HyunWoo POV

Alighogy végre kikerültem az egyetemről, ismét vissza kellett mennem a gimibe. Na, természetesen nem úgy, mint ahogy a sok tizenéves. Pszichológián végeztem és nyílván első munkahelyi lehetőség ilyenkor egy friss diplomásnak, egy poros, kis mezei gimnázium. Semmi kedvem nem volt kamaszokkal foglalkozni, elvégre korban nagyon közel álltam a gimis tanulókhoz és így nekem is ugyanolyan problémáim voltak, mint nekik. Napi hat gyerek minimum megfordult nálam, ami igencsak szép számnak számít - a mai fiatalok depressziósabbak, mint az idősebb korosztály - és bár én simán örülhettem is volna neki, annyira nem repestem. Az első néhány gyereket még örömteli érdeklődéssel hallgattam végig, de amikor már vagy a huszadik regélte el ugyanazt, már kezdtem érezni a kiégést, pályakezdőként. Már most alig várom, hogy elteljen az egy év és beadhassam a jelentkezésem egy kórházba, ahol már lesz is valami érdekesség. A tanáraim az egyetemen gyakran mondták, ez egy olyan munka, ahol igyekeznie kell az embernek, hogy maradjon benne némi empátia. Nem azt kérték tőlünk; szellemüljünk át a beteg lelkivilágára - mert hogy ez rohadtul nem is tenne jót nekünk -, csak annyi volt eme üzenetnek a lényege; ne legyünk embertelenek. Sajnos én már az első egy hét után elvesztettem minden empátiámat az itteni gyerekekkel szemben. Mindegyik elmondja, hogy depressziós, rossz az élet és nem akar ezen a földön lenni. Én meg ilyenkor csak gyurmászolom az arcom és magamban mindig gúnyosan megjegyzem: "Tényleg! Azta! Na ne mond... Képzeld, minden második embernek ez a problémája, ahelyett, hogy értékelnéd, amid van". Persze, ezt nem mondhattam volna el nekik szóról-szóra, mert egyetlen panasz után is, az igazgató páros lábbal rúgott volna ki innen. Na, ezért vagyok most ott, ahol. Minden nap meghallgatom a depressziós kamaszokat, szépen mosolyogva, hülye tanácsokat osztogatva, aztán pedig mehetek haza.

-Áhh... HyunWoo! Ráér egy kicsit? - Még a reggeli csipa is kipattant a szememből, mikor meghallottam az intézmény igazgatójának éles hangját a folyosó végéről. Néha az őrületbe tudott volna kergetni az öreg, főleg azzal a mértékű konzervatív gondolkodással, amivel meg lett áldva. Könyörgöm! Éljünk úgy, ahogy azt a huszonnegyedik század kívánja, ne maradjunk a múltban és a szürkeségben.

-Most épp rá. Miben segíthetek? - Próbáltam a lehető legérdekeltebb formában nézni rá és társalogni vele.

-Már megint miért nem vett fel nyakkendőt? Egy rendes férfinak szüksége van arra, hogy tényleg férfinak tűnjön! - Mérgesen nézett végig rajtam, mire kedvem lett volna pofán csapni egy vasrúddal, de soha nem voltam erőszak párti.

-Számomra kényelmetlen a nyakkendő, de ezen kívül mi miatt keresett fel még? - Nem igazán értem rá most a háborús elméleteiről, mert a szürke falak szépségéről hallgatni, főleg nem a nyakkendőről, ami szinte mindig hiányzott az öltözetemről. KangMin elég pontos fiú és nem szeretném megváratni, főleg, hogy ő még az érdekesebb esetek közé tartozott. Igaz, az ő problémájának is a főgyökere a suli volt, ahogy a korosztályában mindenkinek, mégis egy kicsit más volt.

-Jaj! Meg van! - Pár percre elgondolkozott az öreg és mikor belibbent az elméjébe a megfelelő információ, akkorát kiáltott, hogy még egy egészen picit bele is szédültem. - Nem tudom pontosan, hogy jelenleg mennyi pácienssel rendelkezik, de ha nem gond, akkor lenne még egy.

-Oké... ki lenne az? - Nem volt kedvem még egy depressziós gyereket hallgatni, de időm mint a tenger és így nem utasíthattam vissza, főleg, hogy az igazgató egy kissé mintha kétségbeesetten nézett volna rám. Mintha, ez most tényleg, igazán fontos lenne.

