Ez a sztori girl12987 kérésére íródott, remélem elégedett leszel a végeredménnyel! Jó olvasást mindenkinek! ^^

Ragyogó napsütés volt az nap, ahogy nyár végén és ősz elején mindig. Jinyoung fehér bőrét perzselték a Nap sugarai, ahogy hazafele biciklizett. A kerékpár gyorsan gördült útján, egy-egy élesebb kanyarnál surlódó hangot hallatott. A rajta utazó fiú legszívesebben behunyta volna mindkét szemét, élvezte volna a felülről érkező melegséget és a lágy, enyhén hűsítő szellőt, de azért balesetet sem akart okozni, még ha egy csendes kis környéken élt is, vigyáznia kellett. Lelki szemei előtt látta, ahogy haza ér és kiülve az udvarba egy kicsit relaxál, miközben macskája az ölében pihen. Egy hosszú, szorgalmasan telt hét után, megérdemelte a pihenést.

Komótosan nyitott be a sötétítők miatt, hűvös hőmérsékletű házába. A mai napig egyáltalán nem bánta meg, hogy annak idején nem a nagyvárosba, hanem a kissé messzibb kertvárosba költözött. Itt csend volt és nyugalom, mindenki ismert mindenkit, ezt pedig Jinyoung szerette. Úgy érezte, bárkiben bízhat, kivéve szomszédjában. A másik fiú már régebb óta élt itt, mint ő, még sem tudott róla senki semmit. A lakosok mind csak annyit mondtak, jobb azt a fiút nem piszkálni, hiszen nagy lehet az ő baja, ha senkivel nem beszél, de még csak ki sem mozdul a függönyöket mindig behúzva tartott, sötét lakásából. Jinyoung néha látta, ahogy a szomszédja is pont ugyanazt az időpontot választva mint ő, kilép a kertre nyíló hátsóajtón és élvezte egy kicsit a meleg, nyárias időt. Igazán barátságos fiúnak tűnt, olyannak, akivel szívesen barátkozott volna, de mikor a köztük elhúzódó kerítéshez sétált és a szomszédban élő fiú meglátta, sebes léptekkel sietett vissza a házba, onnantól pedig, újabb egy hétig, még csak egy pillanatra sem látta.

Érdekes az emberi természet, az biztos, sokszor teljesen megfejthetetlen. Jinyoung szintén az itteni lakosoktól tudta meg, hogy a szomszédjában élő fiút, Marknak hívják. Mark is megfejthetetlen volt a fiatalabb számára, hiszen csupa szív és lélek srácnak látszott, még sem állt szóba senkivel. De maga a neve is érdekes volt. Jinyoung számára nyílvánvaló volt, hogy szomszédja külföldi volt, még ha egy szót sem ejtettek egymás között sosem.

Ezen a napon, mikor Jinyoung kilépett a hátsóajtón, tekintete egyből a szomszéd kertre tévedt. Mark boldogan integetett neki, ezúttal nem szaladt el, ahogy mindig. Érdeklődve vizslatta a fiatalabbat, szemeiben egyáltalán nem látszott az a félelem, ami eddig, szinte mindig a tekintetében bújkált. Most boldognak és gondtalannak tűnt, ez pedig Jinyoungot is megmosolyogtatta, mert úgy gondolta, akármi is volt az idősebb baja, már megoldódott. Boldogan integetett vissza, de azért nem kezdeményezett beszélgetést, nem akarta elijeszteni a másikat. Helyet foglalt ő is a fűben, ahogy a másik és lehunyva szemeit, a macskája az ölébe telepedett és a Nap felé emelve arcát, pedig élvezte annak melegét. Néha lopva Markra pillantot, a kerítés rácsain keresztül szemlélte az idősebbet, aki mintha csak másolta volna Youngot, a Nap perzselését élvezte. Így üldögéltek órákat a kertben, teljes némaságban, Jinyoung mégis úgy érezte, egy kissé közelebb került, eddig bezárkózottan élő szomszédjához.

