A sztorit a fentre behelyezett FMV ihlette. Nagyon jó kis videó, nem csak sekai rajongóknak ajánlom. ;)

-Sehun ah... - Jongin ajkait egy hangos nyögés hagyta el, ahogy az orgazmus szélére repítve löktem benne egy nagyot. Csupasz felsőtestemet szorosan magához ölelte, apró puszikat adva néha a nyakamba, ha épp nem nyikkant vagy nyögött fel. Folyamatosan a nevemet sóhajtozta, teli szeretettel és bizalommal felém. Mosolyogva bújtam nyakhajlatában, az utolsó mély lökések közepette, mikor egyszerre értük el a csúcsot. Jongin sokáig magához szorítva merevedett el, hevesen kapkodva a levegőt. Lábait továbbra is derekam köré kulcsolva hagyta, mintha egy pillanatra sem akarna tőlem elszakadni.
Csak hosszas percek múlva volt hajlandó enyhíteni a szorításán, így ki tudtam belőle csúszni és mellé fekve magamhoz húztam fáradt testét. Szemei álmosan pislogtak rám, puha, dús ajkai egy gyengéd mosolyra húzódtak. Derekánál fogva tartottam magamnál, másik, szabadon lévő kezemmel a szemébe lógó, barna haját igazgatva.

-Szeretlek... - Suttogtam ajkaira, egy apró puszit adva rájuk. Fáradtan ásított egyet, szemeit lehunyta és még szorosabban hozzám bújt, fejét mellkasomba temetve.

-Én is téged... - És ezután csak az egyenletes szuszogását hallottam. Óvatosan elnyúltam az ágy egyik felébe legyűrt takaróért és magunkra terítettem. Álmos voltam én is, mert bár együtt laktunk, mindkettőnk nagyon sokat dolgozott nap, mint nap; de Jongin alvó lényét akármeddig képes lettem volna figyelni. A férfiasan szép vonásait, mik ilyenkor úgy ellágyultak, mintha az ég világon semmi nehézsége nem lenne. Ajkai egy kissé elnyíltak, az allergiája miatt gyakran nem tudott az orrán át lélegezni. A szemeibe lógó, világos barna haja, mi mindig olyan puha és csillogó volt, mintha csak frissen lépett volna ki egy fodrász magazinból. Gyakran olyan szép volt, mintha nem is ebbe a világba tartozna.

(...)

-Meddig leszel ma bent? - Kérdeztem tőle reggel, mikor egy szál alsóban, a szemeit dörzsölgetve kilépett a kicsiny konyhánkba. Rossz szokásához méltóan kivette a dobozos tejet a hűtőből és beleivott. - Leszokhatnál erről. Másnapra mindig megromlik a tej. - Fintorodtam el játékosan.

-De így az igazi, egyébként meg nem tudom. Ma elvileg hamarabb haza érek. - Láttam, ahogy mozognak a fejében a fogaskerekek a munkabeosztását illetően, mire csak felkuncogtam. Mindig, olyan aranyos tudott lenni. - Miért?

-Ha mindkettőnk hazaér ma minimum hétre, akkor szeretnélek elvinni valahova. - Mosolyogtam rá elégedetten, míg ő látszólag teljesen elolvadt az ötlet hallatán. Alig lehetett hallani a csupasz talpainak csattanását a padlón, míg hozzám sétált és egy finom csókot lehelt ajkaimra.

-Köszönöm Sehun...

-Ez semmiség. Mindkettőnkre ráfér a pihenés. Főleg rád. Mostanában szét vagy esve. - Aggódva simítottam, még itt reggel, ébredés után is kissé meggyötört arcára. Már egy jó hónapja tart nála ez a folytonos fáradtság és már hiába csinált bármit is vele, nem hatott rá semmi sem. Ezért gondolom azt, hogy jó lesz nekünk ez a kis esti program. Feltöltődünk, szívunk egy kis friss levegőt és talán minden jó lesz.

(...)

