forogtak a fejemben és nem tudtam, hogyan kéne elcsendesítenem őket. 

"Néha annyira rossz volt minden... a gondolataim, a közérzetem, a testem... egyszerűen csak betegnek éreztem a teljes valómat. Nem tudtam megfelelően funkcionálni. Nem tudtam még enni sem. Nem tudtam boldog lenni. Nem tudtam kikapcsolni a rossz gondolatokat."

Mi van, ha Minho csak sajnál és valójában nem szeret úgy, ahogy szeretném? De mi van, ha tényleg alakul közöttünk valami megint, de mások ferde szemmel fognak emiatt ránk nézni? Rosszat fognak gondolni...

-Hmmm... - Morgott mellettem halkan Minho és csak még közelebb ölelt magához. - Mi jár abban a szép fejedben Sung? 

-Csak nem tudok aludni hyung... - Egy pár pillanatig csend volt.

-Miért hívsz hyungnak? Nem is olyan régen még Minnie és baba voltam. A hyung olyan távolságtartónak hangzik... nem szeretem. - Minho ekkor el akart tőlem távolodni, én viszont némi önbizalmat szerezve utána ugrottam és a mellkasára esve szorosan magamhoz öleltem.

-Kérlek, ne menj el... - Suttogtam a könnyeimet visszatartva. - Sajnálom, hogy ennyi bánatot hoztam az életedbe. Sajnálom, hogy egy önző, szörnyű legjobb barát és pár voltam. Sajnálom, hogy folyton csak elveszem a gondolataimban, és ahogy Felix hívja... hogy folyton spirálozik bennem a szorongás... Sajnálom... - Soha életemben nem éreztem még olyan sebezhetőnek magam, mint akkor. Nem tudom, hogy az alvás hiány, vagy a betegség okozta e, de nem akartam már mást, csak őszintén elmondani neki mindent. Bevallani neki mindent. Egész életemben mindenki elől rejtegettem a valódi érzéseim és soha nem beszéltem az apró traumákról, amik értek. Soha senkinek nem beszéltem őszintén arról, hogy milyen nehéz és fájdalmas volt a létezés számomra néha. Soha nem beszéltem a mély hegekről a combomon és a hasamon. Soha nem voltam igazán őszinte. 

-De hisz soha nem voltál rossz szerető kicsim. Az első pillanattól fogva imádtalak a mai napig. Én sajnálom, hogy szakítottam veled. Nem kellett volna, csak kicsit kitartóbbnak kellett volna lennem. Tudod, hogy a nagymamám milyen mérges volt rám, mikor megtudta, hogy mit tettem? A mai napig azt hallgatom tőle, hogy észre sem veszem, de elrontottam az életem. Nem csak neked vannak bizonytalanságaid Ji. Mindenkinek vannak. Kinek több, kinek kevesebb. Ahelyett, hogy elfordultam volna, inkább segítenem kellett volna neked és nem csak tovább rontani a helyzeten. Elvégre...

-Kérlek Min... Kérlek hallgass meg és azután mond el ugyanezeket. - Ültem fel könnyekben úszó arccal és szemekkel. Láttam. Láttam, hogy Minho számára mennyire nehéz nem ösztönösen felém nyúlni és kezei közé venni felpuffadt arcomat. De örültem annak, hogy most nem ér hozzám, hogy hezitál. Mert nem érdemeltem meg a vigaszt. - Sokat hazudtam neked Min. Bár szeretem a szüleimet, soha nem volt a legkiengyensúlyozottabb és legboldogabb gyerekkorom. Mindig egyedül voltam; amíg elég idős nem lettem, addig a bátyám volt itthon velem és segített abban, hogy megtanuljak főzni és ellátni magam. Anyáék olyan ritkán vannak itthon, néha elgondolkodom azon, vajon jól emlékszem e az arcukra... Hazudtam abban, hogy nem vagyok egy világi szerencsétlenség, pedig az igazság az, hogy de... Istenem... Még akkor is szorongok, amikor úgy kell átmennem a zebrán, hogy tudom, valaki meg fog nekem állni és végig fogja nézni, ahogy rohadt kínosan végigkocogok előtte a másik oldalra és bénán intek neki. Hazudtam abban, hogy voltam már valakivel... úgy... de valójában soha. Egyszer Chunghaval, a gimis közös ismerősünkkel feküdtem le majdnem, viszont annyira béna voltam, fel se állt és azóta felém se néz az a lány. Férfi létemre lányok erőszakoskodnak velem és nem tudok elég határozottan nemet mondani. Basszus... az egyetlen szexuális tevékenység, amit néha folytatok, az az, amikor nagy igazgalmi állapotomban kiverem magamnak vagy megujjazom magam, basszus.... - Ejtettem zavartan kezeim közé az arcom. - Nagyon gáz és egy sétáló red flag vagyok. Egyáltalán miért hallgatsz még? - Néztem enyhén kiakadt, vörös, könnyes szemekkel Minhora, hogy azt lássam, a döbbentséggel ellentétben ő csak egy fáradt, kedves mosollyal néz rám. - Mi az?

