Nos, amikor a nyár elején emlegettem, hogy egy SF9-os os-en dolgozok, nem éppen erre gondoltam. Természetesen a másik, régebben elkezdett kis szösszenet sincs teljesen elveszve, tervezem befejezni, addig viszont elhoztam nektek egy hirtelen felindulásból megírt sztorimat, ami ötletem sincs mikor lett szintén SF9, de mindegy is. :D

Jó olvasást mindenkinek! <3

FIGYELMEZTETÉS!

Egyesek számára érzékeny téma lehet, mely kb az egész sztorit meghatározza és nem köntörfalazok, nem épp a "legszebb" oldalát ragadtam meg a dolognak. Viszont ettől függetlenül van boldog pont is a történetben. Számomra nem túl megrázó az evészavar fogalma, de ha valakinek esetleg gondja van ezzel, az csak óvatosan kezelje a sztorit!

Sehogy nem jó... A folytonos elégedetlenkedés, az elvárások, az apró megjegyzések. Évek óta próbálkozom, de sehogy nem jó. A nagy nyomás, a tömeg éljenzése, mikben mindig megbújik egy-egy apró megjegyzés, nem túl pozitív szavakkal. Utáltam magam. Utáltam mindenemet. Utáltam ezt az egészet. És a legjobban azt utáltam, hogy nem tudtam, mikor kerültem ide? Vagy ebbe?

A többiek hatalmas lelkesedéssel szálltak fel a minibuszra, míg én kissé lemaradva pillantottam körbe a hatalmas városban. Rengeteg helyen bukkantak fel reklámok kozmetikai eszözökről, fogyókúrás tablettákról, új technológiai eszközökről. Egy pillanatra úgy éreztem, mintha túl nagy lenne hozzám ez a mindenség. Mintha megszédültem volna...

-Jaeyoon! Gyere már! Elkésünk! - Kiáltott felém a csapat menedzsere, mire gyorsan észbekapva magam is a már majdnem teljesen megtelt járműhöz siettem és az abban lévő utolsó ülésen helyet is foglaltam. Megint magamban elmélázva döntöttem a fejem az üvegnek és néztem végig a forgalmas utakon. Annyira... furán éreztem magam, és akkor még nem tudtam, hogy miért? Hogy egyszerűen csak rosszul aludtam vagy pillanatnyi zavarodottság lett volna, nem tudtam. Fura gondolatok jártak a fejemben és nem teljesen éreztem magam önmagamnak. Mintha részben kiszakadtam volna a testemből és egyszerűen már nem tudtam a többiek vidám beszélgetésébe beleszállni. Nem tudtam viccelődni Sanghyukkal és Inseonggal úgy, ahogy még tegnap. Nem tudtam nevetni, sőt, rendes szavakat sem formálni és nem értettem, hogy miért nem? Lenéztem az ölembe, a kissé izzadt tenyereimre és ekkor éreztem, a homlokomon is végigfut egy apró izzadtság csepp. Pokolian meleg volt, szinte majdnem légszomjat kaptam, mégsem tettem ellene. Aprókat lihegve, ködös szemekkel vizslattam a vastag, bő nadrágot, amit felvettem és a pulóverem ujjának végét, ami majdnem a fél kezemet eltakarta. Kint nagyon meleg volt a levegő, ráadásul a kisbuszban is várni kellett, mire használni kezdett a klíma. Magam sem értettem teljesen, miért így öltöztem fel ma, egyszerűen csak... ezt találtam kényelmesnek. Valamiért azt akartam, hogy a testem takarva legyen.

-Jaeyoon... Héj... minden rendben? Jae... - Ijedten kaptam fel a fejem, mire a mellettem ülő Inseong hasonlóképp rémült ábrázattal nézett rám. Pillanatnyi zavaromból feleszmélve töröltem meg vékony pulcsimmal a homlokom, ezúttal már egy apró mosollyal pillantva hyungomra, aki továbbra is ijedten méregetett. - Minden rendben? Nagyon fura vagy ma...