A napom folytonos idegeskedéssel telik. Nappali műszakos szakácsként dolgozom egy kisebb, de annál nevesebb étteremben. Nem mondom azt, hogy nem érte meg itt dolgozni, elvégre elég magas fizetésem volt, de az a stressz, ami nap, mint nap ért engem itt séfként, azt nem minden ember vállalta volna be. Ha csak egy olyan embert felvesznek a konyhába, aki nem elég gyors, nem elég figyelmes és legfőképp, nem elég képzett, az mind nekem a legártalmasabb. Néha már az se érdekelt, hogy az összes itt dolgozó szakács megutál engem, mert úgy ordítok valakivel; szakmai ártalom. Ezzel ellenben viszont örülök, hogy legalább Jonginnak nincs egy túl stresszes melója. Óvóbácsi volt az egyik városi óvodában. Noha a gyerekekre vigyázás sem egy egyszerű feladat - legalább is szerintem - Jongin élvezte, hogy ez lehet a munkája. Imádta a kölyköket és bár emiatt egy csomószor tervezgettem, hogy egyszer talán örökbefogadok az ő kedvéért, igen nehezen vettem magam rá. Nem is azzal volt a gond, hogy bajom lett volna a kis lurkókkal, csak nem lett volna rá időnk. Se Jonginnak, se nekem, egy gyerek pedig eléggé igényli a törődést, akármilyen korban van.

Fáradtan léptem ki az étterem ajtaján, lábaim zsibbadtak az egész napos állástól, viszont nem volt időm pihenni és szép lassan haza bandukolni. Sietni akartam, hogy minél hamarabb láthassam Jongint és magamhoz ölelhessem, hogy meglepjem és lássam az örömöt az arcán. Gyors tempóban bepattantam a kocsimban és hazáig meg sem álltam.
Még csak a lakásunkba se kellett felsétálnom több emeletet, ugyanis Jongin ott várt rám a járda szélén. Lassan megálltam mellette ő pedig nem volt rest egyből bepattanni mellém. Egyből hozzám hajolt egy csókért, mit talán én húztam el egy kicsit.

-Késtél. - Mosolyodott el pimaszul.

-Bocsi, igyekeztem amennyire csak tudtam.

-Na és... hová megyünk? - Kötötte be izgatottan az övét, majd ismét nekem szentelte a figyelmét.

-Meglepetés. - Kacsintottam egyet felé, mire láttam, egy kissé megemelkedik jobb szemöldöke, de már nem tett fel kérdéseket ezzel kapcsolatban. Az egész utat csendben végig ülte mellettem, néha felém pillantva, hátha a mimikám elárul neki valamit, néha pedig a tájat fürkészve. A város szélére mentem és mikor megálltam az ember méretű fakerítés előtt, ami mögül kutyák izgatott ugatása szűrődött ki, még könnybe is lábadt a szeme. - Kutyát sétáltatunk. - Csókoltam homlokára, míg ő engem teljesen mellőzve pattant ki a kocsiból, egyből a kerítéshez futva. Nevetve szálltam ki én is a járműből, épp ekkor tárta ki a kaput Jongin előtt az egyik, itt dolgozó haverom.
Jongin kábé az összes kutya ketrece előtt megállt, csillogó szemekkel vizslatva a meglepő, de barátságos, farok csóváló állatokat. Már csak a tekintetéből láttam, hogy legszívesebben az összeset haza vinné.

(...)

-Biztos, hogy jól vagy? Ne pihenjünk még egy kicsit? - Aggódva simogattam Jongin hátát, miután ismét elindult a kis ösvényen, mellette az energikusan ugráló, barna kutyussal.

-Semmi gond Sehun, tényleg. Csak egy kicsit megszédültem, na meg, még ma, haza kéne érnünk. - Mosolyodott el sápadtan. Alig pár perce - se szó, se beszéd - megállt és letérdelt a földre. De nem amiatt, mert megakarta szeretgetni a nála pórázon lévő kutyát, hanem mert rosszul lett. Olyan pánikba estem, mint még talán soha, mert bár már volt rosszul, de amióta öt éve együtt élünk, még soha nem csinált ilyet. Egy pillanatra mintha elvesztett volna minden kapcsolatot a külvilággal, hiába szólongattam, nem reagált semmit.

-Jongin...

-Hm?

-Kérlek, vegyél ki egy szabadnapot és holnap menj el orvoshoz. - Szorítottam meg a szabadon lévő kezét.

-Már én is gondoltam erre. Akkor... holnap elmegyek, ígérem. - Mosolyodott el gyengén. Egy kissé fellélegeztem ekkor, hiszen tudtam, nincs rossz házi orvosunk, így jó kezekben lesz, míg én ismét mehetek a melóba, ahol tuti, hogy majd szét fog vetni az ideg, hisz munka alatt nem nagyon használom a telefont, így csak később fogom megtudni, hogy mi is van Jonginnal.

(...)

A sejtéseim beigazolódtak. Egész nap alig voltam képes a munkámra koncentrálni. Folyton a mobilomat lestem, hátha hív és akkor nagy ívben le is szartam volna a dolgokat, egyből felvettem volna hívást. De a telefon egyszer sem csörgött, csendesen volt a helyén, én pedig egyre rosszabb és rosszabb dolgokat vettem a fejembe. Nem akartam, hogy bármi komolyabb baja legyen Jonginnak. Inkább lettem volna én beteg, mint ő.

