-Ne legyél már gyerekes!- Hogy hányszor hallom ezt... "Jeongin ne így, ne úgy, nőj már fel." Már miért kéne felnőnöm? Tizennyolc éves vagyok, az Koreában még kiskorúnak számít és amúgy is, miért ne lehetnék örökké gyerek? Olyan jó és boldog így az életem; nem kell minden nap szembesülnöm azokkal a problémákkal, amikkel a felnőtteknek. Nem vágyom arra az életre, ami nekik van. Nekem jó így! - Jeongin!

Changbin idegesen méregetett, sőt, biztos vagyok benne, hogy legszívesebben megfojtott volna abban a pillanatban. Mondjuk... egy kicsit sajnáltam hyungot. Gyakran húztam fel kisebb-nagyobb hülyeségekkel, nem tagadom, de ő még mindig nyugodtabbnak számított, mint bárki más a baráti körömből.

-Szedd össze magad és nőj fel... - Lenézően vágta hozzám ideges szavait, majd gyorsan eliszkolt a dolgára. Elkeseredetten vettem kezembe a már kissé elnyűtt focilabdát és egy, a pályához közeli padon helyet foglaltam. Legszívesebben sírtam volna egy kicsit, főként amiatt, hogy senki sem volt képes megérteni engem. A kis csapatból, amibe én is beletartoztam, a legfiatalabbnak számítottam. Eleinte nem volt bajom ezzel, mivel mindig is imádtam, ha az emberek babusgattak, ami leginkább csak a kisfiús arcomnak volt köszönhető, de nem számít. Ahogy telt az idő, a hyungjaim úgy kezdtek el egyre inkább engem is felnőttként kezelni, ez pedig nagyon nem tetszett. Azt szerettem bennük a legjobban, hogy mellettük, mindig is egy kicsit gyereknek éreztem magam, de aztán ugye, ez megváltozott. Utálom, hogy bár még mindig én vagyok a kicsi, de egyáltalán nem úgy kezelnek. Tudom, sokan ölnének azért, hogy a náluk idősebbek velük egyenrangúként bánjanak a fiatalabbal, de én a szabályt erősítő kivétel voltam. Szerettem gyerek lenni és örökké az is akartam maradni, még ha ehhez kicsit az idősebbek agyát is kell húznom.

-Mi a baj Jeong? Már megint valaki kioktatott? - Chan hyung nevetve guggolt le elém, kezeit térdeimre helyezve, így nézve fel rám. Elpirulva emeltem le kezeit térdeimről és az ujjaimat kezdtem el tördelni. - Na, mi az? - Kissé aggódva ült le mellém.

-Semmi különös hyung. - Talán az egyetlen dolog, ami nem volt bennem gyerekes, az a szerelem volt. Véresen komolyan vettem ezt az érzelmet és bár mások közelében óvodás módon viselkedtem, Chan hyung közelében próbáltam olyan lenni, mint amilyennek ő preferált. Persze, már csupán az is gyerekesnek számított, hogy reménytelien hittem abban, hogy egyszer ő is viszonozza az érzelmeim, pedig mindig is tudtam, hogy ez lehetetlen. Mégis, én kicsiként viselkedve kergettem az amúgy teljesen reménytelen álmaimat.

-Majd mond el, ha úgy gondolod. - Gyengéden a hajamba túrt, mire olyan csillogó szemekkel néztem rá, hogy még én is belezavarodtam.

-Oké... hyung...

-Hagyd már ezt a jelzőt! Teljesen felesleges! - Legyintett egyet, ezzel is nyomatékosítva szavait. Azokat a szavakat, amik azt sugallták felém, hogy már a kedvenc hyungom is felnőttként tekint rám.

(...)

-Néztél már valamilyen egyetemet Jeongin? - Seungmin hyung energikusan pattant be mellém a padba, egy ezer wattos mosollyal az arcán.

-Nem...

-Mi?! - Elkerekedett szemekkel nézett rám. - Hát akkor mi csinálsz a gimi után? Hisz kitűnő vagy! Bárhova felvennének!

-Én azt értem... Nem akarok elmenni innen. - Az idősebb érthetetlenül nézett rám, látszólag semmi reációt nem talált szavaimban. Ő is csak felnőtt akar lenni, ahogy a többiek és nem figyel arra, hogy mennyire jó gyereknek lenni.

