Ezt a ficit macikeksz és -parkjhyunq kérésére írtam. Borzasztóan sajnálom, hogy ennyire megvárattalak titeket, tényleg elég lassan megy az írás egy ilyen fél éve.

Minden esetre annyit ígérhetek, hogy természetesen a másik kért ficit is meg fogom nektek írni, az viszont biztosan csak az érettségi után fog publikálásra kerülni.

Jó olvasást mindenkinek! ^^

Subin POV

Nem is tudom pontosan, mikor kezdődött. Talán még általános iskolában. Kicsi voltam és csendes. Nem igazán akartam barátkozni, fura volt nekem az egész. Óvodába sem jártam, én mindig is az a tipikus otthon ülő voltam. Olyan fura volt egész nap mások között is lenni. Mondhatni, azt se tudtam, milyen a való élet. Viszont nem piszkáltak, nem bántottak az osztálytársaim; pedig anyukám gyakran mondta "A gyerekek tudnak nagyon gonoszak is lenni. Vigyázz magadra!" és eleget is tettem a kérésének. Én sokáig távol maradtam.

Később lettek barátaim, de már alig emlékszem rájuk; régen volt már és útjaink már jó pár évvel ezelőtt különváltak. Egy meghatározó dologra emlékszem arról a helyről. Egy, már akkor is, kortársaitól bőven magasabb, sötét hajú fiúra. Hatodikas volt, mikor én az iskolába kerültem, semmi dolgunk nem volt egymással. Én még csak egy buta kisfiú voltam, aki próbált a saját kis apró problémáival megküzdeni, ő pedig már serdülő félben lévő kamasz. Mindkettőnk más problémákkal küzdött, akkoriban nagyon soknak is tűnt az a hat év. Találkoznunk sem kellett volna, vagy, legalább is, nagyon kevés volt rá az esély. Mégis, egyszer, az egyik szünetben - mikor legelőször találkoztunk - odajött hozzám és furcsa tekintettel vizslatott. Illedelmes dongsaengként előre köszöntem neki és meghajoltam előtte. De ő nem köszönt vissza, csak megvetően nézett rám, mintha csak egy jelentéktelen porszem lennék. Nem értettem mi zajlódhatott akkor le benne, minden esetre, kicsit féltem.

-Mmm... figyu... Ezt az előző szünetben elhagytad. - Nyújtotta át a kissé poros és kopott, de még jó állapotban lévő plüssömet. A szemeim egyszeriben felcsillantak és olyan hálás tekintettel néztem a nálam idősebb fiúra, hogy ő csak zavarában vakargatta a tarkóját. - Vigyázz rá, nehogy elhagyd megint. - Mosolyodott el egy kicsit, majd magamra hagyott. Csodálattal néztem utána, ahogy a barátaihoz sétál, akik nevetve bokszoltak egyet a vállába. Csak akkor jöttem rá, nem köszöntem meg neki, hogy visszaszolgáltatta szeretett plüssöm és sajnos, ezután sokáig nem is tudtam megköszönni. A tanév utolsó napja volt, a következő évben pedig már máshova kezdett járni. Elment abból az iskolából.

Én is csak hatodikas koromig jártam az említett általánosiskolába, és az akkor még ismeretlen példáját követve, hat osztályos gimnáziumba mentem. A szüleim tökéletesnek találták ezt az ötletet, úgy gondolták, hogy ez egy csomó előnyt jelent számomra. Rendes, gondosan megválogatott, jól tanuló osztálytársak és egy elit iskola, melynek neves tanárai voltak. Az, hogy a sok jóból mi is volt pontosan igaz, azt már én sem tudom. Az ott öltött hat évem nem telt sem rosszul, sem jól. Olyan voltam, mint mindig: átlagos. Volt pár olyan osztálytársam, akiket akár barátomnak is nevezhettem volna, de valójában, soha nem gondoltam barátként rájuk. Egyszerűen csak arra voltak jók, hogy néha társalogjak is másokkal a családomon kívül.

