Egy kis Jisung központú depis valami, nem értem én sem magamat :D

Jó olvasást mindenkinek! :-*

(Van egy kis MinSung)

A szavak egyszerűen nem illeszkedtek egymáshoz. Körbe és körbe, karikába fordultak a szemeim előtt, értelmetlen katyvaszként hatottak a fejemben. Mintha életre keltek volna, de ez nem az a fajta elevenség volt, ami mesés, és vicces, és szórakoztató, csodás. Ez az a fajta elevenség volt, ami káosz, egy borzalom és nem is kéne, hogy létezzen. Úgy összezavarja az ember fejét, az én fejemet, hogy képtelen vagyok dolgozni és haladni a vég felé. 

Elvileg szeretem a "munkám". Szeretek dalszövegeket írni, szeretek komponálni, szeretek táncolni, szeretek énekelni és őrülten rappleni. Szeretek a csapat tagja lenni, szeretem, hogy Chan a kezdetektől mellettem volt és szeretem, hogy Changbin is ideszegődött. Elvileg szeretek mindent és nincs okom boldogtalannak lenni. Évekig szenvedéllyel és határtalan ihlettel dolgoztam. Mesterműveknek nevezett dalokat csináltam egyes egyedül és valahol büszke is vagyok magamra. Büszke vagyok arra, hogy a többiekkel dolgozhatok, hogy az én nevem is ott van tömérdek munka mellett. Büszke vagyok arra, hogy mit tudok/tudnék alkotni. Boldog vagyok elvileg, hiszen semmi okom boldogtalannak lenni. Mindenem meg van, ami a boldog élethez kell, sőt, még több is. Mégsem vagyok valójában boldog. Mintha ez a sok tény nem állna amellett, hogy boldog legyek. Mintha valami akadályozna abban, hogy boldogság vegyen körül.

Szeretnék boldog lenni, de nem tudom, azt, hogy kell csinálni. Senki nem tanított meg rá. 

...

Han Jisung, a "nagy" Han Jisung, aki tökéletes mindenben, az ipart kisujjból körözi le és bárhol helyt áll. Minden megy neki könnyedén, mintha csak a vérében lenne. És mégsem megy neki minden, mert valójában olyan haszontalan, hogyha az kitudódna, valószínűleg senki nem becsülné és szeretné. Ismét ott lenne abban a sötét szobában egyedül, amit egykor otthonként ismert és nem lenne senki, aki szeretné. 

A családom mindig is érdekes volt. Anyám kedves és megértő, vagy elfogadja azt, amit szeretél, vagy csendesen, egyben alattomosan terelget az általa helyesnek tartott irányba. Ilyen ő, mindig is ilyen volt és már ilyen is lesz, de ez engem nem zavar. Egészen kicsi koromban ő nevelt, ő foglalkozott velem a legtöbbet, ő volt az, aki az alap dolgokra megtanított, így hálás vagyok neki. Hálás vagyok, mert bár sokszor terelgetett olyan irányba, amit én nem teljesen szerettem volna, a zene iránti szeretetemet soha nem korlátozta. 

Apám már más féle tészta volt. Néha kicsit goromba, de igazán bohókás, bár a véleményéből soha nem engedett. Tanult, okos ember, egyetemen végzett mérnökként, igazi férfiként tartotta el a családját és szeretett engem, anyámat és egy szem bátyámat.

Igazén idilli család, ugye? Minden kis hibáját figyelembe véve is sokan örülnének egy ilyen családnak. Gyerekként ha talán csak kétszer kaptam pofont, akkor is - őszintén bevallom - azért jócskán rászolgáltam. Minden a legnagyobb rendben otthon, a családban, és a második családban, a bandában is. Mégis valami nem jó mostanában. 

Látom a tagokon is a feszültséget, de hisz mindig, mindenkinek meg volt a maga baja is. Talán ezért nem mertem szólni soha senkinek, emiatt maradtam inkább a csendben elfojtás mellett. Hiszen semmi okom arra, hogy boldogtalan legyek, igaz? Minden a legnagyobb rendben, csak épp haszontalan vagyok, de hisz ez sem gond, ugye? Ha tovább terhelném a többieket, akkor csak még haszontalanabb lennék, az pedig már nem jó, ugye? Csendben kell maradnom, hiszen nincs nagy bajom. Csak kicsit feszült vagyok, mindenkinek vannak ilyen időszakai, nekem sem ez az első. Csendben elviselem és megy tovább az élet, ahogy vele együtt a kör is, ami folyton ismétlődik. Néha egyszerűen semmirevalónak érzem magam, de ez normális. Igen, normális.

...