Egy hét múlva ismét kint ültek a kertben, egymás társaságában, szokásosan csendbe burkolózva. Ezen alkalommal sem ejtett egyikük sem egy szót, Jinyoung viszont most már bátrabban pillantgatott át a szomszéd portára, Markra. Semmit nem tudott a másik fiúról, mégis vonzotta benne valami. Talán a titokzatosság, ami a fiú körül lebegett, vagy talán csak a tudat, hogy az aprócska kertvárosban rajta kívül még senkihez sem került ilyen közel. Jinyoungot elkápráztatta Mark szépsége. Nem mintha Jinyoung nem tudta volt, hogy nem illik egy fiút, egy felnőtt férfit a "szép" szóval illetni, Markra mégis csak is ez a jelző illet. Fekete, kissé göndör haja a homlokára hullot, néhány hosszabb tincs a szemeibe lógott. Apró, mégis húsos ajkai voltak és még Jinyoungnál is fehérebb bőre. Jinyoung mindig is büszke volt megnyerő külsejére, Mark mégis elvette minden eddigi önbizalmát. Nem mintha emiatt Jinyoung rosszul érezte volna magát. Hiszen ezekben a percekben másra sem tudott gondolni, hogy Mark fehér bőre hogyan ragyog a fényes napsütésben.

Teltek a hetek. Jinyoung lassan érezte, hogy egyre közelebb kerül Markhoz. Már nem csak ő pillantgatott át a portán, hanem Mark is. Néha-néha a tekintetük összetalálkozott, mire Mark elpirulva kapta el a tekintetét máshova. Jinyoung is hasonló módon elvörösödött, de Markkal ellentétben nem szégyellte az arcán fellelhető piros árnyalatot. Kedvesen kuncogva vizslatta a félénk, idősebb fiút.

Aztán egyszer csak abba maradt minden. Mark nem lépett ki többé a házából, nem pillantott Jinyoungra úgy, ahogy eddig. A fiatalabb kissé aggódott, félt, hogy talán történt valami az idősebbel, viszont az esténként megvilágított szomszédos ház ablakára pillantva mozgást látott a házban. Ekkor Jinyoung keserűen sóhajtott egyet, majd az nap hosszas forgolódások közepette végre elaludt egy óra után.

(...)

-Szóval a szomszéd, mi? - Mosolyodott el gonoszan Jaebum. Jinyoungnak semmi kedve nem volt a mai naphoz. Úgy érezte, teljesen felesleges az egész. Nem akart ma dolgozni, pedig amúgy szívesen járt a munkahelyére. Itt voltak minden nap a barátai is, ráadásul egyáltalán nem utálta a munkáját. Szívesen dolgozott egy-egy újabb projekten.

-Semmi értelme rajta rágódni. Még csak ki sem tolja az orrát a házból. Ugyanazt csinálja, amit azelőtt is. - Sóhajtott fel bánatosan Jinyoung, meredten bámulva a falon lévő órára, amin mintha még az idő is lelassult volna, annyira nem akart itt lenni. Jaebum csak értetlenül pillantott barátjára.

-Akkor miért bánkódsz? Te amúgy sem vagy ilyen. Soha nem vagy szomorú.

-Nem vagyok szomorú, egyszerűen csak... csalódtam? Nem tudom.

-Minden esetre... - Vonta meg a vállát Jaebum. - Szerintem már hosszú ideje nem mozdultál ki. Mi lenne, ha ma elmennénk valahova a többiekkel? Péntek van, bőven ráérünk még a belvárosba is bemenni.

-Jézus... Ha megint Youngjae vezet, esküszöm nem megyek. Szörnyű volt.

-Akkor inkább vezetsz te? - Vonta fel a szemöldökét Jaebum. - Viszont akkor nem ihatsz. Tudod, hogy azért szokott Jae vezetni, mert ő az egyetlen jó kisfiú a csapatban és soha nem iszik.

-Legyen... csak nem halunk meg. - Támaszkodott fáradtan egyik könyökére.

Viszont hiába a barátokkal való tervezés az estéről, Jinyoung csak is Markra tudott gondolni. Valami nem volt rendben az idősebb fiúval. Miért tűnt el egyik napról a másikra csak úgy? Mi lehet vele? Sajnos hamarabb megkapta a választ, mint gondolta volna.

(...)

Az este nem telt rosszul, annak ellenére, hogy délelőtt olyan rossz volt a kedve, mint még talán sosem. Jól érezte magát a barátaival, az alkohol pedig segített kicsit a hangulata javításában. Úgy érezte, talán most már képes elengedni a szomszéd fiút. Jinyoung amúgy sem értette, miért aggódik ennyire. Nem is ismerte a másikat, csak párszor pillantottak egymásra. Ráadásul Jinyoung amúgy sem volt sosem egy túl érzelmi ember. Nem mintha teljes mértékben hidegen hagyták volna mások, egyszerűen csak nem értett ehhez. Nem volt jó vigasztaló és nem tudott könnyen problémákat megoldani.