-Sehun! Sietni kéne! - Rángatott az egyik kukta maga után. Legszívesebben a világ összes káromkodását rásújtottam volna ezután, de lássuk be, egyáltalán nem érdemelte volna meg szegény. Elvégre csak a munkáját végezte, ahogy nekem is kellett volna, de képtelen voltam rá. Így esett meg, hogy az nap kénytelen voltam hamarabb elkérezkedni. A főnök nem mondott semmit, megértette a helyzetem, meg rájött, hogy ilyen állapotban úgy is csak útban vagyok másoknak.
A nem rég beköszöntött ősz miatt igen fagyos volt kint a levegő. Ez csak egy újabb aggodalmat szült bennem, hiszen tudtam, Jongin már egy jó ideje igen leszedált állapotban van, így pedig fogékonyabb a megfázásra, vagy bármi más betegségre. Még egy gyorshajtást is megkockáztatva siettem haza a kocsival, egyből végig rohanva tizenkét emeletet, hogy beronthassak a már nyitott ajtajú lakásunkban. Az illatokból ítélve Jongin a konyhába ügyködött így óvatosan, a gáztűzhelynél álló személyéhez rohantam és átkaroltam. Éreztem, hogy egy pillanatra megrezzen, gondolom megijesztettem, de mikor a füle tövébe csókoltam, egyből el is lazult.

-Mit mondott a doki? - Kérdeztem tőle, magam felé fordítva, hogy szembenézhessek vele. Bár ne tettem volna. Még könnyes szemekkel nézett rám, az egész arca vörös volt és fel volt puffadva a sírástól. - Ugye nem...?

-Jaj! Ez csak a hagyma. Egyébként meg tényleg sírtam... a megkönnyebbüléstől. Semmi komolyabb bajom nincsen. Egyszerű vitamin hiány, de ezt pár tabletta rendbe hozza. - Mosolygott rám... kissé furcsán, de ettől függetlenül én is megkönnyebbültem és a hirtelen jött sokkom, akkor már sehol nem volt. Meleg ölelésbe zártam, néha puszit hintve a nyakába.

-Ennek őszintén örülök. - Suttogtam fülébe.

Az nap egy furcsa érzéssel mentünk el aludni, készülve a következő, átlagos napra. Jongin egész délután ölelgetett, amit bár le lehetett vonni egy aranyos gesztusként, nekem mégis furcsa volt, de nem tettem szóvá. Biztos ő is izgult amiatt, hogy hátha valami komolyabb dolog áll a rosszullétei hátterében.

(...)

Másnap reggel már teljesen természetesen viselkedett, így a legapróbb görcs is kiveszett a gyomromból. Vidáman reggeliztünk, pont olyan édes módon, ahogy mindig is tettünk, majd mindketten összekészültünk a munkára és elhagytuk a lakást.
Teljes lelkibékével voltam majdnem egész nap,; most már képes voltam az egész lényem ismét átadni az étteremnek. Jobb formában még talán soha nem is voltam. Akár agy gép, úgy adtam ki az utasításokat és segítettem be másoknak, ha elakadtak valahol. Túl jó volt minden, ennek pedig őszintén örültem. Biztos a Jongin miatti folytonos aggódásom korlátolt meg az utóbbi hónapokban és most, hogy tudom, semmi gond, megkönnyebbültem.

Csörög a telefonom. Fülsüketítően szólalt fel a pulton, ahol hagytam. Összevontam szemöldökeim és elnézést kérve a többiektől, hagytam magukra egy kicsit őket. Még jobban meglepett, mikor láttam, a hívó fél Jongin. Enyhe félelemmel vettem fel a hívást.

-Szia... én vagyok. - Hangja gyenge volt és feszült.

-Szia. Mi a baj? - Idegesen kezdtem el dobolni az előttem levő pulton, opciókon agyalva, hogy vajon miért hívhatott. Jongin hosszas percekig nem szólalt meg, mintha erőt gyűjtött volna valamihez.

-Én... elmegyek... ne keress többé. Mindennek vége.

-Jongin...

-Kérlek ne keress!