-Igen! - Kiáltottam fel túl buzgón, mire kissé lejjebb vettem a hangerőm. - Mármint, igen... minden rendben. - Szusszantottam egy nagyot, majd ismét megfeszültem, mikor éreztem, hogy a mellettem ülő közelebb hajol hozzám és a homlokomra emeli egyik kezét. Ekkor megnyugtatóan hűvösnek találtam Inseong tenyerét, melyre önkéntelenül is megkönnyebbülten sóhajtottam egyet.

-Le kéne venned a pulcsid, nagyon meleg a homlokod, hőgutát fogsz kapni. - Dorgált meg finoman, mire én csak mosolyogva megráztam a fejem.

-Minden rendben, tényleg.

-Biztos?

-Igen... igen, biztos. Csak reggel edzettem egy kicsit, emiatt vagyok kimelegedve. - Magyaráztam egy lágy, megnyugtató mosollyal az arcomon. Inseong furcsán pillantott közbe rám, mintha nem teljesen hinné el a szavaimat, de egy idő után mosolyogva dőlt a felé eső vállamra, majd nyammogva lehunyta a szemeit.

-Akkor jó. Nem bánod, ha alszom egy picit így?

-Egyáltalán nem, pihenj csak hyung. - Erre válaszul már csak hümmögött. Egy nagy levegőt véve néztem körül a kisbuszon, a csapat nagy része éber volt Inseonggal ellentétben és egy apró, papír galacsinnal kezdték dobálni egymást. A sofőr részen a menedzser fáradt pillantásokkal jutalmazta a többieket a visszapillantó tükrön keresztül, majd hirtelen rám pillantott. Eleinte nem volt ezzel gond, de aztán, mikor már hosszú perceken keresztül csak bámult engem az üres tekintetével, egy gombóc kezdett képződni a torkomban. Nem tudom, miért, de nagyon nyomasztó érzést keltett bennem a tekintete.

(...)

Lassan elértük a korán reggel célba vett stúdiót, mire mindenki, amilyen gyorsan csak lehetett, elhagyta a járművet. Kint szerencsére nem volt sok másik ember, direkt a hátsó bejárat fele jöttünk, hogy ne legyen gond a rajongó tömeggel, ami már biztosan várt minket az épület másik oldalán, a főbejáratnál. Kicsit sajnáltam őket, hogy az erőfeszítéseik ellenére nem láthattak minket, de egyben egy hatalmas kő is leesett a szívemről.

Eleinte jól tudtam kezelni a rajongó tömeget, nem zavart, ha néha valaki hozzám ért vagy sikítozva kiabáltak felém. Mindezt mindig is jól tűrtem, soha nem zavartak, de az utóbbi időben minden egyes ilyen alkalomnál úgy éreztem, mintha viszketne a bőröm tőlük. Egyszerűen nem tudtam elviselni, ha bármi idegen akár egy ujjal is hozzám nyúlt, de még az engem követő testőrök védelmező érintését sem bírtam elviselni. Némelyik testőr mellett túl kicsinek és védtelennek éreztem magam, titkon attól féltem, hogy egy erősebb szorítás végett összeroppantják a csontjaimat, holott valójában mindig a lehető legfinomabban értek hozzánk.

Beérve a hatalmas épületbe, az első dolog, ami fogadott minket, egy svédasztalos reggeliző hely volt. Ide vezettek el minket legelőször. Itt találkoztunk a két MC-vel, akik kedves mosollyal köszöntek nekünk, majd jó étvágyat kívánva magunkra hagytak. Nem is meglepő, a csapat egyből letámadta a hatalmas asztalt és bár figyelve az étrendjükre, de jól telipakolták táljaikat. Összeszorult a gyomrom a látványra, mire kissé meggörnyedve siettem az egyik itt dolgozóhoz, hogy a mosdó holléte felől érdeklődjek. A fiatal lány elpirulva mutatott a jobb oldali folyosó felé és egy gyors "köszönöm"-öt elmotyogva siettem az ominózus helyiség felé. Mikor végre bezártam magam mögött az egyik fülkét, megkönnyebbülve sóhajtottam egyet. Szerencsére a fülkékhez külön tartozott egy mosdó rész, így odalépve megengedtem a hideg vízet, és többször az arcomra locsolva azt próbáltam felfrissülni. Valamiért nagyon rosszul éreztem magam, mintha csak valami bűncselekményt terveztem volna elkövetni. Lassan felnéztem, egyenesen az előttem lévő tükörbe pillantva. Rosszul néztem ki. Sápadt voltam, de az arcom két oldala pirospozsgás volt, a szemeim alatt méteres táskák, a hajam kissé elázva. Muszáj volt gyorsan egy sminkest kerítenem, aki ezt helyre tudta hozni. Óvatosan mozogva vettem le magamról a pulcsim, hogy a hideg, légkondizott levegő a bőröm többi részét is érje.