-Néha megujjazod magad?

-Jesszusom Minho! Komolyan ez az egyetlen kérdésed mindez után?! - Az idősebb erre csak őszintén felnevetett, majd közelebb kúszva hozzám magához ölelt és állát a buksim tetjére helyezve simogatta a hátam.

-Tudtam minderről Sungie. Mármint... nem voltam teljesen biztos benne, mert honnan tudhatnám, de sejtettem és soha nem zavart, és tudod, hogy miért? - A kérdés hallatán csak zavartan megráztam a fejem. - Mert tudtam, hogy egyszer még olyan őszintén fogsz hozzám beszélni, mint senki máshoz. Tudok arról is, hogy valamikor régen bántottad magad. Tudod... ha elkezdelek intim módon simogatni, teljesen megfeledkezel a bizonytalanságaidról, így arról is, hogy rejtegetned kell a hasadon lévő hegeket. Mindig éreztem őket, amikor a pólód alá tévedt a kezem. - Nem tudtam nem elpirulni Minho szavaira. Képes vagyok egyáltalán ennyire ellazult állapotba kerülni? Soha nem vettem észre. Minhoval nem igazán jutottunk tovább a ruhán keresztüli dörgölőzésen és az alkalmanti kézi munkákon túl. 

-Min... akkor most... mi lesz velünk? Én megértem, ha nem akarsz, de akkor...

-Akarlak. Bárminél jobban. - Dőlt el velem az ágyon és szorosan magához ölelve lehunyta a szemeit. - De most nem ártana aludnod. Holnap reggelre bőven fog hatni az antibiotikumod és akkor majd józanabbul és kipihentebben fogunk tudni beszélni.

Végre el tudtam aludni akkor.

...

"Néha viszont egy-egy összeomlás segít abban, hogy megértést és segítséget találjak."

Péntekre már szinte semmi bajom nem volt, szombatra meg teljesen meggyógyultam. Minho ezekben a napokban végig mellettem volt. Nem igazán beszéltünk komoly dolgokról, egyszerűen csak olyan volt, mintha ott folytattuk volna a dolgokat, ahol egy éve félbeszakítottuk. Minho továbbra is csak a macskáiról beszélt, és arról, hogy milyen aranyos és vicces dolgokat csináltak mostanában, és arról, milyen érdekes cicceket olvasott el a macskákkal kapcsolatban. Ha engem kérdeztek, megszállott volt, de imádtam. 

Én eközben ellazultan viccelődtem és hangosan csináltam a sokak számára érthetetlen hülyeségeim, míg Minho ilyenkor leginkább csak csendesen mosolyogva figyelt, vagy csatlakozott a bohóckodásba. Hosszú idő óta először éreztem magam teljesen felszabadultnak és boldognak. Ahogy Minho fogalmazott mindig, egész nap az arcomon volt a jellegzetes szív alakú mosolyom. 

...

"Egy aktus nem feltétlen egyszerű eleinte. Sokat nézünk pornót és hasonlókat, irreális képek vannak a szemeink előtt, miközben az a valóságban teljesen más. Más, de sokkal bensőségesebb és szerelmesebb, mint bármilyen könyv vagy film."