-Jongin... - Hirtelen szakította meg a hívást, ahogy az én szívemet is. Siránkozva szakadt szét bordáim börtönében. Olyan mély sebnek éreztem ezt, hogy tudtam, képtelen lennék feldolgozni. Ez... ez csak is egy vicc lehet, hisz... Minden jól ment a kapcsolatunkban! Minden szép és tökéletes volt! Soha nem veszekedtünk, még csak kisebb összezördüléseink sem voltak! Ez nem lehet! Ez egy vicc! Egy álom! Egy valami, de nem a valóság!
Muszáj volt abban a pillanatban leülnöm egy székre. Teljesen kikészülve túrtam a hajamba, hogy aztán felpattanjak onnan és sebes léptekkel elhagyjam a konyhát. Sírva mentem be a főnökömhöz, közölve vele, hogy most egy hosszabb időre szabadságra van szükségem. Természetesen teljes mértékben megértette a dolgot, így elengedett. Ismét bármi sebesség korlát nélkül hajtottam haza, hogy lássam... Jongin pár ruhája eltűnt, ahogy ő maga is. Elmentem az óvodába, minden olyan helyre a városban, ahol csak lehet. Próbáltam felhívni őt is és a barátait is, de csak az utóbbiak vették fel a telefont és ők sem tudták, mi lehet vele. Teljesen összetörve tértem vissza az üres és most kifejezetten ridegnek tűnő lakásba. Olyan egy óra folyamatos sírás után jöttem rá, képtelen lennék itt tölteni az éjszakát. Az egyik közös barátunk, Chanyeol fogadott be, akár egy elveszett és összetört kisgyereket, de még nála is képtelen voltam aludni.

Jongin... mi történt? Hova mentél? Miért hagytál el? Minden olyan szépen ment közöttünk.

(...)

Képtelen voltam elhinni, még egy hónap eltelte után is, hogy elment. Elhagytam a munkahelyem, tudván, hogy minimum egy évig nem lennék képes bármiféle normális munkára. Inkább hagyatkoztam az informatikai tanulmányaimra és kerestem egy otthon ülős, viszonylag nyugis állást, hogy maradék időben legyen időm sajnáltatni magam. Rettenetesen hiányzott Jongin, de ami a leginkább zavart, az a tudatlanság volt. Nem kaptam senkitől sem választ arra, hogy mi lehet vele, hol van. Csak eltűnt, mintha nem is létezett volna.
A barátaim próbáltak meggyőzni arról, hogy el kell felejtem, de képtelen voltam rá. Halottakhoz hasonlóan ültem közöttünk, mikor elvittek valahova vagy átjöttek hozzám, vidítani. Próbálták azt sulykolni a fejembe, hogy Jongin rossz és nem is érdemel meg engem, de képtelen voltam ezt is elhinni. Olyan régóta voltunk együtt, ebből öt évet együtt is éltünk. Öt éven keresztül együtt aludtunk és keltünk. Együtt szerelmeskedtünk és mentünk különféle programokra. Egy ilyen kapcsolatot nem felejt el könnyen az ember; én pedig egyáltalán nem akartam. Jongin kezdett már halványodni számomra, de én még láttam magam előtt. Tudtam, hogy valahol van és él és mozog és minden rendben most már vele, csak nem tudtam, hogy hol.

Hiába próbáltak a barátaim rávenni, meg akartam keresni. Valahol itt volt, Koreában, én pedig meg fogom találni. Csak ez volt a fejemben. Meg fogom találni, mert bár már halványul, én látom. Látom, hogy ott van valahol. Így történt meg az, hogy motorra szálltam és mindent hátrahagyva, neki indultam az egész országnak. Ahol csak lehetett, kérdeztem felőle, még a Szöultól messze lakó családjához is elmentem, de ők sem tudtak a fiúkról és szint úgy, mint én, ők is meg akarták minden áron találni, újból látni. Így már csak még inkább elszántam magam. Kim Jongin... előlem nem tűnhetsz el. Soha. Tudom, hogy valami nyomós okod volt arra, hogy elhagyj, de nem az, hogy kiszerettél belőlem. Tudom. Érzem.

(...)

Hónapokat töltöttem utazással, egy kicsit sem vesztve a lelkesedésemből. Olyan helyeken is jártam, ahova soha életemben nem is terveztem elmenni, de egy kis világ látás mindenkinek jót tesz. Ez volt a szerencsém. Egy alkalommal kisegítettem egy idős nénit, aki hálából felajánlotta, hogy egy éjszakát nyugodtan tölthetek nála és a férjénél. Örültem meghívásnak, na meg a már régen érzett házi koszt is csábított, így elfogadtam az ajánlatot. Az nap este, attól a nénitől tudtam meg, Jongin kórházban van már egy jó ideje. Kábé azóta, mióta elhagyott. Őszinte meglepettséggel hallgattam az idős nénit, aki pont abban a kórházban volt takarítónő és mivel egy egyszerű, pletykás idős hölgy volt, az összes ott lévő beteget ismerte, többek között Jongint is. Abban a percben el akartam menni oda, újra látni. Annyira örültem ennek az egésznek, hogy bármi gátlás nélkül elsírtam magam az idős pár előtt, akik nem győztek nyugtatni és meggyőztek, hogy először aludjam jól ki magam, holnap pedig a nénivel együtt elmegyek abba a bizonyos kórházba. Beteg vagy Jongin? Hazudtál nekem akkor?