Az nap este, mikor Youngjae nagy nehezen haza vitte, Jinyoung már épphogy lépett volna be a lakásba, mikor a szomszédból egy hangos zajt hallott. Mintha csak leesett volna valami törékeny. Ijedten lépkedett a szomszédos ház bejárati ajtajához, hogy aztán aggódva kopogtasson be azon. Félt, valami miatt nagyon rossz érzése volt.

Mikor már körülbelül egy perce kopogott szüntelenül az ajtón, megpróbált benyitni és akármilyen meglepő, de a kissé kopott nyílászáró halkan felnyikordulva kitárult. Jinyoung szemei elkerekedtek a bent lévő látványtól. Leszakított függönyök, helyenként véresre kapart festék a falon. Nem egy virágváza és képkeret hevert összetörve a padlón. Jinyoung aggódón pillantott körbe a kicsiny nappaliban, ott viszont nem volt senki. Már épp Mark nevét akarta kiáltani, mikor újabb hangos csörömpölést lehetett hallani. Jinyoung nem gondolkodott, egyből a hang irányába sietett. A fürdőben talált rá szomszédjára, aki épp elkeseredetten, hangosan zihálva bámult a földön lévő, összetörött tükörre.

-Mark... - Az idősebb ijedten pillantott az ajtóban álló új jövevényre. Szemei rémülten kerekedtek el és egyszeribe nagyon szégyellni kezdte magát. Kissé próbált rendezni félelmetes ábrázatán, véres kezeit ösztönösen fekete pulcsijába törölte, hogy aztán újabb adag vér koszolja össze kacsóit.

-Én... - Jinyoung nem mondott semmit, csak Mark fürdőszobai szekrényéhez sietett és elsősegély híjján csak tiszta papírzsebkendővel kötözte be Mark apró kezeit. Az idősebb megszólalni sem mert, évek óta nem volt része olyan szeretetteljes cselekedetben, ahogy Jinyoung viselkedett vele.

-Egy pár napba bele fog telni, hogy a házad rendbehozzák. Van valakid, akinek tudok szólni? - Mark erre csak megrázta a fejét. - Egy barátod? - Fejrázás. - Testvéred? - Ismét. - A szüleid? - Ismét csak fejrázás. Mark legszívesebben csak sírt volna, de nem akarta csak még jobban megalázni magát Jinyoung előtt. Már így is elég szégyenteljes volt az ábrázata.

-Semmi gond, majd... megoldom. - Állt volna neki összeszedni a tükör maradványait, Jinyoung viszont hatázottan megfogta egyik karját és maga után kezdte húzni. Mark ledermedve figyelte a határozott, fiatalabb fiút, szólni még csak egy kicsit sem mert. - Hova megyünk?

-Hozzám. Nem aludhatsz ilyen házban. Van vendégszobám, nyugodtan nálam maradhatsz, amíg nem jön rendben minden nálad. - Hogy Jinyoung pontosan mire is gondolt ez alatt, azon lehetett volna veszekedni. Mindenesetre már az első pillanattól fogva tudta, hogy Mark nem csak egyszerűen introvertált. Valami nagy gond volt a háttérben, de hogyan kérhette volna arra szomszédját, hogy mondjon el neki mindent, holott alig ismerték egymást? Most beszéltek egymással életükben elször.

Meglepő módon Mark csak bólintott egy aprót és Jinyoung fogásából óvatosan kihúzva csuklóját, kissé etávolodott a fiataltól. Mark nem ellenkezett, egyszerűen csak követte Jinyoungot.

(...)

Mark furcsa srác volt. Állapította meg Jinyoung. Az idősebbről még így is alig tudott valamit, holott már egy hete ugyanazon tető alatt éltek. Mark csendes volt és látszólag ki sem lépett a ház ajtaján. Jinyoung nem tudta ezt hova tenni. Neki a hét majdnem minden napján be kellett mennie az irodába, ezzel reggelente magára hagyva újdonsült vendégét. Ahányszor reggel kilépett a házból, Mark félénken integetett neki a nappali kanapéjáról. Ahányszor hazaért délután, Mark vagy a laptopjába volt temetkezve vagy magányos csendbe burkolózva ült a széles párkányú ablakban és bámult kifele. Alig beszélt, általában mindig Jinyoung kérdezett valamit és ő is indította a beszélgetéseket, Mark viszont igyekezett mindig a lehető legrövidebb módon válaszolni. Fura volt, Jinyoungnak viszont valamiért tetszett a csendes titokzatosság, ami Mark egész lényét körbelengte.