Ezután elkeseredetten vizslattam a tükörképem. Nem azt láttam benne, amit akartam. Az arcom továbbra is pufi volt, pedig mindent megtettem az utóbbi időben azért, hogy ne ilyen legyen. De ez még a kisebb gond volt. Túl vastagnak találtam magam. A többiek közül mindenkinek olyan jó alakja volt; vékony lábak, széles vállak, markáns arc, melynek a járomcsontja határozottan kiemelkedik. Én viszont nem voltam más, csak pufi, vagy husis, ahogy egyszer Youngbin hyung hívott viccelődve.

Ismét egy hatalmas csomó alakult ki a gyomromban a gondolatokra. Egészen addig ment az önmarcangolásom, amíg határozott kopogást nem hallottam a fülke ajtaján. Gyorsan magamra kaptam a pulcsim és az ajtót kinyitva ismét a menedzserrel szemben találtam magam. Nagyot nyeltem és egy apró mosolyt erőltetve ajkaimra pillantottam az idősebb, már kicsit őszülő férfira.

-Igen, hyung? - Erre mérgesen összevonta a szemöldökeit, majd laposan végigmérve pillantott a szemeimbe.

-Nem teljesítettél tegnap valami jól a színpadon. Mintha szándékosan kihagyott volna többször is az agyad egy időre. Akármi is van, beszélj erről valakivel, de sürgősen, mert lerontod a csapat képét. - Feszülten nyeltem egyet és egy nagyot bólintottam hyung szavaira. - Keress magadnak gyorsan egy sminkest és egy fodrászt, mert szarul nézel ki.

-Rendben, hyung. - Udvariasan meghajoltam előtte és már kész voltam elhagyni a mosdót, mikor a menedzser ismét utánam szólt.

-És Jaeyoon! Hozd rendbe magad, mert ez a sovány, csontos ábrázat borzalmasan néz ki. - Meghökkent kuncogással hagytam ott a mosdót. Miközben a sminkesek felé haladtam, teljesen elmerültem azokban a szavakban, amiket a menedzser intézett hozzám. Egyszerre keserítettek el és keltettek bennem nevethetnéket. Még, hogy én sovány...

-Jaeyoon oppa... - Nézett rám meglepetten egy fiatal lány, bizonyára ő felelt azért, hogy senki külseje se legyen kifogásolható.

-Öhm... Szia. - Zavartan intettem a lánynak, éreztem, ahogy ismét izzadság cseppek képződnek a homolokom a fullasztó meleg miatt. - Én öhm... a menedzserem küldött. - A lány erre kedvesen elmosolyodott és intett, hogy foglaljak helyet az egyik tükör előtt.

Borzasztóan frusztráló volt az egész procedúra alatt a tükörképemet bámulnom. Igyekeztem a lehető legkevesebbet előre nézni, de erre a sminkes lány mindig nagyon türelmesen és kedvesen megkért, hogy tartsam egyenesen a fejem. Egyszerűen nem akartam látni magam...

-Jaeyoon! Hol voltál? Mindenhol téged kerestelek. - Jelent meg előttem lihegve Inseong, kezében egy tál húst és salátát tartott. - Kihagytad a reggelit. - Jegyezte meg finoman mosolyogva, szavaira viszont önkéntelenül megremegett a testem. - Hoztam neked egy kis maradékot. Értékeld, Chani és Sanghyuk képesek lettek volna az egész asztalt felenni. Úgy kellett kimenekítenem neked egy kis adagot.