Első évemben, abban a gimnáziumban, ismét találkoztam vele. Furcsa vonzalmat éreztem iránta, de olyan megközelíthetetlennek tűnt. Magas volt, magasabb, mint a legtöbb diák és többnyire mogorva tekintettel járta a folyosókat. Többször hallottam már, hogy a lány osztálytársaim csodálattal beszélnek róla. Ő volt számukra a tipikus, hideg küllemű srác, aki az "igaz" szerelemet megtalálva, felfedi, valójában aranyos és kedves természetét. Emlékeim szerint viszont, soha nem volt senkije. Elég népszerű volt, minden nap hallottam róla valamit, így tudtam meg azt is, hogy Seungwoo a neve. Seungwoo, akinek még mindig nem köszöntem meg azt, amit kellett volna, és aki végzős volt, és akivel ismét csak egy évet tölthettem el egy iskola falai között. Azt hittem, soha többé nem is keresztezzük egymás útját.

(...)

Fáradt voltam, kimondhatatlanul fáradt. Mást sem akartam, csak hazamenni anyához a szülői házba és körübelül egy hétig aludni. Éreztem, hogy egyre nő bennem fokozatosan a frusztráció és az ellenszenv mindenki és minden iránt, ahogy közeledtünk a tavaszi vizsgaszezonhoz. Mindig olyan stresszesen éltem meg a vizsgaidőszakokat. Ilyenkor az amúgy csendes kampusz falai között sem bírtam meglenni. Úgy éreztem megőrülök annak gondolatától, hogy már csak egy hét van hátra és minden eldől: kell e évet ismételnem vagy ismét egy nehéz szakaszon leszek túl. Eleinte imádtam, szerettem azt a szakot, amire jártam és az egyetemet is, de néha a frusztráció, ami vele járt, elviselhetetlen volt. Barátaim se nagyon voltak, akikkel levezethettem volna a felesleges feszültséget. Nem mintha olyan nagyon szükségem lett volna rájuk, elvoltam én egyedül is; egyszerűen csak ez az időszak volt az, amit ilyen nehezen viseltem. Idén pedig úgy éreztem, az előző évekhez képest fokozottan nehezedik rám a nyomás. Talán az otthon történtek miatt, nem tudom.

Úgy éreztem, ha nem teszem le a jelenleg kezemben tartott könyvet és nem megyek ki kicsit kiszellőztetni a fejem, rögtön megőrülök. Frusztráltan simítottam végig kissé lenőtt hajamon és gyorsan magamra kapva kissé már kopott tornacipőmet, kiléptem a kollégiumi szobámból. Odakint az egyik évfolyamtársam, Sujin szédített már megint egy lányt, holott nem is lehetett lányokat felhozni a férfi kollégiumba. De ki vagyok én, hogy másokat megítéljek? Egyébként is, Sujin egy kedves srác volt, aki a folyton hideg hozzáállásom ellenére képes volt velem mindig kedvesen és érdeklődőn beszélni. Az már más dolog, hogy egy igazi nőcsábász volt, bár ha jól tudom, valójában csak egy olyan lányt keresett, akivel a későbbiekben igazán boldog tudott lenni. Lehet, hogy valójában csak kétségbeesetten hajkurászta a szerelmet vagy épp a szülei elvárásainak akart megfelelni.

Kicsit szégyelltem magam, hogy ilyen keveset tudtam Sujinról. Nem tartottam barátomnak, de ő biztosan annak tartott engem. Mindig törődött velem és látta rajtam, mikor volt igazán, tényleg rossz kedvem. Egy nagyon jó ember volt, akinek nem olyanokkal kellett volna barátkoznia, mint én.

-Héj! Subin! - Hallottam, ahogy az előbbi lányt magára hagyva utánam siet és az egyik vállamat megfogva állított meg. - A vizsgák után egy kis iszogatást tervezek a haverokkal, nincs kedved jönni? - Olyan kedvesen mosolygott, mint mindig. Valahogy úgy éreztem, nem érdemlek meg ilyen barátféleségeket az életembe.

-Hmmm... Nem is tudom... Nem hiszem, hogy odaillenék, a legjobb barátaid közé.

-Ugyan már, biztosan kedvelnének. Mellesleg tényleg csak egy kis baráti összejövetelről lenne szó, semmi extra.

-Én... nem tudom, tényleg. - Válaszoltam ismét halkan, mintha a saját hangszálaim lennének a legnagyobb ellenségeim. Nem voltam félénk, mégis mindig olyan halkan beszéltem másokkal.

-Minden rendben? Kicsit nyomottnak tűnsz. - Erre Sujin aggódón összeráncolta a szemöldökeit, úgy nézett rám, ezt pedig utáltam. Nem akartam, hogy aggódjon értem, felesleges volt.