-Majd valamikor délután bemegy magához és bemutatkozik. Próbáljon egy kicsit beszélni a fejével, mert már bírhatatlan.

-Rendben... - Érdeklődve húztam fel szemöldököm és indulta roham léptekben az irodám felé. Kissé szitkozodtam magamban, mikor megláttam KangMint, mivel nagyon utáltam késni, főleg ha egy másik olyan pontos ember vár rám, mint amilyen én magam is vagyok. - Elnézést a késésért! Az igazgató úr egy kicsit feltartott.

-Semmi baj HyungWoo hyung, így legalább nem kell tesi órára mennem. - Mosolyodott el, de amint négy fal közé kerültünk ketten, az irodámban, ismét felvette a már megszokott szomorú arckifejezést.

-Mesélj! Mi volt mostanság?

-Már megint belém kötött az az idióta! - Mérgesen összeszorította ökleit és mint minden héten, most is végig a bántalmazójáról beszélt. Az a srác se százas, az biztos. Egyszer szívesen elbeszélgetnék vele, hogy mi a francért bántja a kisebbeket?!

(...)

Enyhe düh és csalódottság volt bennem, mikor már délután ötóra is elmúlt, én pedig még mindig ebben a kicsiny intézményben tartózkodtam. Úgy látszik, az igazgató valami nagyon neveletlen vagy trehány gyereket akart hozzám küldeni, mert már vagy egy órája késik. Nem egyszer voltam már úgy, hogy mindjárt felpattanok a helyemről és egyenesen hazáig rohanok, nem érdekel, ki mit mond. Nem voltam én éjszakai műszakos, hogy csak úgy itt kelljen ülnöm huszonnégy órában egyetlen gyerek miatt. Mellesleg megint úgy telt el egy nap; én mást se csináltam, csak a letargiáról hallgattam másokat, ez pedig engem is eléggé kikészített mentálisan. Tényleg ennyire a kiégés szélén állnék?

Az iroda ajtó hirtelen kivágódott és egy ideges ábrázatú csávó lépett be rajta. Legszívesebben neki támadtam volna, hol a fenében volt, de ha mindig ilyen heves kaliberű fiúról van szó, akkor jobb, ha nyugodtan állok hozzá. Nem szeretném még jobban feldühíteni, mert úgy kezelhetetlen lenne és az csak nekem hátrány.

-Maga Kim HyunWoo? - Követelőzően lépett hozzám és velem farkas szemet nézve támaszkodott kezeivel az asztalomra. Semmivel sem reagáltam le ezt a fajta viselkedést, minden bizonnyal meg akart félemlíteni, de csak nem fogom magam összeszarni egy kis taknyos miatt, aki nem tud órát olvasni.

-Igen. Foglalj helyet és próbálj egy kicsit lehiggadni. - Beszédem közben pakolásztam az asztalomon és mikor már nem volt előttem akkora káosz, egy üres spirál füzetet véve a kezembe, néztem az előttem álló srácra. Még mindig nem ült le a seggére és ahogy látom, még jobban sikerült felidegesítenem, mivel a nyakán az erek tisztán kirajzolódtak. - Kérlek, foglalj helyet.

-Tudod kinek fogsz itt terápiát tartani! Inkább csak mond meg a dirinek, semmi gond nincs velem és ennyivel le is rendeztük haver.

-Nem hiszem. Foglalj helyet! - Valami biztosan elkattanhatott ennél a srácnál, mert olyan heves temperamentummal rendelkezett, hogy miután leült se bírt elnyugodni. Egyfolytában fészkelődött, látszólag elég kellemetlenül érezte magát. - És most mesélj szépen. - Az ajtóhoz sétáltam és azt becsukva léptem vissza az asztalhoz, ismét a kezembe véve az üres füzetet. - Hogy hívnak?

-Yoo Siwoo, de kit érdekel?! Csak menjen a...

-Az igazgatóhoz veled kapcsolatban legfeljebb csak akkor mennék, ha ki akarnálak rúgatni, amiért folyton bántod az iskola társaid, kiemelkedő mértékben KangMint. - Önelégülten rámosolyogtam, hiszen olyan döbbenten nézett rám, mint még szerintem soha senkire.