Erős gyomor görccsel ugyan, de valahogy képes voltam elaludni. Alig vártam a reggelt, na meg a Jonginnal való találkozást. Bármilyen meglepő, nem haragudtam rá. Továbbra is úgy szerettem, mint már lassan hét éve, ezen pedig semmi sem változtathatna. Reggel ugyan fáradtan, de gyorsan elkészültem és egyből mentünk is a nénivel a kórházba. Hála neki, még csak egy recepcióst sem kellett megkérdeznem, hogy hol van Jongin szobája, mert az idős takarítónő bármi kérés nélkül oda vezetett. Kedvesen rám mosolygott, bíztatóan megszorítva a vállam, majd magamra hagyott a kórterem fehér, csukott ajtaja előtt.
Amennyire vártam ezt a találkozást, most annyira bizonytalanodtam el. Mi van, ha Jongin olyan beteg, hogy kómában fekszik és már csak napok vannak neki hátra? Mi van ha... épp most a halál szélén van?
Egy nagy levegőt vettem, majd még egyet. Észre se vettem, de már be is nyitottam a kicsiny, egy ágyas szobába, hol a tiszta fehér lepedőn ült Jongin, kórházi pizsamában, felvont szemöldökkel méregetve. Látszólag semmi baja nem volt. Nem volt olyan sápadt és gyengének tűnő, mint amikor elhagyott.

-Istenem... Jongin... - Sírva rohantam hozzá és szorítottam magamhoz, soha el nem akarva engedni. Így akartam meghalni, hogy ő ismét a karjaim között van és tudom, hogy jól van, lélegzik és...

-Elnézést, de... ön kicsoda? - Tolt el óvatosan, de egyáltalán nem undorodóan vagy durván magától. Gyengéden letörölte a könnyeim és így nézett rám érdeklődve. Most is olyan aranyos volt, mint mindig de...

-Oh... elnézést. Hozzátartozója a betegnek? - Lépett be egy alacsony, orvosi köpenybe bújtatott nő. Tapintatosan tette fel kérdését, vörös, kisírt szemeimet látva, míg Jongin, látszólag értetlenül kapkodta ide-oda tekintetét.

-I..igen...

-Megtenné, hogy kijön velem a folyosóra egy kicsit? - Csak egy aprót bólintottam és már indultam is volna a vékony nő után, ha Jongin nem szorította volna meg a csuklómat. Érdeklődve fordultam felé, keserűen elmosolyodva és végigsimítva arcán.

-Ugye visszajössz? Valami... valami furcsát érzek a közeledben... nem tudom, hogy mit, de... jó érzés. - Erre csak felcsillantak a szemeim és őszinte boldogsággal mosolyodtam el felé. Van remény. Bármi hezitálás nélkül tettem neki ígéretet és kisétáltam a folyosóra, ahol az orvos már várt. Megigazította fekete, kissé kerekes alakú szemüvegét és így nézett rám.

-Jonginnak agytumora volt, viszont nem kell aggódnia, már sikeresen meggyógyult egy műtétnek köszönhetően, de... mint szerintem már észrevette, nem minden alakult pontosan úgy, ahogy szerettük volna. Nem emlékszik semmire, még csak a szüleire sem. A lexikális tudása megmaradt, de minden más elveszett. Tudom, hogy ezt... hozzátartozóként nehéz kezelni, de kérem. Maradjon vele és vigye haza, nyugodtan meséljen neki az életéről, hiszen nagy az esély arra, hogy visszakapja az emlékeit. - A nő kissé szomorú, de őszinte szemekkel nézett rám. Csak bólintottam egyet, mire már magamra is hagyott, én pedig betartva az ígéretem, visszamentem Jonginhoz. Láttam az őszinte örömöt az arcán, mikor beléptem a szobába és meglepő, de... egyből hozzám futott és szorosan megölelt.

Még ha el is felejtett, a szeretete és az érzései megmaradtak.

-Jongin... mesélek neked egy kicsit magunkról, okés? - Lelkesen bólogatott és az ágyához vezetve, helyet foglaltunk azon, én pedig nem voltam rest egyből a közepében csapni.

Az nap, csókok ezreivel zártuk le a történetet.