Fárasztó nap volt a mai Jinyoung számára. Kókadtan dölöngélt a buszon, ahányszor a jármű kanyarodott egyet, majdnem el is aludt olyaannyira, hogy még a megfelelő megállót is képes lett volna elhalasztani. Szerencséjére viszont időben észbe kapott és gyorsan jelezte a busz sofőrjének leszállási szándékát.

Az nap sűrűn, szitálva szemerkélt az eső. Jinyoung nem is tudta pontosan eldönteni, hogy elő vegye e kék esernyőjét, vagy teljesen felesleges volt az említett tárgy használata. Végül az utóbbi opció mellett döntött, úgy sem volt olyan vészes a helyzet, mellesleg alig lakott két utcányira a megállótól.

Sajnos viszont a számítások eltértek a várttól. Jinyoung csuron vizesen ért haza, de legalább már otthon volt. A házba belépve elégedetten konstatálta, hogy Mark begyújtotta a nappali kandallóját, így kellemes meleg volt az épületben; olyan csontig hatoló. A konyhából finom illatok jöttek, Jinyoungnak pedig tipikus otthonias érzése volt emiatt. Már azt is elfelejtette, hogy ruhája a víz miatt úgy tapadt testéhez, mintha csak a tulajdon bőre lett volna. Inkább a finom illatokat követve a konyhába lépkedett. Mark épp egy kis serpenyőt emelt le a tűzről, amiben valami üvegtészta féleség volt fellelhető szója szósszal és zöldségekkel. Jinyoung hirtelen érezni kezdte, mennyire is éhes valójában. Viszont mikor Mark felpillantott, egy ideig lefagyva bámulta az ázott macska ábrázatú fiatalabb fiút.

-Megfázol. - Adta meg a szokásos, rövid válaszát Jinyoung kérdő tekintetére, vékony, jobb mutatóujjacskájával a fiatalabbra mutatott vádlón.

-Jaj, nem vészes...

-Meg fogsz fázni... - Szólalt meg ezúttal határozottabban. Jinyoung erre meglepődötten nézett az idősebbre, aki csak elpirulva helyezete le a kezében lévő serpenyőt a pultra. - Nem akarom, hogy beteg legyél. - Jinyoung csak elmosolyodott a bájos szavakon, majd úgy dönte, hogy nem kínozza tovább Markot a fürdő felé vette az irányt. A hasa hangosan morgott, nem tetszését kifejezve, amiért ott hagyta a finom illatú konyhát, viszont a teste egyébb részei a már elviselhetetlen hideg miatt kezdtek remegni és elkékülni. Muszáj volt először egy meleg fürdőt vennie, akármennyire is volt éhes.

Jinyoung testrészeiben ezúttal a megszokott melegség terjengett szét. Sokkal kellemesebben érezte magát egy forró fürdő után és száraz, meleg ruhákban. Ezúttal már határozottan sétált ismét a konyhába, ahol Mark időközben megterített és egy félénk mosollyal nézett a fiatalabbra.

-Nem is tudtam, hogy tudsz főzni. - Dícsérte kedvesen az idősebbet, aki csak a tányérját bámulva várta, hogy Jinyoung helyet foglaljon.

Életük talán, addigi legmeghittebb pillanata volt.

(...)

Mark talán kicsit közelebb került Jinyounghoz. De ez nem is volt probléma, legalább is a fiatalabbnak. Vészesen közeledett a nap, amikor egy takarító társaság jön és kitalarítja Mark házát, ez pedig kissé elszomorította Jinyoungot. Tudta jól, hogy az idősebb házában hatalmas kupit hagytak ott egy héttel ezelőtt és a takarítás biztosan több napig el fog húzódni, mégis kissé szomorúnak érezte magát. Mark alig szól hozzá, még mindig nagyon keveset beszélt, de olyan kedves, meleg gesztusokkal próbálta megköszönni a fiatalabbnak mindent, amit tett érte, hogy abba Jinyoung szíve beleremegett. Érezte a klisés pillangókat a gyomrában, ahányszor csak hazaért és együtt vacsorázott Markkal. Lehetséges ilyen hamar beleszeretni valakibe úgy, hogy alig tudunk róla valamit? Jinyoung egy héttel ezelőtt biztosan "nem"-el válaszolt volt a kérdésre, most mégis elgondolkozott a válaszon.