Bár Jeongin a legfiatalabb és emiatt sok szeretetet kap, szinte mindenki elkényezteti. Látom rajta az őszinte boldogságot, néha mégis, ő is túlságosan csendben van. Látom, hogy küszködik, látom, hogy valami zavarja, emiatt az átlagnál is jobban háttérbe húzódik. És azt is tudom jól minden egyéb mellett, hogy csak törődni kell vele egy kicsit ilyenkor, és ismét önmaga lesz.

-Minden rendben?

-Persze hyung... Csak kicsit félek. Nem tudok tökéletes lenni.

-Nekem az vagy. - És erre ismét ott az a mosoly, amiért érdemes minden nap felkelni.

...

Seungmin kissé fura, be kell valljam. Szeretem őt, és látom rajta, hogy ő is szeret engem és ezt a maga módján mindig ki is mutatja. Elég a néhai aggódó pillantása, mikor kissé rosszul érzem magam és tudom, ha ez valaki olyan lenne, akit nem szeret, nem aggódna ennyire a kis dolgok miatt. 

Seungmin néha kissé elfelejt magára gondolni, úgy érzem. Ő is szokott félni, aggódni, őt is gyakran feszültség járja át a sok stressz miatt, de ő ezt nem veszi észre magán. Nem veszi észre, hogy távolodik és süllyed, csak akkor, mikor igazán a padlón van. De hisz azért vagyunk egymásnak, hogy segítsünk a másiknak. Ha Seungmin nem veszi ezt észre, majd észreveszem én vagy valaki más a bandából, és kiaszkítja a gondolatokból.

-Seungmin... Aggódsz valami miatt? Remegnek a kezeid.

-Ohh... észre sem vettem hyung. Bocsánat, zavar?

-Csak azért zavar, mert aggódom érted. Történt valami? 

-Azt hiszem... azt hiszem, hogy csak a stressz. 

-Gyere, beszélgessünk róla egy kicsit.

-Köszönöm, hyung!

...

Felix akár egy napsugár. De hisz nem véletlenül hívja így mindenki, igaz? Olyan mézes-mázasan édes mindig, lehetetlen nem kedvelni. Gondoskodó és megértő, az egyik legjobb beszélgető és ölelgető partner. Néha szeretek csak úgy, indokolatlanul Felixhez bújni. Tudom, hogy ő soha nem utasít el senkit, mindig kedvesen mosolyog és segít, még akkor is, ha nem feltétlen kell. Sok mindenben jó és egyértelműen jelzi, hogy viszont szeret, ezt szeretem a leginkább benne. És bár mindig édes és vidám, néha nála is elszakad az a bizonyos cérna. Néha ő is sír, és szinte soha nem rejti el. Vigasztalást keresve megy valakihez ölelésért és neki nem számít, hogy ki az. De néha nem figyel a testére, ha fáj valamilye. 

-Felix, megsérült a vállad?

-Semmi baj Sungie, csak meghúzódott, majd elmúlik. 

-Gyere, kenünk rá valamit.

...

Hyunjin érdekes. Kemény, határozott és nagyon drámai, de gyakran érzékeny és zárkózott. Nem is értem, hogy alakulhatott köztünk ekkora félreértés eleinte. Hiszen egymás képmásai is lehetnénk lelki tekintetben. De valamiben más. Akármennyire tud férfiasnak és ridegnek tűnni, valójában ő is hasonlóan édes, mint Felix. Megölel, ha kell, együtt nevet velem, érti minden egyes szavam és bekapcsolódik a viccbe. Olyan, akár egy túl nagyra nőtt gyerek, de annyira szerethető és törékeny néhány pillanatban, hogy komolyan aggódni szoktam érte. Veszélyes, úgy tűnik, hogy minden rendben, közben meg belül zokog és nem tud mit kezdeni az érzéseivel. 

Lassan hozzá lépkedem és leülök mellé, didergő alakjára terítem túlméretezett kabátom és kedves mosollyal az arcomon másfelé nézek, hogy aztán pár perccel később érezzem a gyengéd lehelletét a nyakamon, hosszú haját a vállamon és mikor ismét felé nézek, ő is kedves mosollyal az arcán néz rám.

...

Changbin olyan, akár egy több személyiségből álló ember. Olyan menő, annyira klassz és rideg, máskor meg olyan aranyos és gondoskodó. Gyakran érzem úgy, hogy máshogy bánik velem, máshogy viszonyul hozzám, mint a többiekhez. Eleinte nem értettem, nem tudtam hova tenni ezt a bánásmódot, azt hittem, hogy nem kedvel, pedig biztos voltam benne, hogy erről szó sincs. Aztán egyszer megtört a burok, az a fura fal, ami köztünk volt és olyan szeretetteljes lett velem, mint mindenki mással. Talán csak rájött, hogy nem is vagyok olyan más, mint gondolta, de soha nem is érdekelt az ok. Csak szerettem, és örültem annak, hogy tényleg szeret. 