-Ne legyél már gyerekes! Tessék! Nézd át az összeset és végre válassz valamit! - Vágta elém a vaskos, egyetemekkel teli könyvet és előkapva a matek cuccát, a mai dogára kezdett el tanulni.

Igazság szerint, semmi kedvem nem volt se fősulit, se egyetemet keresni magamnak, de még valamilyen szakma képzést sem. Annyira bonyolultnak tűnik a jövő, így inkább maradnék a múltban, ami bár eléggé lehetetlen kérés, de én ezt akarom. Nem akartam én is olyan lenni, mint a felnőttek. Nem akartam sok felelősséget a vállamra és sok csalódást nap, mint nap. Túl nehéznek látszott most minden. A felsőoktatás kérdése, a szakmák, a munkakör, minden. Az, hogy lehet, mostantól egyedül kell majd élnem és, hogy nem hülyülhetek annyit a barátaimmal, mint régen. Rajtam és Seungminon kívül a többiek már rég a felsőoktatásban tanultak, valamilyen képzésre jártak, esetleg már dolgoztak és azt kell, hogy mondjam, miután ők is felnőttek lettek, jóval kevesebb időt kezdtek el a társasággal tölteni. Jócskán már csak én és legfiatalabb hyungom, Seungmin, jártunk el valahova, amit nagyon sajnáltam. Hiányoztak az idősebbek, hogy ők is velünk nevessenek, hogy esténként csak úgy császkáljunk a belvárosban. Egyszerűen semmi motivációm nem volt ahhoz, hogy felnőtt akarjak lenni, ezt pedig nagyon kevesen értették meg. Talán Chan hyung volt az, aki még úgy ahogy konyított az én gyerekes logikámhoz, de még ő sem értett mindig, ami talán jobban fájt, mint bárki mástól azt hallani, "Nőj fel Jeongin!".

(...)

-Gyere Jeongin! Megyünk a fodrászhoz! - Jisung hyung Minho hyungal karöltve fogtak le két oldalról és egy rohamos tempót felvéve kezdtek el maguk után cibálni. Nem értettem, hogy mit akarnak a fodrásznál és felettébb önző dolognak tartottam, hogy két hétig nem is láttuk egymást, erre, mikor előkerülnek, a fodrászhoz mászkálnak velem. Az pedig egy másik dolog, hogy meg se kérdeztek arról, hogy én mit akarok. Mert hogy igen csak szép listám lett volna azokról a programokról, amiket a hyungjaimmal terveztem tölteni.

-És mégis mit akartok ott?!

-Hát befestetjük a hajad! - Szinte egy másodperc eltérés sem volt köztük, ahogy ezt oly' természetesen kezelve kimondták. Pedig egyáltalán nem volt ez átlagos dolog! Sosem volt még befestve a hajam, ezt is egy olyanféle dolognak gondoltam mindig is, amit a nagyok csinálnak, így tökéletesen meg voltam én az alap fekete hajammal.

-De ne már! Nem akarom! Halljátok?! Nem!

-Jaj... te kölyök... most mit izélsz? Ez csak egy sima hajfestés. - Rántott egy nagyobbat rajtam Jisung és már bent is voltam a kis, lilára festett üzlethelyiségben.

-Lehet, hogy nektek az, de nekem nem! Basszus! Egyáltalán tudjátok, hogy milyen színt akartok? - Hyungjaim csak sokat sejtetően összemosolyogtak és nem sokára egy kényelmes, bőr borítású székben találtam magam.

-Természetesen ciklámen!

-Na, erre biztos, hogy nem vesztek rá! - Pattantam volna fel a székből, de Jisung egy mellkasomra helyezett kézzel sikeresen kudarcba fullasztotta a próbálkozásom.

-Nyugi, nem gondoltuk komolyan. Egy mélyvörös árnyalatot választottunk neked.

-Valahogy nem tudok ennek annyira örülni.

-Na... Most miért vagy ilyen, dulifuli? - Inkább úgy döntöttem, hogy válaszra sem méltatom. Akármilyen gyerekes, de mérges voltam rájuk, nem is kicsit. Főleg, hogy a megértőbb Minho hyungom is csak levágta magát a kanapéra és a telefonjával volt elfoglalva, mint sem Jisung hyungtól óvott volna meg. Jesszus! Arra nem is gondoltam, hogy mi van, ha Chan hyungnak nem is fog tetszeni?!

(...)