Mondhatni nyugodtan teltek a napok, egészen a második hét feléig.

Jinyoung nyugtalanul aludt az nap este és mikor újabb tíz perces forgolódás után felkelt az ágyból, kiment a konyhába inni valamit. Az eddigi napokban mindig nyugodtan aludt, most viszont feledtébb feszültnek érezte magát. Olyannyira, hogy összesen két percig sem tudta csukva tartani a szemeit.

A konyhába érve felkapcsolt egy halvány, kicsi lámpát, amit pontosan az ilyen éjszakák kedvéért szerezett be, mikor az alvást mellőzve inkább csak üldögélt a pultnál és egy csésze teát kortyolgatott. Most is ez lett volna, már épp tette volna fel a vizet főni, mikor halk szipogást hallott a nappaliból.

-Mark...? - Gyanútlanul sétált az ominózus helyiségbe, ahol olyan vaksötét volt, hogy Jinyoung még az orráig sem látott. Viszont a halk szipogás hangja felerősödött ezúttal, néha apró csukálos hangját lehetett hallani. Felkapcsolta a nappali lámpáját, mire az fénnyel árasztotta el a kicsiny helyiséget, felfedve egy kis fekete buksit, ami a kanapé kartámlája miatt nem volt teljesen látható. Jinyoung félve lépkedett a sarokban szipogó Markhoz, aki magába gubózva sírdogált, elbújva a fal és a kanapé között. - Mark... Mi a baj? - Jinyoung finoman nyúlt az idősebb felé, hogy gyengéden végig simíthasson a selymes, fekete hajon, az idősebb viszont Jinyoung hangjára felkapta a fejét és amennyire tudott, a sarokba húzódott, akárcsak egy vadállat, akit a ragadozó szorított oda. -Héj... csak én vagyok. - És mintha felismerés csillant volna az idősebb szemében, hirtelen Jinyoung felé tartott karjaiba vetette magát.

-Kérlek, na hagyj el! - Olyan keservesen zokogott, hogy Jinyoung csak zavartan szorította magához, mintha az élete múlna ezen. Nem tudta, mi lehet a gond. Tény, hogy tudta jól, valami komoly gond van az idősebbel, de ettől függetlenül nem sokat tudott, így nem is nagyon tudta érteni a helyzetet. Olyan volt számára ez az egész, mintha csak valami nagynak a közepére csöppent volna.

-Héj... nyugi. Mi a baj?

-Ne hagyj el! Folyton mindenki elhagy! Mindenki... akit szeretek vagy megkedvelek. Nem akarom, hogy te is elhagyj!

-Mark... - Vett egy nagy, meglepett levegőt Jinyoung. - Soha nem hagynálak el.

-Nem... Nem! Egy átok ül rajtam! Mindenkit elveszítek, akit szeretek!

-Mark...

-A családom, a nagyszüleim, a legjobb barátom, a... szerelmem. Mindenki meghalt, azért, mert szerettem őket. Teljesen szívemből...

-Mark... héj...

-Kérlek Jinyoung. Ne halj meg te is! - A fiatalabb erre kissé eltávolodott az idősebbtől és olyan gyorsan, egyben finoman érintette összes ajkaikat az idősebbel, hogy Mark erre csak meglepetten pislogni tudott. A könnycsatornáit mintha elzárták volna, olyan hirtelen hagyta abba a sírást.

-Akármi is történt, nem a szereteted hibája Mark. Nem azért történt, mert szerettél. - Nos, néha kell egy kis összetörés a léleknek, hogy új fejezet kezdődjön az életben. Mark az nap este mindent elmesélt Jinyoungnak. Elmesélte a családja balesetét, a legjobb barátja öngyilkosságát és a volt szerelme halálának körülményeit is. Azt, hogy mennyire sírt az nap a kórházban és emiatt mennyi ideje begubózva élt, hogy mennyire félt attól, újabb szerettei halhatnak meg. Jinyoung pedig csak türelmesen hallgatta őt, mintha ez lett volna a szent kötelessége, hogy aztán ismét egy csókkal pecsételje meg néma fogalmát Marknak, mi szerint "mindent megteszek, hogy életben maradjak melleted".