-Köszi... - Motyogtam nagyon halkan, hiszen bár nem akartam enni, egyszerűen már csak a gyomrom is felfordult a gondolattól, mégis értékeltem hyung erőfeszítéseit. Mindig ilyen volt. Vidám és folyton viccelődött, és talán még Youngbinnál is hamarabb észrevette, ha valakinek rossz kedve volt. Igazi törődő hyung volt, olyan, akire minden fiatalabb vágyik.

Enyhén remegő kezekkel vettem el tőle a tálat és pont ekkor fejezte be a fodrász is a hajam formázását.

-Kész vagy oppa. Egy kérésem lenne. Kérlek, vedd le a pulcsid, nagyon meleg van itt bent, nem csoda, hogy izzadsz, de ha lehet, ezt a lehető legminimálisabbra kell csökkentenünk. Fújtam izzadás gátlót a homlokodra, hogy a hajad ne nedvesedjen át, de ez nem csodaszer. - Mosolygott továbbra is kedvesen, mire én egy nagyot nyelve elmosolyodtam és bólintottam. Közben Inseong a vállamat megfogva vezetett egy sarokba eső székre. Miután helyet foglaltam, elkezdte lehúzni a pulcsim cipzárját.

-Én is megtudom magamnak csinálni hyung, nincs erre szükség.

-Ugyan... - Legyintett egyet kedvesen, majd egy pillanatra az ölemből elvéve az ott elhelyezett tál ételt, levette az említett ruhadarabot rólam. - Na, egyél, mert később meg csak rosszul leszel. - Dorgált meg kedvesen, mire nem tudtam nem őszintén elmosolyodni. Inseong hyung volt a legjobb, ez tény.

(...)

Az egész műsor alatt nem tudtam rendesen koncentrálni. Úgy éreztem, hogy hánynom kell, mert túl sokat ettem. Inseong gondoskodott arról, hogy mindent eltűntessek a tányéromról, ez pedig őszintén megmelengette a szívem, mégsem éreztem jól magam. Nem akartam enni, nem volt rá szükségem, nem kellett volna engednem. Természetesen nem hyungot hibáztattam, sőt, senkit nem hibáztattam csak magamat. Ha jobban odafigyelek, ha talán ittam volna egy pohár kávét, talán jobb lett volna a helyzetem. Nem lettem volna annyira kába és tudtam volna racionálisan gondolkodni. Az elején odamehettem volna a svédasztalhoz egy kis kajáért. Később senki nem látta volna, hogy kiviszem és egy random kóbor kutyának adom az adagom. Én is, meg a kutya is jól járt volna.

-És Jaeyoon, te mit gondolsz az új visszatérésetekről? - Hogy lehetek ilyen hülye? Így mindenki gyanakodni fog, ráadásul a menedzser is megint le fog szindi... - Jaeyoon...

-Mi?! Jaj... elnézést... mi? - Hirtelen feleszmélve néztem körül, láttam, hogy páran furcsán vizslatnak, láttam néhány aggódó tekintetet is. Ahogy az MC felé néztem, az idősebb nő szemeiben is mintha enyhe aggodalmat láttam volna. - E..elnézést. Kicsit elkalandoztam. - Nevettem fel zavartan, mire az MC noona biztatóan elmosolyodott.

-Semmi baj. Telihold volt az éjszaka. Sokan nem aludtak jól, gondolom fáradt vagy. - Mosolygott kedvesen felém, mire kissé megkönnyebbülten sóhajtottam egyet.

-Igen. Köszönöm a megértését.