-Na látod? Remek ötlet volt. Királyul nézel ki! - Tapsikolt mellettem Jisung, ahogy a tükörben nézegettem a mélyvörös színben pompázó hajam, amit ráadásul még egy kicsit tépett fazonúra is alakított a fodrász csaj. Nem azt mondom, hogy nem tetszett, de annyira felnőttesnek találtam egy ilyen hajjal a fejemen az arcomat, hogy leszívesebben kitéptem volna az összes hajhagymám.

-Egynek elmegy. - Láttam Jisung hyung szemében az őszinte büszkeséget, és nem akartam egy negatív kommenttel sem elkeseríteni.

-Akkor most meghívlak titeket egy fagyira. - Mosolyodott el Minho hyung és vigyora csak szélesedett, mikor Jisungra nézett.

-Fagyi!

-Látom még mindig képes vagy úgy viselkedni, mint egy óvodás. - Nevetett fel Minho hirtelen felkiáltásomon és bár nem mondtam nekik, de nagyon boldog voltam, hogy még mindig gyermekinek tartottak. Ez is azt igazolta, hogy hiába a hajam, a testem és az arcom változása, még mindig az a kisfiú vagyok, akit egykoron az összes hyungja babusgatott. Bár a tudat még mindig elkeserített, hogy már hányan kértek arra, hogy legyek komolyabb, felnőttesebb.

(...)

-Szóval, trigonometria. Tudnál egy kicsit segíteni?

-Persze. - Seungmin hyung nem volt egy matek zseni. Rendszeresen segítettem neki megérteni a dolgokat, mert hogy... nem volt neki rossz logikája, okos volt, de szinte mindig lusta volt komolyabban megerőltetni a fejét, meg hát, mindig hamar fel is adta, ha matek példák megoldásáról volt szó. Úgy is mondhatjuk, hogy én voltam a korepes tanára, amit igencsak megtisztelőnek tartottam.

-Csá Seungmin! Kéne egy kis pénz kajára.

-Húzz innen Woosan!

-Te csak ne pofázz itt kölyök! - Lökött egyet rajtam ez az idióta, mire úgy beütöttem a csípőm a padba, hogy szerintem azt még hetekig emlegetni fogom.

-Milyen kölyök?! Annyi idős vagyok, mint ti!

-Nem te akartál Pán Péter lenni? - Legszívesebben behúztam volna neki egy nagyot, főleg, hogy ennél gerinctelenebb dolgot csak igen kevesen művelnek ebben az iskolában. Viszonylag nyugis intézmény volt ez a többihez képest, de amióta Woosan idekerült, ritkán volt nyugton. Most mi jó van abban, hogy a nálad jóval kisebbeket bántod? Mert, hogy se én, se Seungmin nem haladta meg a száznyolcvan centit, de az az állat majd nem két méteres volt, amit jól ki is használt. Az, hogy épp kit nézett ki magának, a kedvétől függött, meg voltak olyan napok is, amikor semmiféle port nem kavart. Viszont egy dolog miatt nagyon haragudtam rá, az az egy dolog pedig Seungmin. Drága hyungmon igencsak pénzes családból származott, ezért Woosan előszeretettel piszkálta őt, egy kis zsebpénz reményében.

-Jeongin, hagyd! - Legyintett egyet Seungmin és egy nagyobb összeget nyomott az idióta kezébe. Woosan pökhendin felhúzta orrát és lenéző pillantásokkal méregetve ott hagyott.

-Miért hagytad ezt hyung? Miért nem küzdöttél?

-Néha jobb, ha meghátrálunk, de köszönöm, hogy te képes lettél volna még a nyakadat is kitekertetni értem.

(...)

Rossz kedvem volt. Az utóbbi hónapok sűrűn teltek, hol a ballagásra készült az osztály, hol otthon volt egy kis gebasz, hol pedig a tanárok sújtottak ránk még nagyobb terheket az érettségi nehézségének gondolatával. Elegem volt már most a felnőtt létből és ami aztán végleg felhúzta nálam a pumpát, a többiek hiánya. Ezeket a hónapokat csak is Seungmin hyungal töltöttem, de vele se tudtam annyit eljárni, mint régen. Készült az érettségire és régi, lusta énjét meghazudtolva magolt be minden kis pontot a könyvekből, meg a vázlatokból. Jómagam pedig csak teljes unalomba burkolózva próbáltam túlélni mindent, ami körülvett. Már nem érdekelt semmi, csak a hyungjaimat akartam és azt, hogy mindenki egy kicsit kiszakadjon a sok teendő közül.