-Dehogy rúgat ki!

-Dehogy nem. - Firkantottam fel a nevét a füzet elejére. - És akkor most mesélj.

-Faszom fog magával dilidokisat játszani!

-Menjek az igazgatóhoz? - Csípősen néztem rá, mire kissé összehúzta magát. Olyan volt, mintha egy kicsit tartana tőlem, mert olyan apróra összehúzta magát abban a székben, amilyen kicsire csak tudta. Eddig még nem volt dolgom ilyen esettel, ezért bevallom, egy kicsit érdekesnek tartottam a srácot és persze jól is mutatott volna az önéletrajzomban, amit a következő munkahelyemre fogok beküldeni. Kellett nekem, mint beteg és emiatt igencsak hálás voltam - most kivételesen - az igazgatónak.

-Ahj... Mit szeretne? - Látszott rajta a düh és a félelem egyvelege, ez pedig elégedettséggel töltött el. Az ilyeneknek mindig csak addig nagy a szájuk, amíg egy náluk rangosabb vissza nem szól.

-Mindent, ami arra késztet, hogy bántsd a környezetedben lévőket. Valami gond van otthon?

-Rohadtul semmi köze hozzá. - Fintorogva pattant fel az eddig helyéül szolgáló székből. - Semmi kedvem magával teadélutánozni.

-Oké, most kivételesen elmehetsz, de minden nap, ebben az időpontban várlak vissza és beszélned kell. - Fenyegetően néztem rá, mire csak nyelt egyet, de nem igazán mutatta ki a félelem jeleit.

(...)

-Hogy halad Siwooval? Elég nehéz eset. - Az igazgató fintorogva beszélt hozzám, miközben az iskola udvarra nézett, ahol a diákok elszórtan, kisebb csapatokba verődve élvezték az ebéd szünetet. Én magam is ezt tettem volna, de a drága intézményvezető most engem talált meg kérdéseivel és így sajnos, nem volt menekvés.

-Nehéz eset, de majd kezdek vele valamit. - Igazság szerint, eléggé aggódtam a fiúért. Két hete volt a kezeim alatt és bár nem direkt, de egy-két fontosabb infó néha kicsúszott a száján. Igaz, az ilyen pillanatok után kirohant az irodámból és az napra vehettem úgy, hogy nem is lesz több terápia. Bár a bunkó, beszólogatós habitusához igen csak ragaszkodott, de mikor elfeledkezett egy rövid időre magáról, olyankor egy végtelenül félénk és összetört srác beszélt hozzám. Ilyenkor lehalkult a hangja és nem szólt be minden egyes szavam után, és nem nézett rám úgy, mint egy felrobbanni készülő tesztoszteron bomba. Fogalmam sincs, mi lehet a családjával, mert akárhányszor próbáltam felhívni a szüleit, azok nem vették fel a telefont, a lakásukba pedig csak nem állíthattam be. Siwoo pedig egyenesen kerülte a család témát, ez egy nagyon érzékeny pont volt számára, amit csak szép lassan akartam, hogy kiadjon magából. Biztos voltam benne, az a fal, amit évek alatt maga köré épített, egyszer le fog omlani, de azt is tudtam emellett; nem lesz olyan egyszerű dolgom, mint az eddigi gyerekekkel. Főleg amiatt aggódtam, Siwoo talán összetörik, ugyanis elkezdtem felfigyelni azokra a jelekre, amik mostanában alakultak ki nála. Ragaszkodni kezdett hozzám. Azt nem tudom, milyen formában, de biztos voltam benne; ragaszkodik hozzám, ez pedig megijesztett.

(...)

-Jó napot! - A mai nap valahogy sokkal másabb volt. Mint már egyszer említettem, mindig ragaszkodott a rosszfiús énjéhez, de most olyan összetörtnek tűnt, mint még eddig soha, emiatt pedig olyan szelíd viselkedést produkált, hogy az már megijesztett.

-Minden rendben?

-Persze, persze... - Felettébb zavartnak tűnt, mint akit sakkban tartanak, pedig szinte teljesen biztos, én nem helyeztem rá akkora nyomást, hogy így viselkedjen. Persze, furcsa fiú volt ő, de ezért ez tőle is sok.