-Ugyan, mindenkinek van rossz napja. - Mosolygott rám továbbra is. - Mit gondolsz a visszatérésetekről? Nyugodtan gondold végig a választ, addig kérdezek mást. - Nagyon kedves nő volt és értékeltem a tapintatosságát. Viszont hirtelen a gyomrom elégedetlenül szúrni kezdett és semmi más vágyam nem volt akkor, csak az, hogy kimehessek a mosdóba. De ezt akkor nagyon nem tudtam megtenni, ezért észrevétlenül mély levegőket kezdtem venni, hogy nyugtassam magam. Mikor végre jobb állapotba kerültem, elégedetten konstatáltam, hogy időközben az MC Youngbin hyung faggatásával lett elfoglalva, így megkönnyebbülve néztem körül ismét, hogy a sor másik végén ülő, nagyon aggodalmas Inseong tekintetével találkozzam. Egy pillanatra megijedtem, hogy talán tud valamit.

(...)

Teltek a hetek a visszatérésünk óta és ahelyett, hogy jobbra fordultak volna a dolgok, csak egyre rosszabbak lettek. Néha úgy éreztem, teljesen eluralkodik rajtam a szorongás, ilyenkor pedig nem kicsit voltam robbanékony. Igyekeztem ezekben a pillanatokban tudatosan kerülni mindenkit, nehogy valaki olyanra zúdítsam a haragom, akire nagyon nem kellett volna. Egyszer már véletlen elszaladt velem a ló, amikoz Juho mindenképp velem akart elmenni sétálni. Eleinte nem volt gond, próbáltam kedvesen visszautasítani, de öt perc után eltörött nálam a mécses és kifakadtam rá. Olyan dolgokat olvastam a fejére, amiket nem érdemelt meg és utólag nem győztem bocsánatot kérni tőle. Állítása szerint nem haragudott, egyszerűen csak meglepődött és aggodalmát fejezte ki irántam. Próbáltam ezt is a lehető legnyugodtabban és megértőbben kezelni, de borzasztó nehéz volt. Legszívesebben az egész világgal üvöltöttem volna.

Nem tudom, hogy történt, egyszerűen csak hirtelen felindulásból leszaladtam a közeli kisboltba és minden szar ételt összehalmoztam magamnak. A nappali egyik zugában elbújva tömtem magamba a mértéktelen ételt, nem is értettem, hogyan bírtam ennyi mindent megenni. Mintha csak falási rohamot kaptam volna, de ennek semmi értelme nem volt.

Aztán meghallottam, ahogy valaki becsukja a bejárati ajtót és ijedten próbáltam elrejteni mindent, ami nálam volt, de nem sikerült időben. A sötét folyósóról Inseong fáradt ábrázata jelent meg, aki meglátva engem és a mértéktelen mennyiségű egészségtelen kalória bombát, meglepetten pillantott rám.

-Jaeyoon... Mi a... Meg fog fájdulni a hasad. Minden rendben?

-Igen. - Válaszoltam feszülten, ahogy egyre jobban kezdtem ráébredni a tetteimre. Mérhetetlen bűntudatot éreztem, olyat, amilyet még talán egész éltemben nem éreztem. - Fáradtnak tűnsz. Kérsz valamit?

-Aha... - Ráncolta a szemöldökeit zavartan, majd lehuppant mellém a kanapéra. - Biztos minden rendben?

-Igen. - Mosolyogtam rá, aztán hirtelen elkapott a hányinger. Felpattantam és egyből a mosdóba rohantam, majd ott lerogyva a vécécsésze elé, a gyomrom egész tartalmát kiürítettem.

-Jaj... Jaeyoonnie, mondtam, hogy túl sok volt ez neked. - Sietett utánam Inseong és támogatón simogatni kezdte a hátamat. - Lehet egy kérdésem? - Csak gyengén bólintottam egy aprót. - Mi van veled... mostanában?

-Hogy érted? - Néztem rá zavartan, majd halkan megköszönve elvettem tőle a felém nyújtott vizes poharat.

-Hát... mintha... nem teljesen lennél magad. Én tudom, hogy nehéz a promóciós időszak, de te soha nem álltál így hozzá. Folyton fáradt és nyűgös vagy, Juhora a semmiért akadtál ki. Alig eszel, nagyon lefogytál, múltkor a közös zuhanyzóban láttalak, fájdalmasan kiemelkednek a bordáid, tudod? - Nem tudtam mit kéne mondanom hyungom szavaira. Én magam sem értettem, mi ez most. Soha nem voltam ilyen. Általában mindenhez pozitívan tudtam állni, az utóbbi egy hónapban viszont minden rossz volt. Mindig fáradt vagyok...