-Csak... a vizsgák, tudod. - Vakartam zavartan a tarkómat. - Még átgondolom, rendben? - Erre csak megértően bólintott egy aprót, én pedig végre elhagyhattam az egyetemi internátust és kiléphettem a friss levegőre. Egy kicsit bántam, hogy nem vettem fel kabátot, tavasz lévén kifejezetten hideg volt a levegő, de már semmi kedvem nem volt visszamenni annak tudatában, hogy talán Sujin ismét beszélgetést kezdeményez. Fáradt voltam és jelenleg őt is nehezen tudtam elviselni.

Sietős léptekkel haladtam a közeli Han folyó parjához. Ilyen későn már ritkán jártak erre emberek, így egyedül lehetettem. Fáradtan ültem le a folyó partján lévő egyik padra és pár lapos követ felkapva kacsázni kezdtem. Nem éppen voltam a legjobb ebben, kissé ügyetlen voltam, ami a sportokat illeti, így dobni sem tudtam olyan jól. Az ég már rendesen besötétedett, mikor az egyik követ dühösen elhajítva, telibe fejbe találtam valakit a sötétben.

-Áú! Mi a...?!

-Nagyon sajnálom, én voltam! - Szóltam a sötétben lévő idegenhez, aki a fejét dörzsölve, fájdalmasan grimaszoló arccal közeledett hozzám. Amint látótálvolságon belülre ért, meglepetten pillantottam a kissé mogorva, de valahol kedves tekintetű arcra. - Seungwoo...?

-Wow... ismerjük egymást? - Nézett rám szórakozottan iskolás éveim egyetlen jelentős embere, Han Seungwoo.

-Valójában... szerintem inkább csak én ismerlek téged. - Ismertem be zavartan. Valamiért úgy éreztem, hirtelen minden gondom elszáll, ahogy ő a közelembe ért. Még mindig kissé grimaszolva dörzsölgette a fején lévő fájó pontot, miközben helyet foglalt mellettem a padon. Olyan viccesen nézett ki a hosszú, vékony lábaival ezen a kicsi ülőalkalmatosságon, hogy még egy kis mosolyra is tellett tőlem. Mi van velem? - Illetve hát... lehet, hogy hallásból ismersz. Jung Subin vagyok.

-Subin... hmmm... Bocsi, szörnyű a névmemóriám. De nem te vagy véletlenül az a fiú a gimiből, aki mindig egyedül volt? - Kissé elkeseredetten pillantottam Seungwoora. Valamiért úgy éreztem, szörnyen gáz, hogy csak ennyire emlékszik belőlem. De mégis mi másra emlékezhetne? Alig beszéltem vele, ahogy mindenki mással. Reálisan kéne a dolgokhoz állnom.

-De... - Válaszoltam halkan. Feszülten gyűrtem egyet a térdemnél a nadrágomon. Valahogy... - Tényleg! Jut eszembe! Egyszer, általánosban, elhagytam a plüssöm és tőled kaptam vissza. Köszönöm. Eddig még soha nem volt esélyem megköszönni. - Seungwoo meglepetten pillantott rám. Az eddig szórakozott mimikája most komolyra váltott. Majdnem olyan ijesztő volt az arckifejezése, mint mindig.

-Ilyen részletesen emlékszel? Wow...

-Öhm... igen... - Nevetten fel zavartan, míg Seugwoo csak lemondóan megrázta a fejét. - Nem vagyok egy túl társasági ember. Általában nem történik velem túl sok minden.

-Értem. - Bólintott egyet megértően, majd feltápászkodva mellőlem rám pillantott. - A közeli egyetemre jársz? - Csak egy aprót bólintottam. - Szívesen beszélgetnék még, de most dolgom van. A közelben dolgozom. Ha esetleg van még kedved csevegni, esténként, ebben az időpontban általában megtalálsz itt. Csá~

-Szia... - Akarok még vele beszélni? Hiszen csak meg akartam mindig is köszönni, azt, amit tett értem. Lenne még értelme vele találkozni?

(...)

A kiakadás szélén álltam a hétvége fele. Finoman szólva is elegem volt már mindenből, a feszültségemen pedig semmi nem tudott segíteni. Nem tudom miért, valahogy ösztönösen hagytam el a kollégiumi szobám és sétáltam le a Han folyóhoz. Akkor még bele se gondoltam, kivel fogok ismét találkozni, de ahogy elértem az utoljára a hét elején látott padhoz, megkönnyebbülés fogott el. Nagyot sóhajtva ültem le ugyanoda ismét és valakit keresve néztem körül, hogy aztán meglássam Seungwoot, ahogy mosolyogva közeledik felém és eggyet intve nekem, leül mellém.