-Mi van az arcoddal? - Léptem hozzá közelebb, mikor azt vettem észre, a fény egy ponton a bőrén, másmilyen árnyékot vet. Mindenféle kérdés nélkül húztam végig az ujjam azon a ponton, mire felszisszent. A gondosan felkent alapozó elmaszállódott, ez pedig segített láttatni velem a smink alatt, nem is enyhén lila árnyalatot. - Ki ütött meg ennyire?

-Csak verekedtem... - Kissé hátrébb húzódott, miközben egyfolytában az ajtóra pillantgatott, mintha az abszolút szabadságot nyújtott volna számára.

-Te már rég nem vertél meg senkit, az igazgatótól tudom. Szóval még egyszer megkérdezem; ki ütött meg? - Szigorúan tettem fel neki kérdésem, pedig egyáltalán nem volt szándékom őt megijeszteni. Engem nem Siwoo, hanem az dühített fel, hogy képes volt őt valaki bántani, pedig akármit lehet róla mondani, most már egyáltalán nem volt rá jellemző a rosszindulatúság, vagy a nagyképűség. Inkább volt már a szememben egy aranyos, tizennyolc éves fiú, mint egy verekedős, éretlen rosszaság. - Siwoo!

-Én megyek! - Esélyem se volt a megállítására, így könnyen kiszaladt az ajtón, itt hagyva még a cuccát is. Jelenleg számára az volt a legfontosabb, minél hamarabb elmenekülhessen előlem, mert bár ragaszkodott hozzám, de ha tovább marad, egy olyan titkát kellett volna velem megosztania, ami - nagy bizonnyal - megalázó számára. Nem akartam találgatni a problémájával kapcsolatban, ezért kénytelen voltam meglátogatni a szüleit, ha azok már nem hajlandók felvenni a telefont.

(...)

Egy hét telt el az ominózus nap óta és Siwoo nem járt be a terápiákra. Egyik nap sem jött ez pedig elszomorított és egyben aggódóvá, dühössé is tett. Azért mégis csak az eddigi legérdekesebb esettel volt dolgom, na meg, azt hiszem, én is kötődni kezdtem a sráchoz. Egyszerre volt ijesztő és aranyos, ez pedig vonzott. Olyan volt ez az egész, mintha Siwoo egy mágnes lenne, én meg egy cseszett fémdarab, aki feltétel nélkül vonzódik hozzá. Viszont ami a legkülönösebb volt ebben a dologban, nem aggódtam amiatt, hogy esetleg ezért ki is rúghatnak. Nem a pedofil megmozdulások miatt, elvégre korban nagyon is közel álltunk egymással Siwooval, hanem konkrétan a pozíció végett, amit itt betöltöttem. De mint mondtam, rohadtul nem érdekelt ez, és ráadásul az sem biztos, hogy Siwoo úgy vonzódik hozzám, mint én hozzá, de még ha viszonzott is lenne a felé irányult érzelmem, szerintem tökéletesen titokban tudnánk tartani. A legnagyobb probléma mindenképp azzal volt, hogy viszonozza e, vagy sem?

Ezekkel a gondolatokkal ballagtam szépen, lassan a parkon keresztül a megfelelő lakcímre. Mindenképp beszélni akartam Siwoo szüleivel, mert egyáltalán nem találtam normálisnak a fiú hallgatását a családját illetően. A hétfőn látott lila foltot meg, meg se említsük. Azt hittem ott kapok dührohamot, mikor láttam, hogy valaki képes volt rá kezet emelni, elvégre Siwoo egyáltalán nem volt rossz gyerek. Jó, régebben az volt, de akkor sem úgy igazán. Minden bizonnyal a diákokon élte ki a kisebbségi komplexusát, amit otthonról hozott, mert ott elnyomásban tartották. Gyakori eset, de mégis érdekes, főleg, hogy az ilyenen átment gyerekek mind máshogy kezelték a dolog pikantériáját.

-HyunWoo hyung... Maga mit keres itt? - Siwoo feszülten állt meg előttem a parkban. Először szélesen elvigyorodtam, de mikor megláttam, az arcán lévő lila folt egyáltalán nem tűnt el, sőt, még nagyobbodott is, egyszerre lettem ideges és ijedt. Nem akartam, hogy bántalmazás érje őt folyton, de nem éltem vele, nem én voltam se az apja, se az anyja, de még csak a pasija sem, ezért nem tudtam megvédeni mindig.