-Őszintén? Nem tudom hyung...

-Többet kéne enned, biztos az alacsony vércukrod miatt van minden. Gyere, eszünk valami rendes kaját.

-Nem kell! - Kiáltottam fel kétségbeesetten, majd lenyugtatva magam, ezúttal higgadtabban szóltam hozzá. - Most tömtem magamba egy nagy adag kaját, majd talán máskor.

-Rendben. - Inseong tudta, nem most volt itt annak a helye, hogy tovább húzza ezt a dolgot.

(...)

-Muszáj mindig ezzel húznod az agyamat?! Miért kell mindig zaklatni?! Mindenkinek csak gondja van velem!

-Jaeyoon... félreértesz, nem így gondoltam... csak segíteni akartam...

-Mindenki csak ezt mondja! - Ingerülten vágtam be magam után a próbaterem ajtaját, miután heves vitát folytattam le Taeyangal. Borzalmasan éreztem magam. Több hete, minden nap, fáradtnak éreztem magam, bármennyit aludtam. Néha elmosódott a látásom, aztán pedig folytatódott minden. Továbbra is csak a rossz, az, ami nem megy. Elegem volt. Az utóbbi időben nem kaptam mást csak silány megjegyzéseket; a teljesítményemről, a tánctudásomról, a hangomról, a testemről. Úgy éreztem cseng ezektől már a fejem és nem bírtam tovább. Taeyang megjegyzése volt az utolsó csepp a pohárban. Mi az, hogy ez a rész nem megy annyira?! Próbáljon más úgy táncolni napi öt órát, hogy néha már nem is lát, annyira fáradt.

-Jaeyoon! - Youngbin ingerülten kiáltott utánam, mire csak fáradtan sóhajtva fordultam meg. A csapat vezetője gyorsan utolért. Dühösnek tűnt, ezt pedig megértettem. Elszabadult velem a ló, nagyon jól tisztában voltam ezzel. Mégsem voltam már képes arra, hogy bocsánatot kérjek. Fáradt voltam. - Mi a franc volt ez? Taeyang csak segíteni akart. Nem kötött beléd, nem akart bántani. Te viszont bántottad, őt! Miért? Mi a baj?

-Egyszerűen fáradt vagyok hyung. Hagyjatok...

-Figyelj... mindenkitől csak távolodsz, ez pedig nem jó. Egy banda elvileg a csapatmunkáról szól, az utóbbi időben viszont te egyáltalán nem teszel hozzá ehhez semmit. Ez így nem lesz jó.

-Mit vársz, mit csináljak? Elegem van hyung... - Nagyon sértettek Youngbin szavai. Csak épp azt nem tudtam eldönteni, hogy saját magam, vagy a többiek miatt.

(...)

Reggel egy hatalmas adag kávéval kezdtem a napot, ezzel akartam túlélni mindent és mindenkit. Az ominózus eset óta nem jöttem ki valami jól a többiekkel. Néha láttam, ahogy ítélő pillantásokkal néznek rám, mire én csak dühösen igyekeztem egy kis nyugalmat keresni. Inseong és Youngbin mintha meg akartak volna közelíteni, de mindig meggondolták magukat. Csak csalódottan néztek rám, én pedig csak még jobban bezárkóztam emiatt. Az utóbbi időben nem bírtam sem a tükörbe nézni, sem a mérlegre állni. Már nem akartam magam tovább kínozni. És nem akartam a többiekre sem nézni. Az a szánalommal teli tekintet, amivel mindig néztek rám, kikészített.