Csendbe burkolózva ültünk hosszas percekig, egészen addig, míg le nem ment a Nap és a város élénk fényei be nem kapcsolódtak. Ekkor gyönyörű látvány tárult elénk. A békés Han folyó, ami zavartalanul haladt útján, pont úgy, ahogy a rajta lévő kisebb-nagyobb hajók. A túl partot csodálatosan világították meg a város fényei, némelyik fénysugár még a víz tükrében is megtört. Ekkor hallottam, hogy Seungwoo nagyot szusszantva felém fordul.

-Minden rendben?

-Hogy érted? - Meglepetten fordultam felé.

-Itt ülünk egy órája és nem mondtál semmit. Ráadásul a héten most először jöttél ki ide ismét. Azt hittem minden nap fogsz jönni. - Észre sem vettem, hogy már egy órája ültünk itt némán. Normális esetben számomra mindig lassan telt az idő. Seungwoo mellett viszont... Idióta vagyok. Hiszen alig ismerem! Hogy érezhetek egy olyan ember iránt így, akit alig ismerek?

-Héj... Komolyan, minden rendben? Őszintén elmondhatod. - Nézett rám ezúttal kissé aggódón. Seungwoo a jó emberek közé tartozott, ezt már most láttam. Elsőre talán ijesztőnek tűnhet, de a mosolya és őszinte, kedves arckifejezései egyáltalán nem arról árulkodtak, hogy el kéne szaladnom.

-Ühüm... most igen. - Adtam neki az első, őszinte mosolyom. Tényleg jól éreztem magam, ezt a hirtelen hangulatváltozást pedig bár nem értettem, de jó volt. Jó volt gondtalannak lenni.

Seungwoo ismét kedvesen mosolyogva nézett rám, majd lassan felállt mellőlem.

-Még gyorsan be kell mennem a munkahelyemre, de nincs kedved eljönni és inni velem valamit?

-Az jó lenne. - Bólogattam lelkesen, mire Seungwoo továbbra is barátságosan biccentett nekem eggyet.

-Akkor gyere, erre.

(...)

Nos, soha nem gondoltam volna, de Seungwoo egy virágboltban dolgozott. Pontosabban, egy virágbolt tulaja volt. Fura, de bájos volt, ahogy lelkesen mozgott fel-alá a nem is olyan kicsi üzletben, minden virágot szépen elrendezve; a vágott, csokorba szánt virágok vázáiba pedig egy kis vizet öntött.

-Soha nem gondoltam volna, hogy valaha egy virágboltban kötsz ki. - Adtam hangot gondolataimnak, mire Seungwoo meglepetten nézett fel rám.

-Miért?

-A gimiben inkább a sportok és a matematika iránt érdeklődtél. Azt hittem, hogy talán mérnök vagy valami sportoló leszel.

-Nos... én is ezt hittem nagyon sokáig, fel is vettek egy egyetemre, de nem éreztem magaménak a szakot, még két év után sem. Nyáron egy virágboltban dolgoztam és nagyon tetszett, a főnököm azt mondta, jó érzékem van a virágkötéshez, így... ja... Otthagytam az egyetemet és inkább bejelentkeztem egy virágkötő tanfolyamra, minden lány furán nézett rám ott, de egyébként muris volt és tetszett. Aztán elvégeztem egy üzletvezetőit és most itt vagyok. - Mesélte nagy lelkesedéssel. Kicsit féltékeny voltam rá. Én sem éreztem magaménak egyáltalán az eddigi három évemet az egyetemen, de már nem volt sok hátra a hét félévből, ráadásul anyám biztosan agyoncsapna, ha most találnám ki, hogy mást akarok. Seungwoo viszont őszintén boldognak tűnt.

-És a bolt, az...?

-Örököltem. - Nézett ismét rám. - A nagymamámé volt az üzlet, viszont már öregnek és gyengének érezte magát, mikor úgy döntött, hogy az enyém lehet. Egészen addig azért nem szabadult meg tőle, mert sajnálta eladni, túlságosan a szívéhez nőtt a hely. A szüleim annyira nem örültek a döntésemnek, de a maguk módján támogattak, főleg, hogy látták, milyen boldoggá teszem ezzel a mamát.