-Nem kell ezt tennünk, ha még bizonytalan vagy benne. Ráér, nem emiatt vagyok veled. - Minho szavai egy gyengéd mosolyt varázsoltak az arcomra, még annak ellenére is, hogy tényleg nem kicsit feszengtem attól, ami előttünk állt. De már szombat este tíz óra volt, másnap este legkésőbb vissza kellett mindkettőnknek utaznia a kollégiumba, ott pedig aligha lehettünk volna kettesben, vagy legalább is ez sok szervezést igényelt volna. Ráadásul akartam Minhot, nagyon. Nagyon szerettem volna érezni végre, hogy milyen ez... ez az egész.

-Tudom... de tényleg szeretném, csak kicsit izgulok. - Mosolyogtam rá bíztatás képpen.

-Ha félsz attól, hogy fájni fog, nem kell ezt csinálnod, cserélhetünk is, tényleg. Nem akarok semmit rád-

-Hyung!

-Igen?

-Csak fogd be és kezdjük el már végre. - Hajoltam lassan egyre közelebb hozzá, míg végül ajkaink összeértek. Kicsi határozottságot magamra véve elmélyítettem a csókot, testemet egyre közelebb préselve Minhoéhoz, míg végül a nyaka köré tekert karokkal, az ölében terpeszkedve nem végeztem. 

Voltunk már hasonlóan intim helyzetben, de tudva, hogy ma eljutunk a végső állomásig is, csak még izgatottabbá tette a légkört. Nyelveink heves csatát vívtak, éreztem Minho fogkrémjének egyhe mentolosságát. Az idősebb párszor határozottan az alsó ajkamra harapott, addig nyújtva azt, amíg fel nem szakadt rajta a bőr. Nem zavart, jó érzés volt. 

Minho a hátamra döntött a puha takarókba, majd az állkapcsom alsó részét és a nyakamat vette célba. Ahogy ajkai finom puszikat hagytak az érzékeny területen, apró sóhajok hagyták el a torkomat, miközben a hajába túrva párszor kicsit erősebben megrántottam a tincseket. Minho ezekre az akcióimra halkan mormogott, miközben egyre lejjebb és lejjebb tűrte a nagyméretű pólóm nyakát, hogy a lentebbi részekhez is hozzáférjen. Lábaimat szétterítve neki dörgöltük össze felöltöztetett erekcióinikat, mire egy kicsit hangosabb nyögés is kiszakadt ajkaim közül.

-Mindig is hangos voltál az ágyban, hmmm... - Suttogta a nyakam érzékeny bőrére. - De mi lesz később, kicsim?

-Hahh aaahhh... - Akartam, de nem tudtam válaszolni. Bizonyos értelemben az agyam kásás volt és ködös, de most a jó értelemben. Egy könnyű, lebegő felhőnek éreztem magam.

Annyira elvesztem a pillanatnyi örömökben, hogy észre sem vettem, Minho lejjebb húzta annyira a melegítőmet, hogy a már jócskán megkeményedett péniszem kiszabaduljon és egy határozott mozdulattal tövig az ajkai közé merítse azt. Erre az akciójára megint csak lenyúltam, hogy megszorítsam barna tincseit, a hátam szinte teljesen felívelt az ágyról.

-Min.... hyung.... - Egy halk pukkanással elengedte a farkam és perverzen rám nézett.

-Jó ízed van, kíváncsi vagyok, hogy milyen lentebb.

-Nehogy! Hyung! - Tértem kicsit észhez és könyörgően néztem rá, mire mély hangon kuncogott rajtam.

-Csak vicceltem bae... tudom, hogy nem tetszik az ötlet. De egyszer kipróbálnám. - Tűrte fel mondókája közben a pólóm és gyengéden a mellbimbóimra simított, ezzel egy újabb nyögést kivonva belőlem. 

-Jó... jó, csak... akkor előtte rendes kimosom magam, hah...

-Ezt megjegyeztem. - Mosolyodott el gonoszan, majd lerángatva rólam minden ruhát a lábaim között térdelve ő is levetkőzött, ezzel egy kisebb show nyomva nekem. A szám kiszáradt, ahogy jól felépített testét néztem. Minho csalóka volt ilyen téren. Ugyan sovány izmai voltak, de nagyon erős és a maga módján széles volt. Imádtam arra gondolni, hogy ezekkel az izmokkal úgy tud emelgetni és dobálni az ágyban, mintha csak egy rongybaba lennék. Valamiért mindig szerettem alázatos lenni, és azt érezni ilyenkor, hogy kicsi és gyenge vagyok. 