Sűrű volt a mai menetrendünk. Két talkshowba is mennünk kellett, utána pedig a közelgő koncertekre készültünk. Borzalmasan viseltem az egész napot. Azt hittem megőrülök, már majdnem a hajamat téptem. Közben az sem segített, hogy egész nap a bűntudat marcangolt, ahogy a többieket néztem. Úgy beszélgettek egymással, mint mindig, én pedig csak kívülállóként figyeltem az eseményeket. Már nagyon bánni kezdtem, ahogy viselkedtem, viszont azt is tudtam, ezt már nem tudom visszacsinálni. Legszívesebben felpofoztam volna magam, amiért ennyire elengedtem magam érzelmileg.

A nap végén egy csendes kis étteremben kötöttünk ki, ahol a többiek már lelkesen adták le a rendeléseiket a pultnál. Imbolyogva próbáltam eljutni egy asztalhoz, mikor egy határozott, erős kezet éreztem a vállamon. Kissé kábán fordultam meg és néztem az előttem álló Inseongra, aki olyan aggódó tekintettel méregetett, mint még talán soha.

-Héj... minden rendben?

-Igen hyung, igen. - Mosolyodtam el finoman, mire a hónap első, őszinte mosolyát kaptam jutalmul. Jól esett. Jól esett, hogy valaki végre rám mosolyog, csak úgy. - Megyek és leülök.

-Nem rendelsz? Enned kéne. - Nyúlt utánam óvatosan, mintha attól félt volna, hogy megsért. Viszont erre is csak mosolyogva megráztam a fejem.

-Most nem vagyok éhes. Majd később. - Inseong egyáltalán nem tűnt meggyőzöttnek, miután hátat fordítottam neki is éreztem magamon a tekintetét. Ahogy közeledtem a kinézett, üres asztalhoz, hirtelen nagyon erős fejfájás tört rám. Abban a pillanatban kivert a víz és a fejemet fogva lassítottam lépteimen. A látásom elhomályosodott, légszomjam lett és hirtelen nagyon fáradtnak éreztem fel magam. Csak annyit fogtam fel abban a pár percben a világból, hogy a lábaim összecsuklanak alattam és valaki a nevemet kiáltja, majd minden elsötétedett.

(...)

Legközelebb mikor felébredtem egy sötét szobában voltam. Csak az ablakon beszűrődő Hold fénye adott némi világosságot. Soha nem éreztem még olyan fizikai és lelki fáradtságot, mint akkor. Felülni sem bírtam, egy merő kőnek éreztem az egész testem. Ahogy körbenéztem, a kollégiumi szobámat véltem felfedezni a helyben. Ekkor kezdett el vészesen kattogni az agyam a történteken és ekkor realizáltam, hogy hosszú ideig eszméletlen állapotban voltam. Valamiért nagyon ijesztő volt ez a helyzet. Soha nem gondoltam volna, hogy majd egyszer tényleg kicsúszik az irányítás a kezeim közül és valahol összesem. Megpróbáltam megint felülni, de ismét nem sikerült. Tehetetlennek és szánalmasnak éreztem magam, legszívesebben sírni volt kedvem.

Aztán óvatosan kinyílt a szoba ajtaja, melynél először Inseong érdeklődő arca bukkant fel.

-Héj... ébren vagy? - Csak hümmögve bólintottam, mire óvatosan belépett a szobába, kezeiben egy tálcát tartva, azon egy nagyon jó illatú valamivel. - Mi a baj? - Tette le a tálcát az éjjeliszekrényre, majd leülve mellém az ágyra az arcomhoz nyúlt és letörölt pár kósza cseppet az orcámról.

-Hyung... - Szipogtam fáradtan, míg ő tovább simogatta az arcom.

-Jól van, semmi baj.

-Hyung... én... nagyon megijedtem.