-Mi van veled Jeongin? Olyan szomorúnak tűnsz? - Hajolt a képembe Chan hyung, mi miatt frászt kapva baszódtam volna hátra, egyenesen a kemény betonra, de hyungom szerencsémre észnél volt és még időben elkapott. - Azért ne öld meg magad, okés? - Nézett rám kétségbeesetten, ami egy kissé megmosolyogtatott.

-Csak elbambultam.

-Azt láttam, de mi miatt? Mindig olyan kis energiával telt voltál, imádom az aranyos kisfiú éned. - Bár nem mondtam neki erre semmit, de lélekben örömtáncot jártam, annyira boldognak éreztem magam. Felszabadított a gondolat, hogy végre van egy ember, akinek az aranyos Jeongin kell, és nem a komoly. - Nem sokára itt a ballagásod. Hova mész tovább tanulni?

-Basszus!

-Mi az? - Chan sokat sejtetően mosolyodott el az én ijedt arcom láttán. Ki tudja belé is mi ütött.

-Elfelejtettem bármit is bejelölni... Meg egyáltalán a papírt leadni! Most mit csináljak hyung?!

-Hallottam a kis akciódról. - Figyelmen kívül hagyva mindent, amit mondtam, belekezdett valami másba, ami nem kicsit idegesített fel, elvégre a tovább tanulásomról van szó kérem szépen! - Meg akartalak már előbb is dicsérni, de sajnos nem volt rá időm. Örülök, hogy voltál olyan bátor és kiálltál Seungmin mellett. Sokat jelentett ez neki, meg nekem is. Ez mind azt bizonyítja, hogy felnő...

-Basszus hyung! Most hova fogok menni gimi után?!

-Most miért vagy ennyire kétségbeesve, tudtommal te gyerek akarsz maradni. - Nevetett fel halál nyugodtan.

-Hyung!

-Már megint a hyung... Nyugi, nyugi... anyukád felhívott és mondta, hogy egy kis segítség kéne, mivel te nem vagy hajlandó átnézni az egyetemeket. Még az nap átmentem hozzátok és kerestem neked én valamit, majd leadtam a papírod.

-Hogy mi? - Nem igazán tudtam semmit sem felfogni ebből, főleg, hogy egy részt örültem a dolognak, más részt nem annyira. Mi van, ha valami szart jelölt meg nekem és nem lesz ott jó? Mi van ha... ha nagyon messzi kell innen mennem? Jesszus! Azt nem bírnám ki!

-És most mi ez a rémült fej? - Lépett hozzám közelebb. Olyan közel, hogy konkrétan a lélegzetvételét éreztem a bőrömön. Azonnal elpirultam és kissé hátrébb akartam tőle lépni, de derekamra vezette karjait, ezzel közel tartva magához. - Mi baj?

-Ugye jó egyetemet jelöltél meg nekem? És ugye nincs innen messze?

-Messze van... - Egy hatalmasat nyeltem kijelentése után. - de egy irtó jó fej szobatársad lesz. - Mosolyodott el nosztalgikusan.

-Mi?

-Ugyanoda jössz, ahova én és remélhetőleg egy szobában leszünk, szóval nem maradsz egyedül, nyugi. - Gyengéden az enyémekre helyezte ajakit, mire köpni-nyelni nem tudtam. Végül is... amilyen szarul alakult majdnem az egész nap, a végére jól sültek el a dolgok. - Még ma viszonzod a csókom, vagy mostantól nem Pán Péter, hanem szobor akarsz lenni? - Muszáj volt felnevetnem megjegyzésén, de végül az ő édes ajkai által léptem ki egy kicsit ebből a világból. Aztán persze, megint előbújtak a félelmeim.

-De hyung...

-Mi az már megint? - A szemeit forgatva nézett rám, ragyogó tekintettel.

-Nem akarok olyan lenni...

-Milyen?

-Mint a felnőttek... - Chan csak jól homlokon csapta magát, majd felkapva pörgetett meg, úgy mint régen, mint amikor még kicsi gyerekek voltunk. Végig azt hajtogatta, hogy ne legyenek már ilyen butaságok a fejemben, mert ilyen mentalitással tényleg egy gyerek maradok örökre, amit nem is bántam. Gyerek akartam lenni és Chan mellett könnyű volt annak lenni.