És bár ő mindig határozott és erős, néha láttam az ajak ráncolást, a kissé eltorzult mimikát az arcán, hallottam a viccelődő hangjában az enyhe sértettséget vagy épp félelmet és ilyenkor tudtam, nem nehéz kilendíteni a burokból, csak épp meg kell találni a megfelelő módot.

-Hyung...

-Hmm?

-Szerintem tényleg hasonlítasz egy rozmárra.

-Hogy mi?! Jisung!

...

Minho mindig is kivételes volt a számomra. Olyan könnyedén megértettük egymást, olyan természetesnek hatott minden, ami közöttünk történt, mintha csak ez lenne a világ rendje. Nem zavart vele kapcsolatban semmi. Igen, furcsa, de szeretem, hogy furcsa. Szeretem, hogy olyan, amilyen. Szeretem, hogy megközelíthetetlennek tűnik, valójában pedig olyan egyszerű vele barátkozni. Szeretem, hogy néha ijesztő és Hyunjin a falra mászik tőle, míg én csak mosolyogni tudnok rá és ha lehet, még jobban szeretni, mint eddig. 

És tudom, hogy aggódik tömérdek dolog miatt, hogy gyakran bizonytalan és nem érzi magát elég jónak. De nem aggódom, mert mindig ott vagyok neki. Nem zavar, ha ilyenkor nem tudok hozzá beszélni, nem zavar, ha néha a kollégium falához szorít és századszorra is a csókommal vigasztalódik, pedig nincs is köztünk semmi kimondott dolog. 

...

Chan minden tekintetben tökéletes volt. Tökéletes volt abban, amit csinált, ami a munkát illeti. De tökéletes volt a gondoskodó, egyszerűen szerethető személye. Őt nem lehetett nem kedvelni. Mindig láttam, hogyan néz mindenkire a csoportból, láttam a szív alakú szemeket, melyek olyan őszinteséggel pásztáztak végig mindenki, mintha létezne a világon egyáltalán ennyi szeretet. Én ezt magamról elképzelni sem tudom, mégis Chan minden kételyemet feloszlatta, igenis van, akiben ennyi szeretet van valami, valaki, valakik iránt. És Chan mindig olyan őszintén gondoskodott rólam, mintha feltétel nélkül megérdemelném. 

Talán ebben súlyt a leginkább a haszontalanság érzése. Haszontalan vagyok Chan számára, mégis szeret. 

És igen, ő is fél és aggódik. Egyértelműen látni rajta, őt viszont egyszerűen csak az vigasztalja, ha tudja, hogy jól vagyunk. És emiatt megyek oda hozzá és ölelem csak úgy magamhoz, bújok a biztonságot nyújtó erős karokba.

...

Olyan haszontalannak érzem magam. Érzem, szorít az idő és baj lesz, mégsem vagyok képes arra, hogy felálljak és tegyem a dolgom. 

Egyszerűen csak lusta lennék vagy kiégtem volna? Nem merem feltenni senkinek sem a kérdést, és nem merek már az ezredik kifogással mások elé állni, hogy nem megy, egyszerűen csak azért, mert tudom, hogy haszontalan vagyok. Nem vagyok képes figyelni, nem vagyok képes dolgozni, egyszerűen csak nyugodtan, aggodalmak nélkül akarok aludni, de nem megy. Minden reggel fáradtan ébredek, ha épp nem is fontos felkelnem, mégis rosszul érzem magam, mert fáradt vagyok és a dolgomat kéne végeznem, de nem tudom, mert csak egy nyomorult vagyok, aki mások terhére van és nem tud semmit sem csinálni és tenni azért, hogy jobban legyen. Nem merek róla beszélni, mégis... talán a megtörtség, a kétségbeesés, vagy talán már csak a túlzott frusztráció, de vallani akarok. Megrettentem, ahogy megláttam a vöröset a karomon, mert én okoztam, mert nem gondolkodtam tisztán. Nem akarom, hogy egy olyan haszontalan miatt aggódjanak feleslegesen, mint én, de megijesztett a meleg, fura állagú folyadék, megijesztett a fájdalom, megijesztett minden. És megijesztett Minho ijedt tekintete, megijesztett az, hogy láttam rajta, nem tudja mit kéne tennie, ezért pillanatokon belül elrohan és Channal jön vissza hozzám, aki igazi megértéssel tekint rám, egy textilt szorít a szétroncsolt bőrre és Minhoval együtt magához szorít egy csontroppantó ölelésben és felteszi a kérdést:

-Mi a baj Sungie? - És ekkor egy fáradt szippantás, majd megállíthatatlan zokogással együtt tör ki belőlem, a nappali közepén, mindenki előtt.

-Annyira haszontalannak érzem magam...