-Értem... - Válaszoltam halkan, míg Seungwoo továbbra is a virágok rendezésével volt elfoglalva. Folyamatosan arról beszélt közben, hogy mennyire szereti azt, amit jelenleg csinál, hogy mennyire hálás, amiért az egész családja támogatja. Eközben én egyre rosszabbul éreztem magam. Seungwooval ellentétben elém folyton csak egyre nagyobb és nagyobb elvárások sorakoztak a szüleim részéről. Anyám és apám részéről is volt egyfajta elképzelés a jövőmre tekintve és soha nem kérdeztek arról, mit szeretnék én. De nem hibáztathattam csak őket. Én is pont ugyanolyan hibás vagyok az életem rossz útra sodrásában, mint ők. Ki kellett volna néha állnom magamért, de ez soha nem történt meg. Vakon követtem az utasításaikat, még akkor is, amikor pontosan tudtam, két részre szakadni a kedvükért már egyáltalán nem vagyok képes. Mégis mindent megtettem, hogy anyát és apát is boldognak lássam, csak épp a saját boldogságommal nem törődtem. Számomra nem okozott örömet, hogy mindig azt csináltam, amit ők akartak. Egyszerűen csak így volt kényelmes. Így megúsztam a sok veszekedést.

-Minden rendben? - Pillantott rám aggódó tekintettel Seungwoo, miután már percekig egy szót sem szóltam, csak a gondolataimba mélyedve meredtem magam elé.

-Igen... igen... - Az idősebb nem látszott túl meggyőzöttnek, viszont nem mondott semmit. Csak szkeptikusan méregetett, majd bólintott eggyet, aztán nagyot sóhajtva emelkedett fel a térdelő pozíciójából.

-Egyetemen vagy, ugye? Mit tanulsz?

-Öhmm... Építész mérnöknek tanulok.

-És szereted? - Ezen kérdésre kínosan vakartam meg a tarkómat.

-Annyira nem... nem érzem magaménak a szakot, de a szüleim szerint ez egy jó választás. -Erőltettem egy apró mosolyt az ajkaimra, míg Seungwoo fura tekintettel méregetett. - Mi az? - Nem válaszolt semmit, csak hirtelen - mintha egy ötlete támadt volna - elsietett a bolt végében lévő ajtóhoz, ami talán a raktár lehetett. Pár percre eltűnt a szemeim elől, érdeklődve pillantgattam az ajtó felé, ahonnan halk csörgést hallottam, majd Seungwoo ismét felbukkant és hozzám sietett. Az egyik kezében egy régi tolltartó volt, a másikban pedig egy rajzmappa, ezeket pedig lelkesen nyújtotta felém. - Mi..?

-Rajzolj nekem.

-Mi?

-Rajzolj nekem valamit. Bármit, ami tetszik. Lerajzolhatod a virágaimat, vagy magadat vagy engem, vagy bármit. Akár kimehetünk a városba is keresni valamit. Ha építészmérnöknek készülsz, akkor gondolom az épületekben vagy igazán profi, ugye? Gyere...

-Nem! - Kiáltottam Seungwoo után, aki erre meglepetten fordult felém. - Én... Kérlek, hozz egy széket.

-Egy széket akarsz lerajzolni? - Pillantott rám döbbenten, de egy szó nélkül ismét eltűnt a bolt hátsó részében, és egy régi, kopott székkel jelent meg előttem. - Hova tegyem?

-Öhm... Jó lesz ott a...

-A rododendronok elé szeretnéd?

-Öhm... aha... akárhogy is hívják azokat a növényeket. - Seungwoo nevetve sietett az említett virágokhoz és lehelyezte a széket.

-Igazán szép növények, nem? - Kérdésére csak bólintottam egy aprót. - Havasszépének is nevezik. Hegyek lejtőin, többek között a Himaláján is megtalálhatóak. Gyönyörűek, mikor virágzanak, mindenképp megéri egy ilyen fenséges növényt tartani otthon, mégha kissé kényesek is, és nehéz a gondozásuk. - Seungwoo... olyan jóképű volt, ahogy ott állt a vastagon virággal borított polcok előtt és ahogy lelkesen beszélt egy olyan növényfajtáról, aminek én még a nevét sem tudtam rendesen kimondani.