Mielőtt még eldobta volna a nadrágját, kiemelt abból egy csomag óvszert, majd az éjjeliszekrényemből előhalászta a sikósítómat.

-Még szerencse, hogy szereted ujjazni magad, mert akkor most nem lenne nálunk kenőanyag. - Csókolt finoman a nyakamba, mikor a derekam mellé dobta a szükséges eszközöket, majd eltávolodva végigszemlélte meztelen alakomat. Egyszerűen nem bírtam ki, belepirultam ebbe. 

Ujjaival gyengéden a combomon és a hasamon lévő hegekre simított, majd egy újjab csókra hajolva az ajkaimra suttogott.

-Kérlek... soha többet ne bántsd magad. Túl értékes és gyönyörű vagy ehhez. - Nyakam csókolgatásával annyira elvonta a figyelmem, hogy észre se vettem, de középső ujja már a bejáratomnál körözött, majd egy határozott mozdulattal becsúsztatta azt. Nem meglepő módon szokva voltam ehhez, így ez a része a dolognak még csak egy kicsit sem fájt. Inkább elégedetten nyögtem fel annak tudatában, hogy Minho egy része van bennem.

Ezután lassan következett a második ujj, majd egy rövid ideig tartó ollózás után a harmadik. Meglepő módon annyira élveztem ezt az egészet, hogy egyáltalán nem fájt, főleg, mikor hyungom ügyes ujjai megtalálták a prosztatámat és kész akarva folyton csak azt a pontomat kínozta.

-Min... Minnie... Ha... Ha ezt nem hagyod most... Most abba, akkor el fogok menni. - Erre kihúzta belőlem az ujjait, majd felkapva az óvszer csomagot, szexi módon a fogaival bontotta fel azt, ügyes mozdulattal a farkára csúsztatva a latexet, majd eloszlatott rajta még egy kis folyadékot.

-Állj négykézlábra kicsim, ígérem, így lesz a legjobb. - Ügyetlen mozdulatokkal ugyan, de eleget tettem kérésének és így vártam azt, amit már rég óta szerettem volna. Minho óvatosan belém csúsztatta nemességét, mire egyaránt fájdalomból és egyaránt élvezetből felnyögtem. Óvatosan felém hajolt, mellkasa szorosan a hátamat érintette, majd kezeivel az enyémre fogva apró, de mély lökéseket kezdett adni. 

És bár eleinte volt némi fájdalom, később már nem volt más, csak az színtiszta élvezet. Hangosan nyögtem, néha sikítottam egy-egy tökéletes szögnél, miközben Minho a hátamra, vállamra és nyakamra adott finom puszikat

-Hyung... ahh... Minnie... hyung! - Soha nem volt ilyen jó az ujjaimmal. Még vibrátorral is próbálkoztam, de az sem okozott akkorra örömet, mint ez. Észre sem vettem, de a farkamon bármi ingerlés nélkül elmentem, pár másodpercig csak fehér pontokat láttam, aztán Minho is elment, egy mély morgással a nyakamban. 

Halkan pihegve, egymás izzadt testét ölelve feküdtünk csendben. Valahogy nem volt szükség szavakra. Már eldöntetett volt a kapcsolatunk sorsa.

-Komolyan értintetlenül mentél el? - Eddig tartott a romantika, ugyanis ezután egy határozott mozdulattal találtam arcon Minhot egy párnával.

...

Néha még elsüllyedtem a gondolatokban és spirálozni kezdtem, viszont fura mód már nem voltak meg a régi aggodalmaim. Nem aggódtam azon, hogy mit gondolnak mások a kapcsolatunkról. Nem aggódtam semmi ilyesmin. 

És bár a szorongás az életem során soha nem múlik el teljesen, nem érdekelt már annyira. Csak hangosan, a boldogságtól fénylő szemekkel borultam Minho hyung karjaiba, arcom vörös volt, kicsit sokat ittam az nap, de már nem érdekelt. Bármiféle aggály vagy hátsó gondolat nélkül ölelhettem a szerelmemet. 

A szorongás spirálozása.

Van ebből kiút?

Szerintem van.