-Mi is, de már nincs gond, oké? - Mosolyodott el szeretetteljesen, majd az éjjeli lámpámat felkapcsolva egy kis fényt varázsolt a szobába. - Csináltam neked egy kis könnyed csirke levest. Úgy gondoltam, hogy még nem lenne szabad megerőltetni a gyomrodat, de valamit enned kell, szóval csak finoman, levessel kezdjük, oké? És mostantól rendesen fogsz enni. - Gyengéden segített felülni az ágyban, a hátamat kitámasztva egy párnával, majd az ölembe rakta a tálcát, rajta az ínycsiklandó illatú levessel. Ahogy az első kanál meleg étel a számba került, mintha nem csak a testem, hanem a lelkem is megkönnyebbült volna. Soha nem voltam leves párti és még soha nem értékeltem ennyire egy ételt sem, de akkor, az a tányér leves, melyet csak én miattam csinált hyung, valahogy olyan tökéletesnek tűnt. Az egész belsőmet felmelegítette, hirtelen úgy éreztem, nem sokkal, de nőtt az energiám is. Közben Inseong finoman mosolyogva figyelt, majd mikor az egész tányért elpusztítottam, elégedetten vette el tőlem a feleslegessé vált tárgyakat és visszarakta őket a szekrényre.

Óvatosan bebújt mellém a takaróba és a felém eső karjával átkarolva húzott az ölelésébe.

-Beszélj velem... mi történt? Mi vezetett ide?

-Én... őszintén nem tudom hyung. Először csak láttam azokat a megjegyzéseket a pufi arcomról. Eleinte nem vettem komolyan, de aztán beleásta a fejembe magát ez a gondolat. Csúnyának és kövérnek éreztem magam, csak egy kis diétát akartam, de valahogy elvesztettem az irányítást magam felett. - Inseong megnyugtatóan simogatta a tarkómat miközben beszéltem. Hosszú hónapok után úgy éreztem, végre megértésre leltem. - Mindenki csak szidott. Nem tudtam úgy teljesíteni, ahogy azelőtt, akármennyire dolgoztam keményen. Én nem akartam rajtatok levezetni a frusztrációm és tudom, hogy most mindenki utál, de azt is tudom, hogy megérdemlem.

-Ugyan... - Ölelt szorosabban magához. - Nem utál senki, se én, se a többiek és nem is érdemed meg.

-De... mindenki mindig úgy nézett rám...

-Csak aggódnak, oké? Mindenki látta a hirtelen hangulatváltozásodat. Mindenki sejtette, hogy mi a gond. Nem akarom szószerint kimondani, mert már csak a gondolat is elrettent, hogy te... - Feszülten szorítottam meg a takaróm hyung szavaira. - Nem csoda, hogy nem tudtál úgy teljesíteni, ahogy te akartad. És az sem csoda, hogy hirtelen kitöréseid voltak. Jaeyoon... nagyon, szinte fájdalmasan sovány vagy. A vércukorszinted mínuszban. Nem meglepő, ha az átlagosnál ingerültebb vagy. - Frusztráltan haraptam az alsó ajkamra, miközben Inseong továbbra is megnyugtatóan cirógatta a fejem hátsó részét. Nem tudtam mit kellett volna neki mondanom. Hosszú ideje már, hogy bármelyik taggal is normálisan beszéltem volna. Hirtelen annyira idegennek tűnt ez az egész, hogy a frusztráció egyaránt okozott csomót a gyomromban és a torkomban. Már csak a gondolattól is kirázott a hideg, hogy majd egyszer ki kell mennem a szobából és szembe kell néznem a többiekkel. Ezt az egész helyzetet... kínosnak és szégyenteljesnek éreztem. Mellesleg nagyon megbántam az utóbbi egy hónapban történteket.

Annyira elméláztam magamban, hogy már csak arra lettem figyelmes, ahogy Inseong egy lágy puszit nyom a felé eső halántékomra, mire meglepetten fordultam felé. Már régóta csináltunk egymás között szeretetteljes dolgokat, de inkább volt baráti mindez, mint romantikus. Akkor viszont Inseong szemében játszódó érzelmek mindent elárultak nekem. Nem kellettek szavak vagy tettek, egyszerűen tudtam. Nagyot sóhajtva dőltem rá teljesen hyungra, erősen magamhoz szorítva meleg testét.

Akkor nem akartam semmi másra gondolni, csak ránk és magára Inseongra. Egy olyan emberre, aki szavak nélkül is képes volt megérteni, mi zajlik bennem.