-Hyung...

-Hmm?

-Leülnél a székre? - Seungwoo erre az eddigieknél még meglepettebben nézett rám, majd miután realizálta a helyzetet, hangosan nevetve foglalt helyet.

-Szeretnél még valamit? - Mosolygott rám kedvesen, míg én a földre telepedtem le, ölemben a vastag, teljesen új vázlatfüzettel.

-Nem, semmit. Minden tökéletes. - Mosolyogtam rá, most már tényleg őszintén.

Valahogy... most egyáltalán nem zavart az idő múlása. Tudtam jól, órák teltek el némán, miközben én lelkesen rajzoltam, Seungwoo pedig igyekezett továbbra is mozdulatlan maradni. Néhányszor láttam, ahogy a mosoly kiszélesedik az ajkain.

Olyan régen éreztem magam ennyire gondmentesnek. Mintha a világ megszűnt volna mozogni körülöttünk, már nem súlytottak a szokásos, minden napi gondok. A megfelelés kényszerem a szüleim felé, a tanulmányaim, a befejezetlen feladataim, az, hogy próbáljak jó barátja lenni Sujinnak. Minden megszűnni látszott és nem érzékeltem mást a világból, csak azt, milyen szép kontrasztot alkot Seungwoo és a mögötte lévő virágok, hogy milyen jó illat volt az egész üzletben, és hogy milyen jó érzés volt, ahogy a ceruzáim súrolják a lap felszínét. Órák teltek el így.

Mikor végeztem, elégedetten néztem végig az alkotásomon. Mindig is szerettem rajzolni és azt is tudtam, hogy jók a képességeim hozzá. De a tehetségem soha nem volt igazán kihasználva. A szüleim, miután ezt megtudták, úgy gondolták, ez csak további előny a számomra az egyetemen és csak még inkább erősödött bennük az elképzelés a jövőmmel kapcsolatban. Soha nem mondtam nekik, hogy ezen kívül még érdekel a fotózás is, hogy jó grafikus vagy tervező lehetett volna belőlem, hogy milyen szívesen megnyitottam volna a saját galériám.

Minden jelenlegi érzelmemre Seungwoo ébresztett rá, holott nem tett semmi különöset. Csak épp úgy bánt velem, ahogy senki más. Nem voltak elvárások, nem volt semmi, csak a puszta öröm, hogy együtt lehetünk.

Seungwoo lassan felállt a székből és lassan hozzám sétált. Leguggolt elém és két keze közé véve arcom, őszinte szeretettel nézett rám.

-Most már érzed? - Nem tudtam válaszolni szavakkal, ezért könnyes szemekkel, de mosolyogva bólintottam eggyet, hogy aztán fátyolos szemeim meglepetten kereküljenek el, mikor Seungwoo bármi figyelmeztetés nélkül az ajkaimra hajolt.

Felszabultan nevetve - mint aki részeg - sétáltam Seungwooval a lakásába, hogy aztán ott az ajtóban megállva csókolózzunk tovább. Mintha csak dorogztam volna, olyan érzés volt és nem bírtam betelni vele.

-Miért nem közelítettelek meg eddig? - Nézett rám kérdőn az idősebb, majd szorosan átölelve a nyakamba temette arcát. - Nem számít. Majd én segítek neked Subin. - Az nap másodszor éreztem, hogy a boldogság könnyei marják a szemeim.

(...)

Nos, ha nem lenne számtalan okom Seungwooval lenni, akkor már csak azért megérné, hogy lássam Sujin meglepett arcát, mikor a vizsgaidőszakot magam mögött hagyva léptem be Seungwooval karöltve a bárba. Igen, Sujin és Seungwoo nagyon jól ismerték egymást, mint kiderült, ahogy Sujin többi barátja is nagyon jól ismerte szeretett hyungomat. Soha nem gondoltam volna, de olyan jó volt velük az az este. Az még nem dőlt el, mi lesz az egyetemmel, egyenlőre még Seungwooról is csak nagyon félve mertem beszélni a szüleimmel. Tudták, hogy meleg vagyok, bár nagyon nehezen fogadták el. De most már valahogy ez sem tudott annyira érdekelni. Csak az érdekelt, hogy milyen boldog vagyok hyung mellett.

-Ma este ugye nálam alszol? - Suttogott a fülembe gyengéden, mire csak egy aprót bólintva hajoltam ajkaira.