-Elsősorban hozzátok megyek. Szeretnék beszélni a szüleiddel.

-Nem beszélhet velük! - Az előttem lévő fiú felcsattant és olyan dühösen nézett rám, mint a terápiák elején.

-Nem mondhatod meg, hogy mit csináljak. Aggódom érted Siwoo. Csak segíteni szeretnék.

-Miért? - Könyörgő beszédemet az ő hirtelen kérdése szakította félbe. Felhúzott szemöldökkel meresztette rám nagy, elkerekedett szemeit.

-Mit miért?

-Miért aggódik értem? - Csak egy nagyot sóhajtottam. Nem egy parkban akartam bevallani, hogy igenis megtetszett nekem és én többet szeretnék ebbe a kapcsolatba. Jobb ötletnek találtam, ha négy fal közé kerülünk, ezért csak intettem neki, abban a reményben, hogy követni is fog. És bizony nem kellett csalódnom, ugyanis úgy jött utánam, mint egy hűséges kiskutya, ami elég vicces, elvégre egy kissé magasabb volt nálam a srác.

-Nyugodtan gyere be! - Megint csak intettem neki egyet, mikor én már a lakásom nappalijában álltam, de Siwoo továbbra is ott ácsorgott az ajtóban. Nagyon óvatosan lépkedett egyre beljebb, mintha attól félne, egyik pillanatról a másikra lelököm a pincébe, akár egy rossz fajta pedofil és éveken keresztül ott fogom tartani. Számomra mondjuk elég csábító is volt a gondolatmenet, de azért a szabadságától sosem fosztanám meg, főleg, hogy egy olyan családból származott, ahol minden bizonnyal jóval alsóbb rendűnek tekintették. Ez pedig megint csak felidegesített. Egy olyan embert bántottak, akit én szerettem és ezt nem tudtam jól viselni. Nagy bizonnyal jobban is jártak Siwoo szülei, hogy nem jutottam el a házukig.

-Miért akart beszélni a szüleimmel? - Egy helyben megállva állt zavarában egyik lábáról a másikra, ami egy nagyon aranyos látványt nyújtott nekem.

-Van egy jobb kérdésem. Miért vernek? - Kérdésemre ledermedt és már láttam rajta, legszívesebben eljátszaná, ismét, a hétfőn történteket és felvéve a nyúlcipőt rohanna el innen jó messzire. Nem igazán volt kedvem utána rohanni, ezért, mielőtt még elszaladhatott volna, jobb csuklóját elkapva löktem rá a kanapéra és egyből felé másztam, lefogva kezeit.

-HyunWoo hyung... maga mit csinál? - Elkerekedett szemekkel nézett rám, kissé rángatva karjait, de meglepő módon, erősebb voltam nála, így semmire se ment vele.

-Miért vernek?

-Nem vagyok valami jó gyerek... - Szomorúan csukta le pár perce pilláit.

-Ez hülyeség. Nagyon is az vagy. - Közelebb hajoltam hozzá, annyira, hogy ajkainkat csupán pár centi választotta el. A kölyök nem mondott semmit, csak egy nagyon sóhajtott és még mindig hatalmas, tányér méretű szemekkel nézett az enyéimbe.
Hosszú percekig bámultuk így egymást, elveszve a másik tekintetében és mikor Siwoo megelégelte a semmit tevést, feljebb emelve fejét, gyengéden ajkaimra csókolt. Elégedetten mosolyodtam el és csókoltam vissza, hamar átvéve az irányítást.

-Miért volt az a célod, hogy mindenki Siwoonak, a suli rémének nevezzen? - Érdeklődve simítottam nem kicsit megviselt arcára, ami mind az elnyomásnak és a félelemben tartásnak a jele volt.

-Így egy kicsit úgy éreztem, hogy valahol én irányíthatok.

-És jó érzés volt?

-Most visszagondolva, egyáltalán nem. - Biztosan dühös lehetett a múltbeli önmagára, mert egy pillanatra olyan mérges fejet vágott, ami még engem is megijesztett kissé, ezért nyugtatásképpen hajoltam ismét ajkaira. - Nem is tudtam, hogy pedofil.

-Csak pár évvel vagyok idősebb aranyom.